Part 15

– Hát haragudjék! szólt a gyermek daczosan, kifacsarva áztatott haját, s azután leült a padra Zófia asszony mögé s elkezdte szétzilált hajzatát egyszerű hármas fonatba idomítani.

A dacz már megszületett szivében. Kezdett nem félni. A kapitány szavai erőt költöttek lelkében. Az ő kivánsága, az ő izlése törvény volt ránézve. Összefonta egyszerű tekercsbe a haját, s úgy akasztotta azt fel természetes kontyban a fejére, a hogy az mondta.

Zófia asszony kaczagott magában, befelé fordított nevetéssel. Ez a leánygyermek egészen bolonddá van téve!

A míg az a haját fonta, Zófia asszony közelébb simult hozzája, s iparkodott kedvét keresni.

– No hát hadd mondom el végig, milyen az az esküvő? Hol szakította félbe az a bohó Kacsuka? Hej, ha tudná, hogy miről beszéltünk! No hát ott hagytam el, hogy a menyasszony és a vőlegény egy pohárból isznak. A khórus meg a diakón ezalatt folyvást éneklik, hogy «Goszpodi Pomiluj!» Akkor a pópa felolvassa az evangeliumot, s azalatt a násznagyok tartják a koronát az új házaspár feje fölött. Akkor azután a pópa átveszi a koronákat, visszateszi az ezüst tálczára s így szól a vőlegényhez: «Légy dicsőítve, mint Ábrahám, megáldva, mint Izsák, és megszaporodva, mint Jákob!» Azután a menyasszonyhoz fordul s azt mondja: «Légy magasztalva, mint Sára, örvendj, mint Rebeka, és szaporodjál, mint Rachel!» S ez áldás után a menyasszony és a vőlegény egymást a násznép előtt s az oltár előtt háromszor megcsókolják…

Timéa lehunyta szemeit, hogy ne lássa azt a jelenetet.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Athalie csak elbámult, mikor hazaérkezett s meglátta Timéát lebontott hajával.

– Hát teneked ki engedte meg, hogy a hajadat lebontsd? Hol a giraff fésüd? hol a csokrod? Feltűzöd mindjárt!

Timéa összeszorítá az ajkait s megrázta a fejét.

– Teszed mindjárt, a mit mondok?

– Nem!

Athalie elbámult e szokatlan makacsságon. Ez valami hallatlan volt előtte, hogy ellent merjen valaki neki mondani! És még hozzá ez a kegyelemkenyérre fogadott gyermek, a ki olyan alázatos volt mindig, a ki a lábát csókolta egyszer.

– Nem? kérdezé odalépve Timéa elé s dühtől kikelt arczát annak fehér arczához közelítve, mintha el akarná azt égetni.

Zófia asszony egy szögletből nézte azt nagy kárörömmel.

– Mondtam ugy-e, hogy majd kikapsz, ha Athalie megjön?

Timéa pedig odanézett Athalie szikrázó szemeibe s még egyszer ismétlé:

– Nem!

– Miért nem? kiáltá Athalie (most már az anyjáéhoz hasonlított a hangja, s az apjáéhoz a szemei).

– Mert így szebb vagyok! felelt Timéa.

– Ki mondta azt neked?

– Ő…

Athalie két kezének minden újja saskörömmé görbült, összeszorított fogai kivillantak szép ajkai közül. Most mindjárt széttépi ezt a leányt!

Akkor aztán elnevette magát.

Gúnyos kaczajba csapott át féktelen dühe. Otthagyta Timéát s eltávozott a szobájába.

Még az nap este ellátogatott a házhoz Kacsuka úr. Ott maraszták vacsorára. Az asztalnál Athalie szokatlan nyájassággal halmozta el Timéát.

– Nem látja, kapitány úr, mennyivel szebb így lebontott hajjal Timéa?

– Igaz! erősíté a kapitány.

Athalie mosolygott.

Most már nem tréfa, de fenyítés volt az, a mit a gyermeken ki kellett elégítenie.

Csak két nap volt még hátra a menyegzőig.

E két nap alatt Athalie csupa figyelem és gyöngédség volt Timéa irányában. Nem bocsátotta ki a cselédekhez, s a szolgálóknak meg volt hagyva, hogy mikor bejönnek a szobába, Timéának is kezet csókoljanak.

