Part 18

Kitalálta, hogy Timéa ragyogni akar azzal a nagylelküségével, hogy ő a ház egykori kisasszonyát most is testvéreként, mint úrhölgyet tartja a háznál. Athalie csak azért is azt akarta mindenki előtt kitüntetni, hogy ő csak cseléd.

Timéa mindennap erővel vette ki a kezéből a seprőt, mikor szobáját takarítani jött, s mire körülnézett, már megint azon kapta, hogy az úrnő ruháit tisztogatja, s különösen ha vendégek jöttek a házhoz ebédre, nem győzte őt a konyhából előidézni.

Athalie minden piperéhez és öltözékhez tartozó egész hajdani arzenálját visszakapta Timéától; voltak thübet, merino, gros de Naples ruhái szekrényszámra, hanem ő azok közül kiválasztotta a legkopottabb, a legpiszkosabb öltözékét, a mit hajdan csak fésülködéshez vett fel s abban járt; s azon is, könnyebb volt a lelkének, mikor egy lyukat égethetett a konyhában, vagy egy olajpecsétet ejthetett a lámpaelkészítésnél. Tudta, hogy Timea mennyire boszankodik ezért. Visszakapta ékszereit is, a mik ezreket értek; de ő azokat nem viselte, hanem vett magának tíz krajczárért egy üveg mellboglárt, azt tűzte fel.

Timéa aztán azt tette, hogy ellopta tőle a boglárt, üveg helyett nemes opált tétetett bele; a piszkos, kopott öltözeteket pedig egyszer mind a tűzbe dobta, s ugyanazon kelméből varratott öltönyt Athalienak, a mit maga viselt.

Oh! Timéát lehetett megkeseríteni, de haragba hozni nem. És társalgási modorában is valami olyan kiállhatatlan alázatosságot tüntetett Timéa előtt Athalie, a melyről tudta, hogy azt bántani fogja. Ha az valamit kért tőle, oly szolgálatkészséggel ugrott a parancsot teljesíteni, mint egy néger rabnő, a kit korbácscsal kergetnek. Még a hangját is elváltoztatta, mikor Timéával beszélt. Nem szólt a maga természetes hangján soha; hanem valami vékony magas kappanhanggal, mely mindig tele van alázatossággal és hizelkedéssel, kínozta Timéát, s kényeztető gyöngédséggel selypített, mikor Timéával beszélt: «s»-nek ejtve az «sz» betüt, «Sép Timea!» «Serelmem Timea.» «Sivem Timea!»

Arra nem volt rávehető, hogy tegezze valaha Timéát.

S a mi legfinomultabb neme volt a boszantásnak, az, hogy kifogyhatatlan volt a házastársaknak egymás előtt való magasztalásában.

Mikor Timéával volt egyedül, nagyokat sohajtott: «oh! milyen boldog ön, Timéa; milyen derék férje van; mennyire szereti önt». Ha pedig Timár jött meg, annak tett naiv szemrehányásokat: «olyan soká el kell maradni? Timéa már kétségbe van esve, oh! milyen epedve várja önt. Lassan menjen be hozzá, lepje meg. Fogja be a szemét kezével, vajjon kitalálja-e, ki jött?»

És azoknak türniök kellett e gúnyt, mely alázatosság, hizelkedés, gyöngédség álarcza alatt sérté őket szívig. Hisz ők nem voltak boldogok. És Athalienak tudnia kellett azt legjobban.

Ez a szembe hizelgő arcz mint egy élő ironia találkozott velük saját házukban mindenütt s odalépett eléjük legbensőbb rejtekükbe, tolakodó hizelkedéssel, boszantó alázatossággal, gunyolódó szolgálatkészséggel.

És ők türték azt.

Mikor pedig aztán magára maradt Athalie, mikor letehette a magát és másokat kínzó álarczot, hah! minő elégtételt engedett visszafojtott dühének!

Mikor egyedül maradt saját szobájában, hogy verte a földhöz azt a seprőt, a mit Timéától engedett kivenni a kezéből; s aztán neki állt a seprü nyelével ütni a székeket és pamlagokat; azt mondta, porol, pedig a dühét töltötte rajtuk. Mikor valami ajtón ki- vagy bement, vagy az uszálya szorult az ajtó alá, vagy a ruhaujja akadt a kilincsbe, akkor fogcsikorgatva rántott egyet rajta, s vagy ruha szakadt, vagy kilincs törött bele, s az neki jól esett. Tört edények, csorba poharak, sánta butorok seregestől tanuskodtak azon szerencsétlen órákról, a melyekben egyedül találkoztak össze Athalieval.

