Part 14

Az üzletvilágban ez szemet szúrt. Mit akar ez ott? ott valami aranybánya lesz?

Brazovics úr azt hitte, hogy helyes nyomra akadt; megrohanta Kacsuka urat saját odujában.

– No, fiamuram, most mutassa meg, hogy igazán hű emberem, hogy igazán apjának tekint. Vallja meg, hogy a kormány a Monostoron várat akar építeni. No, ne ellenkezzék. Én tudom, hogy ön a hivatalát koczkáztatja, ha ilyen titkokat elárul. Én tudom, hogy ez becsületbeli dolog. De én becsületem szentségére esküszöm, hogy el nem árulok senkinek semmit. Csak nekem mondja meg igazán. Tüzes harapófogóval sem hagyom kicsikartatni magamból a titkot. Látja, ez a gazember Timár most ott vásárol telkeket nyakra-főre, ennek már elárulta valaki. Ne engedjük neki oda egészen a kövér falatot. No ugy-e, hogy várat fognak építeni a Monostorra?

Kacsuka úr aztán csak ki hagyta magából szorongattatni, hogy hát igen. El van határozva a Hofkriegsrathban, hogy Komárom erődítéseit odáig kiterjesztik.

Oh! be kedves tudomány volt ez Athanáz urnak. De sok szép százezer forintot besöpört ő hasonló alkalommal, mikor előre összevásárolta a kisajátítandó vityillókat s eladta őket a kormánynak, mint palotákat.

Csak még az erődítési tervet szerette volna látni; azért könyörgött nagyon szépen leendő veje urának, csak azt mutassa meg, csak egy pillanatra.

No hát meg hagyta neki nézni azt is Kacsuka úr.

Athanáz úr mindent megtudott aztán abból. Milyen darabot fog kisajátítani a kormány? mely telkek esnek az erődítési vonalba? Ez a gézengúz Timár csakugyan kikereste magának azt a helyet, a hová a fellegvár jön.

«És minő kulcs van megállapítva a kisajátítási árra nézve?» Ez ám a főkérdés.

De már ennek az elárulása Kacsuka urtól csakugyan kriminálitás volt. Azt is elmondta Athanáz urnak.

Az van megállapítva kulcs gyanánt, hogy a legutolsó vételárnak kétszeres összegét fizeti a kormány.

– Elég! kiáltá Athanáz úr, megcsókolva leendő veje urát. Elég! A többi az én dolgom! A százezer forint itt lesz az asztalodon esküvő napján. Elég!

Azzal rohant a munkának.

Pedig nem volt «elég», a mit megtudott, még valamit jó lett volna megtudakolnia Kacsuka urtól; s azt a valamit Kacsuka úr el is mondta volna neki, ha már ennyit elmondott; de hát Athanáz úr nem kérdezte tőle s így tudatlan maradt felőle, s aztán úgy járt, mint a vak légy, a melyik az ablaknak repül. Kacsuka úr pedig nem kivánta már a százezer forintot sem, és a mi vele jár sem. Ha meglesz, nem bánja, de ha nem lesz, sem bánja.

Brazovics úr azonnal vágtatott Uj-Szőnybe s járta sorba a szőlős gazdákat, hogy ki adja el a szőlőjét? Vette tőlük, a hogy adták, a ki nem akarta adni, annak háromszoros árakat igért. Hiszen annál jobb rá nézve, mentül drágábban veszi; a kisajátítási kulcs szerint ugyanannyi a saját nyeresége.

Hanem ez azután a többi spekulánsok figyelmét is megragadta. Jöttek a versenytársak is a szőlőkért árverezni; a szegény monostori sárfehér és juhfarku soha el nem tudta gondolni, hogy lett ő belőle olyan hires bor, hogy még szüret előtt lefoglalózzák? A szőlőárfolyam végre ott állt meg, hogy a mely telkekért a terv elárulása előtt legfeljebb százezer forintot fizetett volna a kormány, az új bevásárlók kezéből azokat most már ötszázezerért kaphatta meg. Maga Brazovics úr százezer forintig vásárolt belőle, pedig ugyan nagy kínnal szerezte a pénzt: potom árért adta a gabonáját; hajóin túladott, nagy kamatot fizetett, rábízott idegen pénzekhez hozzányult. Hanem hiszen ezuttal bizonyosra játszott. Timár is benne van a dologban! Az ugyan legrosszabbul járt, mert még ő nagyon olcsón vásárolt; keveset fog nyerni. De mivel ő is benne van, a dolog bizonyos, s a spekulánsok még ez évben megkapják az egész nyereséget. Hisz az állam fizeti, annak pedig mi adjuk a pénzt; tehát tulajdonképen csak a magunk pénzét veszszük vissza.

