Part 6

Erre aztán nevetett maga magának a fiatal ember. Senki sem felelt a kérdésére.

– Nos, hát már most kedves Teréza mama, vess ágyat a te kedves jövendőbeli vejecskédnek, a te drága kis Tódorkádnak, hadd álmodjék valami szépet az ő kedves Noémijáról.

– Én nem vethetek ágyat neked sehova. A mellékszobában, a padláson vendégeink vannak; itt velünk egy szobában nem alhatol. Én nem akarom. Noémi nem gyermek már. Eredj ki a tornácz alá, ott a hárságy, aludjál azon.

– Ejh, te kegyetlen, rossz szivű Teréza! Te a kemény hárságyra számüzöd a te kedves egyetlen jövendőbeli vejedet.

– Noémi, add oda neki fejed alól a vánkost. Nesze! itt a saját pokróczom, takaróm. Aludjál jól.

– Igen. De odakinn az az átkozott nagy dög, az a csúf szelindek megesz.

– Ne félj tőle, majd lánczra kötöm. Szegény pára! soha sincs lánczra kötve, csak mikor te a szigeten vagy.

Teréza asszony alig birta előcsalogatni odujából Almirát. Szegény állat tudta már előre, hogy ilyenkor az következik, hogy az ő nyakára ráteszik a lánczos örvöt; hanem hát hozzá volt szokva az engedelmeskedéshez s meghagyta magát asszonya által köttetni.

Az tette aztán még csak igazán elkeseredetté fogságának indító oka ellen.

A mint Teréza visszament szobájába, s Tódor egyedül maradt künn a tornáczon, elkezdett az eb bőszülten ugatni rá s alá s fel tánczolt azon a szűk téren, a mit láncza átért, neki-neki rugaszkodva egyszer, hogy ha el tudná szakítani vagy az örvet, vagy a lánczot, vagy azt a bodzafát kirántani gyökeréből, a mihez a láncz karikája volt kötve.

Tódor pedig annál jobban ingerkedett vele. Tetszett neki, hogy egy állatot boszanthat, mely őt el nem érheti, s mely a miatt dühtől tajtékzik.

Oda ment hozzá közel, egy lábnyomnyira ahhoz a ponthoz, a meddig a kutyát a láncza ereszté, ott négykézlábra állt előtte s elkezdett a kutyára torzképeket fintorgatni. Orrokat csinált neki, nyelvét öltögette rá, szeme közé köpködött, és utánozta a kutya ugatását.

– Hau, hau! Szeretnél, ugy-e, megkapni, ha lehetne? Hau, hau! No itt az orrom, harapd le. Ugy-e nem lehet? Hej, de szép kis kutya vagy. Te csúf dög. Hau, hau! Szakítsd el azt a lánczot, no! Gyere birkózni. Kapd el az ujjamat, nézd, itt van az orrod előtt. Tessék!

Almira egyszerre a legnagyobb düh közepett megállt. Abbahagyta az ugatást. Eszére tért. Gondolta magában: az okosabb enged. Magasra fölemelte a fejét, mintha le akarná nézni azt a négykézláb álló másik állatot; azzal megfordult s két hátulsó lábával, kutyák szokása szerint, kettőt nagyot rugott hátrafelé, annak a másik állatnak szemét-száját teleszórva homokkal, a mivel azt hozta abba a helyzetbe, hogy káromkodásra fakadjon, erre az «emberi ugatásra». Ő maga pedig visszament lánczostól együtt a bodzafa tövében levő odujába, s onnan elő nem jött többet és elhallgatott, csupán hideglelős nyöszörgését lehetett hallani még sokáig.

Timár is hallotta azt. Nem tudott aludni. A padlás ajtaját nyitva hagyta, hogy világosság legyen odabenn. Holdvilágos éjszaka volt, s az után, hogy a kutya elhallgatott, mély csendesség lett a vidéken. Csodálatos csend, melynek mélaságát az éjjel és a magány hangjai még andalítóbbá teszik.

