Part 16

Athalie az «Anglia» felé siet. Az pedig rossz hirben álló hely. Egy sötét liget a város és a vár között, hol éjente a hajléktalan némberek, festett arczczal, kuszált hajjal bujdokolnak, ha a «kis piaczi» lebujokból kiverték őket. Athalie bizonyosan fog ilyen némberekkel találkozni, ha az «Anglia» mellett elhalad. Nem irtózik ő most azoktól. Az a méreg, a mit abból az aranykarikából átszítt, félelmetlenné tette a találkozást e tisztátalan alakokkal. A sártól csak addig fél az ember, a míg egyszer bele nem lépett.

Az «Anglia» szögleténél katona őr áll. Annak a figyelmét ki kell kerülni, hogy rá ne kiáltson a közeledőre: ki vagy?

A szögletháznak oszlopos folyosója van a piacz felől; az ott nappal a kenyéráruló kofák helye. E folyosó oltalmában haladt végig Athalie. Siettében megbotlott valamiben. Egy rongyos némber feküdt keresztben a folyosón: részeg volt. A megrugott félállat csunya káromkodással fogadta Athaliet. Ő pedig keresztül lépett rajta s nem törődött vele.

Könnyebben érezte magát, mikor a szögleten bekanyarodott az «Angliá»-ba, s eltünt előle a főőrhely lámpája is s a fák sötétjében találta magát.

Az orgonabokrok közül egy ablak világa csillámlott elő. Athaliet e csillám vezette. Az volt a kapitány lakása.

Athalie megragadta az oroszlánfejű kopogtatót a kétfejű sasos kapu kis ajtaján; reszketett a keze, mielőtt halk koczintást tett volna vele. Megtette.

A zörgetésre előjött a tiszt szolgája s kinyitá az ajtót.

– Itthon a kapitány? kérdé Athalie.

A ficzkó vigyorogva inte, hogy odabenn van. Sokszor látta ő Athaliet. Sok szép huszas érte a tenyerét e szép kezekből, mikor ura nevében virágcsokrot, korai gyümölcsöt vitt ajándékba a szép kisasszonynak.

A kapitány fenn volt még és dolgozott.

Szerény butorzatu szobája volt, semmi fényűzés benne. A falakon térképek, asztalain könyvek és mérnöki eszközök; rideg katonás egyszerűség lepi meg a belépőt s azonfelül az a pipafüst-illat, a mi bevette már magát butorba, könyvekbe, még a padlóba is, s akkor is kesereg, mikor már nem pipáznak.

Athalie soha sem látta még a kapitány szobáját. Az a szállás, a melybe a menyegző napján kellett volna őt a vőlegénynek vinnie, az bizony másképen volt berendezve, de azt még az nap lefoglalták a benne levő butorral együtt a hitelezők. Ide csak néha az ablakon át tekintett be Athalie, mikor délutánonkint a Platzmusik alatt anyja kíséretében ezen végig sétált.

Kacsuka úr nagyon meg volt lepetve. Nem várt női látogatást; ibolyaszín egyenruháján fölül három gomb a katonai szabályok ellenére ki volt gombolva, sőt még lószőr kravátliját is levetette, úgy dolgozott.

Athalie megállt az ajtóban és lecsüggeszté karjait és aláhajtá fejét.

A kapitány odasietett hozzá.

– Az Istenért, kisasszony! Mit tesz ön? Hogy jön ide?

Athalie nem tudott szólni; hanem odaborult a keblére és zokogott keservesen.

A kapitány pedig nem ölelte őt meg.

– Üljön le, kisasszony, szólt, Athaliet az egyszerű bőrpamlaghoz vezetve, s azután legelső gondja volt a kapitánynak, a levetett lószőrkravátlit felkötni a nyakára, s a nyitva maradt egyenruhát állig begombolni. Azután egy széket vont a pamlag elé, arra ült le Athalievel szemközt.

– Mit tesz ön, kisasszony?

Athalie letörlé könyeit s ragyogó szemeivel hosszasan nézett a kapitány szemeibe, mintha előbb azt kisérlené meg, hogy szemeivel mondja el neki, miért jött ide? Vajjon nem érti-e meg.

Nem, az nem értette meg?