Timár pedig ezuttal is ravaszkodott. Ez egy kimért csapás volt tőle Brazovics Athanáz fejére.

Timár azt is tudta, a mit Athanáz úr elmulasztott Kacsuka urtól megkérdezni.

Mert az mind igaz volt, hogy a kormány a komáromi várerődítést nagy mérvben szándékozik kiterjeszteni s ahhoz még ez évben hozzáfognak. Csak az volt a nagy kérdés, hogy hol kezdik el?

Mert az harmincz évi munka.

Timár nagyon gonoszul tréfálta fel a versenytársait. Azok ugyan meg fogják átkozni.

Hanem mint jó kereskedőnek mindig gondja volt rá, hogy mikor valami olyan dolgot mível, a miért sokan elátkozzák, ugyanakkor egy másik olyant kövessen el, a miért még többen áldani fogják, úgy, hogy az átok és áldás mérlegének egyenlősítése után még mindig maradjon a részére egy kis «Saldo-Vortrag» az «áldás» táblázatra.

Timár oda hivatta magához Fabula Jánost.

– János! mondá neki, kend öreg legény már, meg van törve a sok fáradságtól; nem jó volna-e már valami pihenésre gondolni?

Fabula János egészen rekedt volt már, úgy beszélt, mintha a sugólyukból valami darabot sugna a szinészeknek.

– Bizony, nagy uram, magam is azon gondolkozom már, hogy odahagyom a vizet s valami földi foglalatossághoz látok. Nem jók már a szemeim. Legjobb szeretném, ha betenne nagy uram uradalmába valami sáfárnak vagy kulcsárnak.

– Én jobbat tudok annál kend részére, János! nem él kend meg már abban a rácz világban odalenn. Itt meg hozzá van szokva a komáromi fehér czipóhoz. Legyen kend szekeres gazda.

– Az volna nekem jó; hanem hát kettő hiányzik belőle: a szekér meg a gazdaság.

– Majd megjön mind a kettő. Valami jutott eszembe. A város most árverezteti a Vág-Duna melletti régi marhalegelőt. Menjen oda kend, és vegye meg az egészet.

– Hohó! nagy uram! szólt rekedt nevetéssel Fabula János. Hiszen ha én azt megvenném, soha akkora kétszarvú állat azon a legelőn nem járt, mint a mekkora én lennék. Hiszen puszta föld az, nem terem azon más, mint széki fű, herbaté; én pedig azt a patikában nem árulom; aztán meg iszonyu darab föld az; sok ezer forint kell ahhoz.

– No csak ne okoskodjék kend, hanem tegye azt, a mit én mondok. Menjen oda. Itt van kétezer forint bánatpénz; ezt tegye le az árverésnél; aztán igérjen rá, míg rajta marad; de senkinek másnak azt a darab földet át ne engedje; a mennyiért rajta hagyják, annyiért tartsa meg; senkivel meg ne oszsza, akárki ajánlkozik hozzá társnak. A mit majd fizetni kell érte, azt én kölcsön adom kendnek; megadhatja nekem, majd ha lesz, nem kérek tőle kamatot, sem a kölcsönről nem kérek irást; becsületre megy az egész alku. No hát csapjon a tenyerembe.

Fabula János nagyon csóválta a fejét.

– Semmi kamat; semmi irás; tenger sok pénz, rossz parlag föld! Mégis csak az lesz ennek a vége, hogy engem elébb-utóbb becsuknak, s lehuzzák a lábamról a csizmát.

– Ne féljen kend semmit, János. Egy esztendeig kendé lesz az a föld, a mi haszon lesz rajta azalatt, az minden bizonynyal a kendé marad.

– De hát mivel szántsam fel, s mit vessek bele?