Kocsizörej, malomkelepelés, emberszó nem hallik itt. Mocsarak, szigetek, zátonyok országa ez. Egy-egy mély búgás kiált bele néha az égbe: a bölömbika hangja az, a mocsárlakó madáré. Éjjeljáró szárnyasok röpte húz végig elhaló accordokat a légben, s az elpihenő szél csinál aeolhárfát a jegenyesudarakból, végig-végig fuvalva zengő ágaik között. A vizikutya sikolt egyet a nádasban, síró gyermek hangját utánozva, s a zúgó szarvasbogár koppan nagyokat a kunyhó fehér falán. Körül a rengeteg oly sötét; mélyében mintha tündérek tartanának fáklyatánczot, a sömlyéklakó lidércztűz ugrál a reves fák alatt csoportban, egymást kergetve; a virágos kertet pedig teljes ezüst fényével árasztja el a hold, s a magas mályvák rózsafüzéres jogarait ezüst szárnyu, pávaszemröptü éjpillangók csoportjai rajongják körül.

Milyen csodálatos otthon ez! Az álmatlan ember egészen elveszti benne a lelkét. Olyan fenséges, olyan isteni magány!

Csak emberhang ne vegyüljön az éj hangjai közé.

De az is vegyül.

Ott alant, a kunyhó két kis odujában szintén álmatlan emberek feküsznek, kiknek feje alól valami rossz szellem ellopta a nyugalmat, s az éj hangjai nehéz sohajtásaikkal szaporodnak.

Az egyik szobából Timár e fohászt hallja elsusogni az éjben: «Édes Jézusom!»… a másik szobából e sóhaj nyög fel: «Oh! Allah!»

Nem lehet aludni itt!

Mi van oda alant, a mitől nem lehet aludni?

A mint gondolatait egymás után fűzi Timár, egy eszmére ötlik, mely arra készteti, hogy elhagyja fekhelyét, s hirtelen felöltse maga alá terített kabátját, s leszálljon a padlásajtóhoz támasztott hágcsón a földre.

És ugyanaz a gondolatja támadt ugyanabban a perczben valakinek másnak is odalenn az egyik szobában.

S a mint Timár a ház szögletén megállva, lenyomott hangon e szót hallatá: «Almira?» ugyanakkor suttogá egy másik hang is Almira nevét a tornáczra nyiló ajtóból, mintha egyik hang a másiknak kisértő viszhangja volna.

S erre mind a ketten meglepetve léptek egymás elé.

A másik alak Teréza volt.

– Ön lejött fekhelyéről? kérdé a nő.

– Mit akar Almirával?

– Nem tudok aludni.

– Megvallom igazán, az a gondolatom támadt, hogy vajjon az az… ember nem mérgezte-e őt meg, hogy elhallgatott úgy egyszerre?

– Nézze ön, engem is ez a gondolat keltett fel. Almira!

A hivásra előjött odujából az eb, s a farkát csóválta.

– Nem. Semmi baja sincs; szólt Teréza. Az az ember nincs itt többé; ágya a tornácz alatt leheveretlen. Jer, Almira, hadd oldjalak fel.

A nagy állat odalapult urnője ölébe, s csendesen engedé lecsatoltatni bőrnyaklóját, s aztán nyakába ugrott és nyelvével végignyalta az orczáját; majd meg Timárhoz fordult s nagy toppancs lábát felemelve, kutyabecsülettudással, szépen pacscsot adott a markába. Ismerte barátait. Azután megrázta a bőrét, hanyatt heveredett, kétszer az egyik oldaláról a másikra átdobta magát, s aztán nyugodtan megágyazott magának a puha homokban. Nem ugatott többet.

Bizonyos lehet felőle mindenki, hogy nincs többé a szigeten az a gyülölt jövevény.

Teréza közel lépett Timárhoz.

– Ismeri ön azt az embert?

– Egyszer találkoztam vele Galaczon. A hajómra jött s ott úgy viselte magát, hogy nem tudtam tisztába jönni felőle, hogy kém-e, vagy csempész? Utoljára kilöktem a hajómból. Ebből áll az egész barátságunk.

– S honnan jött ön arra a gondolatra, hogy az az ember megmérgezhetné Almirát?

– Megmondom igazán. Minden szó, a mit ide alant a szobákban beszélnek, felhangzik a padlásra, a hol feküdtem; én kénytelen voltam mindent hallani, a mi szóváltás önök között oda alant végbement.

– Azt is hallotta ön, a mivel engem az az ember fenyegetett? Hogy ha ki nem elégítem, akkor ő csak egy szót szól felőlünk, s akkor mi veszve vagyunk?