Zófia asszony többször nevezte őt úgy, hogy kis menyasszony.

A szabó is haza hozta a menyasszonyi köntöst.

Minő gyermekes öröme volt Timéának, mikor azt meglátta!

Hogy tánczolt, hogy tapsolt a tenyereivel!

– No jer, próbáld fel a menyasszonyi köntösödet! monda Athalie kegyetlen mosolygással.

A lányka fel hagyta magára adni a pompás menyasszonyi köntöst, saját keze hímezte azt. Ő nem viselt vállfüzőt, s termete korához képest eléggé ki volt fejlődve; az öltöny egészen ráillett.

Minő szemérmes önelégültséggel nézte magát körül a nagy álló tükörben. Ah! minő szép fog lenni a menyasszony-ruhában. Talán még arra is a gondolt, hogy szeretni fogják? Talán dobogott is szive. Talán égett is ott valami láng, a mi kéjt és fájdalmat ád?

Oh! erre nem gondoltak azok, a kik játékot űztek vele.

A szobaleány, a ki öltöztette, az ajkát harapta, hogy el ne nevesse magát.

Athalie pedig kegyetlen szinleléssel piperézte az örömét rejteni nem tudó gyermeket, ki meg volt lepve új érzelmektől, s azok meglátszottak márványfehér arczán.

Athalie előhozta a menyasszonykoszorut is, felpróbálta Timéa fejére. A myrtus és a fehér jázmin olyan szépen illett arra.

– Ah be szép fogsz lenni holnapután!

Aztán levettették Timéával a menyasszonyruhát.

– Most már én próbálom fel, szólt Athalie, hát én rám hogyan illenék.

Nála már vállfűző segélyével ment a vállderék felillesztése, s büszke szép alakján határozottabb kifejezést nyert az öltönyidom. Az ő fejére is feltették a menyasszonykoszorut; ő is körülnézte magát az álló tükör előtt.

Timéa nagyot sóhajtott és hazudatlan bámulat hangján súgá Athalienak:

– Oh! te nagyon szép vagy! Igen szép vagy!

Talán be is lehetett volna már fejezni a tréfát?

Nem! Egészen meg kell neki lakolnia; azért, hogy olyan vakmerő, azért hogy olyan ostoba, meg kell neki büntetve lennie.

A gúnyos ámítást egész nap folytatta vele mindenki. A gyermek egészen meg volt már háborodva a sok példálózás által. Az ajtóban leste Kacsuka urat, s elfutott előle, ha jönni látta. Reszketett, ha a nevét kimondták előtte, s visszás feleleteket adott a kérdésekre. Mindenki mulatott rovására.

Sejtett ebből Kacsuka úr valamit?

Talán sejtett.

Bánta azt? Talán nem is bánta.

Talán sejtett ő még olyan dolgokat is, a miket a nevetők nem álmodtak meg, s nagyon hidegvérrel várta azt a végzetes napot.

Az utolsó napon, mely a menyegzőt megelőzte, azt mondá Athalie Timéának:

– A mai napon bőjtöt kell tartanod. Holnap szent és ünnepélyes napod lesz. Oltár elé visznek; megkeresztelnek, aztán megesketnek. Azért előtte való nap bőjtöt kell tartanod, hogy tisztán lépj az oltár elé.

Timéa megfogadta az utasítást s egész nap nem evett egy falatot.

Pedig az ilyen növendék leánynak igen jó étvágya van. A működő természet követeli jogait: a jól evés nála az egyedüli ismeretes vágy, a minek kielégítéséről tud már valamit. És Timéa leküzdte azt a vágyat. Végignézte az asztalnál az ebédet, vacsorát. Pedig szándékosan olyan ételeket hordtak fel, a miket ő nagyon szeretett. Az előszobában a szolgálók, a szakácsnő ingerelték, hogy titokban egyék a számára félretett jókból; hiszen meg szabad csalni a bőjtöt; nem tudja azt meg senki. Nem engedte magát megejtetni; kiállta a koplalást. A holnapi lakodalomra ott segíté ő is készíteni a tortákat, kocsonyákat, az étvágy-ingerlő, csábító csemegék egész halmaza hevert előtte, bele sem kóstolt egybe is. Pedig láthatta Athalieról, ki maga is részt vett a lakoma előkészületeiben, hogy ilyenkor nyalánkodni szabad. Neki bőjtölni kellett! Este jókor lefeküdt, azt mondta, hogy fázik. Igaz volt. Reszketett, didergett a takaró alatt is s nem birt elaludni. Athalie hallá, mikor aludni ment, mint remeg, mint vaczognak össze a fogai s még elég kegyetlen volt azt súgni fülébe: «Holnap ilyenkor hol fogsz már lenni».

