Part 3

S a hajóbiztos sietve szökött a ladikba, maga kormányzott, hogy gyorsabban jussanak a révházig, a hol a vontatókat lehet találni, ott nagyhamar összetoborzott nyolczvan igás barmot, a hajón ezalatt felvonták az új alattságot, az ökröket hozzá kötötték: nem telt bele másfél óra, hogy a szent Borbála folytatta az útját a Vaskapun keresztül, még pedig az ellenkező part mentében, mint a melyben megkezdé.

Mire Timár visszatért a hajóra, minden öltöny meg volt a testén száradva a nagy fáradságtól.

A hajó meg volt mentve, talán kétszer is megmentve, s vele együtt az egész hajóteher, Euthym és Timéa. Bizony Timár menté meg őket.

Pedig hát mi köze neki ezekhez? Miért így törnie magát? Hisz ő csak egy biztos a hajón, csak egy «schreiber», a kinek évi fizetése jár, elég szűken, s a kire nézve mindegy, akár búzával van tele a hajó, akár csempészett dohánynyal, akár igazgyöngygyel: az ő díja csak egy marad.

Ilyenformát gondolt magában a «tisztító» is, mikor a román csatornába érve, ujra megkezdé a beszélgetést a kormányossal, a mire egy darab ideig nem volt jó idő.

– Vallja meg kegyelmed, hogy soha sem voltunk közelebb ahhoz, hogy együtt valamennyien a pokolra menjünk, mint a mai napon.

– A mi igaz, az igaz! – felelt rá Fabula János.

– De hát mi szükségünk volt nekünk megkisérlenünk, hogy vajjon szent Mihály napján bele fullad-e az ember a vízbe?

– Hm! monda Fabula János, s egy rövidet szítt a butykosból. – Mi lénungja van kendnek egy napra?

– Húsz krajczár! – felelt a tisztító.

– Hát az ördög hozta kendet ide húsz krajczárért meghalni! Én nem híttam kendet ide. Nekem egy forintom van egy napra, meg a szabad koszt. Nekem negyven krajczárral több okom van a nyakamat koczkáztatni, mint kendnek. Hát mi baja már most?

A tisztító a fejét csóválta s aztán letolta a sipkájáról a csuklyát, hogy jobban érthetővé tegye magát.

– Hallja kegyelmed, én azt hiszem, hogy ezt a kegyelmetek hajóját az a török hajó, a mi ott a hátunk mögött jön, üldözőbe fogta, s most a szent Borbála az elől menekül.

– Hm! A kormányos nagyot dörmögött, s egyszerre úgy berekedt, hogy nem tudott hangot adni.

– Noh! Nekem semmi közöm hozzá, szólt vállvonva a tisztító, én osztrák granicsár vagyok; semmi dolgom a törökökkel, hanem a mit tudok, azt tudom.

– No hát tudja meg kend, a mit még nem tud! mondá Fabula János. Persze, hogy üldöz bennünket az a török hajó, persze, hogy az elől vesztettünk most útat, mert hát az a baj van, hogy ezt a fehérképű leányt ott ni, el akarták vinni a szultán háremébe; aztán az apja nem engedte, inkább elszökött vele Törökországból, s most az a dolgunk, hogy mentül előbb magyar földre léphessünk, a hol nem üldözheti őket többé a szultán. No már most tud kend mindent, hát ne kérdezzen kend többet, hanem menjen oda a szent Borbála dicsőséges szent képe elé, s ha a hullám el találta előtte oltani a lámpást, gyujtsa meg kend ujra, s ne felejtsen el kend három szentelt barkát megégetni előtte, ha igazhitű katholikus ember kend.

A tisztító felczihelődött s előkeresgélte a tűzszerszámát, lassú hangon dörmögve a kormányoshoz:

– Én csak igazhitű katholikus ember vagyok, de kendről azt beszélik, hogy csak a hajón pápista, a mint a száraz földre lép, mindjárt kálvinista, mikor a vizen van, akkor imádkozik, de alig várhatja, hogy a mint a szárazra lép, kikáromkodhassa magát. Aztán meg azt is mondják, hogy a kend neve Fabula János, s hogy Fabula deákul azt jelenti, hogy mese. Hanem azért elhiszek mindent, a mit kendtől hallottam, csak ne haragudjék.

