Part 11

Egyszer aztán beszakadt a Csetátye Máre csúcsa s eltemette a bányát. Azt mondják, hogy alant még egyszer olyan mélyre terjed az, mint a mennyit a napvilág bejár belőle.

Az eltemetett sziklafolyosókban most is találnak római emlékeket. Az aranyásó rabszolga szabadonbocsátásáról szóló tabula ceramicát, melynek két viaszlapja közé odaszorítva volt még a rabszolga kedvesének hat ágra font emlékhajfürtje.

A körül lakó nép most is aranyat ás, aranyat tör a kőből.

Rettenetes munka az!

Az arany: király! nagyon megszolgáltatja magát. A szikla maga «süket kő», s csak egyes rétegét híják «érnek»; abban az arany úgy van beszórva, mint a porszem, mint a csillám. Néha évekig kell a süket kőben vágni, míg az ér fel hagyja magát találni, s néha elvész az, nincsen folytatása, s ujra kell kezdeni a munkát. Az arany bujósdit játszik: a kereső törhet utána – a sziklán keresztül.

Az ér kövét aztán különválogatják, osztályozzák, a dúsabb a száraz kallóba kerül, a soványabb a nedves kallóba; azt lisztté törik, rostálják; szitálják; egész Verespatak hosszában ott kótognak a vízhajtotta gépek, mik az aranyat a kőtől elválasztják; hosszú teknők, válúk fenekén marad lenn a drága ércz, a tört iszapot vermekbe csalogatják; «csapda», «tűzhely», «szinpad» a neveik, a miken keresztül kell mennie; még ekkor sem hisznek neki, higany közé bocsátják, nagy hordókban arany-őrlőmalmok azt a higanynyal összekeverik, míg a higany az utolsó aranyporszemet is felveszi magába. Akkor a higanyt nagy szarvasbőr-zacskóba töltik, kipréselik, a higany keresztülhatol a bőr pórusain s az arany ott marad a zacskó fenekén, mint fénytelen sárga por. Azt viszi minden szombaton beváltani Gyula-Fehérvárra a Csetátye Máre körül aranyásó munkás.

Ezt nevezik tehát aranybányának.

De ne higyjetek a szónak! Nem aranybánya; az éhség tornya ez. A kik itt törik az aranyért a követ, rongydaróczban járnak, málékenyeret esznek, fakunyhókban laknak, korán elhalnak; a világ legszegényebb emberei azok.

Másutt van az arany bánya!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A komáromi hadseregösszpontosítás után Timár egyszerre tehetős ember lett, házat is vett a komáromi kereskedők cityében, a rácz-utczában.

Senki sem találta ezt különösnek.

Dicsőült I. Ferencz császárnak arany szavai, úgy hiszem, minden liferáns emlékkönyvébe fel lesznek jegyezve, miket ő felsége egy szegényen maradt élelmezési biztosnak mondott: «az ökör a jászolhoz volt kötve, miért nem evett?»

Hogy mennyit nyert Timár az élelmezésen? azt nem tudhatni, hanem hogy egyszerre nagy úrrá lett, azt látni rajta. Mindenhez hozzáfog s van pénze elég.

Kereskedőnél, vállalkozónál ez nem tünik fel. Itt csak az első alapkő letétele nehéz. Az első százezer forintot nehéz megszerezni, ha az megvan, a többi önkényt kinálkozik. Van hitele.

Hanem Brazovics úr egy dologban mégis hitetlen volt.

Azt jól sejté, hogy Timár busásabb osztalékot adott a nyereményből az «illetőknek», mint a mennyit ő szokott, azért nyerte el a szállítmányi kövér vállalatot, a min rendesen ő szokott gazdagodni. De olyan nagyon sokat mégis hogy nyerhetett?

Brazovics úr azóta, hogy Timár felkapott s önálló úr lett, kereste hajdani hajóbiztosa barátságát, elhívta magához estélyekre, miken Timár igen szivesen szokott megjelenni. Olyankor láthatta Timéát is, ki már nehány szót értett a társalgási nyelvből.

