Part 2

A míg Timéa azt a regét hallgatta, hogyan menekült fel a hős Mirkó kedvesével, a hű Milievával a Ljubigája szikla tetejére ott a Duna közepén? hogyan védelmezte ott menedéke nyaktörő feljárását egyedül egy maga az üldöző Aszszán minden zsoldharczosa ellen? hogyan táplálta ott hosszú időn át mindkettőjüket egy kőszáli sas, mely fészkébe ott a sziklatetőn fiainak kecskegödölyéket hordott s a martalékot a szeretők megoszták:… az alatt a gyermek figyelmét kikerülte a tomboló zaj, mit a rohanó hullám a félelmesen közelítő Ljubigája szikla körül támaszt; nem ért rá előre borzadni a fehér tajtékot túró hullámok felett, miket a megszorult folyam hány az örvény körül; a hajósok «kecskék»-nek híják a gyapjas hátu hullámokat.

«Pedig jobb volna, ha az orrunk elé nézegetnénk, nem hátrafelé!» dörmögé a kormányos s egyszerre nagy hangu kiáltásra erőszakolta hangját.

– Hahooó! Biztos úr! Mi jön ott ránk szemközt?

A biztos hátratekintett, a hajó orra felé fordulva, s akkor ő is meglátta azt, a mire a kormányos figyelmezteté.

A Tachtalia-szoros közepett jártak épen, a hol a Duna már csak kétszáz ölnyi széles s a legmeredekebb esést képezi. Olyan ott a folyam, mint egy zuhogó patak; csakhogy a Duna van benne.

S még azt a folyamot is két részre osztja egy nagy sziklatömeg, melynek homloka föllül mohos és cserjés; a nyugati oldalánál megtorlik a víz s két ágra szakad, az egyik ága a szerb parthoz közel meredek sziklapadról rohan alá, a másik ágának van egy ötven öles csatorna vágva a kőgerinczbe, azon lehet föl és le közlekedni a nagyobb hajóknak. Jövőnek és menőnek itt ezen a helyen összetalálkozni nem tanácsos, mert a kikerülés sok veszedelemmel jár. Északnak számos szirtfok rejlik a víz tükre alatt, miken föl lehet akadni, délnek pedig képződik a nagy örvény, melyet a kőszigeten alul ismét összeömlő két folyamág képez, s ha az magához ragadja a hajót, nincs emberi hatalom, mely megszabadítsa.

Tehát az igen komoly veszély volt, a mit a kormányos jelzett: «mi jön ránk ott szemközt?»

Egy szemközt jövő jármű a Tachtalia-szorosban ilyen magas vízállás mellett, s ekkora szélnyomás alatt.

Timár Mihály visszakérte távcsövét Timéa kezéből, melyet az imént adott át neki, hogy jobban megláthassa rajta, hol volt az a tanya, melyből Mirkó védelmezte a szép Milievát.

A Duna nyugati kanyarodásánál látszott egy fekete tömeg a víz közepén.

Timár Mihály szemügyre vette azt messzelátójával, s aztán visszakiáltott a kormányosra:

– Egy malom!

– Akkor megvert bennünket a Jézus!

Egy dunai malom jött a sebes árban szemközt, melyet nagy vihar szakított le lánczáról; tehát előre láthatólag egy olyan jármű, melynek se kormányosa, se legénysége nincs már, azok elmenekültek róla; az pedig rohan magára hagyva bomlottul, vaktában s söpri el maga előtt sorszámra az útba akadó malmokat s kergeti zátonyra a szemközt jövő terhes hajókat, a mik nem tudnak előle elég gyorsan félreállni.

Itt pedig nincs hova félreállni. Kétfelől a Scylla és Charybdis.

Timár Mihály nem szólt semmit, visszaadta Timéának a távcsövet, utasítva őt, hogy hol láthatja meg vele legjobban a sasok fészkeit, miknek ősapja a szeretőket oly hiven táplálta; aztán hirtelen levetette a kabátját, leugrott az evező legények közé a dereglyébe, s parancsot adott nekik, hogy öten szálljanak át vele a ladikba; vegyék fel a kis horgonyt és a vékony alattságot, és aztán ereszszék el a ladikot.

