Part 7

Mert tizenkét év óta lakom ezt a szigetet, uram: – egyedül, harmadmagammal. Almirát mindig emberszámba veszem. Noémi ugyan azt mondja, hogy négyen vagyunk. Nála Narcziszsza is számít. Bohó gyermek.

Tudnak igen sokan ittlétünk felől, de ezen a vidéken az árulkodást nem ismerik. Az a mesterséges zár, mely a két ország határán fentartatik, valami örökös titkolózást honosít meg az ittlakó emberek között. Senki sem kutatja a más dolgát, s ösztönszerűleg rejti mindenki a titkot. Bécsbe, Budára, Stambulba nem hat el innen semmi.

Aztán miért is jelentenének fel? hiszen nem bántok semmit, nem ártok senkinek. Egy darab puszta földön gyümölcsöt termesztek, a mely föld senkié. Az úr Isten és a királyi Duna adták azt nekem, s én azt ő nekik mindennap megköszönöm. Hála neked én Istenem, hála neked én királyom!

Nem is tudom, hogy van e valami vallásom? Tizenkét év óta nem láttam sem papot, sem templomot. Noémi nem tud arról semmit. Én tanítottam olvasni, irni; én beszéltem neki Istenről, Jézusról, Mózesról, a hogy én ismerem őket. Arról a jóságos, minden teremtését szerető, véghetetlen irgalmú, bűnbocsátó, mindenütt közellevő Istenről, arról az alázatosságában felséges, szenvedéseiben tündöklő, emberiségében isteni Jézusról, s arról a népszabadság vezéréről Mózesről, a pusztában éhen-szomjan bujdosó, de a szabadságot a kövér szolgálatért fel nem cserélő, a jótékonyságot, a testvérszeretetet hirdető Mózesről, a kinek én ismerem őket; – de arról a kegyetlen, boszúálló Istenről, arról a személyválogató Istenről, arról az áldozatot követelő czifra templomokban lakó Istenről, – és arról a kiváltságos Jézusról, arról a vakhitet követelő Jézusról, arról az adófizettető, testvérüldöztető Jézusról, – és arról a pénzzsarló Mózesről, arról a gyülölethirdető Mózesről, arról az önző Mózesről, a kiről a könyvek és a szószékek és a harangok és az énekek beszélnek, ő nem tud semmit!

Most már tudja ön, hogy kik vagyunk mi, és mit csinálunk itten? Tudja meg tehát azt is, hogy mi az, a mivel bennünket ez az ember fenyeget?

Ez annak az embernek a fia, kiért férjem jót állt, a ki miatt öngyilkossá lett, a kiért a világot, az emberi társaságot elhagytuk.

Ő akkor tizenhárom éves gyermek volt, mikor úgy elpusztultunk, s a csapás őt is érte; mert apja őt is elhagyta.

Igazán nem csodálom, hogy e fiúból ilyen nyomorult ember lett.

Elhagyatva, kilöketve a világba, a szemétre tulajdon apjától, idegen emberek kegyelemfalatjára szorulva, megcsalatva, meglopatva attól, a kit fiui tisztelettel bálványozni kellett volna, gyönge növendék korában megbélyegezve, mint egy csaló fia; csoda-e, ha ő is arra volt kényszerülve, hogy azzá legyen, a mivé lett?

Pedig egészen még én sem tudom, hogy mi ő? de tudok felőle sokat.

A kik itt a szigeten keresztül mennek, sokan tudnak felőle valamit!