– Hallottam.

– És most mit gondol ön felőlünk? Ugy-e bár, azt, hogy minket valami nagy, megnevezhetlen bűn terhe számüzött erre a világból kieső szigetre? Vagy hogy mi itt valami napvilágot kerülő keresetet folytatunk, melynek szüksége van a hallgatásra és nem ismertetésre? Vagy hogy mi itt valami hirhedett név bujdokló örökösei vagyunk, kik rejtőzünk a hatalmasok szemei elől? Mit gondol ön felőlünk?

– Én bizony semmit sem, asszonyom! Nem töröm rajta a fejemet. Nekem vendégszerető hajlékot nyitott ön egy éjszakára. Ezért köszönettel tartozom. A szél megállt; holnap odább megyek és soha többet nem gondolok arra, a mit ezen a szigeten láttam és hallottam.

– De én nem akarom azt, hogy ön úgy menjen el innen. Ön akarata ellen meghallott olyan dolgokat, a mik felől önnek felvilágosítatlan maradni nem szabad. Én, nem tudom okát adni, miért, de az első szembenézés óta valami kimondhatatlan becsülést éreztem ön iránt; engem kínozna az a gondolat, hogy ön mi tőlünk gyanuval, megvetéssel távozik. Ezzel a gyanuval ön sem tud aludni e hajlék alatt, én sem. Az éj csendes, épen arra való, hogy egy keserű élet titkai elmondassanak. Aztán gondolkozzék ön felőlünk. Én mindent elmondok önnek, a mi igaz; és csak azt, a mi igaz. És azután, ha meghallotta ön, hogy mi története van e puszta szigetnek s e sárkunyhónak itten, akkor nem fogja ön azt mondani, hogy holnap odább megyek s soha rájuk nem gondolok többet; hanem vissza fog jönni ide évről-évre, mikor hivatása erre vezérli, és meg fog pihenni egy éjszakán át e csendes födél alatt. Tehát üljön ön le mellém a tornácz lépcsőjére és hallgassa meg a mi kunyhónk történetét.

A SZIGETLAKÓK TÖRTÉNETE.

Ezelőtt tizenkét évvel Pancsován laktunk, hol férjem városi hivatalnok volt. Bellovárynak hivták. Jó, fiatal, szép, derék ember volt s mi nagyon szerettük egymást. Én huszonkét éves voltam, ő harmincz. Egy kis leányunk született, azt Noéminek kereszteltettük. Nem voltunk gazdagok; de tehetősek. Neki volt hivatala, szép háza, gyönyörű gyümölcsös kertje, szántóföldjei; én árva leány voltam, mikor elvett s kész vagyont hoztam a házhoz, megélhettünk tisztességesen.

Férjemnek volt egy igen kedves barátja, Krisztyán Maxim. Ennek a fia az az ember, a ki most itt volt. Akkor ez tizenhárom éves volt; szép, kedves, eleven fiu; olyan esze volt, mint a tűz. A két férfi, mikor én a kis leányomat ölben hordoztam, azt mondá: ezeket a gyermekeket összeházasítjuk. S én úgy örültem neki, mikor a fiu annak a kis ártatlannak parányi kezét kezébe vette s azt kérdezte tőle: hát hozzám jösz-e? s erre a gyermek olyan vigan nevetett.

Krisztyán kereskedő volt. De nem olyan igazi kereskedő, a ki érti a maga hivatását, hanem csak amolyan helybenülő kisvárosi kereskedő, a ki megy a nagyobbik után, koczkáztat vaktában; ha nyer, jól járt vele, ha veszt, elbukik.

Ő folyvást nyert, s azért azt hitte, hogy ennél egyszerűbb tudomány nincsen. Tavaszszal körülnézte a vidéket, hogyan állnak a vetések, s azután a szerint kötött szerződést a nagyban kereskedőkkel aratás után kiadandó gabonára.

