Part 12

A miniszter hátrahőkölt. Még ilyen ember nem került a szeme elé, a ki arra a kérdésre, hogy «kinek adjuk ezt az érdemrendet?» ne a tükörnek forduljon s rámutasson saját magára: «ennek a derék embernek ni!» – hanem a helyett lemenjen a mappa szélére s ott a legszélső faluban fedezzen fel egy papot, ki neki se sógora, se komája, még csak nem is hitebeli papja, s azt mondja, hogy «ezt tartom én még magamnál is derekabb embernek».

No ez már nagyon is arany ember! E közé legalább is három karát ezüstöt kell vegyíteni az ötvösnek, hogy feldolgozható legyen.

Hanem a felszólítás már meg volt téve s azt komolyan kellett venni.

– Jó, jó: mondá a magas úr, csakhogy az érdemrenddel való feldiszíttetésnek némi szertartásos előzményei vannak. A korona nem teheti ki magát a visszautasítás esélyének; annálfogva annak, a ki ily kitüntetésben részesíttetik, előleges formalitásból sajátkezüleg kell azért folyamodnia.

– A főtisztelendő úr fölöttébb szerény ember, ő azt csak akkor fogná tenni, ha magasabb helyről buzdítást kap rá.

– Úgy? értem. Tehát nehány sor sajátkezüleg tőlem kielégítő lenne. Jól van. Minthogy ön ajánlotta, megteszem. Az államnak fel kell ismerni a titokban rejtező érdemet.

S a főúr sajátkezüleg megirta a nehány buzdító sort Sándorovics Cyrill esperes úrnak, biztosítva őt arról, hogy eddigi kitünő érdemeiért, ha kivánni fogja, a vaskoronarenddel fog feldiszíttetni.

Timár mélyen megköszönte a kegyet a magas úrnak, ki viszont biztosítá őt mindenkorra kiterjedő magas pártfogása felől.

És végig valamennyi hivatalszobán, a hol még tízféle expeditionalis tortura várakozik a halandó emberre, mindenki sietett Timárnak azonnal szolgálatára lenni, s a mit más hetekig nem birna keresztül kergetni a hivatallabyrinthon: ő átrepült vele egy óra alatt.

Az orsovai tisztító vizeskorsó ott volt láthatatlan alakban.

Este volt, mire a rendbehozott szerződési okiratokat mind a bőrtáskájába csomagolta.

És akkor sietett.

De nem vacsorálni, se nem aludni; hanem vágtatott az «aranybárány»-hoz, a hol a nyerges-ujfalusi gyors szekerészek szoktak állomásozni. A korcsmában vett egy zsemlyét, meg egy knakkwurstot, s azt a zsebébe dugta; majd előveszi az úton.

S azzal előkiáltá a fuvarost.

– Rögtön indulunk. Nem kimélsz se ostort, se lovat. Egy forint borravaló minden mértföldre. Dupla fuvarbér a sietésért.

A fuvaros értette a többit.

Két percz mulva nagy ostorcsattogással vágtatott végig a szekér Bécs utczáin. Kiabálhatott utána a policzei, hogy nem szabad Bécsben az ostorral pattogni!

A gyors közlekedést akkoriban a gyors parasztok rendszere tartá fenn, mely lánczolatot képezett Bécstől Zimonyig. A fuvaros gazdák lovai éjjel-nappal készen álltak a befogásra s mikor a falu végén hangzott az ostorkongás, már hozta ki a pihent négy lovat a felváltó gazda s két percz alatt a megérkező szekér elé új fogat lett csatolva s robogott a vonat tovább, esőben-sárban egyformán vágtatva, hegynek fel, hegynek alá, soha sem lassítva; ha két gyors szekér összetalálkozott az út felén, mind a kettő kifogott, lovaikat átcserélték, s így csak fele utat tett mindegyik. A gyorsaság minőségét a fizetés mennyisége határozta meg.

Timár két nap két éjjel ült a szekéren, soha enni sem szállt le, s aludni lehetett a kocsiban is, akárhogy verte a fejét a saraglyához, lőcshöz, szekér oldalához. Megszokta ő azt már.

A másodnap estéjén már Zimonyban volt Timár, onnan éjszaka áthajtatott a levetinczi uradalom legelső falujába.