Nem sok időre apja megszökése után ő is kiment Törökországba. Azt mondta, apját fölkeresni megy. Egyik ember azt állítja, hogy föltalálta, a másik azt, hogy nem jött nyomára soha. Némelyek azt mondják felőle, hogy apját is meglopta, pénzével elszökött s azt hirtelen elprédálta. Ezt nem tudni bizonyosan. Ő tőle hiába kérdezné valaki, mert ő nem mond igazat soha. Hol járt, mit tett? arról csak meséket szokott mondani, miket oly leleményesen tud előadni, hogy a ki szemeivel látta az ellenkezőt, még azt is zavarba hozza, hogy vajjon nem igaz-e, a mit mond. Ma itt látják, holnap amott. Találkoznak vele Törökországban, Olaszországban, Lengyelországban, Magyarországban, s nincs nevezetes embere ez országoknak, a kit ne ismerne, s a kivel egyszer összejön, azt bizonyosan megcsalja, s a kit egyszer megcsalt, bizonyos lehet felőle, hogy még egyszer visszajön hozzá s ujra megcsalja. Tízféle nyelven beszél s a miféle nemzetbelinek kiadja magát, annak fogadják el. Egyszer előjön mint kereskedő, másszor mint katona, majd mint tengerész, ma török, holnap görög. Látták már lengyel grófnak is, orosz herczegasszony vőlegényének és német csodadoctornak, ki minden betegséget meggyógyító lapdacsokat árult. Mi dolga van valóban a világon? arra nem lehet rájönni. Hanem egy dolga bizonyos. Ő fizetett kém. Kinek a kéme? A töröknek? az osztráknak? az orosznak? Mind a háromnak! Talán még többnek is. Valamennyinek szolgál, s megcsalja valamennyit. Évenkint több ízben megfordul ezen a szigeten. Egy csónakkal jön át a török partról, s ugyanazzal megy át a magyar partra. Mi dolga van neki itt és amott? azt én nem sejthetem. Hogy azt a keserűséget, a mit megjelenésével nekem okoz, csak magán kedvtelésből idézi elő, azt nagyon hiszem. Azt is tudom felőle, hogy inyencz és kéjsóvár. S nálam jó izű étel van, és fiatal serdülő leány, kit ő szeret azzal boszantani, hogy menyasszonyának nevezi. Noémi gyülöli őt. Pedig nem is sejti, hogy gyülölete milyen jogosult. De én nem hiszem, hogy Krisztyán Tódor csupán ezért járna e szigetre. E szigetnek más titkai is lehetnek, a mikhez nekem semmi közöm. Ő fizetett kém. A mellett rosszszivű ember. A hajaszálától a körme hegyéig meg van romolva. Minden rossz kitelik tőle. Ő tudja azt, hogy én leányommal együtt ezt a szigetet csak bitorlom: semmi emberi jogom nincsen hozzá. Ennek a titoknak a birtokában zsarol, boszant, kínoz mind a kettőnket. Azzal fenyeget, hogy ha neki nem adunk és meg nem teszünk mindent, a mit kíván, feljelent bennünket az osztrák kormánynál s a török kormánynál, s a mint azok megtudják, hogy a Duna közepén támadt egy új terület, mely az eddigi békekötésekben nincs jelezve, azonnal országos vitát támasztanak belőle, s a míg az el nem dől, kiparancsolnak belőle minden rajta lakót, mint a hogy történt az Allbion-hegy s a Cserna folyam közötti térrel, a mi a «senki» földének van kinyilatkoztatva. Egy szavába kerül ennek az embernek, hogy mindazt, a mit én a puszta szigeten tizenkét évi keserves fáradsággal létrehoztam, semmivé tegyen, hogy ezt az édent, melyben oly boldogok vagyunk, ismét vadonná alakítsa át és bennünket ismét földönfutókká tegyen. És még több! Nekünk nem csak a császárok hivatalszolgáinak felfedezésétől kell remegnünk, hanem még a papokétól is. Ha megtudják az érsekek, a patriarchák, az archimandriták és az esperesek, hogy itt e szigeten egy leány növekedik, a ki még templomot nem látott keresztelője óta, elveszik őt tőlem erővel és beteszik valamely kolostorba. Érti ön már uram azt a keserves sóhajtást, – a mi önt aludni nem engedé ez éjjel?

Timár a hold tányérába bámult, mely a jegenyék sudarai között kezdett alászállni.

«Miért nem vagyok most hatalmas úr?» gondolá magában.