Szegény gyermek! Hogy tudott volna elaludni, mikor minden alvó érzés, a mi ily időben még bábálmát aluszsza, idő előtti ébredésre volt felriasztva gyermekszivében?

Órahosszat nem találta nyugtát fekhelyén; félelmek, a mik hasonlítanak az örömhöz; vágyak, melyek a titkos irtózat álarczát hordozzák, kisértének lehunyt szemei előtt. Imádkozni akart s kétségbeestében a sok szent könyvből nem tudta kiválasztani, hogy melyik az igazi imádság? mert arról senki sem világosította fel (hisz ez is csak tréfa volt), hanem elkezdte fenhangon mondani az egyptomi tíz istencsapásról irott verset, mely rettentő költemény kezdődik azon, hogy «Elsőben a vizek vérré változának», s végződik azzal, hogy «Végre mind meghala, ki elől született!»

És Athalie elég szívtelen volt magában kaczagni a gyermeken; és elég szívtelen volt nem igazítani helyre tévedését, hogy megmondta volna neki: «nem ez az imádság, hanem az a másik, mely e szóval kezdődik: «Mi Atyánk», imádkozzuk el azt együtt!» és imádkozta volna azt végig a gyermekkel együtt, odáig, hogy «szabadíts meg a gonosztól». Mert bizonyára az «ő» menyegzőjének előestéje volt ma, és olyankor elfér az imádság, ha még olyan szép és gazdag menyasszony is valaki.

Timéának egész hajnalig lázban volt minden idege; nem jött szemére álom; hajnal felé aztán annál mélyebben elaludt, dermesztő mély álom szállt idegeire; nem ébredt fel a reggeli neszre sem, mely körüle támadt.

Pedig ez volt a menyegző napja!

Athalie azt parancsolá a cselédeknek, hogy hagyják Timéát aludni, még a függönyöket is lehuzatá az ablakra, hogy a hálószobában sötét legyen; ne ébreszszék fel őt hamarább, mint mikor már Athalie készen lesz a menyasszonyi öltözékével.

Az pedig jó időt vett igénybe. Athalie ma szépsége egész hadfelszerelésével akart megjelenni. Erre a napra messze földről jött össze a tömérdek rokon, üzletbarát, hogy a gazdag Brazovics egyetlen leányának esküvőjén együtt ünnepeljen: a legszebb leányén hét vármegyében.

A násznép seregleni kezdett már a lakodalmas házhoz. Az örömanya, Zófia asszony is új ruhába volt már préselve, s a mi nagyobb baj, új czipőkbe is, a mik növelték azt az óhajtását, hogy bár csak vége volna már ennek a mai napnak!

A vőlegény is előjött már; derült arczczal, udvariasan, mint mindig, de a mely derült arcz soha sem tanusított semmit; s az udvariasság csak kifejezési modor volt nála.

Elhozta magával a menyasszonyi virágbokrétát is. Még akkor a kamélia nem volt ismeretes: a menyasszonyi bokréta sokszinű rózsákból volt összeállítva. Kacsuka úr azt mondá, hogy rózsákat hozott a rózsának; miért jutalmul egy büszke mosolyt kapott e ragyogó arcztól.

Csak ketten hiányzottak még: Timéa és Brazovics úr.

Timéát senki sem sürgette, utána nem kérdezősködtek; de annál nyugtalanabbul várta mindenki Brazovics urat.

Azt mondták, hogy a várba kocsizott a kormányzóhoz, még korán reggel, s türelmetlenül várták visszatértét. Még a menyasszony is többször az ablakhoz lépett, kitekinteni, ha nem jön-e még a hintó az atyjával?