– Azt bölcsen teszi. – Már most hát csak menjen, s addig ide ne jöjjön, a míg nem hívom.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A huszonnégy evezősnek három óráig tartott feljönni arról a pontról, a hol a szent Borbáláról legelébb meglátták, a perigradai szigetig, a hol a Duna két ágra válik. Ennek a szigetnek a sziklatömegei eltakarták előle az egész Dunaöblöt, az ágyúnaszádról nem lehetett látni, mi történt a sziklák mögött.

A szigeten alul már találkozott a naszád egyes úszó hajóroncsokkal, miket az örvény sodra felhányt a víz szinére. Ezek az elmerült malom töredékei voltak. Nem lehetett már felismerni, hogy malomhoz tartoztak-e, vagy hajóhoz.

A mint a Perigradát elhagyta az ágyúnaszád, a Duna előtte állt másfél mértföldnyi hosszuságban, végig lehetett rajta tekinteni.

Egyetlenegy terhes hajó sem látszott sem a folyamon, sem a parthoz kötve. A mik a part mellett libegtek, apró halászladikok s kisszerű burdzsellák voltak.

Az ágyúnaszád még előbbre hatolt, s a Duna közepéig czirkált némely helyen, azután visszatért a parthoz. A török hajónagy a partőröktől tudakozódott az előtte haladt terhes hajó felől. Azok nem láttak semmit, odáig már nem jött a hajó.

Még feljebb haladva, utolérte a szent Borbála vontató hajtsárait. A hajónagy azokat is kérdezte.

Azok derék, jó szerbek voltak. Azok aztán jól felvilágosíták a törököt, hogy hol keresse a szent Borbála hajót.

«Elnyelte azt a perigradiai örvény, zsákostul, emberestül, ime a hajókötél is elszakadt.»

A török ágyúnaszád hagyta a szerb hajtsárokat nagy lamentálva odább vonulni, hogy ki fizeti meg már most az ő dijaikat? (Majd Orsovánál összetalálkoznak, s ők vontatják a hajót megint odább). Maga pedig visszafordult, s vízmentében ereszkedett aláfelé.

A mint ismét a perigradai sziget elé ért, a hajósok egy szál deszkát láttak a hullámokon tánczolni, mely nem haladt a vízzel odább. Azt kihorgászták, a deszkához egy kötél volt akasztva vas kampónál fogva: az a deszka pedig az elsülyedt malom lapátkerekéből való volt.

A kötelet felvontatták, annak a végén meglelték a horgonyt, azt is felhúzták: annak a kereszt dorongjára be volt égetve nagy betükkel a szent Borbála neve.

Világos volt az egész catastropha. A szent Borbála vontató kötele elszakadt, azután horgonyt vetettek, az nem bírta meg a terhet, a hajó belekerült az örvénybe, s most annak a deszkái úsznak a víz színén, emberei ott hallgatnak a mély kősírban.

– Mash Allah! oda nem mehetünk utánuk.

A SZIGORÚ VIZSGÁLAT.

Két veszedelmét már kikerülte a szent Borbála, a Vaskapú szikláit s a török ágyúnaszádot; még kettő hátra volt: az egyik a Bóra, a másik az orsovai vesztegzár.

A Vaskapú öblén felül a két part sziklameredélye száz ölnyi szűk torkolatba szorítja össze az óriás folyót, a kettős fal között rohan alá a veszedelmes ár, néhol 28 lábnyi eséssel. A bérczfalak rétegekre látszanak osztva, mik sárga, vörös, zöld szinekben váltakoznak, s legfelső párkányaikon, mint bozontos zöld üstök, koronázza őket az őserdő minden fája.

Fenn, a háromezer lábnyi sziklafokon is felűl, a bérczi sasok fenségesen nyugodt körrepülése látszik a szűkre szorított égen, melynek tiszta kékje, mint egy üvegboltozat tünik fel a halotti mélységből. S a sziklák tömege odább még egyre emelkedik.