Szép enyhe idők jártak. És az nap már deczember elseje volt.

Timár a helység házához hajtatott s oda hivatta a birót. Elmondta neki, hogy ő az uradalom új bérlője, megbizta, hogy hirdesse ki a gazdák között, hogy a földeket jövő évre is megkapják felébe. Két éven át nem volt termés: annyi, mintha ugarolt volna a föld; jövő évre dús aratásnak kell következni. Az idő kedvez, az ősz hosszura nyulik, még ellehet szántani vetni, ha szorgalmasan hozzá látnak. – Ez mind jó volna, mondák neki, a szántással csak elkészülnének, de a fődolog az, hogy nincsen vetőmag. Drága pénzért sincsen. A gazdanép a saját földeit is tiltul vetette el őszivel. A köznép málén fog az idén kitelelni. – Lesz vetőmag is, biztatá a földészeket Timár, ő fog gondoskodni arról. – S így járta végig a többi falvakat is, a mikben a felesgazdák laktak, s biztatására rögtön neki akasztották az ekét az ugarnak s elkezdték széltében-hosszában szántani a roppant területet, mely már arra volt szánva, hogy egy egész évig parlagon maradjon s ne teremjen mást, mint bogácskórót.

De hát a vetőmag honnan kerül elő? Oláhországból hajóval fölhozni már késő; itt a közelben nem kapható.

De Timár tudta azt, hogy kapható az valahol.

Deczember másodikán este érkezett meg Pleskováczra, a hol kora őszszel még agyon akarták verni. Ott felkereste főtisztelendő Sándorovics Cyrill urat, a ki ugyanakkor kikergette a házából.

– No, fiam, hát megint itt vagy? e szókkal fogadá őt a főtisztelendő úr, ki olyan nagy barátja és jóltevője a népnek, hogy rég megérdemlette volna a vaskoronarendet, ha olyan szerény nem volna. Mit akarsz megint? Búzát akarsz tőlem venni? Mondtam már ez előtt két hónappal, hogy nincs; nem adok; mit akarsz mondani? Ne hazudj, mert nem hiszek semmit. Görög neved van, hosszú bajuszod van; nem hiszek a pofádnak.

Timár mosolygott.

– No, ezuttal igazmondással jövök.

– Nem lehet az! ti felsővidéki kereskedők mindig megcsaltok bennünket, elhitetitek, hogy bő termés volt odafenn, hogy a búza árát leverjétek. Mikor zabot akartok venni tőlünk, elhiresztelitek, hogy a kormány minden lovát eladja. Hamis a lelketek.

– Most pedig igazat mondok. Én a kormány megbizásából jöttem, s annak a nevében instálom meg főtisztelendőségedet, hogy nyissa meg számunkra magtárát. A kormány megtudva, hogy a vidékbeli népnek nincsen vetőmagja, kölcsönkép akar azt neki kiosztatni. Szent czél és nagy jótékonyság a népre nézve s jó szolgálat a kormány előtt, a ki abban segítségére lesz. A búzát nem én veszem által, hanem maguk a parasztgazdák, a kik azt vetőmagnak kapják.

– Hja, fiam, ez mind igaz, én magam is sajnálom a szegény népet, de hát nekem sincs. Honnan vettem volna? Magamnak sem termett. Itt a nagy bolond kontignácziós magazin, de üres mind a három emelete.

– Nem üres az, főtisztelendő atyám, tudom én, hogy még a harmadévi termés is mind benne van, kapok én ott még legalább tízezer mérő búzát.

– Kapsz kutyát! Biz oda nem mégy. Öt forintért sem adom. Tavaszra hét forint lesz az ára, akkor majd odaadom. Hazudsz, nem a kormány keresteti. Te akarod magad elcsipni. Egy szemet sem adok. Tud is a kormány arról valamit, hogy te vagy a világon, meg hogy én vagyok a világon. Békák vagyunk mi annak mind a ketten.

A bástya állta keményen a kis ágyútüzet. Timár a zsebébe nyúlt s előhuzta a huszonnégyfontost, a miniszter levelét.

A főtisztelendő úr, mikor azt a levelet elolvasá, nem tudta hirtelen, hogy szemeinek ne higyjen-e, vagy Timárnak?