Volt egy állandó megrendelője, Brazovics Athanáz nagykereskedő Komáromból. Ez tavaszszal nagy összeg pénzeket előlegezett neki rendesen az őszszel átadandó gabonára, s azért Krisztyán kötelezve volt ugyanazt neki a megállapított árban hajóira szállítani. Ez az üzlet jól jövedelmezett Krisztyánnak; de én azóta is sokat gondolkoztam rajta, hogy ez nem kereskedés, hanem koczkajáték, mikor valaki elad valamit, a mi még nincs is e világon. Brazovics sok pénzt szokott előlegezni Krisztyánnak, s minthogy annak házán kívül semmi fekvő vagyona nem volt, kezességet kivánt érte. Férjem elvállalta a kezességet szivesen: ő birtokos volt s Krisztyánnak jó barátja. Krisztyán nagyon könnyű életet élt; mig férjem szegény naphosszant az iróasztalnál görnyedett, ő egész nap a kávéház előtt pipázott és feleselt a hozzá hasonló kalmárokkal. Hanem egyszer aztán jött az Isten ostora: az 1816-diki rettenetes év. Tavaszszal gyönyörűen állt országszerte minden vetés. Olcsó gabnaárakra lehetett számítani. A Bánátban boldog volt az a kereskedő, a ki négyforintos buzára szerződést köthetett. Akkor nekijött egy esős nyár, esett szakadatlanul tizenhat hétig egyfolytában minden nap. Minden gabona elrothadt a lábán; éhinség állt be a Kanahánnak csúfolt vidéken, s őszszel húsz forint volt egy mérő buzának az ára; az sem volt kapható a kereskedésre, mert a földmivelők lefoglalták vetőmagnak.

– Emlékszem rá, szólt bele Timár, akkor voltam kezdő kereskedőbiztos.

– Tehát abban az évben történt az, hogy Krisztyán Maxim nem birt a szerződésének megfelelni, a mit Brazovics Athanázzal kötött. Iszonyú, kimondhatatlan összeg volt a különbség, a mit meg kellett volna térítnie. És ekkor Krisztyán Maxim azt tette, hogy összeszedé, a mi csak kinnlevő pénze volt másoknál, felvett jóhiszemű emberektől még kölcsön is sok pénzt, s egy éjjel hírmondatlanul megszökött Pancsováról, magával vitt minden pénzt, s itt hagyta még egyetlenegy fiát is.

Tehette, mert minden értéke pénzben volt; s nem ragaszkodott semmihez, a mit itthágy.

De hát mire való akkor a pénz a világon, ha ilyen kárt lehet vele tenni egy embernek, a ki nem szeret semmit, csak a pénzt?

Adósságai, kötelezettségei itt maradtak azoknak a vállára, a kik jó barátai voltak, a kik jót álltak érte. Azok között volt férjem is.

S akkor előjött Brazovics Athanáz, s követelte szerződése beváltását a kezesektől.

Hiszen igaz, hogy ő pénzt előlegezett a megszökött adósnak, s mi ajánlkoztunk, hogy a pénzét visszatérítjük. Felét jószágainknak eladtuk volna, s abból kitelhetett az adósság. De ő nem irgalmazott. Az egész szerződést akarta beváltatni. Nem volt kérdés, hogy mennyi pénzt adott ő? hanem hogy mennyi pénzérőt tartoznak ő neki adni? Ötszörös nyereséget követelt. S az irás jogot adott neki hozzá. Kértünk, könyörögtünk előtte: elégedjék meg kisebb nyereséggel; hiszen csak arról van szó, hogy kevesebbet nyerjen. Hajthatatlan volt. Minden követelését ki akarta elégíttetni a kelepczébe jutott jótállókkal.

De hát mire való akkor a vallás, a hit, a keresztyének és zsidók minden hitágazata, ha ilyen követelést tenni szabad?

Törvényre ment a dolog; a biró itélt, s minekünk házunkat, földünket, utolsó falatunkat elfoglalták, lepecsételték, dobra ütötték.

De hát mirevaló akkor a törvény, az emberi társaság, ha szabad megtörténni annak, hogy valakit a koldustarisznyáig levetkőztessenek olyan tartozásért, melylyel ő maga soha adós nem volt? hogy nyomorulttá tegyenek egy harmadik emberért, a ki nevetve áll odább?

Mindent elkövettünk, hogy a végveszedelemtől megmentsük magunkat; férjem maga felment Budára, Bécsbe, kihallgatást kérni. Az álnok csaló, ki pénzével megszökött, itt élt Törökországban, kitudtuk; folyamodtunk, hogy tartóztassák le és hozzák vissza; elégítse ő ki azt, ki ellene követeléssel fellép. És azt felelték mindenütt, hogy ez nincs hatalmukban.