– Sehogy sem szántja fel s nem vet bele semmit; hanem most menjen és végezze, a mit mondtam. Azért lesz azon aratás. De ezt ne mondja senkinek.

Fabula János hozzá volt szokva, hogy Timárnak minden tettét és mondását a legnagyobb ostobaságnak tartsa a priori; de a mellett mindent végrehajtson föltétlen engedelmeskedéssel, mivel hogy a posteriori arról kell meggyőződnie, hogy ezek a hallatlan ostobaságok mind válogatott bölcseség következményeit szülik magukból. Azért ugyan ostobaságok maradnak; hanem hát ennek az embernek valami spiritusa van.

Annálfogva cselekedett úgy, a hogy Timár tanácsolta.

S már most nyissunk tért e sajátságos eljárás magyarázatának.

Az egész erődítési terv a komáromi vár körül igaz és való volt.

Az udvari hadi tanács elhatározá e várnak nagyszerű táborhelylyé átalakítását. S e czélból kimerítő tervek készültek, a mik magukban foglalák a monostori fellegvár építését s azt a hosszu erődvonalat, mely a Vág-Dunát a győri Dunaággal összekötendő volt, a mit most Nádorvonalnak hínak, s melynek homlokzata a monostori körönd ágyúival összeműködve, az egész várat és várost egy erődített gyűrűbe foglalná bele.

A munka bevégzése harmincz-negyven évi időre lett kiszámítva. A költség ugyanannyi millióra.

A terv létesítése minden bizonynyal el lett már határozva az összes kormánytanácsban. Erre föltétlenül lehetett már számítani.

Csak egy esély forgott fenn, a mit a Hofkammernek adott a szájába valami besugó.

Az, hogy ha nem egyszerre fognak hozzá az erődítés minden szakaszához, akkor fölösleges lesz egyszerre kisajátítani a tervbe eső valamennyi telket. Elég lesz egyelőre a két Dunaág közötti Nádorvonal számára szükséges helyek kisajátítása, a monostori kisajátítás maradhat még húsz esztendeig is.

Csakhogy az üzérek, a kik ez új erődítéseknek neszét vették, épen a monostori homokdombra vetették minden iparkodásukat, a két Duna közötti térre nem gondolt senki; ott egy roppant területet, melyet a város árvereztetett, Fabula János uram vehetett meg húszezer forintért.

Már most, ha a monostori kisajátítás elmarad, akkor majd csak húsz év múlva kerül rá a sor, s ez idő alatt a semmi hasznot nem hajtó szőlőkbe vert pénzük a spekulálóknak másfélszer föleszi magát kárba veszett kamatokban.

Ezt a tréfát szerezte meg Timár versenytársainak s azok között a legdühösebbnek, Brazovics Athanáznak; mert a mint ő a monostori telkeket megvette, azonnal elkezdett minden eszközt megmozgatni, hogy a bécsi kormányban érvényre ne jusson a Hofkriegsrathnak az a szándoka, hogy az erődítési tervet egyszerre minden ponton megkezdjék.

Igy állt ez az ügy három nappal Athalie menyegzőjének határnapja előtt.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Két nappal a menyegzői nap előtt Fabula János uram röpült be Timár úr folyosójára.

Igen is, röpült. Köpönyeg volt rajta, a mi röptében beillett neki szárnynak.

«Tízezer! Húszezer! Negyvenezer! Commissió! Fizetés! A császár, a király! Puszta legelő! Aratás!»

Ez így dült belőle; összefüggés nélküli szavak, miket végre Timár ekként szedett neki rendbe:

– Jól van, János. Tudom, mit akar mondani. Ma volt kinn a bizottság megszabni a földek értékét, a mik az új erődítési vonalba esnek. A kend birtokát, a mit vett húszezer forinton, kisajátították negyvenezer forintért. Most a fölösleg a kend haszna. Ez volt az aratás. Ugy-e, így mondtam?

– Így mondtad, uram, eszem azt az «aranyszáju szent Jánosi» beszélődet. Hiszen így van ez, már most látom. Húszezer forintot kapok most ingyen, azt is látom; soha életemben annyi pénzt nem kerestem a két tenyeremmel. Húszezer forint! Meg vagyok bolondulva! Az eszem tótágast áll bennem. Engedje meg nagy uram, hogy egy czigánykereket vessek.