S valóban egy minden ördögöket boszantó látvány az, hogy úszik előre e szűk sziklamederben egy tehetetlen hajó, egy túlterhelt dióhéj, melynek se keze, se lába, se uszánya nincsen, mégis halad víz ellen, szél ellen, és rajta egy csoport ember, a ki eszére, kincsére, erejére, szépségére büszke.

S a Bóra sem árthat nekik itten, mert a kettős sziklafal elfogja a szelet. Könnyebb a munkája most mind a kormányosnak, mind a vontatónak.

Hanem a Bóra nem alszik!

Délután volt már az idő. A kormányos átadta a kormányrudat a másodkormányosnak; ő maga letelepedett a hajó hátulján rakott tűzhely mellé; tüzet rakott s hozzá kezdett a «zsiványpecsenye» készítéséhez, a minek a tudománya az, hogy egy hosszú fanyársra egy darab marhahús, egy darab szalonna, egy darab disznóhús, s aztán megint ugyanez a sorrend, szorosan felhuzatik s mind az együtt a szabadon lángoló tüzön forgattatik, míg megehetővé lesz.

Ekkor egyszerre elsötétült az a szűk égboltozat odafenn a két összehajlani látszó szikla között.

A Bóra nem hagyja magát kigunyolni.

Egyszerre oly fergeteget támaszt maga előtt, mely egy pillanat alatt elfogja a két bérczfal közti kék boltozatot, s éjjeli sötétség lesz idelenn a völgyben. Odafenn tolongó felhők, kétfelől sötét sziklák. Néha átczikázik a magasban a zöld fényű villám, hirtelen megdördülő s hirtelen kettészakadó csattanással, a mint a szűk sziklaverem csak egy accordot képes elfogni a szörnyű orgonahangból; egyszer aztán egyenesen lecsap a Dunába, a hajó orra előtt, iszonyú tűzsugarával pillanatra lángpokollá gyujtva fel az egész bércztemplomot, s csattanása, mint a világomlás, harsog végig a viszhangos titánfolyosón. A zápor szakad.

A hajónak pedig mégis előre kell menni.

Mennie kell, hogy az éjszaka Orsován ne találja többé.

Látni nem lehet, csak a villámlobbanásnál; a tülök szavával jelt adni nem szabad többé, mert azt nem csak a román parton hallanák meg. Hanem a furfangos ember még itt is tud segíteni magán.

A hajóbiztos kiáll a hajó orrára s elővéve a tűzkövet és aczélt, elkezd vele csiholni.

Ezt a tüzet nem olthatja ki a zápor. Ezt a záporon keresztül is meglátják a vontatók, s a hányszor szikrát vet az aczél, értik már a jelből, mit kell tenniök. A partról szintén hasonló tűzkő csiholás villanásai adnak feleletet. Ez a Vaskapu hajósainak, csempészeinek titkos távirászata. A néma nyelvet a két egymástól különzárt part népei nagy tökélyre vitték.

Timéának tetszett ez a zivatar.

Török kámzsáját fejére húzva, kinézett kajütje ablakán s megszólítá a hajóbiztost:

– Sirboltban járunk-e?

– Nem, monda Timár, hanem sír előtt. Amott az a magas kőszál, a mi a villámfénynél úgy ragyog, mint a tűzhegy, a szent Péter sírja, a Gropa lui Petro. S az a két másik kőbálvány mellette a két vénasszony.

– Miféle vénasszony?

– A népmonda szerint egy magyar meg egy oláh asszony perlekedett azon, hogy melyiknek az országához tartozik szent Péter sírja? Az apostol nem tudott tőlük aludni a sírban, s haragjában mind a kettőt kővé változtatta.

Timéa nem nevetett e tréfás adatán a népmythosnak. Hisz ő még azt sem tudta, hogy mi abban a tréfa.

– S honnan tudják, hogy az egy apostolnak a sirja? kérdezé a leány.

– Mert azon a helyen számos gyógyfű terem, a mit mindenféle betegség ellen szoktak gyüjteni s messze földre elhordják.

– Tehát apostolnak nevezik azt, a ki még a sírjában is jót tesz másokkal? kérdezé Timéa.

– «Timéa!» hangzott a kajütben Euthym parancsoló szava.

Erre a leány behúzta fejét az ablakból s becsukta a kerek redőnyt. Mire Timár ismét hátranézett, már csak a szent képet látta egyedül.