Most már Zófia asszony is szivesen látta Timárt, sőt egyszer félig súgva, félig sikoltva azt mondá Athalienak, hogy bizony nem ártana, ha ő is nyájasabb arczot fintorgatna Timárra; mert ez most már gazdag úr, nem megvetendő partie; többet ér három katonatisztnél, a kinek semmije egyebe, mint a czifra uniformisa meg az adóssága. A mire aztán Athalie kisasszony azt felelte, hogy «… még nem következik, hogy az apám szolgájához menjek férjhez». Érthette belőle Zófia asszony a mondat elejét: «abból, hogy az apám a szolgálóját vette el!» a mi jól megérdemlett szemrehányás volt Zófia asszonyra nézve: hogyan mert ilyen előkelő kisasszony édes anyjává feltolakodni?

Brazovics úr aztán vacsora végén, mikor egyedül maradtak az asztalnál, elkezdett Timárral poharazgatni. Brazovics úr virtuóz volt az ivásban, ez a szegény ficzkó pedig soha sem látott még eleget a borból.

Mikor aztán jól benne voltak a barátkozásban, akkor előhozta neki a dolgot nagy mulatságosan.

– Ugyan te, Miska, csak mondd meg igaz lelkedre, hogy tudtál annyit nyerni ezen a prófuntszállításon? hiszen én is csak próbáltam és tudom, hogy mit lehet belőle kifacsarni? Én is közé kevertettem a lisztnek a derczét, korpát, malomport; magam is tudom, hogyan kell az ocsut tiszta búza helyett megőröltetni; azt is értem, hogy mi különbség van a rozsliszt meg a buzaliszt között, hanem ennyit, mint te, még sem tudtam nyerni soha. Micsoda ördögséged volt? valld meg! Hiszen már megvan.

Timár mélyeket pislantott, mint mikor már az ittas embernek hat lóerő kell, hogy a szemepilláit fel tudja emelni s tréfásan, akadozó nyelvvel válaszolt:

– Hát tudja az úr…

– Tegezz már, ha mondom, híjj a keresztnevemen.

– Hát, tudod Tanaszi, a bizony nem volt ördögség. Emlékezel rá, hogy megvettem a Szent Borbála ázott buzaterhét, potom áron, egy forintért mérőjét. Azt biz én akkor nem osztottam szét garasos nyereséggel molnároknak, hízlalóknak, parasztoknak, a hogy a világ hitte, hanem megőröltettem hirtelen, kisüttettem hirtelen, nem került fele pénzembe, mintha a legolcsóbb, legkomiszabb gabonát használtam volna fel hozzá.

– Ejnye, de derék! Mit nem tanulok vénségemre tőled! Te Miska! De hát aztán nem volt rossz az a prófunt a katonáknak?

Mihály nevetett, majd szétprüsszentette a szájába vett bort.

– Hát persze, hogy rossz volt, mint a vesztés! Az bizony átkozott rossz volt.

– Hát aztán nem tettek panaszt a Verpflegscommissiónál?

– Mi haszna tettek? Az egész Verpflegscommissio mind a zsebemben volt.

– Hát a várkommendánsnál, a Feldzeugmeisternél?

– Az is mind a zsebemben volt, szólt Mihály, kevélyen ütve zsebeire, a mikben annyi nagy úr elfér.

Brazovics úr szemei különös módon szikráztak. Mintha most még veresebbek volnának, mint máskor.

– S az ázott buzából készült kenyeret megetetted a katonákkal?

– Az ám. S a lenyelt kenyér nem beszél!

– Jól van, Miska, jól van; hanem már most te se beszélj ám; mert még én nekem csak elmondhattad ezt a dolgot, én jóakaród vagyok, hanem ha valami ellenséged meg találja tudni, ugyan megütheted a talpadat érette. Utána megy annak a rácz-utczai házad is. Hát erről senki másnak ne beszélj!

Erre Timár, mint a hirtelen felijedt részeg ember, elkezdett rimánkodni Brazovics úrnak, még a kezét is csókolta, hogy el ne árulja a titkát, ne tegye szerencsétlenné. Brazovics megnyugtatta szépen, ő nem fog szólni senkinek, felőle nyugodt lehet, csak másnak is el ne mondja a titkát.