Csak a vőlegény nem látszott nyugtalannak.

De hová is lehetett Brazovics úr?

Tegnap este igen jó kedve volt. Együtt mulatott barátaival, s minden ismerősét meghítta a lakodalomra; még késő este bezörgetett Kacsuka úr ablakán s azt kiáltotta be neki az üvegen át «jó éjszaka» fejében: «a százezer forint holnap készen áll!»

És nem volt jó kedve alaptalan.

A várkormányzó tudatá vele, hogy az erődítési terv a minisztertanács által egészben elfogadtatott, a kisajátítások el vannak rendelve; sőt a csallóközi részre esőkért már ki is vannak fizetve az összegek; a többi is utalványozva van már, az éjjel vissza kell érkezni az utalványoknak a miniszter aláirásával. Ez annyi, mintha zsebben volna a pénz.

Reggel Brazovics úr alig várhatta a szabályszerű látogatási órát, még valamivel korábban is megjelent a kormányzó előszobájában, nehogy mások lefoglalják annak idejét.

A kormányzó nem váratta sokáig, azonnal maga elé hivatta.

– Egy kis baj van, mondá a belépőnek.

– No csak nagy ne legyen.

– Hallotta ön valaha hirét a Staatsrathnak?

– Nem én soha.

– Magam sem. Tizenöt év óta nem hallottam, hogy beszélt volna róla valaki. Hanem hát ez a valami mindennek a daczára létezik, és épen most adja lételének jelét. Mint mondám, a minisztertanács már elhatározá az összes erődítések foganatba vételét s a vele együtt járó kisajátításokat. Ekkor egy feljelentés érkezett ismeretlen kútfőből, mely az államra nézve káros körülményeket fedezett fel. A minisztertanácsot már compromittálni nem lehetett. Tehát összehivatott a Staatsrath, a miről már tizenöt év óta nem tudott senki többet, mint hogy tagjai megkapják az évdijukat s az irodai átalányt. Ehhez lett utasítva a kérdéses ügy. S az olyan bölcsen oldá azt meg, hogy elvben meghagyta a kormány határozatát, hanem gyakorlatban kétfelé osztá azt. A csallóközi erődítmények telkei rögtön kisajátíttatnak, a monostori erődítmények telkei pedig csak akkor, ha az az első elkészül; az pedig 18–20 évig eltart. Tehát a birtokosok addig várhatnak az utalványaikra. Jó reggelt, Brazovics úr.

Brazovics úr egy szót sem tudott szólni erre. Ugyan kinek jutott volna eszébe, hogy mikor már minden miniszter meg van hódítva, még egy Staatsrath is legyen a világon; s mikor mindenkinek érdekében van az államon eret vágni, egy valaki lehessen, a ki a saját érdeke ellen vádaskodjék?

Ez ellen nem volt semmi segedelem!

A bizonyosra várt százezer forint oda van; de oda még azon kívül a másik százezer forint is, a mely haszontalan, keresetlen parlag szőlőföldekbe lett belepocsékolva, a mik ez órában értéktelenné váltak. S e remény füstté váltára Brazovics úr minden fellegépítményét összeroskadni látta. A pompás emeletes úri lak, a Dunán evező terhes hajók, a kivilágított templom a fényes násznéppel, mind, mind délibáb csak, mely a monostori vár ködképével együtt csak egy szellőre vár, mely azt szétfujja, csak egy felhőre, mely a napot eltakarja s semmi sincs belőle többé!

Brazovics úrnak úgy tetszett, mikor a kormányzó szobájából kilépett, mintha az őrt álló silbaknak két csákó volna a fejében, két puska a karján, mintha a pavillon ablakai tánczolnának, s az a hosszú folyó ott meredek hegyi lejtőnek magasodnék fel előtte, s a falak rá akarnának dülni…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ah! itt jön Timéa!

Végre-valahára kialudta magát; a lefüggönyözött szoba félhomályában nagysokára fölébredt, s mint a ki mély lázálomtól ittas még, gondatlanul felszedte ruháit, s azután, hogy senkit nem talált a közellevő szobákban, kitámolygott abba a terembe, a hol Athaliet öltöztették.