– Ez az ember nyomorulttá tehet bennünket mindennap, folytatá Teréza. Nem kell tőle egyéb, mint hirül adni vagy Bécsben, vagy Stambulban, hogy itt egy új terület van a Dunán, s azzal mi semmivé vagyunk téve. Senki e vidéken el nem fog árulni bennünket soha, egyedül ő. De én el vagyok készülve mindenre. Hogy ez a sziget létezik, annak egyedüli oka ez a szikla itt a sziget ormán. Ez tartóztatja a Dunaág kanyarulatát. – Egy évben, mikor a törökök verekedtek a szerb Milossal, szerb csempészek három láda lőport rejtettek el e sziget reketytyebokrai között. Azután soha sem jött azokért senki. Talán elfogták, meg is ölték azokat, a kik a lőport ide rejték. Én rátaláltam. Ide hoztam e nagy szikla legmélyebb üregébe. – Uram! – Ha e szigetből, mely most senkié, engem ki akarnak űzni, én e lőporba kanóczot vetek, a sziklát mindnyájunkkal együtt a levegőbe röpítem s a következő tavaszszal, a jégzajlás után nem fogja senki e szigetnek még csak nyomát sem találni itten! – Már most tudja ön, hogy miért nem birt elaludni ezen a helyen?

Timár tenyerébe nyugtatá fejét, úgy bámult maga elé.

– Még egyet mondok önnek! szólt Teréza asszony, közelebb hajolva Timárhoz, hogy suttogásig lenyomott hangját hallhatóvá tegye. – Én most is azt hiszem, hogy ez embernek más oka is volt e szigeten épen ma megjelenni s hirtelen megint eltünni, mint az, hogy a legutolsó csárdában minden pénzét elkártyázta s tőlem akart valamit zsarolni. Ez a látogatás vagy önnek szólt, vagy ennek a másik úrnak. Vigyázzon magára, a kinek féltő titka van!

A hold letünt a jegenyék mögé s keleten derengni kezdett az ég. A sárga rigók füttye megszólalt a pagonyban. Reggeledett.

Az Osztrova sziget mellől hosszan vontatott tülökhang üvöltött szét a tájon. Ébresztő a hajósoknak.

Léptek hangzottak a porondon. Egy hajóslegény jött a part felől, jelenteni, hogy a hajó indulásra készen áll már, a szél megállt, menni lehet.

A kis lakból előjött a vendég Trikalisz Euthym, és leánya, a szép fehér arczú Timéa.

Noémi is készen volt már, s a konyhán friss kecsketejből főzött reggelit a vendégeknek, mihez pörkölt málé szolgáltatta a kávét, s lépesméz a czukrot. Timéa nem ivott belőle. A maga részét Narcziszszával itatta meg, s az elfogadta az idegen leány ajándékát, Noémi nagy bánatára.

Trikalisz Euthym azt kérdezé Timártól, hogy hát az a másik úr hová lett, a ki az este érkezett ide? Timár értesíté, hogy az még az éjjel odább ment.

Erre Trikalisz Euthym arcza még jobban elkomorodott.

Azután búcsút vettek háziasszonyuktól mindannyian. Timéa izetlen volt; panaszkodott, hogy még most is rosszul érzi magát. Timár legutól maradt s elváláskor egy török gyártmányú tarka selyemkendőt adott át Terézának, Noémi számára, mit az megköszönt neki s megigérte, hogy azt Noémi viselni fogja.

– Visszajövök még ide! monda Timár, megszorítva Teréza kezét.

Aztán eltávoztak a gyepes úton csónakjukhoz. Teréza és Almira a partig kisérték őket.

Noémi pedig felment a téveteg szikla tetejére s ott leülve a sűrű mohvirágok, a kövérlevelű szakák (sedum) közé, ábrándos kék szemeivel elbámulva merengett az eltávozó csónak után.

Narcziszsza oda sompolygott hozzá s az ölébe kuporodott, hajlékony nyakával kebléhez törlészkedve.

– Eredj, te hűtelen! hát így szeretsz te engem? Hát el kellett pártolnod tőlem ahhoz a másik leányhoz? Csak azért, mert az szép, én pedig nem vagyok az. Most azután hozzám jősz megint, ugy-e, mikor az elment, most már én is jó vagyok neked? Menj! Nem szeretlek többet!

S azzal odaölelé mind a két karjával kebléhez a hizelgő kis bolond állatot, és sima állával magához szorítá annak hizelgő fehér fejét, – s a csónak után nézett. Mind a két szemében ragyogott a köny.

ALI CSORBADZSI.

Másnap a Szent Borbála kedvező idővel haladt egész nap a Duna magyar ágán fölfelé. Estig nem történt semmi nevezetes.

Este jókor feküdni ment mindenki. Abban mind megegyeztek, hogy a mult éjjel keveset lehetett aludni.