Azonban a nagy kétfejű sasos pecsét kívül, belül pedig a Hofkammer hivatalos stampigliája tökéletesen meggyőzték a felől, hogy ez nem csalás, ez élő valóság.

Ez volt pedig az ő álmainak netovábbja. Egy olyan fényes keresztet viselhetni a mellén. Ismerte ezt az ő gyengéjét Timár jól; mert sokszor hallotta tőle, mikor megkötött alku után együtt maradtak poharazgatni, azokat a keserves panaszokat, hogy milyen helytelenül cselekszik a kormány, midőn a karlóczai patriarcha mellére annyi érdemrendet felaggat; minek egy embernek olyan sok, másiknak meg semmi?

Ez volt a főtisztelendő úr legmagasabb vágya. Feltűzhetni azt az érdemrendet, hadd bámuljon el rajta a paraszt, s hadd irigykedjék a csajkás őrnagy, kinek még olyan nincsen, a patriarcha is mindjárt egy fokkal nyájasabb leend iránta.

De egészen át is változott egyszerre minden indulata Timár iránt.

– Ülj le, kedves öcsém! (Eddig még székkel sem kinálta.) Hát mondd meg, hogy jutottál te ilyen excellentiás úrnak az ismeretségéhez? Hogy bizták rád ezt a levelet?

Timár aztán mondott neki egy mesét, mintha nyomtatásból olvasta volna. Hogy ő elhagyta Brazovicsot s kormányszolgálatba állott, a miniszter úrnál nagy befolyása van; e kitüntetésre is ő ajánlotta régi derék ismerősét a főtisztelendő urat.

– Mindjárt tudtam én, hogy nem vagy te olyan bolond ember, mint a milyennek látszol! Ezért szerettelek mindig olyan nagyon. No fiam, minthogy olyan görögforma neved van, meg hogy olyan jó, becsületes képed van, hát adok búzát. Mennyi kell? Tízezer, tizenkétezer mérő? A mennyi van, mind odaadom. Nem a miniszternek a kedvéért, azt ne hidd, hanem a te jó képedért; meg hogy a szegény néppel jót tegyek. Mit mondtam? Öt forintért adom? No teneked odaadom négy forintért és tizenkilencz garasért. De kifizeted mindjárt? Vagy fölmenjek érte Bécsbe? Egyuttal azt is elvégezhetem. Mert magam is felmegyek, személyesen megköszönöm ezt a grácziát ő excellentiájának. Te is eljösz velem, úgy-e? elviszesz odáig. No te kívül maradsz a pitvarban. Mondsza csak, milyen ember a miniszter úr? Magas? Alacsony? Nyájas? Haragos? Mindjárt ide adja azt a keresztet? szereti-e a jó karlóczai ürmös bort? No azt te is megkóstolod mindjárt.

Hasztalan volt Timárnak minden szabadkozása, hogy ő még az éjjel vissza akar menni Levetinczre, utasítani a sáfárokat, hogy küldjék a felesbérlőket a vetőmagért rögtön; nem eresztette a szives házi gazda, inkább maga állított elé lovas legényeket, kik által Timár mindenfelé elküldözte az üzeneteket, s Miskának ott kellett nála maradni éjszakára.

A főtisztelendő úrnak voltak olyan gömbölyű, talpatlan poharai, a miket nem lehet a kézből letenni, ha csak ki nem itta belőlük az ember a bort, mert feldülnek. Azokból egyet odaadott Timár kezébe, másikat fogta a magáéba s reggelig elbeszélgettek ilyen formán. Timáron meg sem látszott, hogy bort ivott. Tudott ő már ahhoz. Sokat járt ő Bácskában.

Másnap már jöttek a parasztgazdák szekereikkel az esperes udvarára.

Mikor meglátták, hogy csakugyan ki vannak nyitva a háromemeletes gabnatár kapui, akkor azt mondták Timárnak, hogy de már ezentul ő lesz a csodatevő szent. Volt abban a magtárban annyi harmadévi gabona, a mennyit csak őszi alá el birtak vetni.