S volt különösen egy néma tárgya, kire cseppenkint összegyüjtött dühét egyszerre ki szokta önteni; nem azért néma, mintha nem tudna beszélni, hanem azért, mert édes anyja. Szegény Zófi mama bujt a leánya elől s rettegett négyszem közt maradni vele. Egyedül ő volt az, a ki Athalienak igazi hangját hallá a háznál, a kinek Athalie mindennap meg merte mutatni, mily feneketlen örvény az, a mit az ő gyülölete képez. Zófi asszony rettegett egy szobában hálni a leányával s a hűséges szakácsnőnek egy bizalmas órában megmutogatá a kék és zöld foltokat karjain, a mik a szép Athalie kezének a nyomai. Mikor Athalie elfojtott dühével estenden Zófi asszonyhoz került, nagyokat csipett rajta, fülébe sugva: «Miért szültél a világra!»

Hah! milyen jól esett neki, ha egy kutyát megrughatott, a mi assszonyának kedvencze volt!

És milyen jól esett neki, ha Timéának hirt hordhatott, milyen rosszak a cselédei, mi kárt tettek ma megint, mi pletykát csináltak újra? Ebből Timéa mindennap kapott.

És aztán, mikor a napot bevégzé Athalie nyilt hizelkedéssel, titkos dühöngéssel, végre aludni ment; nem kellett neki, hogy segítsen valaki a vetköztetésnél, letépte magáról a ruhákat; csombókra akadt zsinórnak szakadni kellett, szétbontott haj fonadékainak szenvedni kellett, tépte fésüvel, czibálta marokkal a szegény hajat, mintha másé volna, vagy mintha oka volna ez valaminek; aztán nagyot rugott földrevetett ruháin; elfujta a gyertyáját, büzölni hagyva az izzó faggyus kanóczot, hadd töltse be az fojtó zsirfüsttel az egész szobáját, s aztán ágyába vetve magát, beleharapott a vánkosába, azt tépte a fogaival és gondolkozott pokolbeli kínszenvedésekről. S csak akkor érte utól az álom, mikor az éj csendében egy ajtót hallott csukódni a háznál. A férj megy magányos szobájába aludni. Ennek örült. Ezen elaludt.

Neki tudnia kellett azt jól, hogy az ifju férj s az ifju nő – nem boldogok.

Várta kárörömmel, mi fejlődik ki e boldogtalanságból.

Egyik fél sem árulja el magát.

Nincsenek közöttük heves szóváltások; semmi czivódás. Még csak egy meg nem óvott sóhaj sem hangzik el.

Timéa állandóan az, a ki volt: csupán a férj kezd napról-napra jobban elkomorodni. Órahosszant elül neje mellett, néha a kezét is kezében tartja; de szemébe nem néz, s fölkel, eltávozik a nélkül, hogy valamit szólt volna. A férfiak utoljára is nem tudnak annyira uralkodni titkaik fölött, mint a nők.

Egy időben Timár azt a szokást veszi fel, hogy útra távozik, megmondja, mikorra várják, és aztán a mondott napnál hamarább hazajön. Máskor szokatlan órákban lepi meg nejét, mikor épen nem várt rá senki. Úgy tesz, mintha a véletlen hozta volna haza s nem akarja mutatni, mit keres? De a homlokára van irva. Gyanakodik. Félt.

Egy napon azt mondta Mihály odahaza, hogy le kell mennie Levetinczre, a honnan csak egy hónap mulva kerül majd elő. Minden úti készület úgy volt intézve, hogy hosszú időre távol marad.

Mikor a házastársak bucsúcsókot váltottak egymással: hideg, látszólagos, szerződéses csókot, Athalie is jelen volt.

Athalie mosolygott.

Más talán észre sem vette volna e mosolyt, más talán nem is érezte volna ki belőle azt a gúnyt, a mit Mihály megérzett.

A káröröm, a bolondul járt embert lenéző gúny volt abban.