De hát mirevalók akkor a császárok, a miniszterek, a nagyhatalmak, ha egymás nyomorult jobbágyait meg nem bírják védelmezni?

E rettentő csapásra, mely mindnyájunkat koldusbotra juttatott, szegény férjem egy éjszaka sziven lőtte magát.

Nem akarta látni családja nyomorát, hitvese könyjeit, gyermeke inségét, inkább elszökött előlük a föld alá.

Oh a föld alá mi előlünk!

De hát mire való akkor a férfi a világon, ha nagy baj idején nem talál más segítséget, mint magára hagyni asszonyt és gyermeket s szétzúzni saját szivét?

S még mindig nem volt vége a borzalomnak. Koldussá, földönfutóvá voltam már téve, még istentagadóvá is akartak tenni. Az öngyilkos neje hasztalan könyörgött a papnak, hogy temesse el szerencsétlen férjét. Az esperes szigorú férfi, ő nagyon szent ember, ki a vallásra sokat ád; ő megtagadta férjemtől a tisztességes eltemetést s nekem látnom kellett, hogy azt az alakot, a kit a bálványozásig imádtam, hogy hurczolja ki a városi nyúzó a hullahordó szekéren, s hogy kaparja be a temető-árokba egy simára letaposott gödörbe.

De hát mire való akkor a pap a világon, ha ilyen szenvedést nem tud megorvosolni?

Mire való az egész világ?

Még egy volt hátra, hogy öngyilkossá és gyermekgyilkossá tegyenek. Egyszerre gyermekgyilkossá és öngyilkossá. Kendőmmel odaszorítám keblemhez kis gyermekemet s kimentem vele a Dunapartra.

Egyedül voltam, semmi emberi teremtés nem kisért.

Végig mentem kétszer-háromszor a parton, azt nézve, hogy hol lesz legmélyebb a víz.

Ekkor valaki megfogta a ruhámat hátulról és visszarántott.

Hátra néztem: ki az?

Ez a kutya volt az.

Utolsó jó barátom minden élő teremtés közül.

Az osztrovai sziget partja volt az, a hol ez történt velem. Azon a szigeten volt szép gyümölcsös kertünk, kis nyári mulató-lakkal. Ennek is minden szobája le volt már pecsételve birói pecséttel, s nekem csak a konyhában és a fák között volt még szabad járnom.

Akkor leültem a Dunapartra s gondolkozni kezdtem. Mi vagyok én? Ember? nő? Rosszabb vagyok-e mint egy állat? Látott már valaha valaki egy kutyát, mely kölykét a vízbe fojtja s magát is elöli? Azért sem ölöm el magamat, azért sem ölöm meg a gyermekemet! Azért is élni fogok; azért is fölnevelem őt! Hogyan fogok élni? A hogy megélnek a farkasok; meg a czigány asszonyok, a kiknek se házuk, se kenyerük. Koldulni fogok a földtől, koldulni fogok a vízfenéktől, koldulni a fák ágaitól; de emberektől nem fogok koldulni soha!

Szegény férjem sokat beszélt egy kis szigetről, melyet ötven év óta alkotott a Duna az osztrovai sziget melletti nádasban. Ő vadászni járt oda őszi napokban, s sokat emlegetett egy odvas sziklát, melyben zivatar elől meghúzta magát. Azt mondá, hogy ez a sziget senkié. A Duna építette – senkinek. Semmi kormánynak sincs még róla tudomása; egyik országnak sincs még joga azt a maga területéhez számítani. Ott nem szánt, nem vet senki. Föld, fa, fű senkié. Ha senkié, hát miért ne foglalhatnám én el? Elkérem azt az Istentől. Elkérem a Dunától. Miért ne adhatnák nekem? Termesztek rajta kenyeret. Hogyan termesztek? miféle kenyeret? azt még nem tudom. A szükség majd megtanít rá.

Egy csónakom maradt még. Ezt nem vette észre a bíró, hogy lefoglalhatta volna. Abba beleültünk. Noémi, én és Almira. Áteveztem a senki szigetére. Nem próbáltam soha az evezést; de megtanított rá a szükség.