Trikalisz és Timéa nem érthették szavait, mert magyarul beszélt, s ők e nyelvet nem birták. Így azt sem érthették, hogy a hajóbiztos minő rendeletet ád a kormányosnak.

– A vontató csak hadd menjen folyvást, a hajó ne térjen se jobbra, se balra!

Nehány percz mulva azonban Trikalisz már megérthette látásból is, hogy minő veszélyben forognak? Az elszabadult malom sebesen közeledett aláfelé a zugó mederben s ki lehetett venni puszta szemmel is kelepelő keréklapátját, melylyel széltében elfoglalta a járható csatornát. Ha az összecsap a terhes hajóval, egyszerre el lesz sülyesztve mind a kettő.

A ladik a hat férfival nagy erőfeszítéssel igyekezett a rohanó ár ellenében haladni. Négyen eveztek, az ötödik kormányozott, a biztos a ladik orrában állt összefont karokkal.

Mire fognak ezek mehetni? Egy ladikkal egy malom ellen. Emberi izmokkal a folyam ellen, a vihar ellen?

Ha mind Sámsonok volnának is, a hydrostatica törvénye meghiusítja erőködésüket. A mennyit fognak taszítani a malmon, annyit fognak lökni saját ladikjukon. Ha megragadják is a malmot, az fogja őket magával vinni. Olyan, mintha a pók el akarná fogni hálójával a szarvasbogarat.

A ladik azonban nem is tartotta magát a Duna közepén, hanem igyekezett a sziklasziget nyugati ormát elérni.

A folyam olyan hullámokat hányt e helyen, hogy az öt férfi el-eltünt a hullám-völgyben s a másik perczben ismét fenn libegett a szilaj habgerincz tetején, ingatva, hányatva a megbomlott ár által, mely habzott alatta, mint a forró bugyborékoló víz!

A FEHÉR MACSKA.

Az öt hajóslegény a hullámhányta ladikban tanakodott, hogy mit kellene tenni?

Az egyik azt mondta, be kell ütni fejszével a malom oldalát vízszin alatt, hogy elsülyedjen.

Ez nem menekülés. Azért a sebes ár az elsülyesztett malmot is csak neki viszi a terhes hajónak.

A másik azt mondta, bele kell fogózni csáklyákkal, s akkor aztán a ladikról adni a kormánynyal olyan irányt a malomnak, hogy az a forgóba belekerüljön.

Ez is rossz tanács, mert a forgó aztán a ladikot is magával ragadná.

Timár azt a parancsot adta a kormányosnak, hogy tartson a Perigrada sziget orma felé, melynek koronáját képezi a «szeretők sziklája».

Mikor a zuhogóhoz közel értek, fölemelte a mázsányi horgonyt s kilökte azt a vizbe, a nélkül, hogy a ladikot megingatta volna. Ekkor tünt ki, hogy vékony testalkatának szivós izmai vannak.

A horgony nagy tekercset rántott maga után a kötélből; ott mély a víz.

Akkor parancsot adott Timár a kormányosnak, hogy siessenek a malom elé.

Most már értették a szándékát. El akarja fogni a malmot a horgonynyal.

– Rossz gondolat! mondák a hajósok. Akkor épen keresztbe fog feküdni a malom a járható csatornán s elállja a hajó útját, a kötél pedig oly hosszú, hogy vékonysága mellett hamar el fogja szakítani az a nehéz jármű.

Trikalisz Euthym, a mint a hajóról észrevette ezt a szándékát Timárnak, ijedten hajítá el kezéből a csibukot, s a hajógerinczen végigfutva, rákiálta a kormányosra, hogy vágja el a vontató kötelet, s bocsássa vissza a hajót vízmentében.

A kormányos nem értett görögül; de a kézmozdulatokból megérté, hogy mit kivánnak tőle?

Nagy nyugalommal felelt, vállát a timonrúdnak vetve:

– Nem kell mozogni; tudja Timár, mit csinál!

Trikalisz a rémület dühével rántotta ki handzsárját öve mellől, hogy maga vágja el a kötelet; hanem a kormányos akkor a háta mögé mutatott. S a mit Trikalisz Euthym ott látott, az megváltoztatta a szándékát.