Timár megengedte.

Fabula János vetett aztán nem egy czigánykereket, hanem hármat, végig a folyosón. Aztán vissza megint három czigánykereket, mely után ismét talpra állt egyenesen Timár előtt.

– Így ni! Már most értem a dolgot. Tehát az a sok pénz most az enyim! Megyek. Megveszem a zsidó templomot.

(S ne hogy valaki azt higyje, hogy ez utóbbi mondat valami rossz élcz volt Fabula Jánostól, meg kell mondanunk, hogy az akkori viszonyok között az Izrael vallását követő lakosok egy új imaházat kényszerülvén építeni a gróf Zichy-féle nemesi telken, a régibb héber imaház csakugyan árverés alá volt bocsátva, s az Fabula Jánosnak különösen megtetszett.)

De minekelőtte azt megvette volna, még az nap hatszor ellátogatott Timár urhoz; egyszer a feleségét hozta el, másodszor az eladó leányát, harmadszor a menyecske leányát, negyedszer az iskolából kikerült fiát, ötödször az iskolába járó fiát; a felesége hozott Timár urnak pompás domboru, barna-piros hátu komáromi fehér czipót, mosolygó aranyszín gyürkével az oldalán, a menyecskeleánya hozott neki egy tál felséges méz édes csiramálét; az eladó leánya egy mézeskalácsból, piros tojásból, aranyfüstös diókból s különféle czifra papirosokból mesterségesen összeállított «mátkatálat»; a nagy suhancz hires madarász volt, az hozott neki egy kaliczkát, tele stigliczczel meg vörösbegygyel, az iskolás gyerek pedig hozott neki egy verses köszöntőt. Egész nap ott hálálkodtak neki, s este későn mind a hatan odajöttek az ablaka alá elénekelni: «oh! mely boldog az oly ember éltében!»

… De hát még majd a versenytársak, és azok közt Brazovics úr, mit fognak neki hozni és énekelni, ha megtudják, hogy mibe mártotta őket bele a monostori vásárlással!

A MENYASSZONY-KÖNTÖS.

Csak három nap volt még hátra a menyegzőig.

Vasárnap délután Athalie kisasszony elment sorba látogatni leánykori barátnőit. Ilyenkor az a kiváltságuk van a kisasszonyoknak, hogy egyedül tehetnek látogatást, anyai kiséret nélkül; hisz annyi titkos mondanivalójuk lehet egymás között, utoljára leánykorukban.

Tehát Zófia asszony is otthon maradhatott. Ő örült annak legjobban, hogy van valahára egy nap az esztendőben, a mikor nem kell látogatóba menni, látogatást várni, leányt strázsálni, német társalgást hallgatni, a miből ő egy szót sem értett, hanem otthon lehet maradni, s visszagondolni boldog szobaleánykorára, mikor egy ilyen szabad vasárnapi délután teleszedte kötényét főtt kukoriczával, aztán kiült a lóczára s egész estig hámozta a kukoriczát és eszegette szemenkint s közben pletykázott vidám cselédpajtásnőkkel.

A szabad nap, a főtt kukoricza most is csak megvolna, csupán a cselédpajtás hiányzik a konyhalóczáról. Zófia asszony még a szobaleányt és a szakácsnőt is elbocsátotta sétálni, hogy egyedül maradhasson a konyhában; mert főtt kukoriczát szobában enni nem lehet, az elszórandó héjak miatt.

Aztán csak került rangjához illő társaság is. Odasompolygott hozzá Timéa. Annak sem volt már semmi dolga; a himzet elkészült a menyasszonyi ruhán, most már a szabónál van az, a ki azt bizonyosan el fogja készíteni az utolsó napnak az utolsó órájára.

Timéa épen odaillett Zófia asszony mellé a lóczára. Ez is olyan eltürt lény a háznál, mint ő. A különbség kettőjük között csak az, hogy Timéa azt hiszi magáról, hogy ő kisasszony, míg mindenki tudja róla, hogy ő csak cseléd; Zófia asszonyról pedig mindenki tudja, hogy ő úrasszony; de ő maga azt hiszi magáról, hogy ő csak cseléd.