De Timárnak még ez az éjszaka sem volt nyugalomra rendelve. A hajón csend volt, a mint horgonyán pihent, csak az oldalaihoz verődő habok egyhangú locscsanása tartá ébren az éjt; hanem e csenden keresztül is úgy tetszék neki, mintha szomszédjai valami nagy, üdvtelen munkával volnának elfoglalva. A mellékkabinból, melyet csak egy deszkafal választott el az övétől, mindenféle hangok tévedeztek át hozzá, mint hogyha pénz csörög, mint mikor dugót húznak ki egy üvegből, mint ha kalánnal forgatnak valamit egy pohárban, mint ha valaki a kezeit összecsapja, mint ha éjjel mosdani kezdenek; és aztán ismét ez a sóhaj a mult éjről: «oh Allah!»

Végre halk koczogtatást hallott a szobáját elválasztó közfalon.

Trikalisz Euthym hivta őt.

– Uram, jöjj át hozzám!

Timár hirtelen felöltözött s átsietett a szomszéd kabinba.

Abban két ágy volt, s a kettő között egy asztalka. Az egyik ágy függönynyel volt eltakarva, a másikon feküdt Euthym. Az asztalkán állt egy szekrény, és két üvegcse.

– Parancsol, uram? szólt Timár.

– Nem parancsolok: kérek.

– Valami baj van?

– Mindjárt nem lesz semmi. Én meghalok. – Magam akarom. Mérget vettem be. Ne csinálj zajt. Ülj le mellém, és hallgasd végig, a mit beszélek. Timéa nem ébredhet fel; mákonyt itattam vele, hogy mélyen aludjék. Mert ebben az órában nem szabad neki ébren lenni. Ne szólj közbe. Annak, a mit te mondasz nekem, én már egy óra mulva semmi hasznát nem veszem; neked pedig nagyon sokat kell elmondanom s időm rövid, ez a méreg gyorsan öl. Ne kapkodj semmihez. Itt van kezemben az ellenméreg, ha megbántam volna, visszatérhetnék. De nem akarok. És igazam van. Tehát ülj le és figyelj szavaimra.

Az én nevem nem Trikalisz Euthym, hanem Ali Csorbadzsi, egykor Kandia kormányzója, utóbb Khazniár Sztambulban. Te tudod, mi történik most Törökországban. A szultán ujít, s az ulémák, a dere-bégek és szandzsák-bégek lázongnak. Ilyenkor az emberélet olcsó. Az egyik fél ezerével öleti le azokat, a kik nem értenek vele egyet, a másik fél ezerével gyujtogatja fel a hatalmon levők házait, s nincs olyan magasan álló fő, ki uralkodója kezétől és rabszolgája kezétől bizton nyughatnék. A sztambuli kajmakám nem rég hatszáz előkelő török urat fojtatott meg Sztambulban, s őt magát tulajdon rabszolgája gyilkolta le a Sofia-mecsetben. Magát a szultánt a galatai hidon megtámadta Sheik Szatsi dervis, és halállal fenyegeté. Minden ujítás embervérbe kerül; a legelső angol gőzös megjelenését a Bosporuson kétszáz kaikdzsi (csónakász) levágott feje üdvözölte. Mikor Edrenét meglátogatta a szultán, huszonhat előkelő férfit fogtak el, huszat lefejeztek, hatot kínpadra vontak; azok rémmeséket vallottak az ország nagyjai ellen. Aztán megfojtották őket. Akkor üldözőbe vétettek azok, a kikre rávallottak: ulémák, főtisztek, basák, miniszterek; nem volt az üldözés nyilvános. A gyanus országnagyok eltüntek hirmondás nélkül. A szultán titkárja, Waffát effendi elküldetett Syriába s útközben a drúzok agyonverték; Pertew basát az edrenei kormányzó, Emin basa ebédre hivta magához, s mikor az ebéd végén hozták a fekete kávét, tudtára adá, hogy a szultán kivánatára neki a findzsában mérget kell meginni. Petrew csak azt kérte, hogy a saját magával hordott mérget keverhesse a kávéjába, mert az biztosabban öl; azzal megáldotta a szultánt, megmosakodott, imádkozott és meghalt. Mai nap minden török főur ott hordja pecsétnyomó gyűrűjében a mérget, hogy mikor rákerül a sor, készen legyen.