S mikor aztán meg kellett szólalnia, olyan reszketés fogta elő, hogy alig lehetett megkülönböztetni a hangján, mi a nyögés, mi a szó?

– Uram! Míg boldog voltam, ön nagyon jó volt hozzám. Maradt még önnél e jóságból valami?

– Igen, kisasszony, szólt Kacsuka hideg udvariassággal. Én önnek örökké tisztelője, barátja maradok. A szerencsétlenség, mely önt érte, engem is ért, mert együtt vesztettünk el mindent. Én is kétségbe vagyok esve a miatt, mert nem találok egy mentő gondolatot, mely porrá lett reményeim újra megvalósultához elvezessen. Életpályám, melyen előmenetelemet várom, olyan szigorú föltételeket ír elém, a miket teljesíteni nem tudok. Nálunk szegény embereknek nősülni nem szabad.

– Tudom, szólt Athalie; nem is arra akartam önt emlékeztetni. Mi most nagyon szegények vagyunk, de sorsunk fordulhat még jobbra. Atyámnak van egy gazdag nagybátyja Belgrádban, a kitől örökölni fogunk, s akkor ismét gazdagok leszünk. Én várni fogok önre addig, várjon ön is én rám. Vegye vissza jegygyűrűjét, vigyen el az anyjához, hagyjon nála, mint jegyesét; én várni fogok önre, a míg ön értem jöhet, s addig engedelmes leánya leszek az ön anyjának.

Kacsuka úr akkorát fohászkodott, majd elfujta a gyertyát s az asztalra letett czirkalmot vette kezébe.

– Hja, kisasszony, az lehetetlen. Ön az én anyámat nem ismeri. Az egy nagyravágyó nő, összeférhetlen természet. Maga is szűk nyugdíjából él, és nem szeret senkit. Ön nem is sejti, mennyi viszálkodásom volt nekem az anyámmal szívviszonyom miatt. Ő egy született baronesse, s ez összeköttetésbe nem egyezett soha. Esküvőnk napjára sem jött el. Ő hozzá én kegyedet nem vihetem. Én kegyed miatt daczoltam az anyámmal.

Athalie keble lázasan lihegett; arcza ki volt gyuladva; most mindkét kezével megragadá hűtlen vőlegénye balkezét, melyről a jegygyűrű hiányzott s ezt sugá neki, nehogy a falak meghallják s a könyvek tovább susogják:

– Ha ön daczolt én miattam az anyjával, daczolok én ön miatt az egész világgal.

Kacsuka úr nem nézett a szép hölgy mindentmondó szemeibe; hanem a kezébe vett czirkalommal csinált mértani ábrákat az asztalon, mintha a sinusok és cosinusok feladványaiból akarná megtudni, mi különbség van az őrültség és a szerelem között? A leány tovább suttogott:

– Én már oly mélyen vagyok megalázva, hogy semmi gyalázat nem sülyeszthet alább. Nincs semmi veszteni valóm többé a világon, egyedül ön. Már megöltem volna magamat, ha ön nem volna. Nem vagyok a magamé, az öné vagyok. Parancsoljon velem, hogy mi legyek önre nézve. Elvesztettem az eszemet, és nem bánom. Öljön meg, ha akar, és én nem fogok sziszszenni.

Kacsuka úr e szenvedélyes szavak alatt kiczirkalmozta, hogy mit feleljen?

– Athalie kisasszony, én egy őszinte szót fogok kegyednek mondani. Ön tudja, hogy becsületes ember vagyok.

Ezt nem kérdezte tőle Athalie.

– Becsületes, lovagias ember egy hölgy balsorsát nem használhatja fel alacsony szenvedélyek kielégítésére. Én kész vagyok kegyednek egy jó tanácsot adni, mint jó barátja, mint véghetetlen tisztelője. Kegyed azt mondá, hogy van Belgrádban egy nagybátyja. Menjen le ahhoz. Az vérszerinti rokona, kell, hogy szivesen fogadja. Én lovagi szavamat adom, hogy nősülni nem fogok, s ha ismét találkozni fogok kegyeddel, mindig azt az érzelmet fogom kegyed iránt táplálni keblemben, a mit most és évek óta.

Kacsuka úr nem hazudott, a mikor ezt a fogadást tette.