Timár addig el nem mozdult a bérlett uradalomból, míg a kemény fagyok be nem következtek, a mik az őszi buzavetésnek aztán határt szabtak. De elég volt ez az idénre. A többi marad tavaszi alá, vagy ugarnak, kaszálónak. A harminczezer holdas birtokban alig volt néhány száz hold legelő, a többi mind első osztályú búzatermő televény sík föld. Ha itt a jövő év áldást hoz, irtóztató lesz a termés. A vetés pedig épen jókor történt. Az egész ősz október végeig száraz volt és szeles; a kik azalatt vetettek, azoknak megint rossz termésük lesz jövő évre is, mert a százezernyi vándor hörcsök kiette a ki nem kelt gabonát. A kik novemberben vetettek, sárba, azoknak viszont ártott a korán leesett hó, mert a kikelt vetés kipállott a hó alatt a lágy földben; hanem a mint ez a hó hirtelen elolvadt, hoszú enyhe idő jött, a mi eltartott egész karácsonyig, a kik azalatt vetettek, igen jól jártak: a hörcsök elpusztult már, a fagy elébb jött, mint a hó, s ez a szép fehér takaró aztán elfödte a kincseiket minden pusztító ellenség elől a tavaszig.

Nagy hazardjáték a földmivelés! Vagy hatot, vagy vakot.

Timárnak hatot vetett.

Olyan áldott év következett, hogy a ki szerencsésen vethetett el, annak a Bánátban húsz magot fizetett az aratás.

A levetinczi földészek áldották az új bérlőt, a ki nem engedte elveszteni ezt az évet. A saját földeik rossz, gazos, üszögös terményt adtak, a feles földek pedig ontották a tiszta búzát.

És abban az évben Timár harmincz hajóval vontatta fel Komáromba, Győrbe a legszebb gabonanemüket, s a harmincz hajó terhe annyi pénzében volt neki, mint másnak három.

Tőle függött meghatározni, hogy félmilliót nyerjen-e abban az egy évben, vagy megtoldja azt még százezerrel? vagy leengedjen egy százezeret abból a félmillióból? talán azért, hogy a szegény népnek olcsóbbá tegye a kenyeret? vagy talán azért, hogy a szegény versenytársaknak a torkukra tegye a kést?

Hiszen úgy játszhatott velük, mint a macska az egérrel. Úgy lenyomhatta a gabona árát, a hogy neki tetszett.

A Brazovics-kávéházban minden este dühös jelenetek folytak az egybegyült gabonakereskedők között. Ez az egy év óta felcseperedett Timár minden kereskedőt letipor. Nincs mód mellette megállhatni a piaczon. Annyi a pénze, mint a polyva, s úgy vesztegeti az áruját, mintha lopta volna. Bizony torkon ragadnák, ha odamenne közéjük.

De soha sem megy.

Nem látja azt soha senki, hogy valakivel ismeretségkötés végett szóba állna. Senkivel sem közli, a mihez kezdeni akar. És akármihez kezd, az mind aranynyá válik a kezében. Új meg új vállalatok indulnak meg általa, a miket más ember is kitalálhatott volna; a mik ott feküdtek a tenyerén minden embernek, csak a markát kellett volna összeszorítania; de csak akkor vették észre, mikor már ez az ember felmarkolta előlük. És soha sem nyugszik; mindig kocsin ül, utazik, jön-megy; az a csoda, hogy minek lakik még ebben a városban? miért nem megy Bécsbe? minek ilyen gazdag embernek Komáromban tartani főüzletét? (Bárha akkor fontos kereskedelmi piacz volt az.)

Timár tudta, hogy mi köti őt oda. Ő tudta, hogy miért lakik abban a városban, a hol minden kereskedőtársa halálos ellensége, a hol a Brazovics-kávéház ajtaja előtt, mikor végighajtat, mindig az az áldás hangzik utána: «törjön ki a nyakad!» Ennek a háznak is az ő markába kell még kerülni minden bennelevővel együtt!

Ez tartotta őt Komáromhoz kötve, mikor már másfél milliomos volt; mégis ott maradt, a hol őt még mindig Timárnak hítták, s nehezen akartak hozzászokni az új nemesi névhez: «Levetinczy».

