Part 19

Mintha kicserélték volna lelkét, mikor e sziget pázsitos útjára lépett! Méla nyugalom van itt, andalító egyedüllét.

A paradicsom gyümölcsfái most virágoznak, fehér és rózsaszín virágpyramidok, köztük virágbarlangok, földig hajló csipkerózsákból, s a fűszőnyeg pompás zöldje kihimezve ibolyakékkel, szironták aranynyal; az arany napsugár kihívja a virág szerelmét, az illatot, attól terhes a lég; az ember minden lélekzetvételnél aranyat és szerelmet lehel be. A virágok erdejét mély zsongás zúgja át, s e titokszerű zsongásban, a virágok szemeiben Isten beszél, Isten néz…

Templom ez…

S hogy énekese is legyen a templomnak, a fülemile énekli szent Dávid zsoltáraiból a panaszt, a pacsirta a dicséretet; csak hogy szebben, mint Dávid király!

Mikor a sűrű orgonabokrok lilaszínnel koszorúzott lombjai egy helyütt szétnyilnak s meglátszik a kis szigeti lak, Mihály önkénytelenül megáll, mintegy leigézve.

A kis lak lángban áll; de nem tűzlángban, hanem rózsalángban; felfutó rózsa borítja egész tetejéig, s körülötte két holdnyi területen csupa rózsa minden. Ezernyi bokor, öles fa, gúla, sövény, lugas, csupa rózsából. Liget az, berek, labyrinth rózsafákból, miknek pompája elvakít, s már messziről terjed üdítő illatárja, mint egy túlvilági légkör.

Alig lépett be e rózsaliget tekervényes útjába Mihály, midőn egy hangos örömkiáltás hangzott eléje; nevét kiálták.

– Ah, Timár úr!

S a ki a nevét kiáltá, eléje futott. Timár a hangjáról is ráismere: Noémi volt az.

A kis Noémi, a kit már harmadfél év óta nem látott.

Azóta milyen szépen megnőtt, kifejlett, átalakult. Arczán egészséges pír ragyog át, szemei mélyében szelid oltártűz lobog. Viselete nem pongyola többé, de otthonosan csinos; aranyszínű gazdag hajzatába egy fejlő rózsabimbó tűzve.

– Ah, Timár úr! kiált a lányka az érkező elé szaladva, s messziről nyujtja eléje kezét, és aztán őszintén, igazán, meleg kézszorítással üdvözli az érkezőt.

Mihály viszonozza a kézszorítást, és szemeit egy perczig ott feledi a leány arczán.

Ime egy arcz, a melyen öröm sugárzik akkor, ha őt jönni látja.

– Milyen régen láttuk önt; szól a leány.

– Mint megszépült ön azóta! szól Timár, s nyilatkozatában ép oly természetes a gyöngédség, mint a durvaság.

A leány valóban sokat nyert az elmult évek alatt.

Sajátszerű physiologiája az a leányarczoknak, hogy némely ideálszép gyermeknek, mikor a hajadoni átalakuláson átmegy, vonásai elszélesednek, elvastagodnak, tömör kifejezést nyernek, míg más arcz ugyanazon idő alatt az észrevétlen bájakat nem sejtett tökélyre fejti s ideálszéppé lesz.

Talán van ennek egy természetes magyarázata? Talán a fejlő érzelmek idomítják át a fejlő arczot, s a tartós jó és rossz indulat, a bánat és az öröm, a nyugtalanság és a béke idomítja át a vonásokat, mint a tengeri csiga a csigaházat.

Noémi arczáról sugárzott a rokonszenv.

– Hát emlékezik ön még rám? kérdezé Timár, kezében felejtve az odanyujtott kis kezet.

– Mi önt nagyon sokat emlegettük.

– Teréza mama egészséges?

– Ott jön elénk.

Teréza asszonyt Almira idézte elő a házikóból, hová előre szaladt a rábizott puskával, a miről Teréza megtudta azt, hogy valami kedves vendég érkezett, s aztán ő is elősietett a házból.

A mint Mihályt meglátta, kettőzteté sietését, messziről ráismert a hajdani hajóbiztosra, ki most is egy szürke kabátban, vállára vetett tarisznyával közelített kunyhójához, miként hajdan.