Mikor a fényes szobába belépett, mely teli volt virágedényekkel, nászajándékokkal, akkor tért egyszerre magához, hogy hisz ma van az esküvő napja.

Mikor Kacsuka urat megpillantá a menyasszonyi bokrétával kezében, akkor villant át szivén, hogy hisz ez a vőlegény.

És aztán mikor Athaliera tekintett, azt gondolá, hogy ime ez az ő menyasszonyi köntöse.

Elbámulásában, nyitva feledt szemei, ajkai kifejezésében volt valami kinevetni s valami megsiratni való.

A cselédek, a vendégek, Zófia asszony nem birták visszafojtani jó kedvüket.

Athalie pedig tündérnői fölénynyel lépett eléje s a kis leány finom állát megfogva fehér keztyüs kezével, azt mondá neki mosolyogva:

– Már mai nap, kedves kicsikém, majd csak én leszek az, a ki az esküvőre megy, te pedig még járhatsz iskolába s várhatsz még öt esztendeig s akkor majd férjhez mehetsz, ha valaki elvesz.

De már e szónál a nők nem birták visszatartani a kaczajt. Hogy vihogott ifja, véne a rászedett bohó gyermeken, ki így meghagyta tréfálni magát!

Timéa pedig ott állt elzsibbadtan, s két kezét összefonva ölébe csüggeszté. Se nem pirult, se halaványabb nem lett. Nevét sem tudta annak, a mit most érez.

Athalie érzett olyasmit, hogy nem válik szépségének emelésére ez a kegyetlen tréfa; most már enyhíteni akarta azt.

– No jer ide, Timéa! szólt a gyermekhez. Látod, rád vártam. Jer, tűzd fel a fátyolomat a fejemre.

A menyasszonyi fátyol!

Timéa megfogá zsibbatag kezével a fátyolt, s oda lépett vele Athaliehez. Egy arany nyillal kellett azt odatűzni Athalie kontyán keresztül.

Timéának reszketett a keze: a nyíl maga is ügyetlen szerszám volt. Nem akart a kontyon keresztülmenni. Egy türelmetlen mozdulatánál Athalienak a nyíl tompa hegyével könnyedén megtalálta szúrni Timéa a szép menyasszony fejét.

– Ejh, te ügyetlen! kiáltott izgatott kedélylyel Athalie s hirtelenkedő kézzel ráütött Timéa kezére.

Timéa szemöldei e perczben összehuzódtak. Megszidatni, megüttetni ezen a mai napon, és épen ez előtt az ember előtt! Két nehéz könycsepp tolult szemébe. A könycsepp végig gördült fehér arczán.

És bizonyára ez a két csepp köny alányomta azt a mérlegserpenyőt, melyet egy igazságosztó kéz tart és méri rajta a boldogságot és a szerencsétlenséget.

Athalie heveskedését lázas izgatottságával akarta érthetővé tenni. Az utolsó órában a menyasszony lehet szeszélyes, ingerült. Ime a násznagyok, a nyoszolyók már itt vannak, és az örömapa még késik.

Mindenki nyugtalan már, csak a vőlegény bir elég önmérséklettel.

A templomból is ideüzentek már, hogy a pópa készen várja az esküvőket; be is harangoztak már, mint szokták nagy patrónus tiszteletére. Athalie keble liheg az ingerültségtől, hogy atyja mégsem érkezik. Egyik futárt a másik után küldik a várba Brazovics úrért.

Végre meglátják az ablakból közeledni üveges hintaját. Itt van végre.

A menyasszony még egyszer a tükör elé áll, megtekinteni, jól állanak-e fátyola redői? megigazítja karpereczeit, a gyöngysorokat junói nyakán. Azalatt a lépcsőkön sajátszerű dübörgés támad, mintha sok ember jönne fel egyszerre nehéz tappogással. Arra odakinn a teremben ijedelmes hangok hallatszanak, minőkben az elfojtott szörnyedés hal el, mielőtt kitört volna; az emberek nyugtalanul tódulnak kifelé.