Azután előhivta az inasát, rábízta, hogy Timár urat vezesse haza lámpással; ügyeljen rá, hogy valami baja ne történjék az úton, fogja meg a karját, ha szédülni talál.

Az inas azzal jött vissza, hogy Timár urat alig tudta haza vinni, minden házba be akart menni, nem ismert rá a maga ajtajára, egy kicsit danolni is kezdett az úton. Otthon aztán lefektették szépen az ágyába s rögtön elaludt a jó úr.

Timár pedig, a mint Brazovics inasa elhagyta, felkelt az ágyból s egész reggelig leveleket irt. Nem volt ő ittas. Olyan bizonyos volt a felől Timár, mint a Kalendáriomban következő napról, hogy Brazovics nyomban fel fogja adni ezt az egész történetet, s azt is előre tudta, hogy kinek?

Abban az időben, talán most már nem, az volt az államgazdászati főelv, hogy «stehlen und stehlen lassen». Lopni és lopni hagyni.

Nyugodalmas, békeszerető irányelv.

Hanem ennek a jó systemának is volt egy ellensége, egy franczia irányelv. Hiába, az a franczia csak mindenben ellensége a németnek.

Ez pedig az, hogy «ote toi, que je m’y met».

Szabadon fordítva: «eredj onnan, hadd lopok már én is!»

Az egyes kormányzati udvari rangok versenytársai voltak egymásnak, s a szerint, a mint egyik-másik a fejős tehenet maga felé fordítá, iparkodtak annak a szarvaival a fejőt megökleltetni s visszavitatni a bona vaccat a maguk ressortjának.

Ott volt a három udvari kanczellária, – azután az allgemeine Hofkammer für Finanz und Handelsangelegenheiten, azután az oberste Justizstelle, azután a Hofkriegsrath, azután a Censur und Polizeihofstelle, azután a geheime Haus, Hof- und Staatskanzlei, végül a Generalrechnungsdirectorium.

Már most azután csak az volt a bölcsek köve, kitudni, hogy az egymásba bonyolult maschineriának melyik kerekét kell megmozdítani, hogy az a láda felnyiljék, a melyikbe bele szabad markolni a becsületes állampolgárnak? Mi van kapni való? és hol? és kinél? és mi segítséggel, és mi oknál fogva, és mi módon és mikor? És hogy ki barátja és ki ellensége ott a másiknak? és hogy kinek mi szenvedélye van? és hogy ki az, a kin egyben meg másban minden megfordul.

Ez a fő-főtudomány.

Az sem volt tehát Timárra nézve meglepetés, midőn nehány nap mulva a Brazovicsnál töltött estélyezés után felhivatták a várba s ott egy úr, a ki magát Oberstfinanzgeheimrathnak czimezte, azt adta tudtára, hogy itt fog maradni, egyelőre szigorú vizsgálati fogságban, a kulcsait pedig adja át, hogy iratai és könyvei lefoglaltassanak.

Nagy esemény lett ebből.

Timár titka az allgemeine Hofkammer für Finanzennek lett beárulva. Ez mindig versenygésben volt a Hofkriegsrath vezetőivel. Most csatányos alkalom kinálkozott felderíteni a titkos borzalmakat, a mik e testület keblében elkövettetnek s elragadni tőle az egész katonaélelmezési ressortot. Pártolta a támadást a három udvari kanczellária is, a Hofkriegsrathot csak a Polizeihofstelle védelmezte, végre eldönté ellene az ügyet a Staatskanzlei, s rögtön ki lett küldve egy commissio, melynek utasításul adatott, senkit nem kimélni, az egész Verpflegscommissiót felfüggeszteni, kommendánst, tábornagyot maga elé idézni, liferánst elfogatni, kriminál-inquirálni és mindent kideríteni. Hiszen a följelentésben olyan világosan adatolva volt minden körülmény. Ha csak egy harapás dohos kenyér kisül Timárra, jaj neki örökre.

De nem sült ám ki semmi.

Nyolcz napig dolgozott a commissio éjjel-nappal. Tanukat hallgattak ki, esküdtettek, vallattak, segítségül hivták a vármegyét; senki sem vallott Timár ellen.