Tehát Timéa odabujt Zófia asszony mellé a kis padra, mint a hogy szoktak pesztonka és szakácsnő, a kik egész héten mindig teszik és tűrik a veszekedést, vasárnap aztán egymás mellé ülnek és pletykáznak.

Csak három nap volt még hátra a menyegzőig.

Timéa széttekintett félénk figyelemmel, ha nem hallgatódzik-e valaki? s aztán azt kérdé súgva Zófia asszonytól:

– Zófia mama, mondja meg nekem: milyen az az esküvő?

Zófia asszony vállai közé húzta a fejét, dönczölő rázogatással, mint mikor valaki befelé nevet, s ravasz szemeivel a kérdő gyermekre sandított. Igazi vén cselédi rosszalkodással kapott a kis cseléd nevetséges gyöngéjén, hogy azt azután megtódítsa.

– Hjaj, te Timéa, kezdé mesemondó ájtatossággal, az nagyon szép dolog; hiszen majd meglátod.

– Egyszer már meg akartam lesni a templomajtóból, gyóná meg őszintén a leány, odalopóztam, mikor egy olyan esküvő készült odabenn; de nem láthattam többet, mint mikor a vőlegény meg a menyasszony odamentek egy szép aranyos almárium elé.

– Az az oltár!

– Akkor egy rossz gyerek észrevett s kikergetett a templomból: «Kimégy innen, te török leány!» Én aztán elszaladtam.

– Hát tudod, kezdé a magyarázatot Zófia asszony, szemenkint hámozgatva s rakva a szájába a főtt kukoriczát, azután azt csinálják, hogy előjön a tisztelendő úr, a pópa, a fején van egy arany süveg, a vállán nagy arany csattos himzett köpönyeg selyemből; kezében egy nagy kapcsos könyv. Abból olvas és énekel gyönyörűségesen. A vőlegény meg a menyasszony letérdelnek az oltár zsámolyára. Akkor aztán megkérdi a vőlegénytől meg a menyasszonytól, hogy szeretik-e egymást?

– S azután felelni kell?

– Hát persze! nem csak azt kell megmondani, hogy szeretem, hanem azután még abból a könyvből felolvassa a pap először a vőlegény előtt, azután a menyasszony előtt az esküvést, hogy ők egymást ezután is mindig szeretni fogják, soha el nem hagyják, holtig egymáséi maradnak, s megesküsznek az atya, fiu, szent lélekre, a boldogságos szűzre és minden szentekre, örökkön örökké Amen. Az egész khórus énekli utána az Ament.

Timéa fázósan borzongott össze.

– Akkor azután a pap előveszi egy ezüst tálczáról a két jegygyűrűt s az egyiket a menyasszonynak, a másikat a vőlegénynek az újjára húzza, s azután a kezeiket egymásba teszi, azokat egy aranyos övvel bepólálja. Azalatt a kántor meg a khórus orgonaszó mellett énekelik, hogy «Goszpodi Pomiluj, Goszpodi Pomiluj».

Ah! milyen bűbájosan hangzó szónak tetszett ez Timéa előtt! Goszpodi Pomiluj! ez bizonyosan valami áldásthozó bűvige lehet.

– Azután leterítik a vőlegényt is, a menyasszonyt is egy vég nehéz virágos selyemmel, tetőtől-talpig, s azalatt, míg a pap rájuk olvassa az áldást, a két násznagy két ezüstkoronát tart a fejük fölött.

– Ah!

Zófia asszony kapott a gyermek érdekeltségén s hozzálátott annak a képzeletét felgyujtogatni az oltári gyertyákkal.

– Ezalatt folyvást énekli a khórus a «Goszpodi Pomiluj»-t. Akkor a pópa a kezébe veszi az egyik ezüstkoronát s odanyujtja azt a vőlegénynek, hogy csókolja meg. Mikor az megcsókolta, szépen a fejére teszi s ezt mondja hozzá: «Én tégedet, Istennek szolgáját megkoronázlak ezen Isten szolgálójának urává!» Azután pedig veszi a másik ezüst koronát, s azt megcsókoltatja a menyasszonynyal.

– Azt is megkoronázza?

– Azt is.

– Hát annak mit mond?

– Annak meg azt mondja: «Én tégedet, Istennek szolgálóját megkoronázlak ezen Isten szolgájának asszonyává.»