A mint erre a földre kiléptem, csodálatos érzés fogott el. Mintha egyszerre elfeledtem volna mindent, a mi künn a világban történt velem. Valami hivogató, megnyugtató csendesség fogadott itten. A mint bejártam a ligetet, a pagonyt, a mezőt, már tudtam, hogy mit fogok itt csinálni? A ligetben döngtek a méhek, a pagonyban virágzott a földi mogyoró, a víz színén libegett a sulyom virága, a partoldalban teknősbékák sütkéreztek, a fák oldalait csigák lepték el, a mocsári bozótban a harmatkása érett. Uram, Istenem, ez a te terített asztalod! – És a geszt teli volt fiatal gyümölcsvadonczokkal. Sárga rigók hordták át annak a magját a szomszéd szigetről, s a vadalma sárgult már a fákon, s a málnabokor még tartogatta elkésett gyümölcseit. Tudtam már, hogy mit csinálok ezen a szigeten? Paradicsomot csinálok belőle. Én, magam, egyedül. Olyan munkát teszek itten, a mit egy ember keze, egy asszonykéz is bevégezhet. És aztán élni fogok itt, mint az ősember élt a paradicsomban.

Rátaláltam a sziklára, és annak természetalkotta oduira. A legnagyobb odvában szénahalmaz volt ágynak vetve. Ez szegény férjem nyughelye volt egykor. Jogos örököm. Özvegyi jogom ez. Ott megszoptattam kis gyermekemet s aztán elaltattam és lefektettem a szénába, nagykendőmmel leterítve. Almirának azt mondtam: «te itt maradsz és őrt állsz Noémi fölött, míg visszatérek». Akkor újra áteveztem a nagy szigetre. Fölkerestem még egyszer kertünket. A nyári lak verandáját nagy ponyvaernyő födte; azt leoldottam. Ez jó lesz nekünk sátornak, takarónak, talán majd téli öltözetnek is. Abba aztán becsomagoltam, a mi szerteszét hevert még, konyha- és kertészeszköz, s egy nagy batyut kötöttem belőle, akkorát, hogy a hátamon el birjam vinni. Gazdagon, négylovas hintón jöttem a férjem házához, s batyuval a hátamon megyek ki belőle; pedig nem voltam pazarló, nem voltam rossz. És meglehet, hogy ez a batyu is lopott jószág már; sajátom ugyan mind, a mi benne van; de hogy elviszem azt magammal, mégis tolvajság. Nem tudom. Össze volt zavarva fejemben az igaz és nem igaz, a szabad és nem szabad felőli fogalom egészen. Menekültem a batyuval saját hajlékomból. A kerten végig haladva, gyönyörű szép gyümölcsös fáimnak mindegyikéről vágtam le néhány ágat, és a fügefákról, a gyümölcstermő bokrokról sarjakat, felszedtem kötényembe az elhullott magvakat a földről s aztán – megcsókoltam a szomorú fűz ágát, mely alatt annyiszor aludtam boldog álmokat. Vége volt. Soha többet arra a helyre nem tértem vissza. A csónak utoljára járta meg velem a Dunát. Míg ismét visszaeveztem, két dolog aggasztott. Egyik az, hogy a szigetnek nem szeretett lakói is vannak: a kígyók. Bizonyosan a kőoduban is laknak azok, s én irtózom tőlük s féltem Noémit. A másik meg az, hogy ha én magam évekig meg tudok is élni vad mézzel, sulyommal és harmatkásával, s ha Noémit táplálja az alatt saját keblem: de mivel tartom el Almirát. Ez a hű nagy állat nem él azzal, a mi engem táplál. Pedig nekem szükségem van rá; nála nélkül a félelem ölne meg e magányban. Mikor batyummal visszakerültem a sziklaoduhoz, a bejárat előtt egy nagy kígyófarkat láttam ugrálni, távolabb feküdt tőle a leharapott fej. A mi a fej és fark közül hiányzott, azt Almira ette meg. Az okos állat ott feküdt a gyermek előtt, farkát csóválva és száját nyalogatva, mintha mondaná: én már megebédeltem. Attól fogva folyvást kígyókra vadászott. Az volt mindennapi eledele. Télen kiásta őket lyukaikból. Az én barátom – annak szoktam hívni – talált magának e szigeten életmódot s engem megszabadított irtózatom tárgyaitól.