A hajó haladt, a zivatar daczára tovább.

S egyszer aztán kijutott a sötét sziklasírból.

S a mint a kettős sziklafal széttágult, a sötét boltozat is eltünt a magasból. A Bóra, a mily gyorsan hozta, oly gyorsan tova korbácsolta a barna fergeteget, s az utazók előtt egyszerre kitárult a gyönyörű Cserna-völgy. A két part hegyei szőlőkkel, gyümölcsligetekkel fedve a tetőig; az alkonynap melegítette zöld távolban fehér házak, karcsú tornyok, pirosra festett tetőkkel, s átlátszó kristályesőcseppeken keresztül tündökölt a szivárvány.

A Duna megszünt félelmes lenni; méltóságos terjedelmében foglalta el ismét a megillető medret s a nyugat felé elterülő saphirkék víztükörben meglátszott az utazók előtt a szigetre épült Orsova.

… Ez volt rájuk nézve a negyedik, ez volt a legnagyobb rém!…

A nap lement már, mikor a szent Borbála Orsova alá megérkezett.

– Holnap még nagyobb szél lesz, mint ma volt, dörmögé a kormányos, a vörös égre tekintve.

Odafönn olyan volt az alkonyati ég, mintha lávatömegek hömpölyögnének egymáson keresztül, minden szinezeteiben a tűznek és vérnek, s a hogy közepén az izzó felhőkárpit egy helyen szétbomlott, azon keresztül a derült ég nem kéknek, hanem smaragdzöldnek látszott. Alant aztán hegy, völgy, erdő és falu mind az ég tűzfényével volt kifestve: e kinzó ragyogványnyal, mely árnyékot nem vet; közepett a Duna, mint a lángoló Phlegeton, s annak a közepén egy sziget tornyokkal és nagy tömör épületekkel, mik mind úgy izzanak, mintha csupa egyetlen olvasztó kemenczét képeznének, a min keresztül kell menni, mint a purgatoriumon, minden emberi teremtésnek, a ki a dögvészes keletről a tiszta nyugat határvonalán átlép.

De a mi e széljósló tűzfényben legbántóbban hatott az idegekre, az egy kis sárga-feketére festett csónak volt, mely a hajó felé közeledett a Szkela felől.

A Szkela az a kettős rostély, a melyen keresztül beszélhetnek, alkudhatnak, szerződhetnek egymással a Duna két partjáról egymást felkereső szomszédországi lakosok.

A szent Borbála horgonyt vetett a sziget előtt, s várta a közeledő csónakot. Abban három fegyveres ember ült; kettő szuronyos puskával; azonkívül a két evezőlegény és a kormányos.

Euthym nyugtalanul járt alá s fel azon a kis téren, a mit a kajüt eleje képez. Timár odalépett hozzá s halkan jelenté:

– A vizsgáló őrség jön.

Euthym kivonta bőrtüszőjéből selyem erszényét s abból két göngyöleget adott át Timárnak.

Mindenik göngyölegben száz-száz arany volt.

A csónak nem sokára odaért a hajóhoz, s a három fegyveres férfi átlépett a párkányra.

Az egyik a vámfelügyelő, az inspiciens, a kinek feladata a hajóterhet átvizsgálni, nincs-e közte dugáru vagy tiltott fegyverszállítmány? a másik kettő pénzügyőr, a kik fegyveres segélyül vannak s egyuttal ellenőrzik az inspicienst, hogy rendben hajtotta-e végre a vizsgálatot? a tisztító a félhivatalos kém, a ki leskelődik a két pénzügyőrre, hogy jól ellenőrizték-e az inspicienst? Amazok hárman viszont együtt a hivatalos tribunál, a kik kivallatják a tisztítót, hogy nem találta-e az utasokat valami dögvészes keveredésben?

Nagyon rendszeresen van az elintézve: egy hivatalbeli ember ellenőrzi a másikat s valamennyien egymást.

E hivatalos eljárásért rendes illetmény az inspiciens számára száz váltó krajczár, a két pénzügyőrnek egyenkint huszonöt, a tisztítónak ötven – a mi elég mérsékelt díj.