Pedig a nemesi névhez nemesi tetteket is tudott csatolni. A város szegényei számára kórházat alapított, a protestans tanodában ösztöndíjakat tűzött ki, még az áldozó kehely is aranynyá vált a kezében; a régi ezüst helyett aranyat csináltatott az egyháznak. Kapuja mindig nyitva volt a szegénynek s péntek napon utczahosszat állt házáig a koldusnép, a ki a maga pénzeért jött, a legnagyobb rézpénzért a világon, a mit vargatallérnak neveznek. S nagy hire járt, hogy a mely hajóslegénye a vízbe fulladt, annak az árváit ő nevelteti fel s özvegyének évdíjt fizet. Arany ember! arany ember!

Csak egy hang odabenn mondta mindig: «ez nem igaz! ez mind nem igaz!»

LEÁNYTRÉFA.

Brazovics úr ebéd után a fekete kávéját a felesége szobájában szokta meginni, irgalmatlan latakia-dohányfüstöt árasztva maga körül.

Kacsuka úr Athalieval sugdosott egy kis asztal mellett ülve, melynek egyik szögleténél Zófia asszony tett úgy, mintha varrna valamit. (Már egy év óta folyvást nagy tüntetéssel volt annál a kis asztalnál varrás, himzés kiterítve, hogy lássa minden látogató, hogy a staffirungot készítik.)

Kacsuka úr most már csaknem ott lakott a háznál; délelőtt jött, ebédre ott marasztották, s a késő est vetette haza.

Ugy látszik, hogy nagyon meg lehetett már erősítve Komárom vára, hogy a mérnöktisztnek egész nap Athalie kisasszonynyal lehetett foglalkozni.

Hanem annál inkább roskadoztak Kacsuka úr saját várának erődítményei. Itt volt az idő, hogy megházasodjék. Pedig úgy védte magát, mint egy Zrínyi. Ha elősánczaiból kiszorították, bevonult a fellegvárba. Mindig volt valami elfogadható ürügye, a mivel a házasságot elnapolja. De már az utolsó aknákat is felrobbantották ellene; már a cautiót is betábláztatták a Brazovics-házra s a Hofkriegsrath elfogadta azt készpénz helyett: már szállást is találtak az új pár számára s jött az utolsó csapás: Kacsuka úr megkapta a kapitányi előléptetést. Ez volt a véghatár. Az utolsó mentség tölténye is ki volt lőve, nem volt hátra más, mint kapitulálni s elvenni a szép, gazdag leányt.

Brazovics úr pedig napról-napra mérgesebb lett, mikor a feket kávéját itta a nők szobájában, és a ki ezt a mérget itatta vele, az mindig Timár volt.

Ez volt az ő mindennapi Carthagója!

– Már micsoda istentelenséget gondol ki megint ez az ember? Más becsületes gabonakereskedő, ha beáll a tél, örül, hogy megpihenhet: ez meg nekifog olyan dolognak, a minek soha más ember nem hallotta a hirét. Kibérli a Balatont s télen a jég alatt halásztat benne! A multkor egyetlenegy fogásra háromszáz mázsa halat húztak ki neki a kenesei foknál. Hisz ez valóságos rablás! Tavaszra úgy kipusztítja a Balatont, hogy nem marad abban egy bökle, egy babaj, egy sügér, egy garda, egy őn, egy kűsz sem, nem hogy fogas. S aztán mind viszi fel Bécsbe. Hát azért terem a Balaton fogast, hogy azt a német egye meg? Átkozott veszekedett ember! Ezt igazán közköltségen kellene elpusztíttatni. Én előbb-utóbb is megölöm ezt az embert, az bizonyos. Mikor a hidon átjön, megfogatom két hajóslegénynyel s beledobatom a Dunába. Adok egy silbaknak száz forintot, hogy mikor éjjel elmegy a várta előtt, véletlenségből lőjje agyon. – Bedobok az udvarára egy veszett kutyát, hogy mikor reggel kijön, harapja meg. – Hiszen megérdemli az, hogy fölakaszszák! Jobban megérdelmi, mint Angyal Bandi, meg Zöld Marczi. Mert Zöld Marczi csak azt a pénzt veszi el tőlem, a mit nálam talál, de ez a tolvaj még a házamat is ellopja a fejem fölül. Rágyujtatom egyszer a házát, hogy beleégjen! – S még nemes emberré teszik! S még a vármegyegyülésen kinevezik assessornak s ott ül a gézenguz velem egy sorban. Velem, a kinek tősgyökeres magyar nemes volt az öreg apám is, egy ilyen jöttment! De iszen jöjjön csak még egyszer a restauratio s merje odahozni a pofáját, felbiztatok egy csoport gibernyúzi nemest, kidobatom velük az ablakon, hogy a nyaka kitörik! Csak egyszer valami ebéden összejönnék vele, tudom, hogy megpaprikáznám a levesét úgy gebulával, hogy hanyatt fordulna tőle, mint a döglött hal. – S még azt hallom, hogy úri kisasszonyokhoz is eljár látogatóba a semmiházi. Ez a Timár! Ez a hajós-schreiber! A kinek csak «iszaptaposó» a czíme. Ej, de szeretném, ha egyszer valami olyan házhoz vetődnék, a hová valami derék vitéz katonatiszt jár, s az kihíná duellumra s aztán felspékelné, mint a békát, igy ni!