Én jókor megtudtam, hogy most rajtam a sor.

Nem voltam összeesküvő; de volt két nagy okom rá, hogy a halálra meg legyek érve. Az egyik a pénzem, a másik a leányom. A pénzem kellett a khaznénak, a leányom kellett a szerálynak.

Meghalni nem nehéz, arra kész vagyok; de leányomat nem adom a szerálynak, sem koldussá tenni nem engedem.

Elhatároztam magamat, hogy kijátszom ellenségeimet, s megszököm leányommal és vagyonommal.

A tenger felé nem szökhettem, mert ott az új kerekes hajókkal utólérnek. Készen tartottam útlevelemet Magyarországba, mint görög kereskedő, hosszú körszakállamat levágtam s álutakon eljutottam Galaczig. Ott lehetetlen volt szárazföldön tovább menekülnöm. Ezért fogadtam fel hajódat s pénzemen buzát vásárolva, ily alakban hoztam azt magammal, így legkevésbbé lophatták el tőlem. – Mikor hajótulajdonosod nevét megmondád, nagyon megörültem rajta. Brazovics Athanáz nekem rokonom; Timéa anyja görög leány volt, az ő családjából való. Sokszor tettem jó szolgálatokat ennek az embernek, s most azoknak viszonzását kérem. Allah nagy és bölcs! Sorsát senki ki nem kerülheti. Te sejtetted már, hogy én menekülő vagyok, bár nem voltál tisztában felőle, hogy gonosztevő-e, vagy politikai üldözött? hanem azért kötelességedhez képest, mint hajóvezető a rábizott utast, elősegítél gyors menekülésemben. Csodamódon átjutottunk a Vaskapu szikláin és örvényein; vakmerően elmenekültünk az üldöző ágyúnaszád elől; játszva kerültük ki az orsovai vesztegzárt és vizsgálatot, s mikor már a rémek óriásai hátunk mögött voltak, akkor egy utamba akadt szalmaszálon át beleesem a sírba.

Az az ember, ki tegnap este utánunk jött a rejtett szigetre, a török kormány kéme. Én ismerem őt s ő is rám ismert bizonynyal. Senki nem birta nyomomat kiszaglászni, egyedül ő. Most elém került, s már Pancsovánál készen várnak rám. – Ne szólj közbe. Tudom, mit akarsz mondani. Azt, hogy ez már magyar föld, s egyik ország kormánya sem szolgáltatja ki a másiknak politikai menekültjét. Csak hogy engem nem úgy fognak üldözni, mint politikai menekültet; hanem mint tolvajt. Nincs igazuk. Csak a magamét hoztam el, s ha az államnak követelése van rajtam, otthagytam huszonhét házamat Galatában, abból megveheti; de azért mégis azt fogják utánam kiáltani, hogy tolvaj vagyok, a khazné pénzét raboltam el, s a szökevény tolvajokat Ausztria is ki szokta adni Törökországnak, ha a török kémek rájuk akadhatnak. Ez az ember engem megismert, s azzal végem van.

(A beszélőnek nehéz veriték gyöngyözött elsárguló homlokán. Arcza olyan volt, mint a viaszk.)

– Adj egy ital vizet, hogy tovább beszélhessek.

Még sok mondani valóm van.

Magamat meg nem menthetem többé, de az által, hogy meghalok, megmentem leányomat és az ő vagyonát. Allah akarta így, s ki futhat ki az ő árnyékából?

Azért fogadd meg én nekem a te hitedre és becsületszavadra, hogy végrehajtod mindazt, a mit rád bizok.

Legelőször is, mikor halva leszek, nem temettetsz el sehol a parton. Nem is kivánhatja muzulmán, hogy őt keresztyéni módon temessék el; hanem eltemettetsz hajós szokás szerint, ponyvába varrva, s nehéz köveket kötve lábamhoz és fejemhez, s a hol legmélyebb a Duna, oda lebocsátasz. Ezt cselekedd, fiam, velem.

És azután a hajót okosan vezéreld Komáromig, Timéának jól gondját viseld.