Minden vizsgálatból az derült ki, hogy Timár az egész ázott hajóterhet szétosztotta a molnároknak, a földészeknek, gyárosoknak, hizlalóknak; hogy egy kanálnyi abból a katonák számára készült kenyérbe nem keveredett. Elővették magukat a katonákat, azok is mind azt vallották, hogy soha jobb kenyeret nem kaptak, mint a mivel Timár tartotta őket két hétig. Egyetlenegy vádoló, egy terhelő tanu nem állt elő ellene, annál kevésbbé lehetett azután a katonai hatóságokat megvesztegetéssel gyanusítani. Hisz ők annak adták a vállalatot, ki legolcsóbb áron legjobbat adott. Utóbb még ezeknek állt följebb. Sértve érezték magukat e vizsgálat által, fenyegetőztek, kardjaikkal csörömpöltek, utoljára a kelepczébe jutott commissio ijedtében revocált, rehabilitált, és szökve szökött Komáromból; Timárt pedig nagy bocsánatkéréssel ereszték szabadon s kimondták rá, hogy hiszen ez arany ember!

Mikor szabadon bocsáták, Kacsuka úr volt a legelső, a ki sietett őt üdvözölni s mindenki előtt nagy tüntetéssel szoríta vele kezet.

– Barátom! Most ezt a dolgot nem szabad abba hagynod! Ezért neked fényes elégtételt kell nyerned. Képzeld, még engem is gyanusítottak, hogy meg voltam vesztegetve. Eredj fel Bécsbe s követelj elégtételt. A feladót példásan meg kell büntetni. – S ezentul (ezt már sugva mondá) biztos lehetsz felőle, hogy minálunk ugyan senki többet ki nem fog ütni a nyeregből. Most üsd a vasat!

Timár azt mondta, hogy fogja tenni.

És mikor Brazovics úrral összejött, annak is azt mondta.

Brazovics úr szörnyen sopánkodott azon a méltatlanságon, a mi Miska barátját érte. Ugyan ki lehetett az a gonosz ember, a ki őt így bevádolta?

– Már hiszen akárki volt, – fenyegetőzék Timár, az meg fogja ütni a talpát! S fogadom, hogy ha háza van Komáromban, az utána megy ennek a tréfának. Holnapután megyek fel magam Bécsbe s elégtételt követelek az udvari kanczelláriánál.

– Eredj, eredj! – mondá neki Brazovics s utána gondolá: – én is ott leszek!

S egy nappal hamarább felment Bécsbe, mint Timár.

S ott aztán régi összeköttetéseinél fogva úgy elkészítette számára az utat, (igaz, hogy pogány pénzébe került!) hogy Timárnak csak bele kellett lépni a labyrinthusba, és soha ki nem találni belőle többet. Az udvari kanczelláriától fogják utasítani a Hofkammerbe, onnan átteszik a dolgát az oberste Justizstelle-hez, az belekeveri a Polizeihofstelle-t, az belekergeti a geheime Staatskanzlei-ba; a vigyázatlan ember lassankint dühbe jön, meggondolatlan szavakat ejteget el; még majd talán ki is nyomatja az esetet, akkor nyakon csipi a Hof-Censurstelle; elvégre ő fog könyörögni, hogy ereszszék el, és soha többet egyik Hofstellenek is az ajtókilincséhez ez életben hozzá nem nyul.

Hát csak hadd menjen a maga igazságát keresni, ha bolond. De Timár nem volt már bolond.

Rég túljárt ő már tanácsadóinak az eszén. Mind a kettőén.

Az első lépéssel fel volt szabadítva a kedélyében rejlő furfang.

Ravasz lett, a mióta azt az első lépést magára hagyta erőltetni, s tudta már, hogy sohasem azt kell mondania, a mit tenni akar.

Olyan az, mint a női szemérem. Az első bukásig tiszta, tudatlan, ártatlan az egész kedélye mind fenékig; hanem a mint azon általesett, akkor egyszerre megelevenül benne a kristály átlátszó kedély s nem kell többé neki tanító; tud már mindent; sőt ujakat is tud kitalálni.