Athalie szobájából is kisietnek a nyoszolyók, a barátnők, megtekinteni, mi van odakünn? És csodálatos, hogy egy sem jön vissza hírt mondani.

Athalie sikoltozni hallja Zófia asszonyt odakünn. No de hisz ez mindig sikoltozik, mikor csendesen beszél is.

– Nézze meg ön, mi baj van? szól Athalie vőlegényének.

A kapitány is kimegy, s a menyasszony egyedül marad a szobában Timéával.

A titkolt, fojtott rémsuttogás odakinn egyre növekedik. Athaliet nyugtalanítja ez már.

A vőlegény visszaérkezik.

A kinyitott ajtóban megáll és onnan szól menyasszonyának:

– Brazovics úr meghalt!…

A menyasszony rémülten kap kezeivel a légbe, s azzal eszméletlenül vágja magát hanyatt. Ha Timéa fel nem fogja estében, fejét szétzúzza a márvány mozaik asztalon.

A büszke szép menyasszony arcza most fehérebb, mint Timéáé.

És Timéa, midőn Athalie fejét ölében tartja, azt gondolja: «No lám, a menyasszonyköntös hogy hever a porban!»

A vőlegény ott marad az ajtóban állva és nézi sokáig Timéa arczát, s aztán megfordul s a támadt zürzavarban elhagyja a házat.

Még csak fel sem emelte menyasszonyát a földről.

TIMÉA.

«Hogy hever a porban a menyasszonyi köntös!…»

A menyegző helyett következett a halotti tor.

S a menyasszonyi himzett öltöny helyett jött a gyászruha.

Az a fekete szín, a miben a szegény és a gazdag egyenlővé lesz. Athalie és Timéa egyforma ruhát kapnak: feketét.

S ha még a fekete ruha viseléséből állna a gyász!

De Athanáz rögtöni halálával a balsors egész vészmadár-serege lepte meg a házat, mint a hogy nagy téli zivatar előestéjén végig ülnek a háztetőn a fekete varjak…

A legelső hollókárogás az volt, hogy a vőlegény visszaküldte a jegygyűrűt; még csak a temetési szertartáson sem jelent meg, hogy az ájuldozó menyasszonynak karját nyujtotta volna, mikor az a koporsót a temetőig kiséri; mert ebben a kis városban megkivánják a gyászolóktól, hogy akár úr, akár szegény: alázatos, fedetlen fővel kisérje gyalog a temetőig a maga halottját.

Akadtak is, a kik ezért Kacsuka urat nagyon megrótták és nem tartották golyómentes mentségnek azt a praktikus indokolást, miszerint Brazovics úr nem tartván meg a maga feltételét, a százezer forintnyi hozomány előre átadását, a vőlegény is jogosan föloldva érezheté magát kötelezettségei alul. Az emberek elég szűklelküek ilyen visszalépésre nem fogadni el semminemű mentséget.

A hollók pedig egyre jöttek a Brazovics-ház tetejére. Hitelezők követelték vissza kölcsöneiket.

S akkor az egész kártyavár összeomlott.

A legelső hitelező szavára, a ki a per útjára vetemedett, semmivé volt téve az egész Brazovics-ház. A hógörgeteg megindult és meg nem állt a lejtő aljáig. Kiderült, hogy igaz volt, a mit a menekülő vőlegény sejtett: Brazovics úr üzlete úgy össze volt bonyolítva hasznosnak látszó s kárt vető vállalatokkal, hibás számításokkal, titkolt tartozásokkal és képzelt nyereségekkel, hogy a rendbeszedés alkalmával nemcsak elégtelen volt az összes vagyona az igények kielégítésére, de kiderült, hogy még olyan összegeket is elköltött, a mik hitbuzgalmára, becsületére voltak bizva: árvák vagyonát, eklézsia alapítvány tőkéit, kórházak pénzét, biztosai cautióösszegét, községi hitbizományokat; még a ház tetején is túlcsapott az ár, s ez az ár tele volt sárral, iszappal – gyalázattal.

Timéa is elveszté minden vagyonát. Az árva bizománya nem volt betáblázva semmi fekvő birtokra.