Hanem abból, a mit arcza mutatott e perczben, Athalie azt olvasá ki, a mit nem mondott el: azt, hogy most és évek óta nem szereti őt a kapitány, hanem valaki mást szeret; s ha az a más is szegény koldussá tett leány, akkor a kapitánynak elég oka van lovagi szavát adni, hogy nem nősül meg.

Ezt olvasá ki Athalie egykori vőlegénye hideg tekintetéből.

És akkor valami villant át agyán. A szemei is villámlottak hozzá. Azt kérdezé a férfitől:

– El fog ön holnap jönni hozzám, hogy elkisérjen Belgrádig nagybátyámhoz?

Kacsuka úr sietett válaszolni:

– Elmegyek. De most távozzék ön haza. Kisérte önt idáig valaki?

– Egyedül jöttem.

– Minő merészség! Ki fogja visszakisérni?

– Ön nem teheti azt! szólt Athalie keserűen. Ha valaki meglátna bennünket ez órában együtt, minő gyalázat volna az – önre nézve! Nem félek. Hiszen nincs már semmim, a mit elvegyenek tőlem.

– Inasom fogja követni.

– Ne tegye. Az őrjárat elfoghatná szegényt, közkatona nem járhat a takarodó után az utczán. Majd haza találok egyedül. Tehát holnap!

– Reggel nyolcz órakor ott leszek.

Athalie magára burkolta fekete köpenyét s elsietett, mielőtt Kacsuka úr kinyithatta volna előtte az ajtót.

Úgy tetszett neki, mintha a kapitány, azután, hogy ő az ajtón kilépett, kardját felkötni sietett volna; talán messziről akarja kisérni? Az Anglia szögletén megállt; nem jött utána senki.

Sietett a sötétben hazafelé.

És siettében egy tervet főzött agyában. Csak egyszer a kocsin üljön vele a kapitány, csak egyszer Belgrádig elmenjen vele, akkor aztán látni fogja, hogy semmi hatalom meg nem szabadítja őt többé.

Az oszlopos ház hosszú folyosóján végighaladva, ismét megbotlott abban a némberben, a ki ott feküdt a kövön. Most már fel sem ébredt az rá, nem is káromkodott. Milyen jó álma van a nyomorultnak.

Hanem a mint házuk ajtajához ért Athalie, ott az a gondolat zsibbasztá meg egyszerre lángoló lelkét, hogy hát ha a kapitány csak azért sietett megigérni a Belgrádba kisérést, hogy meneküljön jelenlététől; hát ha el sem fog jönni holnap, se nyolcz órakor, se később?

E gondolat denevérei röpködtek feje körül, a mint a sötét lépcsőn felbotorkázott, a mint a sötét tornáczon végig tapogatózott. «Hát ha nem jön el!»

Kínzó féltés izgatta idegeit.

Az előszobába érve, keresé a sötétben az asztalon hagyott gyertyát és gyujtószert. A helyett egy kés akadt a kezébe.

Egy csontnyelű éles konyhakés.

Az is jó világosság a sötétben.

A kést szorította marokra s úgy ment végig a sötét szobákban.

Fogai összeverődtek.

Az járt a fejében, hogy ha ő most azt a kést annak a fehér arczú leánynak, a mint az ott alszik mellette a másik ágyban, a szivébe verné, akkor aztán otthon volnának mind a ketten. Őt is kivégeznék, s megtalálná a kijárást a világból.

Ah! csak egy döfés kellene azzal a késsel, oda, a hol az a fehér alak azon a fehér vánkoson alszik.

Csak hogy az nem alszik ott.

Athalie akkor tért magához, mikor hálószobájába lépve, Timéa ágyához lépett s eszébe jutott, hogy hisz az kinn alszik most a cselédszobában Zófia asszonynyal együtt.

Ekkor aztán kiejté a kést a kezéből és utólérte a rettegés.

Most kezdé érezni, hogy milyen egyedül van; és a milyen sötét volt köröskörül, és lelkében is olyan a sötétség.

Leveté magát ruhástól az ágyára és azt akarta, hogy imádkozzék.

De az imádság helyett az az egyiptomi istencsapásokról irt vers jutott eszébe, melyet a gyermek mondott el félelmében a menyegző nap előtti éjszakáján, s melyért őt úgy kinevette. Annak versei csengtek fülében: vértavak, hideg békák, sáskasereg, kőeső, dögvész, fekélyek!