Mikor az inspiciens a hajópárkányra lép, a tisztító szemközt jő rá. Az inspiciens a fülét vakarja, a tisztító az orrát vakarja. Többet nem értekeznek egymással.

Az inspiciens ekkor a hajóbiztos felé fordul, a két pénzügyőr felplántálja szuronyait a puska végére. Még most három lépésnyire a testtől! Nem tudhatni, hogy nem ragályos-e amaz ember?

Kezdődik a kikérdezés.

– Honnan? Galaczból. – Hajótulajdonos? Brazovics Athanáz. – Hajóteherbirtokos? Trikalisz Euthym. – Igazoló papirok?

Azoknak az átadása már aztán nagyobb elővigyázattal jár.

Szenes serpenyőt hoznak elő s arra fenyő magot és ürmöt hintenek; az előmutatott papirok azon a füstön elébb megforgattatnak, azután egy vascsiptetővel az inspiciens részéről átvétetnek, jó távolról elolvastatnak és ismét visszaadatnak.

A hajópapirokra nem mondatik egyelőre semmi.

A serpenyőt elviszik, annak helyébe előhozzák a vizeskorsót.

Egy nagy cserépkanta az, akkora szájjal, hogy mindenféle ököl beleférjen.

Ez a felveendő járadék eszközlője.

Mivelhogy semmiről sem ragad el olyan könnyen a keleti pestis, mint az érczpénzről, annálfogva azt a keletről érkező hajósnak elébb bele kell tenni a vizzel telt korsóba, s a nyugati tisztaság őre onnan veszi azt ki már megtisztultan, épen úgy, a hogy a Szkelánál szükséges minden adott pénzt a vízmedenczéből kihalászni.

Timár beledugja az öklét a korsó vízbe, marokra fogva, s kihúzza szétnyilva.

Azután az inspiciens dugja bele a kezét a korsóba, s kihúzza belőle marokra szorítva, s onnan zsebébe dugja.

Oh! nem kell azt neki a tüzes ég fényénél megnézni, hogy micsoda pénz? Érzi a fogásáról, érzi a súlyáról. A vak is megismeri az aranyat. Nem mozdul az arcza.

Következnek a pénzügyőrök. Azok is kihalászszák hivatalos komolysággal a víz fenekén levő illetményt.

Most elősompolyog a tisztító. Arcza szigorú és fenyegető. Egyetlen szavától függ, hogy a hajó tíz vagy húsz napra ott maradjon a vesztegzárban minden utasával együtt. Ennek sem mutat megváltozást az arcza a korsóba menetel s a korsóból kijövetel alatt.

Ezek mind hidegvérű emberek, kiket csak az eléjük irt kötelesség érdekel.

Az inspiciens fölöttébb szigorú hangon követeli, hogy a hajófödél bejárata előtte kinyittassék. E kivánatának elég tétetik. Bemennek hárman a hajó belsejébe; velük menni senkinek nem szabad a hajósnép közül. Mikor egyedül vannak, egymás szeme közé vigyorint a három szigorú férfi, a tisztító kinnmarad, az csak a kámzsája alatt mosolyog magának.

Egy zsákot a sok közül kioldanak, abban bizony buza van.

– «Elég konkolyos buza!» ez az észrevétele rá az inspiciensnek.

Valószínüleg a többiben is buza van s elhihető, hogy a többi is mind olyan konkolyos.

A vizsgálatnál protokollum vétetik fel, az egyik fegyveres úrnál van a tintatartó és iróeszköz, a másiknál a jegyzőkönyv. Minden pontosan följegyeztetik. Azonkívül az inspiciens még egy czédulára ír valamit, azt összehajtja, és ostyával, hivatalos pecséttel lezárja, de czímet nem ír rá.

Azután minden zeget-zugot jól megvizsgálva, a hol nem lehet semmi gyanus tárgyra találni, ismét napvilágra kerül a három vizsgáló.

Tulajdonképen holdvilágra, mert a nap már leáldozott s a rongyos felhőkön keresztül valami ferdeképű hold világít alá, úgy tünve fel, mintha ő szaladna legjobban a lomha felhők között, el-elbujva meg kivilágítva.