Itt e szekrénykében van készpénzem. Ezer arany az egész. A többi vagyonom zsákokban fekszik, buza alakban. Egy irást hagytam asztalomon, melyet te tégy el; mert abban bizonyítom és elismerem először azt, hogy sok dinnyeevéstől dysenteriát kaptam s abban halok meg, másodszor azt, hogy készpénzem csupán ezer arany; nehogy téged vádoljon valaki, vagy azzal, hogy halálomat okoztad, vagy hogy pénzemből eltettél.

Neked nem ajándékozok semmit. Te a magad jó szivéből cselekszel, s azért megjutalmaz téged a te Istened. Jobb adósnak nem hitelezhetnél.

S azután Timéát elviszed Brazovics Athanázhoz, és megkéred, hogy fogadja őt leányának. Egy leánya már van; hadd legyen ez annak testvére. Add át neki a pénzt, fordítsa a gyermek javára. És add át neki a hajóterhet és kérd meg, hogy legyen ő maga jelen, mikor a zsákokat kiürítik, mert én jó tiszta búzát hoztam, hogy ki ne cseréljék. Érted?

(A haldokló égő szemekkel tekinte Timár szemeibe és magában küzdött.)

– Mert…

(Megint elhallgatott.)

Mondtam valamit? Valamit akartam mondani, de agyam zavarodik. Milyen vörös ez az éjszaka! Milyen vörös ez a hold az égen. Igen. A «vörös félhold»…

(Itt egy mély nyöszörgés ragadta meg figyelmét, mely Timéa ágya felől jött s egyszerre másfelé ragadta gondolatait. Ijedten emelkedett fel ágyából, s valamit keresett vánkosa alatt reszkető kezekkel, és szemei üvegfényben ragyogva meredtek elő.)

– Ah! ezt majd elfeledém, Timéa! Hiszen Timéának álomitalt adtam; ha fel nem ébreszted jókor, örökre elalszik. Itt ez üvegcsében valami ellenszer. A mint én meghalok, vedd ezt, és homlokát, halántékait és a szívgödrét dörzsöld be vele erősen, míg fölébred! – Ah! szinte magammal vittem őt is. Pedig nem akarom. Neki élni kell. Ugy-e? fogadod hitedre, becsületedre, hogy fölébreszted őt, hogy életre hozod, hogy nem hagyod örökre elaludni?

A haldokló görcsösen szorítá melléhez Timár kezét; a halálküzdelem látszott már eltorzult vonásain.

– Miről is szóltam az elébb? – Mit akartam még mondani? – Mi volt az utolsó szavam? – Ugy? igen a «veres félhold!»

A nyitott ablakon át a fogyó hold féltányéra sütött be veresen a ködöktől, a mikből kiemelkedék.

Vajjon erről beszélt a haldokló deliriumában?

Vagy erről jutott valami eszébe?

Igen: a «veres félhold!» suttogá még egyszer, Timárt odavonva magához s aztán a halálgörcs örökre becsukta ajkait; röviden kínlódott és meghalt.

AZ ÉLŐ ALABÁSTROM.

Timár egyedül maradt egy halottal, egy halálosan alvóval s egy eltemetett titokkal.

Mindnyájukat takarta a csendes éjszaka.

S az éjszaka árnyai így susogtak:

«Nézd! Ha te most nem teszed azt, a mi rád van bizva, ha e halottat a Dunába nem dobod; ha azt az alvót fel nem költöd, hanem engeded csendesen átaludni a más világra, mi lesz akkor? Az áruló már följelenté azóta Pancsován a szökevény Csorbadzsit; ha te megelőznéd s Pancsova helyett Belgrádon kötnél ki, ott jelentenéd fel; a szökevény kincseinek egy harmada törvény szerint a tied lenne. Ugyis senkié az már, az apa meghalt, a leány, ha te fel nem ébreszted, alszik örökre. Egyszerre milyen gazdag lennél! A gazdag ember derék ember, a szegény ember pedig csak komisz ember!»

Timár azt felelé vissza az éj árnyainak: «tehát csak hadd legyek én ilyen komisz ember», s hogy elnémítsa a suttogó árnyakat, betette a kabin ablakát. Valami félelem fogta el, ha arra a vörös holdra tekintett. Azt hitte, ettől jönnek azok a rossz suttogások. Mintha az magyarázná meg a holt ember végszavait arról a «vörös holdról».