Az Al-Duna felől a folyam közepén jött fel egy jármű. Mértföldnyi távolból is kiismeri a gyakorlott szem. Vitorlás árbocza van, melyen a vitorla össze van most huzva, magas hátulja, és huszonnégy evezője.

Ez török ágyunaszád.

A mint ezt meglátta Trikalisz Euthym, visszadugta a handzsárt az övébe. Az első látványtól, mely a hajó orra előtt mutatkozott, veres lett az arcza; a másodiktól elsárgult.

Odasietett Timéához.

Az a Perigrada sziklaormot nézte a távcsővel.

– Add ide a távcsövet! – szólt Euthym rémülettől rekedten.

– Ah! be kedves! monda Timéa, mikor a távcsövet átadta.

– Mi az?

– Azon a sziklán apró marmotácskák laknak s ugy játszanak egymással, mint a mókusok.

Euthym odairányzá a távcsövet az alulról jövő járműre s szemöldei még jobban összehuzódtak, arcza halálsápadt lett.

Timéa visszavette tőle a távcsövet s ujra fölkereste vele a sziklalakó marmotákat. Euthym átölelte jobb karjával a leány derekát.

– Hogy tánczolnak, hogy ugrálnak! egy kergeti a többit. Ah! be kedves.

És Timéa közel volt ahhoz, hogy az az ölelő kar hirtelen felkapja a levegőbe s a hajó mellvédén keresztül behajítsa a tajtékzó hullámba.

Hanem a mit ezután a másik oldalon látott Euthym, az ismét visszaadá arczának eltünt életszinét.

Timár, a mint olyan közel jutott a malomhoz, hogy egy hajítással elérheté, egy hosszú tekercset fogott jobbjába a horgonykötélből. Annak végén volt egy vaskampó.

A kormánytalan malom jött sebesen közeledve, mint valami özönvizi szörnyeteg az áramlat közepén. Nagy lapátkereke forgott sebesen a rohanó árban s az üres garad alatt kelepelve dolgozott a pitlén őrölő korong, mintha egész moltert járatna le.

Senki sem volt a veszendőbe menő alkotmányon; csak egy fehér macska ült a pirosra festett zsindelytetőn s onnan nyávogott kétségbeesett hangon.

Timár, a malomhoz érve, hirtelen megcsóválta a feje fölött a vaskampós végü kötelet s ráhajítá a lapátkerékre.

A mint a vaskampó beleakadt az egyik lapátba, a viztől hajtott kerék elkezdte szépen felgombolyítani a horgonykötelet, s ennélfogva csendes eltérő irányt adott a malomnak a perigradai sziget felé; saját gépezetével hajtva végre azt az öngyilkos munkát, hogy a szirthez csapja magát.

– Mondtam, hogy tudja Timár, mit csinál! – dörmögé Fabula János, míg Euthym örömkitöréssel kiálta fel: «Jól van fiam!» s oly erősen megszorítá Timéa kezét, hogy az felijedt s abbahagyta a marmotákat.

– Nézd!

Timéa most már a malmot kezdte nézni. Ahhoz már nem kellett távcső, mert a malom és hajó oly közel jöttek már egymáshoz, hogy a szűk, ötven öles csatornában alig tíz ölnyi távolság maradhatott köztük.

Épen elég, hogy a hajó sértetlenül elmehessen veszedelmes pokolgépe mellett.

Timéa nem látta sem a veszélyt, sem a megmenekülést; csupán a magára hagyott fehér macskát.

Az a nyavalyás, most, hogy egy emberlakta hajót látott maga felé közeledni, felszökött helyéből s elkezdett a tető párkányán végigszaladgálni, sirva, nyivákolva, s méregetve a tért a hajó és a malom között, ha át birná-e ugrani?

– Ah! A szegény kis czicza! szepegett Timéa. Bár csak olyan közel jönne hozzánk, hogy átjöhetne a hajónkra.

Ettől a szerencsétől ugyan megőrizte a szent Borbálát védszentje, meg az a kötél, mely egyre rövidebbre huzódva a motolláló kerék lapátain, a malmot közelebb vontatta a sziklaszigethez, s távolabb a hajó útjától.

– Szegény szép fehér czicza!