Ez a mosoly volt az, mely azt mondja: «csak te eredj!»

Mihály magával vitte e kárvágyó gúnymosoly fulánkját az útra.

Délig utazott e fulánkkal Levetincz felé, délben visszafordítá a kocsiját s éjszakára haza került Komáromba.

Lakásának külön bejárása volt az ő szobájába, s annak a kulcsát mindig zsebében hordá. Bemehet a nélkül, hogy valakivel tudatta volna visszaérkeztét. Saját szobájából aztán egy közös előszobán keresztül eljuthatott Timéa hálószobájába.

Neje soha sem szokta zárva tartani hálószobája ajtaját. Sokáig szokott olvasni lefekvés után s a komornának rendesen be kellett hozzá nézni, hogy nem maradt-e égve a gyertyája?

Timéa hálószobáján tul volt Athalie és Zófia asszonyé.

Mihály nesztelenül közelített az ajtóhoz s óvatosan nyitá fel azt.

Csend volt, aludtak.

Az éji lámpa tejfehér ernyője mögül halavány világot derengetett a szobában.

Mihály félrevonta az ágy függönyét: ugyanaz az alvó szent szobra feküdt előtte, a kit a Szent Borbála kajütjében oly nehéz szívdobogások között keltett életre egykor. Most is olyan mélyen látszott aludni. Nem érezte meg, hogy Mihály közel van; nem látta őt meg lecsukott szempilláin keresztül. Pedig az alvó nő meglátja álmában is, zárt szemmel is azt, a kit szeret.

Mihály odahajolt keble fölé, s számlálta szívdobbanásait. Nyugodtan, rendesen vert a szív.

Semmi áruló jelenség… Semmi tápszer annak az éhes szörnyetegnek, a ki martalékát keresi.

Sokáig állt ott és nézte az alvó alakot.

Egyszer aztán felrezzent – s Athaliet látta maga előtt.

Athalie fel volt öltözve s egy viasztekercs volt a kezében.

Megint az a bántó gúnymosoly az arczán.

– Ön itthon feledt valamit? kérdé suttogva Mihálytól.

Mihály reszketett, mint a tetten kapott tolvaj.

– Pszt! inte Athalienak, az alvóra mutatva, s elsietett az ágy mellől. Irataimat feledtem itthon.

– Felköltsem Timéát, hogy adja elő?

Timár boszus volt, hogy először életében rajta hagyta magát kapatni alakoskodáson. Hiszen iratai nem álltak Timéánál, hanem saját szobájában.

– Ne költse fel. Nálam vannak. Csak kulcsaimat kerestem itt.

– S már megtalálta? kérdé gúnyosan Athalie, s aztán meggyujtá a viasztekercset s szolgálatkészen világított Mihálynak a szobájáig, ott letette a viasztekercset az asztalra és – nem távozott el.

Mihály zavarodott tekintettel hányt-vetett iratai között, nem találta, a mit keresett; – hiszen nem is tudta, hogy mit keres? Utoljára bezárta iróasztalát, a nélkül, hogy kivett volna belőle valamit.

Ismét találkozott azzal a gúnymosolylyal, mely Athalie ajkain koronkint elvonaglott.

– Parancsol ön valamit? kérdezé Athalie, felfogva a rászögezett kérdő tekintetet.

Mihály nem szólt semmit.

– Akarja ön, hogy beszéljek valamit?

Mihály körül zúgott a világ erre a szóra. Nem tudott szólni.

– Akarja ön, hogy Timéáról beszéljek? sugá Athalie, közelebb hajolva hozzá, szép kigyószemeivel igézete bűvkörébe hódítva a kábult férfit.

– Mit tud ön? kérdé hevesen Mihály.

– Mindent. Akarja ön, hogy beszéljek?

Mihály habozott.

– De előre mondom, hogy ön akkor nagyon szerencsétlen lesz, ha azt megtudja, a mit én tudok.

– Beszéljen!

– Jó. Tehát hallja meg tőlem. Én olyan jól tudom, mint ön maga, hogy Timéa önt nem szereti. S ön olyan jól tudja, mint én, hogy Timéa kit szeret? De egyet nem tud ön, csupán én: azt, hogy Timéa olyan hű önhöz, mint egy angyal.