Félrehuzta a függönyt Timéa fekhelye felől.

Mint egy élő alabástromszobor feküdt ott a leány, keble lassú pihegéssel szállt és emelkedett, ajkai félig nyilva, szemei lezárva, arczán a halál túlvilági komolysága.

Félkeze feje körül elomlott fürteihez volt emelve, a másikkal éji öltönye ránczait tartá keblén összeszorítva.

Timár remegve nyult hozzá, mintha egy elbűvölt tündéralakot tapintana, kinek érintésétől a szegény halandó életvesztő szívfájdalmakat kap. Az üvegcsében levő illó szeszszel elkezdé az alvó halántékait bedörzsölni. És a közben folyvást figyelt arczára, és gondolá magában:

«Téged hagynálak én meghalni, te gyönyörű alak? Hát ha igazgyöngyökkel volna telve ez a hajó, s az mind az enyim lenne, ha te meghalnál, még sem engedném, hogy örökre alva maradj. Nincs akkora gyémánt a világon, a mit örömestebb lássak, mint a te két szemedet, mikor az fel fog nyilni.»

Az alvó arcz pedig semmit sem változott a homlokán és halántékain tett bedörzsölésre; két összeérő vékony szemöldöke ránczot sem vont homlokán, midőn az idegen férfi kezei érinték.

Az utasítás azt mondá, hogy szívgödrét is be kell az ellenszerrel dörzsölni.

Timár kénytelen volt a leány kezéhez nyulni, hogy azt kebléről elvonja.

A kéz legkisebb ellenállást nem tett. Zsibbadt volt az és hideg.

Olyan hideg volt az egész alak. Szép és hideg, mint az alabástrom.

Az éjszaka árnyai ezt susogták:

«Nézd, minő gyönyörű idomok! Ajk nem érintett ezeknél szebbeket soha. Ki tudná meg, ha megcsókolnád?»

De Timár azt felelé az éj árnyai közt saját magának: «Nem, te nem loptál még életedben soha semmit: ez a csók pedig tolvajság volna.» S azzal odavonta a perzsa szőnyegtakarót, mit a leány álmában lehajított magáról s azzal válláig betakargatva az egész alakot, a szőnyeg alatt dörzsölé be ujjaival a szeszt az alvó alak szívgödrébe, s hogy ment legyen minden kisértettől, folyvást a lány arczát nézte azalatt. Olyan volt az, mintha egy oltárképet nézne, melyről a hideg sugárzik.

Egyszer aztán felnyiltak a sötét szempillák, s a két szem sötéten, ragyogástalanul tekintett elő. Az álomlihegés megszünt s Timár érzé, hogy a szív keze alatt erősebben ver.

Akkor visszahuzta kezét.

Az erős szeszt az üvegben odatartá a leánynak, hogy szagolja.

Timéa ébredezett, mert fejét elfordítá az üvegtől és szemöldeit összevonta.

Timár halkan szólítá őt nevén.

Arra hirtelen felszökött fektéből a leány s felkiáltva: atyám! ágya szélén ülve maradt. És azután maga elé bámult mereven.

A szőnyegtakaró ölébe lecsuszott, s az éji öltöny lehullott vállairól; olyan volt, mint egy antik mellszobor.

– Timéa! szólítá őt Timár, s felhuzta mezetlen vállaira a lecsuszott csalánszövetet. A leány nem vette észre.

– Timéa, önnek az atyja meghalt! mondá neki Timár, s a leány arcza, alakja nem mozdult sem ettől a szótól, sem attól, hogy öltönye fedetlenül hagyja keblét. Nem érzett semmit.

Timár átfutott kabinjába s rögtön sietett vissza kávéfőző gépével; lázas sietséggel erős fekete kávét főzött; össze is égette a kezeit vele, s mikor az készen volt, odament vele a leányhoz, karjával magához szorította a fejét, ujjaival erőszakosan kinyitotta a száját, s fejét hátravonva, kényszeríté őt a kávét lenyelni.

Addig csak a merevség ellenállásával volt küzdelme; de a mint a leány a keserű meleg italt lenyelte, egyszerre oly erővel taszítá el magától, hogy a csésze is kihullott kezéből, s akkor ágyára veté magát a leány, magára rántá takaróját s elkezdtek a fogai hangosan vaczogni.