Timár akkor is engedé már sejtetni, hogy milyen talentum lakik a kedélyében, midőn a hivatalos üldözést kijátszotta Pancsovánál; csakhogy ez még akkor egy más ember érdekében történt; neki semmi haszna nem kinálkozott abból. Tette, a mi rá volt bizva. Rászedte az üldözőket.

Most már saját érdekében tett.

A talált kincsek birtokában, kellett magának jogczimeket szereznie, a mik mellett a világ előtt mint gazdag ember megjelenhessen. Azt kellett szinlelnie, hogy ő szerencsés vállalkozó.

Az első vállalatnál már roppant pénzösszeget nyert.

Ha a világ azt hiszi, hogy csempészet volt a nyeresége: az a kisebbik baj. Bebizonyítani nem lehet, mert nem igaz. Ő annyit költött az élelmezési vállalatra, hogy alig maradt rajta haszna. De házakat, hajókat vehetett s aranynyal fizethetett: és mindenki azt hitte, a vállalatán nyeré azokat.

Neki ürügy, czím, látszat kellett arra, hogy Ali Csorbadzsi kincseivel lassanként világ elé jöhessen.

Mit tett tehát, mikor Bécsbe felment?

Timárnak elégtételt kelle követelni a Hofkammer-en; s e tekintetben számíthatott a Hofkriegsrath gyámolítására. Komáromi pártfogóitól voltak ajánló levelei a legbefolyásosabb urakhoz.

Ő tehát azt tette, hogy a ládája fenekén hagyta az ajánló leveleket mind s elment egyenesen a Hofkammer főnökéhez, attól kért kihallgattatást.

A miniszternek tetszett az, hogy ez az ember nem kerül az ablakra, hanem mindjárt az ajtón jön be. Bebocsáttatá.

A miniszter úr simára borotvált arczú magas férfi volt, tiszteletgerjesztő kettős állal, szigoru szemöldökkel és kopasz tarkóval; mellén nagyszámu érdemjelek voltak; két kezét hátratette a frakkja szárnya alá, mikor azt a halandó embert azzal a hosszú bajuszszal maga elé bocsátá. Timár egyszerű fekete magyar ruhát viselt.

Az első kérdése ő excellentiájának Timárhoz ez volt:

– Miért nem köt az úr kardot, mikor audientiára jön?

– Nem vagyok nemes ember, kegyelmes uram.

– Úgy? – ön azért jött hozzám úgy-e bár, hogy az ön ellen elrendelt befogatás és vizsgálat miatt elégtételt kérjen!

– Távol van tőlem, kegyelmes uram, felelt Timár. A kormány kötelességét teljesítette, a midőn egy alaposnak látszó feladás miatt egész szigorával lépett fel nemcsak én ellenem, hanem nálamnál nagyobb urak ellen is. Minthogy nemes ember nem vagyok, még a primæ nonus megsértése miatt sincs okom gravaminálni. Ellenben nagy köszönettel tartozom mind a feladónak, mind a vizsgáló biróságnak azért, hogy e szigorú vizsgálat által kiderítette azt, hogy tiszta kézzel bántam a rám bízott vállalattal.

– Ah! tehát ön nem szándékozik elégtételt keresni feladója ellenében?

– Sőt károsnak tartanám azt, mert ez által elriasztatnék más igaz ember is, ki valódi visszaéléseket jelent föl. Az én becsületem helyre van állítva; a boszuállás nem természetem. Azonfelül is se időm, se kedvem hozzá. A mi megtörtént, az legyen elfeledve.

Már erre a szóra az egyik kezét elővette az excellentiás úr a frakkszárny alul, hogy Timár vállát megveregesse vele.

– No, hallja ön, ez öntől igen praktikus nézet. Ön azt tartja, hogy nincs ideje megtorlási processusokban ide-oda szaladgálni. Egészen okos felfogás. Tehát mi czélból jött ön hozzám?

– Egy ajánlattal.

– Ah, egy ajánlattal?

– Melyhez kegyelmes uram pártfogása szükséges rám nézve.

A kegyelmes úr ismét eldugta a kezét a frakkszárny alá.

– Van a koronának egy uradalma az illyr határőrvidéken, Levetinczen.