Akkor aztán jöttek mindennap a prókátorok, a senátorok, a foglaló birák; lepecsételtek minden szekrényt, butort a háznál és nem kérdezősködtek a finnyás úrhölgyektől, mikor szabad látogatást tenni, hanem berontottak a napnak minden órájában, keresztül-kasul gázoltak a szobában, és szidták, átkozták az elhunytat a gyászoló hölgyek hallatára, nem kérdezve, hogy szabad-e itt fenhangon beszélni? És sorba vették, a mit a háznál találtak, becsülgették, mit ér ez meg amaz? a képek rámástól vagy ráma nélkül, s a menyasszonyruha a menyasszony nélkül.

És aztán kitűzték a határidőt, még a kapura is kiragaszták, a mikor hatóságilag el fognak árverezni mindent, bizony mindent, még azt a szép himzett menyasszonyi ruhát is. És aztán a házat magát, s mikor az el lesz adva, akkor az eddigi lakók mehetnek, a merre látnak és a szép Athalie nézhet fel az égre, és kérdezheti, hogy hová fogja ő ezentúl a fejét lehajtani?

De hová is hajtsa le a fejét Athalie?

Egy bukott csalónak az árva leánya, a kinek mindenét elvették, még a jó hirnevét is, s a kinek nem marad egy jóakarója a világon; még saját maga sem.

Mindabból, a mi kincse volt, csak két becses értéke maradt meg, miket elrejtett a lefoglalás elől: egy chalcedon-szelencze és a visszaküldött jegygyűrű.

Azt a chalcedon-szelenczét eldugta öltönye zsebébe s aztán éjszaka, mikor egyedül maradt, elővette azt és nézegette a benne levő kincseket.

Azok a kincsek mindenféle mérgek voltak. Az egész gyűjteményt egyszer olaszországi útjában szerezte Athalie, bizarr szeszélyből. E kincs birtokában daczos lett. Azt képzelte magában, hogy a legkisebb megkeserítésre képes volna magát megölni. Ez a képzelet zsarnokká tette szülői és szeretője irányában. Ha mindent kedvére nem tesznek, itt a méregszelencze, csak válogatni kell belőle, melyik öl hamarább; őt halva fogják találni.

Most azután itt volt a nagy kisértet! Előtte állt a kétségbeejtő élet egész vigasztalan sivatagával. Az apa koldussá tette gyermekét s a szerető elhagyá menyasszonyát.

Athalie ágyából fölkelve, nézegeté a fölnyitott szelenczét s válogatott a különféle mérgekben.

És akkor tudta meg magáról, hogy fél meghalni!

Nincs meg szivében az az erő, a mi a sirba elvezet.

Elnézi magát merengve a tükörben. Milyen szép! Nincsen bátorsága annyi szépséget elpusztítani.

Becsukja a szelenczét, s eldugja ujra. Nem képes ő azon mérgek közül egyet is bevenni.

Előveszi a másik drágaságot: a jegygyűrűt. És abban is méreg van.

Még pusztítóbb méreg. Ez lelkét öli meg. És azt a mérget az ittasságig merte felszívni. Ő szerette azt az embert, a kinek ezt a gyűrűt adta. Nemcsak szerette: szerelmes volt bele.

A méregszelencze rossz tanácsokat ád, a gyűrű még rosszabbakat.

Athalie elkezdi öltönyeit fölszedni. Senki sincs már, a ki segítsen öltözködésében, minden cseléd ott hagyta már a házat. Zófia asszony és Timéa a cselédszobában alusznak; a dísztermek ajtaján a biróság pecsétje van. Az alvókat nem költi fel Athalie, hanem felöltözik egyedül.

Mennyire haladhatott az éj? nem tudja; a pompás állóórákat senki sem húzza már fel, a mióta tudva van, hogy azokat is árverezni fogják. Ki reggelt, ki délutánt mutat.

Mindegy, akárhány az óra, Athalie megkeresi a kapukulcsot, s kilopózik egyedül a házból; nyitva hágy maga után minden ajtót. Kit lopnak meg?

És azután neki indul egyedül a sötét utczának. Pedig a komáromi utcza akkori időben becsületesen sötét utcza. A szentháromság szobra előtt pislog egy lámpa, a másik meg a városháza kapujában, harmadik a főőrhelyen: több nincs.