– Hozta Isten! De rég vártuk! kiálta a nő vendége elé. Mégis megemlékezett ön rólunk! S azzal minden czeremónia nélkül megölelte Mihályt, miközben szemébe tűnt a dobasz tarisznya. «Almira!» kiálta az utána sompolygó kutyának, fogd ezt a táskát és vidd be a házba.

– Holmi sültféle van benne! jegyzé meg Mihály.

– Az-é? Hát akkor jól vigyázz rá, Almira, hogy a Narcziszsza ne bántsa.

Ezért megint Noémi duzmadt fel.

– Ah bizony, Narcziszsza nem oly neveletlen.

Teréza asszony aztán megcsókolgatta a leányát, hogy megengesztelje. Az meg hagyta magát engesztelni.

– No már most jerünk be hozzánk! mondá Teréza, bizalmasan megfogva Mihály karját. Jöjj Noémi te is.

– Mindjárt, a kosaramat is beviszem, már teli van.

Egy óriási nagy csónaknyi fehér vesszőkosár volt az útban, fehér lepedővel leterítve az, a mi benne tetézve állt. Noémi annak állt neki, hogy majd két fülénél fogva fölemeli.

Mihály odaugrott hozzá.

– Majd én segítek bevinni, hisz az nehéz lesz.

Noémi kaczagott; vidám, gyermeteg, csattogó kaczaj volt az, s aztán felhajtá a fehér lepelt a kosár tartalmáról. Tele volt az rózsalevéllel.

Hanem azért Mihály mégis csak megfogta a kosár egyik fülét s úgy vitték együtt a nagy kosarat, tetézve rózsalevéllel, a levendulával szegélyzett úton végig.

– Önök rózsavizet főznek ebből? kérdé Timár.

Teréza odavágott a szemével Noémi szemébe.

– Lám, hogy kitalál mindent.

– Nálunk Komáromban is nagy divatja van a rózsavízfőzésnek. Sok szegény asszonynak az a keresete.

– No ugy-e? Hát másutt is Isten áldása a rózsa? Ez a drága szép virág, a mi maga elég arra, hogy az emberrel a világot megszerettesse. Aztán nem csak gyönyörűséget ád, hanem még kenyeret is. Lássa ön, tavaly rossz esztendőnk volt; a késői fagy elvett gyümölcsöt, szőlőt, mindent; a nedves, hideg nyár megrontotta a méheket; baromfi, lábas jószág elhullott; a kész megtakarítotthoz kellett volna nyúlnunk, ha ki nem segített volna bennűnket a rózsa. De a rózsa minden évben virágzik, az mindig hű marad hozzánk. Nekünk tavaly a rózsafáink adtak enni. Háromszáz itcze rózsavizet főztünk, mind elvitték Szerbiába, buzát adtak érte. Oh ti áldott szép rózsáim, életadó virágaim!

A kis házikó megszaporodott azóta, hogy Timár utoljára itt járt, egy aszaló lett hozzá toldva, azután meg egy rózsavízfőző konyha. Abban volt a tűzhely a rézüsttel, melyből csendesen hullott cseppenkint az első főzet, a tűzhely mellett nagy kádban a már összecsomaszolt rózsatörköly, egy széles padon pedig a friss rózsaszüret, melynek elébb meg kell fülledni ott.

Mihály segíté Noéminak kidönteni a nagy öblös kosár tartalmát a padra; ah az részegeskedés, az dobzódás volt az illatárban.

Noémi letette a fejét e puha rózsahalomra s azt mondá:

– Ah! milyen jó volna egy ilyen rózsalevél-ágyban aludni.

– Te bohó! feddé őt Teréza: soha sem ébrednél fel többé, a rózsaillat megölne.

– Hát az szép halál volna.

Erre aztán Teréza szemrehányást tett neki.

– Hát te meg akarnál halni? Hát te itt hagynál engem, te rossz leány!

Akkor aztán Noémi átkarolta az anyját és csókolá, kérlelé.

– Nem, nem, te drágám, te szerelmem. Nem téged soha. Te egyetlenem!

– No hát minek tréfálsz velem így? Ugy-e Timár úr, nem illik egy kis leánynak igy tréfálni az anyjával? Egy ilyen kicsi kis leánynak, a ki még tegnap bubával játszott.

Mihály igazat adott Terézának, hogy az bizony semmi körülmény között sem menthető, ha egy fiatal leány azt mondja az anyjának, hogy valami halál nemét szépnek találja.