– Ah, hum! – hápogott a magas úr s nagyon összeránczolta a homlokát. Mit akar ön ezzel?

– Azon a tájon szoktam járni, mint gabonabevásárlóbiztos, s így jutottam a helyzet ismeretéhez. Az uradalom áll 30 ezer holdból, melyet holdankint 40 krajczár haszonbérért Silbermann bécsi bankár bérelt ki a kormánytól. A szerződés kötése a Hofkammer jogaihoz tartozik, a befolyó haszonbérrel pedig a Hofkriegsrath rendelkezik. Ez húszezer forint. Silbermann az uradalmat három részre osztva albérlőknek adta ki, a kik holdankint egy forintot fizettek neki.

– No igen. Hiszen ő neki is kellett nyerni valamit.

– Természetes. Az albérlők viszont a környékbeli lakosoknak osztották ki apróbb részletekben a földeket természetben fizetett osztalékért. Most azonban két egymás után következett rossz évben, különösen az ideiben a nagy aszály miatt a bánáti föld nem adta meg a vetőmagot. A földészeknek nem termett semmi; azok az albérlőknek nem adhattak semmit, az albérlők a főbérlőnek nem fizettek semmit, s a főbérlő, hogy szerződésétől meneküljön, kridát mondott, s az idei bérlettel adós maradt.

Már erre a szóra mind a két keze előjött a kegyelmes úrnak a frakkszárnyak alul, elkezdett magyarázni a tíz ujján.

– Igen, mert olyan fényt űzött, mint egy fejedelem, a semmirekellő! Kérem, nyolczezer forintos lovakat tartott, azokon kucsirozott. Most liczitálják őket. Én excellentiás úr vagyok, de nem vagyok képes nyolczezer forintos lovakat tartani.

Timár úgy tett, mintha nem jegyzett volna meg semmit. Folytatá:

– A Hofkammer most nem kapja meg a haszonbért, mert nincs miből exequálni; bérlőknek, albérlőknek feleségeik vannak s minden vagyonuk az asszonyuk hozománya. A hiányzó húszezer forint pedig a Hofkriegsrath pénztárából hiányzik. S úgy tudom, hogy a Hofkriegsrath most azt a Hofkammerrel akarja megfizettetni.

Ő excellentiája most a burnótszelenczéjét nyitá fel, s a míg két ujja hegyével belenyult, félszemmel a beszélőn igyekezett keresztül nézni.

– Az én legalázatosabb ajánlatom tehát ez, – folytatá Timár, elővonva zsebéből egy összehajtott iratot, én kibérlem tíz évre a levetinczi uradalmat azért az árért, a mit az albérlők fizettek a főbérlőnek, tehát egy forintért holdanként.

– Hm! Ez szép.

– Az új bérlet, mivelhogy most november végén vagyunk, már egy évet elvesztett; a földek mind ugaron maradtak. Én azonban ajánlkozom nemcsak azt a kárbaveszett évet felvenni a bérletidőbe, hanem kötelezem magamat az elmult év behajthatlan bérletösszegét is megtéríteni.

A kegyelmes úr kettőt pecczentett két ujjával arany burnótszelenczéje födelére s ajkait erősen összeszorítá.

«Hm! – gondolá magában, – ez arany ember! Ez többet tud, mint a mennyit az ostoba képe elárul. Ez sejti azt, hogy a Hofkammer ki akarja venni a Hofkriegsrath kezéből a katona-élelmezés ressortját, s a komáromi vizsgálat erre volt czélozva. Hogy az csúful megbukott, a Hofkriegsrath s annak a kardcsörtető úri pártfogói kerültek felül s most meg azok akarják a Hofkammer kezéből kiásni a katonai határőrvidéki haszonbérletek kezelését. Az is bona vacca! S erre ismét igen jó ürügy a levetinczi uradalom bukott haszonbérlője által okozott hiány. – És most ez az ember, a ki a Hofkammer által üldöztetett, aztán megmenekült, nem a Hofkammer ellenségéhez szegődik, hanem épen ahhoz fordul, hogy kisegítse azt a zavarból s megerősítse a helyzetét. Arany ember! Ezt meg kell becsülni!»