«Sűrű sötétséggel ég, föld befedetett.»

«Végre mind meghala, ki elől született.»

S ha behunyta is a szemeit, ugyanazok a képek jöttek eléje, s mikor elnyomta is a kábító álom, ugyanazok az álomképek gomolyogtak körülötte: vértavak, hideg békák, sáskafelhők, kőeső, dögvész, fekélyek, nyuló, tapadó, ólomnehéz sötétség, első szülöttek legyilkoltatása!…

A mély, bágyasztó álomból dobpörgés ébreszté fel Athaliet.

Épen az volt az álma, hogy egy ifju hölgyet, ki vágytársnőjét meggyilkolta, a vesztőhelyre visznek, ott térdel már a vérpadon, a pallos ki van már húzva ellene, a biró az itéletet olvassa fel: «Istennél a kegyelem!» s aztán pördül a dob… Erre fölébredt.

Az árverési dobszó volt az.

Kezdődött a hivatalos kótyavetye.

Ah! ez még a pallosütésre jelt adó hangnál is szomorúbb.

Hallani azt, hogy kiáltják ki utczahallatára egymás után az ismerős, a megszokott, a megszeretett tárgyakat, miket még tegnap sajátjának nevezett: «először, másodszor! ki ád többet érte?» S aztán «harmadszor!» a dob rápördül s már leütött a pallos!

S újra következik a másik: «először, másodszor! ki ád többet érte?»

Athalie felvette gyászruháját, csak azt az egyet hagyták meg neki, s ment – valakit keresni. Az egész háznál csak anyja és Timéa voltak még, a kiket felkereshetett. Azok a konyhában lehettek most.

Azok rég ébren voltak, rég felöltöztek már.

Zófia asszony vastag volt, mint egy kád.

Azt tudva, hogy a rajtalevő ruháját senkitől sem kobozzák el, felvett magára vagy tizenkét öltözetet, egynéhány szalvétát és ezüst kanalat is eldugott a zsebébe. Alig tudott tőle mozogni. Timéa mindennapos öltözetében volt, egyszerű, de szegényes viseletben. Tejet és kávét forralt a tűzhelyen a család számára.

Zófia asszony, mikor meglátta Athaliet, nagy sikoltozásra fakadt és nyakába borult.

– Jaj, édes kedves szép leányom! Mivé lettünk, mi lesz belőlünk! Bár csak soha meg ne értük volna ezt a napot! Ugy-e, erre a csunya dobszóra ébredtél fel?

– Nincs még nyolcz óra? kérdezé Athalie. A konyhaóra még járt.

– Dehogy nincs, dehogy nincs! Hiszen kilencz órakor kezdődik a liczitáczió; hát nem hallod?

– Nem keresett bennünket valaki?

– Dehogy keresett, dehogy keresett! Ugyan ki keresne bennünket ilyenkor?

Akkor aztán Athalie leült a konyhapadra. Ugyanarra a kis falóczára, a melyiken Zófia asszony mesélt Timéának a szép menyegzői szertartásról.

Timéa elkészítette a reggelit, megpirította parázsnál a zsemlyeszeletkéket s megterített a konyhaasztalon a két úrnő számára.

Athalie rá sem hallgatott a kinálásra, pedig Zófia asszony ugyan szivesen kinálta.

– Igyál, kedves egyetlen szép leányom! Ki tudja, holnap ki ád nekünk kávét! Minden ember ellenségünk lett! minden ismerősünk szid, átkoz bennünket. Hová leszünk, hová leszünk?

Hanem azért ő csak megitta a maga csésze kávéját.

Athalie pedig a belgrádi útra gondolt s a várt útitársra.

Zófia asszonynak sajátszerű öngyilkolási és könnyen meghalási gondolatai voltak.

«Bár csak ennek a kávénak a fenekén egy gombostű volna, az a torkomon fennakadna s megfulladnék bele.»

Majd meg az a kivánsága jött, hogy bár csak az a vasaló onnan a polczról leesnék, mikor ő épen alatta megy s épen az ő feje búbjára esnék. Azt is igen szivesen vette volna, ha most jönne az a hires földindulás, hogy a ház összeomlana s minden embert, a kit ott kap, agyoncsapna.