Brazovics úr világos czélzással tekintett Kacsuka úrra, az azonban úgy tett, mintha nem is hallgatott volna rá.

Hallgatott biz az; de a mit Brazovics úr beszédéből megértett, az volt, hogy ez a felcseperedett milliomos itt a városban Brazovics úr gazdaságán aligha nagy csorbát nem ejtett, s ez a düh ellene nem csak Brazovics urat, hanem emeletes házát is rázkódtatja, s ennek a meggondolása nem igen szaporítá Kacsuka örömét a közeledő menyegzői nap vártában.

– Dejszen nem várom én azt, hogy valaki más ölje meg ezt a ficzkót! szólt végre Brazovics úr, fölkelve kávéja mellől s letéve a csibukját, s előkeresve czukornádbotját a szegletből. Van nekem egy stilétes botom. Azóta vettem, hogy ez az ember itten graszszál; egyenesen ő érte vettem. (S hogy valóban elhigyjék, ki is húzta a czukornádból a hegyes pálczatőrt.) Itt van ni! A mint egyszer összetalálkozom vele, csak egyszer magunk legyünk ketten! Ezt a gyilkot idáig verem a testébe, ni! Odaszegezem vele a falhoz, mint a bőregeret, azt fogadom!

S fogadását véres szemei forgatásával igyekezett nyomatékossá tenni.

Azután kiitta a kávémaradékot s felöltve téli kabátját, azt mondá, hogy már most megy a gschäftbe. Igen: ferblizni. Majd megjön jókor. Azaz, hogy jókor reggel.

Hagyta menni mindenki.

A mint aztán Brazovics úr házának szűk csigalépcsőjén alá lépegetne: nagy óvatossággal, mert nehéz termetének nem volt rendeltetése a lépcsőn alá szaladva sietni, ki jön rá alulról szemközt? Timár…

No most itt van a keze között! Egy késdöfésnyire egymás közelében. Egy szűk, sötét helyen, a hol senki sem látja őket. A legtöbb orgyilkosságot lépcsőkön hajtották véghez. Timárnál semmi fegyver, még csak egy pálcza sincs, Athanáz úrnál pedig két láb hosszu pálczakard.

Athanáz úr, a mint Timárt megpillantja, a jobbjában levő tőrbotot csapja hóna alá s nagy lármás hangon kiált eléje kalapját levéve: «Alászszolgája, jó napot kivánok, tekintetes Levetinczy úr!»

Mire Timár azzal viszonz, hogy: «szervusz, Tanaszi! hát már mégy a gschäftbe?»

– Hehehe! nevet kedélyesen Athanáz úr, mint a tréfás csinyen kapott gyermek. Hát te Miska, nem jösz egyszer oda közénk?

– Nem biz én. Ha parancsoljátok, hogy egy pár száz forintot elveszítsek, azt inkább előre kifizetem: de hogy én egész éjjel ott lessem a «sántát» s izzadjak mellette, az nem nekem való mulatság.

– Hehehe! No hát csak eredj fel az asszonyokhoz, odafenn vannak. Jó mulatást! Én már nem látlak ma.

Azzal szivélyes kézszorítással elváltak egymástól.

Mert nem kell ám Athanáz úr fenyegetéseit komolyan venni. Csak a hangja rettenetes annak, meg a termete. Nem is igen fél tőle senki. Még a felesége sem. Az meg épen nem.