Timár összerezzent e szóra.

– Ugy-e, mást várt ön tőlem? Ugy-e, jól esett volna hallania tőlem, hogy neje megvetésre méltó, hogy azt gyűlölheti, eltaszíthatja magától? Nem, uram. Ön egy alabástrom-szobrot vett el, a ki önt nem szereti, de a ki önt meg nem csalja. Ezt csak én tudom, de én jól tudom. Oh! önnek a férji becsülete jól meg van őrizve. Ha a mesék százszemű Argusát fogadta volna ön meg, nem volna jobban megőrizve, mint általam. A mit ez a nő tesz, szól, kigondol: én mind megtudom azt, és nem érezhet a szive mélységében olyan titkos érzést, a mit én ott meg ne találjak. Ön jót tett a becsületével, mikor engem a házához fogadott. És ön nem fog innen engem elűzni, pedig gyülöl, mert jól tudja, hogy a míg én itt vagyok, az az ember, a ki önre nézve rettegés, az ön családi kincseihez nem fog közelíthetni. Én vagyok a gyémántzár az ön házán. Tudjon ön meg mindent. Mikor ön elmegy a városból, addig az ideig, a míg ön ismét visszatér, az ön háza egy kolostor. Semmi látogatást itt el nem fogadnak, se férfit, se asszonyt. A mi levelek az asszonyhoz érkeznek, azokat ön ott találhatja iróasztalán – felbontatlanul. Elolvashatja vagy tűzbe vetheti a hogy tetszik. Önnek neje az utczára ki nem megy az alatt, míg ön távol van, csupán kocsin és velem. Egyedüli sétája a sziget, s ott én mindig vele vagyok. Én látom őt szenvedni, de nem hallom panaszkodni. Hogy is panaszkodhatnék nekem? Nekem, a ki ugyanazt a poklot szenvedem, a mit ő. És ő miatta szenvedem. Mert a mióta az ő szellemarcza e házban megjelent, azóta vagyok szerencsétlen. Addig boldog voltam. Szerettek. Ne féljen ön, nem fakadok sírva. Nem szeretek már, csak gyűlölök, nagyon gyűlölök. Rám bízhatja a házát. És ön járhat e világban szerteszét és nyugodt lehet: itthon hagyott engem. És a míg ön visszatértében nejét élve találja, addig tudhatja, hogy az önhöz hű maradt. Mert én, uram, ha azzal az emberrel csak egy édes szót váltana valaha, ha csak egy nyájas mosolygást viszonozna neki, ha csak egy levelét elolvasná: nem várnék önre, hanem megölném őt magam, s ön csak a temetésére jönne haza. Már most tudja ön, hogy mit hágy idehaza? A kifent gyilkot, melyet a szerelemféltő düh az ön felesége szivének tart szegezve. S ön e gyiloknak az árnyékában fogja mégis mindennap a fejét nyugalomra hajtani, s ugyanakkor, mikor irtózik tőlem, kénytelen hozzám kétségbeesetten ragaszkodni.

Timár lelkének minden erélyét zsibbadni érzé e baljóslatú szenvedély kitörése alatt.

– Én elmondtam önnek mindent, a mit Timéáról és önről és magamról tudok. Még egyszer elmondom. Ön nőül vett egy leányt, a ki mást szeret; az a más az enyém volt. Ön elvette tőlem ezt a házat, apám, vagyonom mind az ön keze alatt hullott a porba; s aztán úrnővé tette ön e házban Timéát. És most láthatja, hogy mit tett? önnek a neje nem nő, hanem martyr. És önnek nem elég az, hogy maga szenved, hanem még a mellett azt is kell tudnia, hogy a kinek elnyeréseért annyit küzdött, azt is szerencsétlenné tette, hogy Timéa boldogtalan fog lenni addig, a míg ön él. Ezzel a fulánkkal hagyhatja ön el a házát, Levetinczy úr, és nem fog e fájdalmára írt találni sehol és ennek én örülök, szivemből örülök.

A hölgy lángoló arczczal, csikorgatott fogakkal, villogó szemekkel hajolt a férfi fölé, ki lankadtan roskadt egy karszékbe, s a leány összeszorított ökle mintha egy láthatlan tőrt döfne annak szivébe.

– És most… űzzön el ön házából, ha tud.