De miután ezek a halál nemei nem következtek be s Athalie sem volt megszólamlásra birható, kénytelen volt abban állapodni meg, hogy Timéán töltse ki boszúságát.

– Ez csak könnyen veszi a dolgot! A háládatlan. Még csak nem is sír. Persze, neki könnyű. Elmehet szolgálni, s abból megél. Be is állhat masamódnénak. Még örül neki, hogy innen megszabadul, maga kényére jut, s vígan élheti világát! No, no! Majd megemlegetsz te még minket, csak várj! Majd megbánod te még azt. Majd megbánod te még azt egytül egyig.

Timéa ugyan még semmit sem tett, a mit meg kellene bánnia, hanem Zófia asszony előre látta azt már mind, s ezen való elbúsulását csak Athalie fölötti keserve multa fölül.

– De mi lesz te belőled, édes gyönyörű szép leányom? Ki fog téged pártul? Mi lesz a te szép fehér kezeidből?

– Eredj, hagyj békét! szólt Athalie, lerázva a nyakáról sopánkodó anyját. Nézz ki inkább az ablakon, nem keres-e bennünket valaki?

– Senki, senki. Ugyan ki keresne minket?

Az idő pedig egyre telt, és a dobszó és a kikiáltás egymást váltogatták; a konyhaóra minden ütésénél felrezzent Athalie, s aztán ismét tenyerébe hajtá arczát és a semmibe bámult. A szép arcz pirja szederjesre vált és ajkai elkékültek; zöldes, ónfakó, epés szín homályosítá el ragyogó szépségét, a merev szemek ónkarikáikkal, a duzzadt ajkak, a kigyóvá görbülő szemöldök, mik mély ránczokat vontak a sápadt homlokon, fenyegető torzképpé ferdíték az eszményi szépet. Úgy ült ott, mint egy bukott angyal, kit az égből a pusztába kiüztek.

Az idő délfelé járt már és a kit várt, még sem jött el.

A szomorú kótyavetyélő hangok pedig egyre közelebb jöttek. Az árverezés szobáról szobára ment. Elkezdték az utczai szobákon s úgy jöttek az udvari szobák felé, a miknek a sorát bezárta a konyha.

Zófia asszonynak minden kétségbeesése mellett volt annyi figyelő érzéke, hogy észrevegye, milyen gyorsan megy az árverezés. Alig kiáltanak ki valamit, már ráütik a dobot: «senki többet?» Az árverezésre csődült emberek csoportokba állva lármáznak: «hisz itt nem lehet semmit venni, hisz ez bolond ember!»

De ki lehet az a bolond ember?

Most már csak a konyhafelszerelés van hátra; oda be sem nyitnak. Az előszobában ráütik a dobot. «Senki többet?» Azt megvette látatlanban – valami bolond ember.

És az is felötlik Zófia asszonynak, hogy a megvett tárgyakat nem sietnek a szobákból elvitetni, a hogy az más árverésnél szokás, hogy a mint egy ágyat megvett valaki, rögtön szedik széjjel s futnak vele odább. Itt semmi sem mozdul meg a helyéből.

Most következik a fődolog. Lemennek az udvarra mind. A házat árverezik. A venni kivánók oda tolongnak az árverező tanácsnok asztalához. A kikiáltási ár hangzik. Arra valaki csendesen egy ajánlatot mond. Arra a tömeg között szörnyüködés, kaczagás, szitkozódás zürzavaros zsibaja támad; az emberek futnak széjjel, s megint azt kiabálják: «hisz ez bolond ember!» s azzal menekül mindenki nagy zugolódások közt. «Először! Másodszor! Senki többet? Harmadszor!» A dob rápördül utoljára; a ház is vevőjére akadt.

– No édes szép leányom, most már mehetünk innen. Nézzünk ki utoljára az ablakunkból, mert soha sem nézünk ki innen többet. Bár csak a szent János templomának a tornya most épen ledülne s idecsapna mindnyájunkat, a míg itt vagyunk.

Athalie pedig csak ott ült a falóczán és még várt és nézte a fali órát. Pedig az már tizenkettőt mutatott.

Még egy halavány reménysugár csábította az egyiptomi sötétségben.