– No már most te maradj itten és őrizd a lombikot; vigyázz szépen, hogy kozmát ne kapjon a zucsma; én megyek a konyhába vendégünknek jó lakomát főzni. Ugy-e, itt marad ön nálunk ma egész nap?

– Itt maradok ma is, holnap is, ha adnak valami dolgot, a miben segítsek. A míg dolgot adnak, addig itt maradok.

– Oh! akkor itt marad ön egy hétig, – szólt bele Noémi, – mert én önnek annyi dolgot adok.

– Oh! ugyan mi dolgot tudnál te adni Timár úrnak, te bohó? – szólt nevetve Teréza asszony.

– Hát a rózsaleveleket összetörni a kölyüben!

– Ah! Talán nem is tudja, hogyan kell?

– Hogyne tudnám? – mondá Timár; – sokszor végeztem azt odahaza az anyám házánál.

– Úgy-e, az ön anyja is olyan jó asszony volt? – kérdé Noémi.

– Nagyon jó.

– Ön is nagyon szerette?

– Igen nagyon.

– Él még?

– Régen meghalt.

– Hát már most önnek senkije sincs?

Timár elgondolkozott s aztán szomorúan lecsüggeszté fejét.

– Senkim…

… Igazat mondott…

Noémi részvevő szánalommal tekinte Mihály szemébe e szókra: «senkim sincs». – Veszedelmes szó az!

Mihály észrevette, hogy Teréza asszony megáll az ajtóban s látszik rajta, hogy menne is, nem is. – Valamit gondolt ki hirtelen.

– Tudja mit, Teréza mama? Ne menjen most a konyhába az én kedvemért friss estebédet főzni; hoztam én a tarisznyámban annyi mindenfélét, hogy csak fel kell hozzá teríteni, mindannyian megelégszünk vele.

– De hát ki gondoskodott önről? kérdezé Noémi; ki látta el útravalóval?

– Fabula János uram biz az.

– Ah! az a derék kormányos? Ő is itt van?

– A hajót tölteti a tulsó parton.

Teréza asszony is észrevette, hová gondolt Timár; de ő sem maradt mögötte a jó szív kimutatásában. Be akarta bizonyítani, hogy ő meg nem félti tőle Noémit.

– Nem úgy lesz az. Majd én ügyelek a konyhára is a kazánra is, te pedig, Noémi, addig vezesd körül a szigeten Timár urat, hadd lássa meg, minő változások történtek azóta itten?

Noémi szófogadó leány volt, ellenmondás nélkül szokta tenni, a mit az anyja mondott neki. Feje körül köté tarka török selyemkendőjét, a mi olyan kedves keretül szolgált az arczának. Timár megismerte benne egykori ajándékát.

– A viszontlátásig, kedves! A viszontlátásig; mondák egymásnak az anya és leány, egymást megcsókolva. Úgy látszik, hogy ők, valahányszor valamelyik a házból kimegy, mindig úgy szoktak egymástól búcsut venni, mint a kik messze földre távoznak, s mikor egy óra mulva összejönnek, megint úgy ölelkeznek, csókolóznak, mint a kik esztendők óta nem látták egymást. De hisszen szegényeknek senkijük sincsen, csak ők ketten egymásnak.

Noémi még egy kérdő tekintetet vetett anyjára, Teréza a fejével inte neki, a mivel azt mondta, hogy «menj!»

Azzal megindult Noémi és Timár a szigetet végig járni.

Az út olyan szűk, hogy közel kellett egymáshoz maradniok; hanem Almirának volt annyi esze, hogy a nagy fejével oda furakodjék közéjük, s természetes válaszfalat képezzen közöttük. A kis szigeten három év óta ismét nagyot haladt a tenyészet. A mivelő kéz nyomai végig terjedtek egész a csucsáig. Járható út volt vágva a sűrű geszten keresztül; az ősbozót ki volt irtva a szálas pagony alul, melynek jegenyés fái oly vastagra nőttek már, hogy két ember át nem érte; a vad csemeték mind be voltak már ojtogatva nemes gyümölcsökkel; a törpe alanyból mesterséges sövényeket alakított a műértő kéz; a hol a gyümölcsös végződött, összefont eleven sövény zárta el a ligetet, s azon túl volt elkerítve a füves rét, hol kecskék és bárányok legelésztek; egy kis fehér báránykának piros szalag volt a nyakára kötve, az bizonyosan a Noémi választottja.