A leány arczáról eltünt minden nőiség. Az álczázott alázatosság helyett a féktelen indulat kihivó dölyfe uralgott azon.

«Űzzön el innen, ha tud!»

S büszkén, mint egy győzelmes dæmon, hagyta el Mihály szobáját. Még az égő viasztekercset is fölvette az asztalról és elvitte magával, otthagyva a sötétben a lesujtott férjet. Hiszen megmondta már neki, hogy ő nem alázatos szolgálója, hanem védördöge ennek a háznak.

És Mihálynak úgy sugta valami, mikor azt a leányt az égő viasztekercscsel kezében Timéa hálószobájának ajtaja felé közelíteni látta, hogy felugorjék helyéből, megragadja a hölgy karját, keresztbe tegye a lábát azon ajtó előtt és azt mondja neki:

«Tehát maradjon ön magára itt ez elátkozott házban, a hogy igéretem kötelez; de nem együtt velünk!»

S aztán berohanjon Timéához, miként ama végzetes estén, midőn a hajó elsülyedt, s felkarolva őt fekhelyéről e rémkiáltással: «sülyed a ház! meneküljünk!» fusson vele ki e házból és vigye őt olyan helyre, a hol nem őrzi senki…

Ez a gondolat zúgott agyában… Igy kellene most tenni.

A hálószoba ajtaja most felnyilt, Athalie még egyszer visszatekintett reá; ezután belépett a hálószobába, az ajtó bezárult, s Mihály ott maradt a sötétben.

Oh milyen nagy sötétben!

Aztán hallá, hogy a hálószoba zárában kettőt fordul a kulcs. Az ő sorsa el volt itélve.

A sötétben fölállt. Tapogatózva kereste össze útiszereit, nem gyujtott világot, nem csinált nagy neszezést, hogy föl ne ébreszszen még valakit a háznál, meg ne tudják, hogy itthon járt. Mikor a sötétben mindent összeszedett, csendesen kilopózott az ajtaján, halkan zárt a kulcscsal, mint a tolvaj, mint a szökevény, s nesztelenül osonva hagyta el a házat. Kiűzte őt abból az a leány!

Künn az utczán az áprilisi zivatar hózáporral fogadta. Jó idő az olyan embernek, a ki nem akar észrevétetni.

A szél süvöltött az utczákon, a hó szemközt vágott, s Timár Mihály útra kelt egy födetlen szekéren, olyan időben, a mikor egy jó kutyát nem kellene kiverni a házból.

TAVASZVIRÁNY.

A zord utótéli idő egész Bajáig kisérte az utazót. Néhol még frissen hullott hó lepte a mezőket, s az erdők még kopárak voltak.

A viharos hideg időhöz hozzáillett az is, a miről gondolkozott.

Annak a kegyetlen leánynak igaza volt.

Nem csak a férj szerencsétlen, hanem az asszony is.

Csak hogy a férj kétszeresen az, mert ő szerezte azt a balsorsot mindkettőjüknek.

Az első megbotlás követeli a bűnhödését.

Mikor ő Timéa kincseit meglelte, azzal a szándékkal tartotta azokat magánál, hogy majd egyszer megnyeri velük Timéát.

Megnyerte, s most abban bűnhödik.

A szegény ember komisz ember; hanem azért a szegény ember lehet boldog; a gazdag ember dicső ember, hanem azért a gazdag ember boldogtalan.

De hát miért kell neki boldogtalannak lenni?

Hát nincs ő rajta mit szeretni? Nincsenek meg azok a nemes tulajdonok benne, a mikért egy férfit szerethet a nő? Arczának összhangzatos vonásai, kifejezésteljes szemei, ép, erőteljes termete, egészséges vére, szeretni képes szíve? Nem szerethetné-e őt egy asszony még akkor is, ha földhöz ragadt szegény volna, egyedül önmagáért?

Még sem szereti.

Ez az örökké visszatérő válasz.

A legkeserűbb önvád egy férfi lelkében, még a bűntudatnál is sulyosabb: «engem nem tud a nő szeretni!»

De hát mire való akkor az élet? Mi czélja van a napok sorának még azután?

Szántani, vetni, üzérkedni, pénzt halomra gyűjteni? S aztán megint újra kezdeni szántást, vetést, üzérkedést, pénzgarmadolást?