– Ne féltsd azt, gyermekem, vigasztalá őt Euthym; ha a sziklához ér a malom, majd kiszökik a partra, s ha ott marmoták laknak, elélhet úri módon.

Csak hogy a fehér czicza nem akarta meglátni a szigetet a malom tulsó oldala felől; folyvást az innenső párkányon szaladgált. Timéa integetett neki kendőjével, mikor hajójuk már szerencsésen elhaladt a megbűvölt malom mellett s kiáltozott rá majd görögül, majd a minden macskák nyelvén; «eredj! fordulj meg! ki a partra! siccz! szaladj!» de a kétségbeesett állat csak nem értette azt meg.

Abban a pillanatban aztán, a mint a hajó hátulja elhaladt a malom mellett, ezen egyet fordított a zuhogó, s ez által visszafelé tekerintve a lapátkereket, az arra felgombolyított kötél hirtelen leszakadt róla; mire az elszabadult malom vágtatva rohant előre a part melletti ártorlatban.

A fehér czicza a rémülettől tüszkölve szaladt föl a tetőgerinczre.

– Ah!

A malom pedig rohant a maga veszedelmébe.

A szikla mögött a forgó!

Egyike a legnevezetesebb örvényeknek, miket folyamóriások képeznek. Minden hajóstérképen meg van jelölve ez a hely, két egymással szemközt irányzott meghajló nyillal. Jaj a járműnek, a melyik e nyilak irányába beletéved: az óriási örvénytöltsér körül úgy habzik a vízár, mintha tűzkatlan forralná, s a rétes-alakú körforgó ölnyi mélyedéssel tünik ki a hullám közül. Ez örvény százhúsz lábnyi mélységet vájt a sziklában, s a mit e mély sírba leragad magával, azt ember nem szedi többet össze, s ha ember volt, dolga lesz vele a feltámadásnak!

Az áradat most ennek az örvénynek vitte neki az elszabadult malmot.

A míg odáig ért, fenekén törést kapott, féloldalt megmerült, a lapátkereke gerendelyével egyenesen állt az ég felé, a fehér czicza annak a végére futott fel s ott állt meg, felgörbített háttal; a forgó megkapta a deszkaalkotmányt, egy nagyot lódított rajta széles körben, az négyszer-ötször megfordult saját maga körül, recsegett, ropogott minden gerendája, s aztán eltünt a víz alatt.

A fehér czicza is.

Timéa ideges borzadálylyal takarta el arczát vékony shawljába.

Hanem a szent Borbála meg volt mentve.

A visszatérő hajósoknak mind egyenkint megszorongatta a kezeit Euthym. Timárt meg is ölelte.

Timár azt hitte, hogy talán Timéa is fog neki mondani valamit.

Timéa azt kérdezé tőle:

– Most mi lesz abból a malomból?

S rémült képpel mutatott az örvényre.

– Forgács és pozdorja.

– S a szegény cziczából?

A leány ajkai remegtek és szemeibe köny gyült.

– Annak bizony vége.

– De hisz az a malom más szegény emberé volt! szólt Timéa.

– Igaz, de nekünk a magunk hajóját s a magunk életét kellett megvédelmeznünk; különben mi sülyedünk el, s minket sodor le az örvény a mélységbe s minket hány ki majd a partra szétszaggatva.

Timéa ránézett a szemeiben ülő könyek prizmáján keresztül a férfira, a ki ezt mondá.

Egy idegen, előtte érthetetlen világba pillantott be e könyeken át:

«Hogy nekünk szabad a más szegény ember malmát az örvénynek taszítanunk azért, hogy a magunk hajóját megmentsük, s szabad egy macskát a vízbe fojtanunk azért, hogy magunk ne veszszünk a vízbe.»

Ezt ő nem akarta megérteni.

S e percztől fogva nem hallgatott Timár tündérmeséire, hanem kikerülte őt, ha meglátta.

A SALTO MORTALE EGY MAMMUTHTÓL.

De nem is volt kedve Timárnak ezuttal a mesemondáshoz; mert még jóformán ki sem fujhatta magát a halálveszélyes küzdelemtől, midőn Euthym a kezébe adta a távcsövet s mutatta neki a háta mögött, hogy hová nézzen vele.