Az inspiciens maga elé idézi a hajóbiztost, s kemény, hivatalos hangon tudtára adja, hogy a hajón semmi tiltott áru nem találtatott; hasonló feszes hangon szólítja fel a tisztítót, hogy nyilatkozzék a hajó egészségi ügyeiről.

A tisztító hivatalos esküjének felemlítése mellett bizonyítja, hogy a hajónak minden népe és egyéb rajtavalója tiszta.

Ekkor kiadatik a bizonyítvány a felől, hogy a papirok rendben találtattak. Egyuttal a nyugták is kiállíttatnak a felvett illetmények felől: száz krajczár az inspiciensnek, kétszer huszonöt a pénzügyőröknek, ötven a tisztítónak. Egy krajczár sem hiányzott. E nyugták beküldetnek a hajóteher-tulajdonosnak, a ki ez idő alatt kabinetjéből elő nem jött. Épen vacsorál. Ő tőle viszont ellennyugták kivántatnak az átadott összegekről.

Nyugtából, ellennyugtából aztán megtudja a hajótulajdonos is, meg az illető szigorú férfiak is, hogy a hajóbiztos valóban annyi krajczárt adott át, a mennyi rá volt bizva; egy sem ragadt az ujjai közé.

Krajczárt hát – de aranyból!

Bizony fordult meg Timár agyában egyszer az a gondolat, hogy ha ő például abból az ötven aranyból, a mit annak a szurtos granicsárnak kell kihalászni a korsóból (sok is az annak!), csak negyvenet tenne a korsóba, hát azt soha sem tudná meg senki, hogy tizet magának tartott. Felét is bizvást megtarthatná az egész összegnek, ki ellenőrzi azt? A kiknek szánva van, még a felével is jól meg vannak – – – jutalmazva.

Hanem aztán egy másik gondolat ezt felelte rá odabenn:

– A mit te most mívelsz, az bizony vesztegetés. Nem a magadéból vesztegetsz. Trikalisz pénze fogy. Az ő érdeke parancsol. Te átadod a pénzt, s olyan ártatlan vagy benne, mint ez a vizes korsó. Hogy miért vesztegeti meg a vizsgálókat Trikalisz? te nem tudod. Dugáruval van-e rakva a hajó? vagy politikai menekült, vagy regényes kaland üldözött hőse az, a ki a siettetett szabadulásért marokkal szórja a pénzt? az nem a te gondod. Hanem ha egyetlenegy pénz ebből a kezedhez ragad, akkor részese vagy mindannak, a mi teher netán a más lelkét nyomja. Ne tarts meg belőle semmit.

Az inspiciens kiadta az engedélyt a hajónak a tovább mehetésre, minek jeléül egy fehér-vörös zászló egy fekete sassal húzatott fel a hajó árboczára.

Akkor aztán, hivatalosan el levén ismerve, hogy a keletről jött hajó egészen ragálymentes, minden vizbemártás nélkül kezet szorított az inspiciens a hajóbiztossal, s azt mondá neki:

– Ön komáromi lakos. Ismerni fogja ott a seregellátási osztálynál működő főnököt, Kacsuka urat. Igen! Adja át neki ezt a levelet, ha hazaér. Nincs rajta a czím; az nem szükséges. Ön nem felejti el a nevét. Olyan spanyoltáncz forma neve van. Csak vigye el azt hozzá, a mint hazaér. Nem fogja ön megbánni.

És aztán nagyon kegyesen megveregette a hajóbiztos vállát, mintha az lenne örök hálára lekötelezve iránta, s azzal mind a négyen kotródtak a hajóról, visszatérve a sárga-fekete sávos csónakon a szkélához.

A szent Borbála haladhatott tovább, s ha fenekétől a padlásig minden zsákja tömve volt is sóval, kávéval, török dohánynyal, s minden utazója a hajaszálától a körmehegyéig meglepve fekete haláltól és bélpokoltól, többé senki sem tartóztatta fel őket a Dunán.

Hanem hát nem volt azon a hajón sem dugáru, sem dögvész, hanem – valami más.

Timár eltette tárczájába a czímtelen levelet s gondolta magában: vajjon mi lehet benne irva? Abba pedig az volt irva:

«Sógor! Ajánlom e levél átadóját különös figyelmedbe. Ez egy arany ember!»