– Jól van! mondá a kegyelmes úr. Ön derék ember, azt látom, ön meg volt általunk sértve, sérelmét feláldozta; tapasztalni fogja, hogy ez a helyes út, melyet egy okos állampolgárnak követnie kell. Csupán azért, hogy megmutassam, miszerint az állam az ilyen józan eszű állampolgárait meg tudja jutalmazni, biztosítom önt, hogy ajánlata el lesz fogadva. Jöjjön ön vissza még ma este a hivatalomba. Biztosítom önt az eredmény felől.

Timár átadta a kegyelmes úrnak az irott ajánlatot s mély főhajtással ajánlá magát és eltávozott.

A kegyelmes úrnak megtetszett ez ember.

Legelőször is egy nagy méltatlanságot, a mi nagy kellemetlenkedést vonhatott volna maga után, ha tovább űzik-fűzik, odaajándékoz és megbocsát a kormánynak. Másodszor az államnak előnyös szerződést ajánl, mely ötven százalékkal jobb az eddiginél. Harmadszor nagylelkű áldozattal segítségére jön a zavarba hozott Hofkammernek s képessé teszi azt a Hofkriegsrath támadását diadalmasan visszautasítani. Háromszor arany ember!

De még negyedszer is az! Ezt nem tudhatá a kegyelmes úr. Ezt csak akkor tudta meg, mikor palotájába hazatért ebédelni s a lovásza tudósítá, hogy az a bizonyos magyar ember, a kire ő kegyelmessége rábízta, hogy Silbermann nyolczezer forintos lovaira árverezzen ő helyette, a lovakat elhozta s az ár iránt majd személyesen fog előterjesztést tenni.

Négyszeresen arany ember!

Mikor estefelé Timár a kegyelmes urat hivatalszobájában felkereste, már minden szemközt jövő arczán észreveheté a nyájas mosolygást. Az arany viszfénye az!

S ő kegyelmessége az ajtóig eléje jött és ott fogadta.

Iróasztalához vezeté. Ott volt kiterítve a szerződés, készen, minden aláirással, hivatalbélyeggel, nagy pecséttel ellátva.

– Olvassa el ön, hogy tetszeni fog-e önnek?

Az első, a mi meglepé Timárt, az volt, hogy nem tíz évre, de húszra volt téve a szerződés ideje.

– Tetszik önnek ez az időtartam?

Hogy ne tetszett volna?

A másik, a mi meglepte Timárt, a saját neve volt, mely ekként hangzott: «Nemes Levetinczy Timár Mihály».

– Tetszik önnek ez a prædicatum?

«Nemes Levetinczy Timár Mihály». Ez bizony elég szépen hangzik.

– Az armális majd utána fog önnek küldetni! szólt kegyragyogású arczczal a magas úr.

Timár a prædicatummal együtt jegyzé alá a nevét a szerződésnek.

– Ne siessen ön még, szólt az excellentiás úr, midőn az is megvolt, még egyet akarok önnek mondani. A kormánynak kötelessége az oly derék polgárokat, kik magukat a haza iránti kötelességek teljesítésében érdemesekké tették, kitüntetni. Főfigyelem fordíttatik e tekintetben azokra, kik nemzetgazdászati és kereskedelmi téren a közbecsülést kivivták. Nem tudna-e ön nekem valakit megnevezni, a kit például a vaskoronarend általi feldiszíttetésre legmagasabb helyen felterjeszthetnék?

Ő excellentiája semmit sem tartott bizonyosabbnak, mint azt a feleletet, hogy: «itt a saját gomblyukam, kegyelmes uram, nem találsz annál jobb helyet az érdemrended számára. Ha csak derék ember kell, az vagyok én».

Hát hiszen így is volt értve a felszólítás.

Annál nagyobb volt tehát a magas úr bámulata, midőn Levetinczy Timár Mihály rövid gondolkozás után ezt felelé kérdésére:

– Igen is, kegyelmes uram, bátor leszek egy ilyen derék emberre ujjal mutatni, ki régóta köztiszteletben részesül, ki titokban jóltevője a környékbeli népnek, – ez pedig a pleszkováczi esperes, Sándorovics Cyrill, a ki fölöttébb megérdemelné e kitüntetést.