Timár odanézett a távolban látott hajóra s azt mondá csendesen, elmorzsolgatva szájában a szót:

– Ágyúnaszád… Huszonnégy evezős… «Szaloniki» a neve.

Azután le sem tette a távcsövet, mindaddig, míg a Perigrada sziget ormai egészen el nem takarták előle azt a másik hajót.

Akkor hirtelen letette a távcsövet, s a tülköt szájához illesztve, rövid taszító hangokban először hármat, azután hatot kürtölt vele, mire a hajtsárok elkezdték lovaikat gyorsabban hajtani.

A Perigrada sziklaszigetet két ágban folyja körül a Duna. A szerb part felőli ág az, melyen a terhes hajók felfelé mehetnek a Dunán. Ez a kényelmesebb, biztosabb és olcsóbb út, mert itt még felényi vontató erővel lehet a hajót előre mozdítani. A román part mentében szintén van a parti sziklák hosszában egy oly keskeny sziklaárok vágva, hogy egy hajó épen elfér benne; de már itt ökrökkel lehet csak a hajót vontatni, s néha százhuszat is eléje fognak. A Duna másik ága a Perigrada sziget túlfelén meg egy épen keresztben álló kisebb sziget által szoríttatik össze. Ennek a neve Reszkivál. (Jelenleg ez a sziget már félig fel van vettetve; történetünk idejében még egészen megvolt.) A két sziget okozta szoroson nyílsebességgel rohan át a folyam; e szoroson felül pedig szélesen elterülve, a két sziklafal közét mint egy nagy tó tölti be.

Csak hogy ennek a tónak nincsen tükre; az szüntelen hullámzik, s a legkeményebb télben sem fagy be soha.

Ennek a tónak a feneke tele van sziklákkal; némelyik szikla egészen el van rejtőzve a víz alá, másik több ölnyire emeli ki idomtalan torzalakját, s igyekszik megérdemleni jó vagy rossz nevét a ferdeségével.

Ott néz farkasszemet egymással a Golubacska mare és mika vadgalamblakta oduival; ott nyulik ki előre hajolva a fenyegető Rasbojnik, a Horan Mare csak a fejét emeli ki, a két vállán átzuhan a hullám; hanem a Piatra Klimyere egészen visszafordulni kényszeríti a nekirohanó árt, s egy csoport meg nem nevezett szirt árulja el magát szerteszéjjel a csillámló víz által, mely rajta megtörik.

Ez a legveszélyesebb hely a világ minden hajósára nézve. Edzett tengerészek, angolok, törökök, olaszok, kik a tenger minden vészeit megszokták, remegve közelítenek e sziklameder felé még most is.

Itt ezen a helyen sülyed el a legtöbb hajó. Itt jutott tönkre a török kormány gyönyörű vas hadihajója is, a «Silistra», mely Belgrád alá volt rendelve, s mely talán egészen új korszakba rántotta volna a keleti ügyeket, ha a Reszkival sziget egy békeszerető bölcs politikus szirthegye olyan élesen ki nem vágta volna az oldalát, hogy ott maradjon.

És e veszélyes szirtfenekű tavon keresztül még is van egy átjárás, hanem azt kevés hajós ismeri, s még kevesebb merte valaha felhasználni.

Ez az átjárás arra való, hogy a szerb partról át lehessen menni terhes hajóval a romániai part sziklacsatornájába.

Ezt az utóbbi csatornát egész hosszában folytonos sziklapad zárja el a nagy Dunától, s belemenni csak Szviniczánál lehet, kijönni belőle csak Szkela Gládovánál.

Hanem a kik tudják a módját, a hol a Piatra Kalugera fölött a Duna nyugvót képez, ott azon a helyen, egy rézsut vonalon át tudnak vágni terhes hajóval a szerb csatornából a román csatornába.

Ez a salto mortale egy úszó mammuthtal.

A tülök hármat kurjant, azután hatot, a hajtsárok tudják már, mit jelent ez? a fullajtár is leszáll a lováról, van oka rá, s akkor nagy lármával, ostorpattogással kezdik üzni a lovakat. A hajó sebesen nyomul a víz ellenében.

A tülök kilenczet üvölt.

A hajtsárok ütik a lovakat egész a dühödésig, a szegény pára érti a szót s érzi az ütést, vágtat előre a megszakadásig. Öt percznyi ilyen munka több neki az egész napi húzásnál.