Talán emberekkel is jót tenni?

Hm! Ez az utolsó menedék.

A kit nem szeretnek otthon, az keresi, hogy szeressék az utczán.

A kit már nem szeretnek otthon, az fákat ültet, pomolog lesz. Ez az első stádium.

A második stadium aztán, hogy tyukot, baromfit nemesít.

Az utolsó stadium pedig, hogy emberbaráti, jótékonysági vállalatokba mélyed.

S mit nyer vele? Érdemes valakivel jót tenni?

Egész Bajáig e keserű, e sivár, ez önkínzó gondolatok üldözték Mihályt, ott pihenőt tartott.

Baján is volt üzleti állomása, s mikor az alföldön járt, leveleit ide utasíttatá a kereskedelmi telepére. Már ott várt reá egy csomó.

Nagy fásultan bontotta fel azokat; bizony bánta is ő, ha kifagyott vagy nem fagyott a repcze; ha fölemelték is a vámot az angol határon; ha emelkedtek is a metalliqueok.

De talált mégis az érkezett levelek között kettőt, a mi megörvendezteté. Egyiket bécsi, másikat sztambuli ügynöke küldé.

E levelek tartalmának nagyon megörült. Mind a kettőt zsebébe tette, s azontúl idáig hozott szenvtelensége mulni kezdett. Ismét szokott gyors erélyességével adta ki rendeleteit ügynökeinek, figyelemmel jegyezte fel a tudósításokat, s a mint végezett, sietett tovább utazni.

Volt már valami czélja az útjának.

Csekély czél; nem is valami magas, de legalább czél. Egy pár szegény embernek az öröme. De igazi öröm.

Az idő megváltozott, egyszerre derült ég jött, meleg nappal, a hogy nálunk szokott, a hol a telet mindjárt a nyár váltja fel. S Baján alul megváltozott már a táj is.

A mint Mihály váltott gyorslovakon haladt dél irányában, mintha egy nap alatt heteket sietett volna a természet, már Mohácsnál világos-zöld erdők fogadták, Zombor körül már sötét-zöld bársonynyal volt bevonva a mező; Ujvidéknél már tarka volt a vidék a tavasz virágaitól, s Pancsova tájékán a repczevetések arany táblái mosolyogtak a síkon, s a halmokat mintha rózsaszínű hó fedné, a mandula és baraczk virágzik. Olyan az a két napi út, mint egy álomkép. Még tegnapelőtt Komáromban a hófehér mező, s ma már az al-Dunán a virágzó erdők!

Mihály éjszakára levetinczi kastélyában szállt meg, a hol még az nap kiadta rendeleteit tiszttartójának s másnap korán hajnalban fölkelt, kocsira ült, hogy a Dunán rakodó hajóit megtekintse.

Ott mindent rendben talált. Fabula János uram volt az összes hajóraj felügyelője; nem volt ott semmi baj.

– Mehet a tekintetes úr kacsázni!

El is ment Levetinczy úr kacsázni, a hogy Fabula uram utasítá. Előhozatá a kis ladikot, belerakatott egy hétre való eleséget; egy kétcsövű puskát, elégséges lőszert; senki sem fogja megcsodálni, ha egy hétig elő nem kerül a nádasból, a mi tele van ilyenkor drága szárnyas vaddal; seregestől jár a vadrucza, kapóra jön a mocsári szalonka, a gójzer szalonka, a kócsag, a mit csak a tolláért lőnek; még pelikán is akad, sőt egyptomi ibist is lőttek már e nádasban; hát ha flamingo is akad benne! Szenvedélyes vadász ha egyszer oda beveheti magát, ugyan várhatnak rá, a míg visszakerül! S Timár Mihály szeretett vadászni, hajós embernek ez a mulatsága.

Hanem Mihály ezuttal meg sem töltötte azt a puskát.

Csendesen leeresztette a ladikját vízmentében, míg az Osztrovai sziget farkáig elért; ott aztán marokra kapta a kettős evezőt s átvágott a Dunán.

A mint a sziget végét megkerülte, gyorsan tájékozta magát.

A délnek elterülő nádas közepéből magasan tűntek ki az ismerős nyárfák hegyei, arra tartott.