Mikor meglátták a legelésző állatok a leányt, odaszaladtak eléje s valami üdvözlést bégettek, a mit ő megértett; s aztán elkisérték, míg a mező tulsó széléig haladt Timárral, hol egy másik eleven sövény következett.

Azontúl látszott egy gyöngyörű diófaliget, roppant vastag, ép terebély fákból, miknek fél öles átmérőjük mellett oly sima volt a héjuk, mint a selyem.

– Nézze ön, szólt Noémi, ezek a diófák anyámnak legnagyobb büszkesége. Csak tizenöt évesek. Egy évvel fiatalabbak, mint én.

És az oly természetesen volt mondva.

A diófa-pagonytól jobbra süppedékes volt a sziget talaja. Emlékezett arra Timár, hogy mikor legelőször itt járt, ezen törtetett keresztül; most vízi növények, sárga liliom s nagy gyöngyvirágalakú fehér virágok lepték el azt a lapályt, s a közepén két gólya állt csendesen elmerülve a természet szemléletében.

Timár kinyitá a sövényen túl vezető ajtót is; kedves emlék volt neki a félvadont újra láthatni. Azonban úgy vette észre, mintha vezetőnője valami félelmet árulna el e helyen.

– Önök is oly egyedül vannak még mindig e szigeten? kérdé Timár.

– Ketten egyedül. Rendes időkben, vásárok alkalmával eljönnek, a kik cserélni akarnak; s télen át favágók jönnek ide, kik nekünk az irtásnál segítnek; fizetésbe veszik át azt a fát, a mit kivágnak. Más egyéb munkát könnyen meggyőzünk magunk.

– Pedig a gyümölcstermelés sok fáradsággal jár, különösen a hernyók miatt.

– Oh! azzal minekünk nincsen nagy bajunk, azt a munkát megkönnyítik nekünk ezek a mi barátaink, a kik idefenn énekelnek a fákon. Látja ön a bokrokban azt a sok fészket? Azok mind a mi napszámosainkkal vannak tele. Itt nem bántja őket senki, s ők azt nekünk nagyon jól megszolgálják. Hallja ön, hogy énekelnek?

A liget valóban zengett a paradicsomi versenytől: estefelé minden madár siet a fészkére s akkor legbeszédesebb; közbe a kakuk nem győzi az erdők óráját verni, s a rigó görög verseket fütyöl.

Egyszerre nagyot sikoltott Noémi, s ideges rémülettel kapott a szivéhez: elsápadva tántorodott vissza, úgy hogy Timár kötelességének tartotta kezét megfogni, hogy el ne essék.

– Mi az?

Noémi eltakarta az arczát, s mint egy gyermek, félig nevetve, félig sírva az undor és a panasz hangján mondá:

– Nézze ön, ott jön…

– Mi jön?

– Az ott ni!

Hát biz az egy tekintélyes nagy varangyos béka volt, a ki csendesen lépegetve mászott végig a fűben; félszemével a közeledőket kémlelve, s készen tartva magát akkorát ugrani szükség esetén, hogy a legközelebb levő vízárokban eltünhessen.

Noémi szaladni sem birt előle, úgy meg volt rémülve.

– Hát ön fél a békától? kérdezé tőle Timár.

– Irtózom tőle. Meghalok, ha egy rám talál ugrani.