Most a kürt tizenkettőt bömböl. A mire ember és állat képes, előveszi most; a végső erőfeszítés az összerogyásig megy; a hajókötél, a három ujjnyi vastag alattság megfeszült már, mint a felvont kézíjj, s az a vashenger, a melyen a hajó orrán keresztül van vonva, oly forró tőle, mint a tűztől; a hajóbiztos ott áll a kötél előtt, kezében egy éles hajós-szekercze.

S mikor legsebesebben vágtat előre a hajó, a szekerczének egy csapásával ketté vágja a hajó orrán a kötelet.

A kifeszített kötél, mint valami óriás húr bőg végig a levegőben, magasan felcsapva; a vontató lovak mind rakásra esnek, a legelső lónak nyaka törik, azért szállt le róla a lovásza jó előre; a köteléről elszabadult hajó pedig egyszerre sebesen megváltoztatja irányát s orrával az északi partnak fordulva, elkezd vízellenében rézsut keresztül vágni a folyamon.

A hajósok «átvádolás»-nak nevezik ezt a merész műveletet.

A nehéz hajót akkor semmi sem hajtja; sem gőz, sem evező; a hullám is ellene jő: csak a kapott mozdulat folytonossága az, mely a túlsó partra átviszi.

Ezt a mozderőt kiszámítani, ezt arányba helyezni a távollal, az erőfogyasztó ellenerővel, bármely képzett gépésznek is becsületére válnék: a paraszt hajós megtanulta azt a tapasztalatból.

Attól a percztől fogva, a melyben Timár elvágta a hajókötelet, minden rajta levőnek az élete egyedül egy ember kezébe volt adva: a kormányoséba.

Fabula János ekkor mutatta meg, hogy mit tud.

– Segíts Jézus! Uram Jézus! – dörmögé, hanem maga is hozzálátott. Eleinte a hajó sebesen vágtatott a Duna képezte tóba befelé; a kormányrúdhoz most két ember kellett, az is alig bírta a szaladásnak indult szörnyeteget fékezni.

Timár azalatt a hajó orrán állt, s a fenékmérő ónnal kémlelte a medret, félkezével a zsineget tartva, másik kezét a levegőbe emelve, s ujjaival mutogatva perczenkint a kormányosnak, hány láb víz van a hajófenék alatt még.

– Segíts, Jézus!

A kormányos úgy ismerte azokat a sziklákat, a mik mellette elmaradoztak, hogy azt is meg tudta volna becsülni, hány lábnyit áradt körülöttük a Duna a mult hét óta? Bizton van az ő kezében a kormányrúd; és ha csak egy arasznyi mozdulatot tévesztene, ha csak egy lökést kapna a hajója, csak annyit, a mennyi annak rohamát egy perczre megakasztja, a hajó és utazói mind utána mennének a perigradai húsz öles örvénybe az eltünt malomnak, s a szép fehér gyermek is a szép fehér cziczának.

Már átfutottak szerencsésen a Reszkivál kataraktáit megelőző sekélyen is. Ez a leggonoszabb hely, a hajó futása már lassul, a mozderő hatását elfogyasztá az ellenár s a vízfenék hegyes sziklacsúcsokkal van tele.

Timéa a mellvédről kihajolva nézett alá a vízbe. Az átlátszó hullám fénytörésében oly közel látszottak a sziklatömegek, szép eleven tarka szineikkel, zöld, sárga, vörös kődarabok, mint egy óriási mozaik; közöttük fürgén eviczkélt végig egy-egy ezüstfényű hal piros úszszárnyaival. Úgy gyönyörködött ebben!

Mély hallgatásnak való jelenet volt az, mindenki tudta, hogy most temetője fölött úszik; csak az Isten irgalma őrzi, ha sírkövét meg nem találja ott alant a sok között. Csak a gyermek nem félt még semmitől.

Most egy öbölszerű sziklakör közepébe jutottak. A hajósok puskás szikláknak nevezik azokat, talán azért, mert a bennük megtörő hullám hangja hasonlít a folytonos fegyvertüzelés robajához.