Tudja azt Athanáz úr nagyon jól, hogy Mihály sokat jár az ő házához; és úgy csinálja ki a dolgot, hogy olyankor ő már ne legyen otthon. Azt is sejteti vele Zófia asszony, hogy alighanem Athalie szép szemeiért jár oda. Ez Kacsuka úr dolga. Ha Kacsuka úr nem spékeli fel Timárt, mint a békát, ez az ő hibája. Az ávisót megkapta rá. És úgy látszik, hogy még sem spékeli fel! pedig Timárral elégszer találkozik Athalienál.

Dehogy hítta párbajra Timárt a kapitány! Olyan jó barátok voltak, mint valaha.

Soha olyan egymást szerető társaságot világ nem látott, mint ennek a háznak a lakói és látogatói.

Brazovics úr sejtette azt, sőt összeköttetéseinél fogva bizonyos lehetett felőle, hogy a ki Timárnak a legelső ajtót kinyitotta a mostani nagy uraságához, az senki sem más, mint Kacsuka kapitány. Azt is kieszelhette, hogy ezt miért tevé? Mert menekülni szeretne Athalieval kötött viszonyától. Milyen jó volna neki, ha Brazovics úr beleveszne s kitiltaná a házából. Már most hát csak azért is szereti a kapitányt, mint édes fiát, egész atyai szivével; most már el kell annak venni Athaliet; nincs menekülése.

Kacsuka kapitány régi vőlegénye Athalie kisasszonynak, s a hogy mindennap látja, annak egy veszélyes vetélytárs udvarol. Egy gazdag ember, a kit neki már azért is gyülölnie kellene, mert jól tudja, hogy a Hofkriegsrath vitájában a Hofkammerrel hogyan hagyta cserben előbbi pártolóit, és azért mégis úgy szereti a kapitány régi jó pajtását, hogy képes volna neki megbocsátani, ha az a menyasszonyát elhódítaná a kezéről.

Athalie lenézi Timárt, apjának hajdani irnokát, hanem azért nyájasan bánik vele; a kapitányt szenvedélyesen szereti, hanem azért az ő jelenlétében Timárt tünteti ki, hogy kedvesét féltékenynyé tegye.

Zófia asszony gyülöli Timárt s azért oly édeskés arczczal fogadja, mintha azt kivánná, hogy bár csak napaasszonya lehetne neki egyszer, s aztán laknának csak egy födél alatt!

Timár pedig vesztére esküdt mind valamenyinek. Nagy urat, vén asszonyt, szép leányt, vőlegényt, mind ki akarja tenni ebből a házból; mégis ellátogat oda, kezet csókol a hölgyeknek, kezet szorít a férfiakkal és igyekezik kellemes lenni.

Azok is mind igen szivesen fogadják; Athalie kisasszony zongorához ül a kedvéért, Zófia asszony pedig ozsonnára marasztja; kávé és befőtt gyümölcs járja. És Timár megiszsza a kávét azzal a gondolattal, hogy ebben patkányméreg is lehet.

Mikor az ozsonnaasztalt terítik, olyankor Timéa is megjelenik és segít a rendezésnél. Olyankor aztán Timár nem hallja, hogy Athalie kisasszony miről beszél, mi nótát ver? csak őt látja.

De van is rajta mit megnézni.

A leány már a tizenötödik évében jár s egész kifejlett hajadon. Hanem tekintete, naiv ügyetlensége még a gyermekről tanuskodik.

Beszél már magyarul, hanem idegenszerű kiejtéssel, s néha elferdíti vagy rosszul alkalmazza a szót, a miért nálunk rettenesen kinevetik az embert. (Még az országgyülésen is, a legkomolyabb viták alkalmával.)

Athalie jól járt Timéával nagyon. Van neki, a kiből bolondot űzzön.

Szegény gyermek egész tréfa tárgya rá nézve.

Athalie odaadja neki viselni saját ruháit, a mik négy év előtt voltak divatban. S a divatnak minálunk, művelt nemzeteknél őrült változandósága van; milyen kaczaj támadna ma az utczán, ha valaki egy terjedelmes krinolinban jelenne meg fényes nappal; pedig az nem rég uralkodó divat volt.