– Ilyenek a leányok. A cziczát szeretik, mert az szépen tud hizelkedni, a békától pedig irtóznak, mert az olyan rút. Pedig lássa ön, ezek mi nekünk épen olyan jó barátaink, mint a madarak. Ez a megvetett, ez az irtózott állat a kertészeknek a legfőbb szövetségese. Ön tudja azt, hogy olyan lepkék, bogarak, hernyók is vannak, a mik éjjel jönnek elő. Éjjel minden énekes madár alszik, s nem véd minket. De előjön földhasadékaiból az undok béka, s a sötétben harczol a mi ellenségeinkkel. Ez emészti el az éjjeljáró hernyókat, lepkéket, az esőférget, a cserebogár bábjait, a gyümölcsfapusztító csigákat. Gyöngyörű azt elnézni, a hogy a béka vadászik a bogarakra. Maradjon ön csöndesen, – nézze csak, ez a rút varangy nem azért csuszik ott a fűben, hogy önt megrémítse. Távol van tőle. Szelid, jó lelkiismeretű állat ez, a ki önt nem tekinti ellenségének. Nézze ön, amott legyez a szárnyaival egy kék bogár, a legveszedelmesebb rovar a pagonyban, ez a fafuró, a minek egyetlen hernyója elég egy fiatal fát megölni. Ez a mi ripacsos barátunk azt szemelte ki magának. Ne zavarjuk meg. Nézze, most összehúzza magát, ugráshoz készül; vigyázzon oda. Most nagyot ugrik, hosszú nyelvét sebesen kiölti: a fadarázs el van nyelve, csak a szárnyai állanak ki a varangy szájából. No úgy-e, hogy nem megutálni való állat ez a mi jó barátunk azért, hogy a csuhája olyan kopott?

Noémi kedvtelten csapta össze a kezeit s már nem borzadt a varangytól annyira. Engedte Mihálynak, hogy megfogja a kezét, s oda vezesse a vízpartra és magyarázza neki, milyen elmés állatok azok a békák, mennyi tréfa lakik bennük, milyen rendkivüliségeik vannak. Beszélt neki az égszinkék szurinámi békáról, minőt a porosz király egyet 4500 talléron vett meg; azután a világító békáról, mely éjjel villó fényt terjeszt maga körül, szeret a házakba belopózni, a gerendák közé elbujik s éjjel kegyetlenül énekel; Braziliában sokszor az operaházban elnyomja az énekeseket és a zenekart, mikor rákezdi a sok világító béka a szinházban a maga nótáját.

Noémi most már nevetett a borzasztó ellenség fölött. A nevetés már fele út a gyülölés és megszeretés között.

– Csak olyan rútul ne kiáltanának!

– De lássa ön, ez az ő kiáltásuk az ő hizelkedő szavuk hölgyeikhez: a békának csak a hímje tud szólni, a nője néma. A békahím egész éjen át azt mondja a maga párjának: oh! mi szép vagy! oh! mi bájos vagy! Hát lehet-e gyöngédebb lényt képzelni a világon, mint a béka?

Noémi már kezdte érzékenyül venni a dolgot.

– Azután a béka tudós állat is. Lássa ön, a leveli béka megérzi az időjárást; mikor esős idő jön, azt előre sejti; olyankor hangot ád s feljön a vízből; ha szárazságot érez, akkor lemegy a vízbe.

– Ah! Noémi kiváncsi kezdett lenni.

– Mindjárt fogok egyet! ajánlkozék Timár. Itt hallok egyet brekegni a mogyoróbokron. S nemsokára visszatért két tenyere között hozva a foglyul esett martalékot.

Noémi reszketett és hevült; arcza hol elpirult, hol elhalványult.

– No, nézzen ön ide! szólt hozzá Timár, tenyereit félig szétnyitva. Hát lehet ennél kedvesebb állatot képzelni? Olyan szép zöld, mint a fű, apró lábacskai olyanok, mint egy miniatür emberkéz. – Hogy piheg a szíve! Hogy néz ránk azokkal az okos fekete szép szemeivel, a miket arany karika fog körül. Ő nem fél tőlünk.

Noémi a kiváncsiság és félelem tétovázásával nyujtá felé repeső kezét s meg csak visszakapta.

– No fogja meg ön. Nyuljon hozzá. Ez a legártatlanabb lény a világon. Tartsa a tenyerét.

Noémi félve is, nevetve is tartá oda a tenyerét, de nem a békára nézett, hanem Mihály szemeibe s megrezzent, midőn az a hideg állat legelőször érintkezett visszaborzadó idegeivel. Hanem azután egyszerre jókedvűen nevetett, mint a gyermek a ki sokáig fél a vízbe menni. S aztán úgy örül, ha benne van.

– No lássa ön, hogy meg sem mozdul a kezében: egészen jól találja ott magát. Majd elvigyük haza, egy befőttes üvegbe vizet teszünk, abba kis lajtorját faragunk, a fogoly békát beleeresztjük s az feljön a létrafokon, ha esőt érez. Adja ide, majd én viszem.

– Nem, nem! mondá Noémi. Nálam marad. Én viszem haza.