– Nagyon szép! Az igen szép!

– Akkor azután a diakónus elkezd imádkozni az új párért, s azalatt a pópa megfogja a kezeiket s háromszor körülkerüli velük az oltárt. Mikor az megvan, akkor a násznagyok leveszik róluk a selyemterítőt, a mivel le voltak takarva mind a ketten. A tenger sokaság ott a templomban ezt mind nézi s úgy suttogják az emberek: «Jaj, de drágalátos szép menyasszony! Jaj de gyönyörű egy pár!»

Timéa szűzies ábránddal bólintgatta fejét, mintha úgy találná, hogy ez jól is van így s nagyon szép lehet.

Zófia asszony nagy lélekzetet vett a tovább mondandókhoz.

– Akkor aztán a pópa egy arany poharat hoz elő, abban bor van. A vőlegény és a menyasszony isznak abból egymásután.

– Igazi bor van abban? kérdé Timéa ijedten. A hajadoni irtózat a bortól, összekerült a mohamedán bortilalom emlékével egyszerre.

– Hát persze, igazi bor. Azt ki kell nekik inniok. A vőfélyek és nyoszolyólányok azalatt mézben főtt búzát hintenek reájuk. Abban van az áldás. Jaj, hallod-e, nagyon szép ez!

Timéa szemei a delejes álom látnoki tüzével ragyogtak. Végigképzelte ezt a titokteljes jelenetet, mely félig vallási mysterium, félig szívbeli talány, s egész alakja remegett tőle.

Zófia asszony pedig úgy nevetett magába befelé, s fojtogatta a nevetés vágyát főtt kukoriczával.

Jó mulatság volt ez nagyon.

Kár, hogy félbeszakítást szenvedett. A konyhaajtóhoz férfiléptek közeledtek, s egyenesen benyított valaki.

Minő rémület! Ez a valaki Kacsuka úr volt.

Huh, be megijedt Zófia asszony. Mert, hogy csak papucs volt a lábán, s a köténye tele kukoriczával. Mit rejtsen el hamarább? De jobban megijedt Timéa; pedig neki nem kellett semmit elrejteni.

– Bocsánat! szólt Kacsuka úr családias otthonossággal, odaelől minden ajtót zárva találtam, azért kerültem a konyha felé.

– Igen ám! sikoltozék Zófia asszony, a leányom elment vizitába a barátnéihoz. A cselédeket eleresztettem a templomba; csak magunk vagyunk itthon ketten. Azért ülünk itt a konyhában, a míg a cselédek visszajönnek. Engedelmet kérünk a kapitány úrtól, hogy ilyen neglizsében vagyunk.

– Nem tesz semmit, Zófi mama, szólt a kapitány nyájasan, hát akkor én is itt maradok a konyhában.

– Oh! kérem, azt meg nem engedhetem. Itt a konyhában! Az sincs, a hová leültessük a kapitány urat…

Zófia asszony igazán zavarban volt. A vizitszobába nem vezetheti a kapitányt, mert ő maga nagyon konyhához van öltözve, Timéát nem küldheti be vele, a míg maga átöltözködik, mert az nem illenék; hanem a kapitány ügyes hadfi volt, minden helyzetbe beletalálta magát.

– Soha se czeremóniázzon velem, Zófi mama, itt van, leülök erre a kannára, nagyon jó hely ez.

S leült a fa-kannára Timéával szemközt.

De már most még a kukoricza volt a nagy baj. Abból is kisegítette Zófia asszonyt a kapitány.

– Zófi mama tán bizony kukoriczát majszol? Soh se restelje. Jó az vasárnap délután. Adjon nekem is ide a sipkámba egy marokkal, én is szeretem.

Zófia asszony tökéletesen le volt főzve a kapitány által, mikor azt látta, hogy ez a sipkájába töltött népies csemegét csakugyan megeszi, még pedig hámozatlan és egész marokszámra. Ez egészen népszerűvé tette a kapitányt a nagyasszony előtt.

– Hát épen arról beszéltem Timéának, kezdé a társalgást Zófia asszony, hogy Timéa azt akarta tőlem megtudni, hogy vajjon milyen lehet az a keresztelés?