Oh! uram, az valami leírhatatlan érzés volt, mikor az első éjszakát itt töltöttük egyedül. Mikor nem volt velem más, mint egy Isten, egy gyermek és egy eb. Nem merem azt fájdalomnak nevezni: közelebb volt az a gyönyörhöz. Az elhozott ponyvával takaróztunk mind a hárman s akkor ébredtünk fel, mikor a madarak elkezdtek szólni.

Kezdődik a munka. A vademberek munkája. Megtanított rá a szükség. Hajnal előtt kell szedni a harmatkását, ezért hiják úgy. A szegény asszonyok kimennek az ingovány bozótjába, hol ez édes magot termő növény burjánzik; felső ruháikat fölemelik, két kézzel szétterjesztve, körülforognak a bozótban s az érett mag belehull öltönyükbe. Az a manna! Az istenadta ingyenkenyér, a mit a «senki cselédei» esznek.

Uram! Két évig éltem e kenyérrel, s mindennap térden állva adtam hálát annak, a ki gondoskodik a mezők madarairól!

Vad gyümölcs, erdei méhek méze, földi mogyoró, tekenős béka, vad kacsák tojása, télire eltett sulyom, csigabiga és aszalt gomba volt mindennapi eledelem. Áldassék Isten, ki a maga szegényeinek ilyen gazdag asztalt teríttet!

És azalatt éjjel-nappal küzdöttem föltett dolgommal. A geszt vadonczaiba beojtogattam a nemes gyümölcsök ágait, a feltört földbe gyümölcsbokrokat, szőlőt, hasznos növényeket ültettem. Gyapotnövényt és selyemkrepint vetettem a szikla déli oldala mellé; termékéből durva szövetet készítettem fűzfa-szövőszéken, s azt viseltük. Gyékényből, sásból méhköpüket fontam, vad méhrajokat gyűjtöttem bele; s az első évben már volt méz és viaszk csereárum. Molnárok, dugárusok jöttek néha a szigetre; azok segítettek a nehezebb munkánál, s nem bántott senki. Tudták, hogy pénzem nincsen, s fizettek munkával, szükséges eszközökkel, tudták, hogy pénzt nem veszek el. Mikor aztán egyszer gyümölcsfáim elkezdtek teremni, ah! akkor már gazdag voltam. S e sziget televényföldében kétszeres buján nő minden fa. Vannak körtefáim, a mik egy évben kétszer érlelnek gyümölcsöt; s minden fiatal fa újra hajt Szentiván-nap után. És nálam minden évben teremnek a fák. Mindig az ő titkaikat tanultam, s rájöttem, hogy nem szabad a kertész keze alatt se túltermő, se meddő évnek lenni. Az állat megérti, ha úgy beszélünk hozzá, mint az emberhez, s én azt hiszem, hogy a fák is hallgatják és nézik azt, a ki őket szeretve ápolja s megértik titkos óhajtásait és büszkék rá, ha ők is örömet szerezhetnek annak. Oh! a fák oly okos lények! Azokban lélek lakik. Én gyilkosnak tartom, a ki egy nemes fát kivág.

Ezek az én barátaim itt!

Szeretem őket! bennük élek! és általuk élek!

A mit évről-évre adnak, azért eljönnek szigetemre a szomszéd falvakból, a malmokból s hoznak érte cserébe azt, a mi az én háztartásomhoz kell. Pénzért nem adok semmit! Irtózom a pénztől. Az átkozott pénztől, mely engemet kiüzött a világból és férjemet az életből. Nem akarok pénzt látni soha.

De azért nem vagyok oly ostoba, hogy készen ne legyek arra, hogy jöhetnek egyszer mostoha évek, mik minden emberi szorgalmat meghiusítanak, jöhet késői fagy, jégverés; elpusztulhat az év áldása. Gondoskodtam a rossz időkről is. Sziklám pincze odujában és szellős rovátkai közt el van téve, a mi eltartható árúczikk, hordókban annyi bor, döbözökben viaszk, csomagokban gyapjú és gyapot, a mennyi elég lenne arra, hogy egy inséges évben, talán kettőben is, bennünket a szükségtől megszabadítson. – Tehát takaréktáram is van; de pénzem nincsen. Gazdagnak mondom magamat – és egy fillér nem volt a kezemben tizenkét év óta!