A «SENKI» SZIGETE.

A szerb parton elhagyott hajtsárok vontató lovaikkal még azon éjjel átkerültek a magyar partra a szállító kompokon az elvágott vontató kötéllel együtt, útközben mindenütt azt a hirt terjesztve, hogy a kötél a vontatásban magától szakadt el a perigradai veszélyes forgónál, s a vontatott hajó mindenestül odaveszett.

Reggelre aztán hire sem volt a szent Borbálának az orsovai kikötőben! Ha történetesen a török ágyunaszád parancsnoka arra a gondolatra jött volna, hogy a Vaskapu középcsatornáján egész Orsováig fölevezzen, itt már nem találta volna, a mit keres, s Orsován túl Belgrádig már csak a fele Duna az övé; a magyar parton nem parancsol. Az új-orsovai sziget erőssége még a töröké.

A szent Borbála éjfél után két órakor megindult Orsova alul. A szél éjfél után rendesen szünetet szokott tartani, használni kellett a kedvező időt. A legénység kettős adag pálinkát kapott, hogy jobb kedvvel dolgozzék, s Orsován felül megint hangzott a hajó-tülök melancholicus üvöltése a reggeli csendben.

A kiindulás egész csendben történt, az új-orsovai szigeterődben hangzottak a török őrszemek hosszan vont kiáltásai a sánczfalakról. A hajóstülök csak akkor adott jelt, mikor már az Allion hegy csúcsa is eltünt az új bérczóriások mögött.

A kürtszóra Timéa előjött a kabinból, hol néhány óráig aludt, s magára véve fehér burnuszát, kijött a hajó orrára, Euthymot keresni, ki egész éjjel nem feküdt le, sem a kabinba be nem ment, és a mi legkülönösebb volt, még nem is pipázott. Nem volt szabad éjjel semmi tűznek látszani a hajón, hogy az új-orsovai szigeten figyelmet ne keltsenek.

Timéa érezte, hogy valami hibáját jóvá kell tenni valaki ellenében, mert most maga szólítá meg Timárt, kérdezősködve a két part nevezetességei felől. A gyermekszív ösztöne megsugta neki, hogy ő ennek az embernek valami hálával tartozik.

A szürkület Ogradina táján találta a hajót, ott figyelmezteté Timéát a biztos a tizennyolcz százados történelmi emlékre. Traján táblája az, a meredek sziklafalba vágva, két szárnyas angyal tartja, s sarkait delfinek veszik körül, a táblán az isteni császár emberi művének emléksorai.

Timár odanyujtá Timéának a távcsövet, hogy olvassa el vele a sziklába vésett irást.

– Nem ismerem ezeket a betüket! mondá Timéa.

Azok latin betűk.

Mikor a nagy Sterbecz hegytető a szerb parton eltünik, következik ismét egy új sziklafolyosó, mely a Dunát ötszáztíz lábnyi mederbe szorítja össze. E bérczfolyosó neve a «Kazán». Két-háromezer lábnyi meredek sziklafalak mind a két oldalon, miknek kanyarulatai opálszín ködökbe mélyednek el. Az egyik meredek fal oldalából ezer lábnyi magasról esik alá egy barlangból kilövellő patak, mint vékony ezüst sugár, mely köddé törve ér alá, mire a Dunába jut. A két sziklafal szakadatlan; csak egy helyen válik kétfelé a bércz, s az alpesi völgyborongásból e szakadékon át egy virányos táj dereng keresztül, a távolban egy karcsú, fehér toronynyal. Az ott Dubova tornya, az ott Magyarország.

Timéa le nem vette a szemeit e látványról, míg a hajó el nem haladt előtte s e bérczek megint összecsukódtak a szép táj fölött s ismét az alpesek árnya takarta be a mély szakadékot.

– Úgy képzelem, szólt Timéa a biztoshoz, mintha egy hosszú, hosszú börtönfolyosón keresztül mennénk be egy országba, a melyből nem lehet visszajönni többé.

A két fal egyre magasabb, alant a Duna tükre egyre sötétebb lesz; s hogy a zord panorámát befejezze, az északi meredélyen előtünik egy barlang, melynek szádához mellvédek vannak ragasztva; azokon lőrések ágyúk számára.