– De hát akkor szorítsa össze a markát, hogy el ne ugorjék. Hanem gyöngéden. S már most térjünk vissza, mert harmatos kezd lenni a fű.

Azzal visszatértek a házhoz; Noémi előreszaladt s messziről kiabált az anyjának:

– Anyám, anyám! Nézd, mit fogtunk. Szép madarat.

Teréza mama bölcs szigorral feddé a lányt.

– Te tudod, hogy a madarat nem szabad elfogni.

– De ez igen szép madár; Timár úr fogta; nekem adta; nézd csak, nézz csak ide a markomba.

Teréza asszony összecsapta a kezeit, mikor a zöld leveli békát meglátta Noémi kezében.

– Nézd, hogy pislog a szép szemeivel! szólt Noémi ragyogó arczczal. Elteszszük üvegbe, majd fogunk neki legyeket, s ő nekünk időt fog jóslani. Oh! te kedves, oh! te kedves kis jószágom!

S gyöngéden arczához simogatá a kis leveli békát.

Teréza ámulva fordult Timárhoz.

– Uram, ön bűvész. Még tegnap ezt a leányt ki lehetett volna kergetni a világból egy ilyen állattal…

Noémi pedig egészen enthuziálva volt a békák iránt; a míg az asztalt a verandán az estebédhez megteríté, egész batrachologiai értekezést tartott Teréza mamának azokból a tudományokból, a miket Timártól hallott, hogy a békák milyen hasznos állatok; milyen okos, tréfás, mulatságos teremtések; nem igaz, a mit rájuk fognak, hogy mérget fecskendenek magukból, hogy az alvó embernek a szájába másznak, hogy a teheneket kiszopják, hogy ha pókot tartanak föléjük, mérgükben szétpukkadnak: ez mind paraszt rágalom. Ők a mi leghívebb barátaink, a kik éjszaka körülöttünk virasztanak; azok a sűrű apró lábnyomocskák, a mikkel tele van a simára sepert porond a ház körül, mind az ő éjjeli patrolirozásuknak megnyugatató tanujelei; azoktól hát félni hálátlanság.

Timár azalatt fűzvesszőkből piczi hágcsót faragott a zöldhátú meteorolog számára; a kit egy széles szájú, félig vízzel telt üvegbe helyezett el, felül lekötve papirral az üveg száját, s a papiron egy szellentyűt szakítva, a min keresztül legyeket lehessen bebocsátani a fogoly próféta számára. Az természetesen lehúzta magát a víz fenekére s nem kellett neki se légy, se énekszó; Noémi pedig örült neki, hogy e szerint tartós jó idő lesz.

– No uram, mondá Teréza asszony, midőn az estebédet kihozta a kis asztalkára, mely mellett hárman helyet foglaltak, – ön nem csak nagy csodát követett el Noémivel, hanem nagy jót is tett vele. Paradicsom volna a szigetünk, ha Noémi úgy nem félt volna a békáktól; de ha egyet meglátott, elsápadt s a hideg lelte féltében. Arra pedig, hogy a kerített sövényen túl menjen, a hol az ingoványban az a tömérdek béka kuruttyol, semmi emberi hatalom rá nem birta volna venni. Most ön új embert csinált belőle, s visszaadta őt az otthonának.

– Kedves otthon, jegyzé meg Timár.

Teréza nagyot sohajtott.

– Miért sohajtottál olyan nagyot? kérdezé Noémi.

– Tudod te azt jól.

Tudta azt Timár is jól, kinek szólt az a sohaj?

Noémi vissza akarta vinni a beszélgetést a mulatságosabb tárgyra.

– Azóta borzadtam én oly nagyon a békáktól, a mikor egy rettenetes nagy kenyérhéjszínű békát vert föl egyszer előttem egy rossz fiu. Aztán azt mondta, hogy ezt ökörbékának híjják; ha ennek árva csalánnal megverik a hátát, úgy bömböl, mint az ökör. És aztán megverte árvacsalánnal azt a szegény állatot; és arra az elkezdett oly kinosan bőgni, hogy én azt soha el nem felejtem, mintha egész nemzetségét boszura hívta volna fel ellenünk és egész alakját belepte a fehér tajték. Azóta azt képzeltem mindig, hogy az egész nemzetsége azért csúsz, mász, ólálkodik körülöttem, hogy mérgével lefecskendjen. Az a rossz fiu pedig úgy nevetett, mikor az állat ezt a kisértetes jajgatást hallatá.