Itt a fő Dunaág megtorlik s mély medenczét képez. A fenék sziklái nem veszélyesek, mert mélyen feküsznek; a zöld homályban ott a fenéken látni az óriási lomha tömegeket, mik csak néha mozdulnak meg, a tenger vendégeit, a vizákat, s látni, a mint a vizek farkasa, a mázsányi csuka szétriasztja megjelenésével a pihenő halak tarka seregét.

Timéa elbámult a víz alatt lakók játékain, olyan volt az, mint egy amphitheatrum – madártávlatból.

Egyszer aztán azon vette észre, hogy Timár megragadja karjánál fogva, elszakítja a mellvédtől s betaszítja a kajütbe, erőszakosan rácsapva az ajtót.

– Vigyázz, hahóóó! – hangzik az egész hajósnép szava egyszerre.

Timéa nem tudta, mi történt? miért bánnak vele ily durván, s a kajüt ablakához futott, hogy kinézzen rajta.

Csak az történt, hogy a hajó szerencsésen áthaladt a puskás sziklák öblén is s készült a román csatornába befutni, hanem az öböl medenczéjéből, kivált nagy szél mellett, a csatornába oly sebesen ömlik át a hullám, hogy valódi zuhatagot képez, s itt a salto mortale leghalálosabb pillanata.

A mint Timéa kitekintett a kis ablakon, csak annyit látott, hogy Timár a hajó orrán áll, egy csáklyával kezében, s azután rettentő nagy harsogás támad, egy óriási hullámhegy fehér tajtékot túrva keresztülcsap a hajó orrán, odavágva az ablak üvegtábláihoz zöld kristálytömegét, mely egy perczre Timéát elvakítja. A másik perczben a mint kitekint, már nem látja a hajó orrán a biztost.

Künn nagy kiabálás van; Timéa kirohan az ajtón: ott atyjával találkozik.

– Elsülyedünk-e? kérdi tőle.

– Nem. A hajó megmenekült, hanem a biztos a vízbe esett.

Látta azt Timéa, hiszen a szeme előtt sodorta őt le a hajó orráról a hullám.

Hanem azért a szive meg sem dobbant e szóra.

Csodálatos az!

Mikor a fehér cziczát a hullámok közé veszni látta, akkor kétségbe volt esve, akkor nem tudta könyeit visszatartóztatni, s most, mikor a hajóbiztost elnyelte a hullám, azt sem mondá rá, hogy «szegény!»

Igen, mert a fehér czicza oly keservesen könyörgött mindenkinek, az az ember pedig úgy daczolt mindenkivel! Aztán a fehér czicza egy kedves kis szeretni való állat volt, a hajóbiztos pedig egy csúf férfi. És mert elvégre a szegény kis fehér czicza nem tudott magán segíteni, a hajóbiztos pedig erős, ügyes ember, bizonyosan kiszabadítja magát a bajból: hiszen azért férfi.

A hajó az utolsó salto mortale után meg volt mentve, s biztos helyen úszott a csatornában; a legénység csáklyákkal futott a dereglyéhez, az eltünt biztost keresni. Euthym magasra emelt erszényét mutogatá nekik jutalmul, ha Timárt megszabadítják. «Száz arany jutalma annak, a ki élve felhozza a vízből!»

– Csak tartsa ön meg a száz aranyát, uram! hangzék a hajó túlsó oldalán a keresett férfi szava. Itt vagyok magamtól is.

Ő a hajó hátulján a horgonykötélen felkapaszkodott a vízből. Nem kell azt félteni: nem vesz az el olyan könnyen.

S azzal, mintha semmi sem történt volna, hozzákezdett a rendelkezéshez.

– Le kell ereszteni a vasmacskát.

A három mázsás horgonyt elbocsáták a vízbe, s arra a hajó a csatorna közepén megállt, a Duna felől a sziklák által teljesen eltakarva.

– S most ki a ladikkal a partra! – parancsolá Timár három legénynek.

– Váltson ön száraz öltönyt! – tanácsolá neki Euthym.

– Nagy pazarlás volna! – mondá Timár. – Még ma többször is lesz ilyen keresztelő. Legalább már most vízmentes vagyok. Sietnünk kell.

Ez utóbbi szót súgva ejté Euthymhoz.

Annak helyeslően villantak a szemei.