Lehet, hogy a kapitány nem akart, szégyenlett az árverező tömeg között átfurakodni; megvárta, míg vége lesz a szomorú temetkezésnek; az talán most jön majd, mikor kiürült az udvar.

– Nem hallod, hogy valaki közelít?

– Nem hallok én semmit, édes szép leányom.

– De igen. A folyosó felől. Csendesen, lábhegyen lépve jön valaki, én hallom.

Csakugyan halk léptek közelednek s valaki kopogtatni kezd a konyhaajtón, udvariasan, a hogy vendég szokta, a ki engedelmet kér a bennlevőktől jeladásával s megvárja, míg odabenn azt mondják neki, hogy «tessék!» s csak azután nyit ajtót csendesen s belép, előre levett kalappal és tiszteletadó főhajtással – Levetinczy Timár Mihály.

Timár Mihály tisztelettel hajtá meg magát a hölgyek előtt s az ajtónál megállt.

Athalie a csalódás és a gyülölet rossz tekintetével állt fel előtte, Zófia asszony kezeit tördelve nézett rá félelemmel és tétova reménykedéssel, Timéa nyugodtan, szeliden tekinte szemébe.

– Én, kezdé Timár, előre bocsátva az «én»-t, mint valami római pápa a bullában, én most a birói árverésen megvettem ezt a házat és mindent, a mi benne eladó volt. Nem azért vettem, hogy magamnak tartsam, hanem azért, hogy odaadjam annak, a ki e házban egyedül nem megvehető, nekem pedig egyedüli kincs a világon. Timéa kisasszony, kegyed mától fogva ennek a háznak az úrnője. Minden az öné, a hogy áll. Ruhák, ékszerek a szekrényekben, a lovak az istállóban, értékpapirok a pénztárban, a hogy a birói lefoglalás itt találta. Minden az ön nevére van irva, s a Brazovics-ház hitelezői ki vannak elégítve mind. Mától fogva ön e ház úrnője. Fogadja el ön azt tőlem… S ha volna e házban egy kicsiny kis hely, a melyben egy olyan csendes ember, mint én, elfér, ki önnek csak bámulatával, csak tiszteletével alkalmatlankodik, s azt a helyet ön nekem engedné; s ha volna az ön szivében számomra egy kis menedék, s ha kezemet ön meg nem vetné, úgy én végtelenül boldog lennék, s fogadom, hogy egész életemnek nem volna más czélja, mint hogy önt boldoggá tegyem, mint ön engem.

Timéa arcza e szavak alatt sugárzott a szűzi dicsfénytől. A mondhatatlan fájdalom, a hajadoni szemérem, a nemes hálaérzet, a szentséges áldozatra készség minden szép sugára egyesült ez arczon.

«Háromszor… háromszor…» rebegék ajkai, de hangtalanul, csak belül értették meg azt a visszhangzó idegek, mit mondott magában. Ez az ember volt annyiszor megszabadítója. Ez mindig olyan jó volt hozzá. Ez nem üzött belőle csúfot soha. Nem is hizelgett soha. És most mindent odaád neki, a mit a szív óhajt.

– Mindent? Oh! csak egyet nem.

De hisz az úgy is el van veszve. Az a másé.

Timár nyugodtan várt szavai után, Timéa hosszasan hallgatott.

– Ne siessen ön válaszával, Timéa kisasszony! mondá Timár. Én várni fogok, míg ön elhatározza magát. Eljövök holnap, vagy egy hét mulva, a mikor ön megengedi, hogy kérésemre választ nyerjek. Ön úrnője marad mindannak, a mit önnek átadtam; nem kötöttem hozzá semmi föltételt, már az mind az ön nevére van átírva. Ön szabad, és senkitől nem függ többé. Ha nem akar engem e házban többé látni, csak egy szavába kerül. Gondolja ön meg, ha kívánja, egy hétig, egy hónapig, vagy akár egy évig, hogy mit válaszoljon nekem?

Most Timéa határozott tekintettel előlépett a tűzhely mellől, hová eddig a másik két nő szorította, s közelebb jött Mihályhoz. Tekintetében volt valami érett komolyság, mely arczának női méltóságot adott. Ama végzetes menyegzői nap óta megszünt gyermek lenni. Komoly és hallgatag lett, odanézett nyugodtan Mihály szemébe és azt mondá:

– Már meggondoltam.