– Ki volt az a rossz fiu? kérdezé Mihály.

Noémi némán intett a kezével elvetőleg. Timár kitalálta a nevet; Teréza asszonyra nézett; az helyeslőleg inte fejével. Ők már ki tudták találni egymás gondolatait.

– Nem volt itt azóta? kérdezé Mihály.

– Oh! Minden évben eljön, és egyre gyötör. Most már kitalálta a módját, hogyan fosztogasson ki. Dereglyét hoz magával, s hogy pénzt nem tudok neki adni, elvisz mézet, viaszkot, gyapjut, aztán eladja. Én odaadom neki, csak hogy meneküljek tőle.

– Az idén még nem volt itt, mondá Noémi.

– Oh! ez az ember nem vész el. Mindennap várom, hogy itt lesz.

– Bár csak most jönne el! mondá Noémi.

– Miért? te kis bohó.

Noémi arcza egy perczre kigyuladt.

– Csak. Én szeretném.

Timár pedig azt gondolá magában, hogy ezt a két embert milyen boldoggá lehetne tenni egyetlenegy szóval.

Ő még fösvénykedett azzal a szóval, mint a gyermek, a ki valami kedvencz ételéhez jutott, s elébb csak a morzsákat szedegeti fel belőle. Valami arra ösztönzé, hogy egészen élje bele magát ezeknek a szigetlakóknak az örömeibe és bajaiba.

Az estebéd el lett költve, a nap lealkonyodott, gyönyörű, csendes, meleg tavaszi est szállt alá. Az egész ég egy átlátszó arany harang. Egy levél sem mozdul a fákon.

A két hölgy vendégével egy falépcsőn fölment a téveteg szikla tetejére. Onnan messze el lehetett látni: a fák tetején, a nádason túl, ki a Dunára.

A sziget úgy terült el alant, mint egy tündér tengerfolt, melynek minden hulláma más színü: rózsapiros az almafa, vérvörös a baraczk új sarjaitól, aranysárga a nyár-, fehér a körte- és rézzöld a szilvafák hullámzó teteje; közülök, mint egy égő kúp, emelkedik ki a lángrózsával befuttatott szikla, melynek tetején sűrű bozótot képezett a cserjévé agott levendula.

– Gyönyörű! szólt Timár elragadtatva a méla tájképtől.

– De akkor lássa ön majd meg, szólt Noémi hévvel, mikor nyáron a rózsa helyett a sarkantyuvirág futja be végig ezt a sziklát, mintha aranyba lenne öltöztetve; ez a levendula pedig itt fenn virágzik fölötte, mint egy kék koszoru.

– Eljövök, és látni fogom! mondá Timár.

– Igazán? A leány örömtelten nyujtá kezét Mihálynak s ez érezé a forró szorítást, minőt még nő kezétől soha nem érzett.

Azután odaborult Noémi Teréza vállára, karjait nyaka körül fonva.

Mély emberhangtalan nyugalom volt a természetben. Csak a millió béka egyhangú zenéje tartá ébren a leszálló árnyékos éjt. Az eget két keletről szétsugárzó küllő két részre osztá. Az egyik része mély kék volt, a másik opálszínü. Még a derült ég is meg tud hasonlani önmagával.

– Hallod, mit zengenek a békák? suttogá Noémi Terézának. Tudod mit mondanak ilyenkor? «Oh mi kedves vagy! oh mi édes vagy!» Ezt mondják egész éjjel. Oh te kedves! oh te édes!

És ugyanannyiszor megcsókolá anyját.

Mihály elfeledve önmagát és az egész világot, állt ott a sziklatetőn, két kezét egymásba fogva. Az új hold ott csillámlott a jegenyefák rezgő levelei között. Most tiszta ezüst volt a színe.

Valami csodaszerű új érzés lepte el a férfi szivét. Vágy volt-e az, vagy félelem? emlékezés-e, mely riaszt, vagy remény, mely csalogat? Keletkező öröm, vagy haldokló bánat? Istenhez, emberhez, vagy állathoz kőzelítő érzés? Ösztön vagy sejtelem? Holdkór vagy tavaszi gerjelem, a mi meglep fát, füvet, meleg és hidegvérű állatot?