Timéa már futni akart, ha Zófia asszony az igazat megmondja; hanem Zófia asszony nem azért volt eladó leány mamája, hogy a véletlenül belépő látogató előtt extempore másra ne birja fordítani a beszédet.

– Azt magyaráztam neki, hogy milyen az a keresztelés. Attól ijedt meg. Nézze, hogy remeg! Mert azzal ijesztgettem, hogy bepólálják őtet is egészen, mint a kis babákat, mikor keresztelni viszik, s azután sirni kell neki is. No ne félj no, nem úgy lesz. Csak tréfából mondtam. Azért van legjobban megijedve, mert azt tudja, hogy a kereszteléssel egészen elrontják a frizuráját.

Jó lesz egy szóval megemlékezni Timéa frizurájáról is.

Gyönyörű haja volt, hosszú és tömött. Athalienak az a tréfás mulatsága volt ezzel a szép hajjal, hogy a fodrásznőjével mindenféle csodásnál csodásabb csavarítmányokat készíttetett belőle. Egyszer magasra felfeszítette az egész haját Timéának, simára kent halántékokkal, s felül tornyot építtetett belőle; másszor széthúzatta kétfelől, szárnyformára, denevér alakra, majd meg kétfelől kosszarvakat csavartatott a hajából, hátul kuszán hagyva a fejét s minden haját füleire tapasztva; hordatott a gyermekkel olyan hajdivatokat, a minőket soha senki sem viselt, nevetséges, furcsa, felötlő ékítményeket, és ezeknek létrehozásában nem kimélték a forró vasat, a sodronytekercset, a papillotokat, a kefét, a viaszkenőcsöt. Ez mind rokoni szeretet fejében ment, s a gyermek nem tudta azt, hogy ez neki mind rosszul illik.

Kacsuka úr felvilágosította őt róla.

– Ugyan, Timéa kisasszony, ne féltse olyan nagyon ezt a frizurát. Sokkal szebben illenék kegyednek, ha egészen egyszerűen viselné a haját. Kegyednek olyan szép haja van, hogy Isten ellen való vétek azt vassal sütögetni, viaszszal feldudorítani. Ne engedje azt többet. Kár ennek a szép hajnak minden száláért, a mi elvész. Pedig ettől a hajkinzástól, a mit kegyetek piperének neveznek, csak romlik a haj. Elveszti a fényét, a haj a hegyén meghasadozik, könnyen elszakad és hamar hullani kezd. Mind erre a mesterséges fonadékra kegyednek nincs szüksége. Hisz olyan gyönyörű tömött hajzata van, hogy ha azt egész egyszerű fonadékban tűzi föl a fejére, annál szebb fejdíszt nem kivánhat magának.

Meglehet, hogy Kacsuka úr mindezt csupán egy kínzott szép hajzat iránti emberbaráti rokonszenvből mondta, s semmi egyéb szándoka nem volt vele, mint Timéa gyönyörű haját megszabadítani a ráerőszakolt furcsaságoktól, hanem a hatás, a mit szavai előidéztek, mélyebb volt, mint ő maga hitte.

E percztől fogva Timéa úgy érezte, mintha ez a fejébe dugott fésű az egész fejét akarná kiszakítani a helyéből, s alig várhatta, hogy Kacsuka úr eltávozzék.

A kapitány nem is időzött ott sokáig; könyörületes volt Zófia asszony iránt, ki ottléte alatt folyvást küzdött azzal a nehéz feladattal, hogy rongyos papucsokba bujtatott lábait ide-amoda eldugdossa; Kacsuka úr megigérte, hogy még ma egyszer el fog jönni, és aztán búcsút vett és eltávozott. Zófi mamának kezet csókolt, Timéa előtt pedig mélyen meghajtá magát.

Alig húzta ki lábát a kapitány a konyhából, Timéa leszakítá fejéről a magas fésűt, letépte a feltornyozott hajfonadékokat, egy percz alatt szétbontotta egész frizuráját, s azzal nekiállt a vizes dézsának s elkezdte haját és egész fejét tisztára mosni.

– Mit csinálsz, te leány? sikoltozott rá Zófia asszony. Abbahagyod mingyárt. Úgy hagyod a hajadat, a hogy van! Hogy meg fog haragudni Athalie, ha hazajön és meglátja.