Zófia asszony irigy kárvágygyal leste Timéa szavait. Hejh, ha azt mondaná Timárnak: «nem kellesz, elmehetsz!» Pedig kitelik az ilyen szó az efféle bolond leánytól, a kinek egy más szép férfival telebeszélték a fejét! S ha akkor Timár egyszerre azt mondaná boszuból: «no hát akkor maradj magadnak, se a ház, se a kezem, nem a tied; adom mind a kettőt Athalie kisasszonynak!» S nőül venné Athaliet. Hiszen történt ilyen eset akárhányszor, hogy a derék kérőt elutasítá a fenhéjázó kisasszony s arra az boszúból rögtön megkérte a gouvernante vagy a komorna kezét, s azt vette nőül.

Ez a reménye azonban nem teljesült Zófia asszonynak.

Timéa odanyujtá Mihálynak a kezét és ezt mondá halkan, de biztos hangon:

– Én nőül megyek önhöz.

Mihály megragadá a neki nyujtott kezet, nem egy ifju szerelmes hevével, hanem egy férfi hódolatával, és hosszasan nézett a leány túlvilágian szép szemeibe. A leány engedé öt lelkébe nézni. Timéa ismétlé szavait:

– Én nőül megyek önhöz, és leszek önnek hűséges, engedelmes felesége. Csupán egyet kérek öntől. Igen kérem, ne tagadja azt meg.

Mihályt önfeledtté tette a boldogság; elfeledé, hogy kereskedőnek nem szabad fehér papiron aláírni a nevét.

– Oh szóljon ön! A mit kigondolt, már teljesítve van.

– Én arra kérem önt, szólt Timéa, hogy ha engemet elvesz ön nejének, s ez lesz az ön háza, s én leszek az ön házában a nő: engedje ön, hogy az én nevelő-anyám, ki engem, árvát, eddig ápolt, és fogadott testvérem, ki mellett felnőttem, itt maradjanak mi velünk. Tekintse ön őket az én anyámnak és az én testvéremnek, s bánjék velük jól…

Timárnak önkénytelenül szemébe szökött a köny erre a szóra.

Timéa észrevette az áruló könyet s mindkét kezével megfogva Timár kezét, hevesen ostromolta annak meglepett szivét.

– Ugy-e ön megteszi azt, a mire kértem? És visszaadja Athalienak azt, a mi az övé? A szép ruhákat, az ékszereket! És együtt fog ő velünk lakni, és ön olyan jó lesz ő hozzá, mint édes testvéremhez? És Zófia mamát is úgy fogja ön nevezni, a hogy én?

Zófia asszony erre a szóra el kezdett hangosan sivalkodni, s térdre borulva Timéa előtt, megakadályozhatatlanul végig csókolá annak ruháját, térdeit, le egészen a lábáig, érthetlen, szótagolatlan kiabálással.

Timár letörlé szeméből a könyet s a másik perczben már helyén volt józan esze, az a messze belátó, előre vigyázó, óvakodó tekintet, mely őt minden válságos fordulatnál vezérelte és versenytársai fölé emelte. Segélyére jött a gyors leleményesség, mely egy pillanat alatt megsugja, mit kell tenni messze idők megelőzésére?

Összefogta két kezével Timéa két kezét.

– Ön nemes szivű, Timéa! Engedje, hogy röviden nevén híjam ezentúl; jó lesz? És én nem akarok az ön szivének szégyenére válni. Keljen fel, Zófia mama; ne sírjon; szóljon Athalienak, hogy jöjjön hozzám közelebb. Én még többet akarok tenni, mint a mit Timéa kivánt, ő értte és önökért. Én nem menedéket, de boldog otthont akarok szerezni Athalienak. Én leteszem a házassági biztosítékot vőlegénye számára, s a mit néhai atyja nászhozományul igért neki, én megadom. Legyenek egymással boldogok!

Timár a láthatáron is alul eső tájakat látott be tekintetével és arra gondolt, hogy semmi áldozat nem lesz részéről elég nagy azért, hogy ez a két némber házától és Timéától eltávozzék, s hogy a daliás-kapitány a szép Athaliet nőül vegye!

Most azután ő rajta volt a sor, hogy Zófia asszony tetőtől talpig végig áraszsza hálakitörése csókjaival.