A nádas között járt út volt már törve, girbe-gurba, a hogy szükséges; de hozzáértő embernek az a jó. A hol egyszer már volt Mihály, sötétben is oda talál.

… Vajjon mit csinál most Almira és Narcziszsza?

Hát mit csinálnának ilyen szép tavaszi időben? A ki úr, az vadászik.

Csak hogy a vadászatnak korlátai is vannak. Az egér éjszakai vadászatra való, s abban Almira nem vehet részt; a madarakra vadászni szigorúan meg van tiltva Narcziszszának; viszont Almirára nézve a marmoták vannak tilalom alá vetve, mik harmadéve honosultak meg a szigeten, mikor a Duna befagyott s a jégen átjöttek. Azokra nem szabad vadászni.

No hát vadásznak a vízi állatokra. Az is szép sport!

Almira begázol a szép tiszta vízbe a halomban fekvő nagy kavicsok közé s nagy óvatosan bedugja az egyik lábát egy olyan üregbe, a hol valami sötétlik. Egyszer aztán nagyot ugrik, kikapja a bedugott lábát, s három lábon, szükölve, nyihogva ugrál ki a vízből, a negyedik lábára egy fekete rák csimpajkozik keményen odacsipve ollójánál fogva. Almira kétségbeesetten szűköl, míg kinn a parton le tudja rázni a lábáról a félelmes szörnyeteget, akkor aztán közre kapják ketten Narcziszszával s elkezdik a rákot vallatni, hogy mennyiért engedné a csontjábul kiszedetni a húsát? A retrograd fenevad persze nem alkuszik, hanem minden áron vissza akar hátrálni a vízbe. A két vadász aztán előre-hátra pofozza a talpaival, míg egyszer hanyat fordítják, s akkor aztán mind a hárman meg vannak akadva, hogy mit csináljanak már most? Almira is, Narcziszsza is, meg a rák is.

Most Almira figyelme egyszerre más felé fordul, valami neszt hall, s valakit érez. Ismerős közelít a vizen.

Nem ugat eléje, csak mélyen dörmög. Valami kedélyes, öreg uras kaczagás forma az nála. Megismeri a csónakászt.

Mihály kiszökik csónakából a partra s megköti a fűzczölöphöz a csónakot, azután megczirógatja Almira fejét, s azt kérdi tőle: «no hát hogy vagytok ide haza? nincs semmi baj?»

Felel neki arra a kutya mindenfélét, csakhogy persze newfoundlandi kutyanyelven. A hangzásból itélve a válasz megnyugtató.

Most egyszerre rémületes jajveszékelés zavarja meg a kedélyes találkozási jelenetet. Az előre látható katasztrófa bekövetkezett. Narcziszsza olyan közel ment a hanyatt fekve kalimpázó szörnyeteghez, hogy az az egyik ollójával bekapott a fülébe, aztán a hat horgas lábával meg a pofájába.

Timár rögtön a vész szinhelyén termett, s szokott lélekjelenlétével azonnal felfogva a veszély nagyságát, ott ragadá meg a pánczélos gonosztevőt, a hová annak fegyverei el nem érnek, s erős ujjaival összenyomva annak a fejét, kényszeríté őt áldozatának szabadon bocsátására, azután pedig úgy vágta a szörnyet a parthoz, hogy rögtön elterült, átadva fekete lelkét a pokolnak. Mire Narcziszsza hálateljesen szökött fel lovagias megmentőjének vállára, még onnan is mérgesen kurrogva le megölt ellenfelére.

E bevezető hőstett után, mely úgy hiszem, minden regényben előfordul, Timár hozzálátott, hogy a ladikban hozott holmikat kiszállítsa.

Hiszen az mind tarisznyába van csomagolva. Könnyen vállára veheti. De a puska, a puska! Azt Almira nem szereti a kézben látni. Itt hagyni pedig nem lehet, mert valaki erre jár s elviszi.

Hát a puskával azt gondolta ki Timár, hogy odaadta Almira szájába, s az azután keresztbe fogva azt oroszláni nagy állkapczájával, vitte előre, mint valami diadaljelt, mint a kis pudli a gazdája pálczáját.

A Narcziszsza csak maradt Mihály vállán, s dorombolt a fülébe.

Mihály haladt Almira vezetése után.