Part 10

És mikor Timéa a finom selyem harisnyát lefodorította s a szobrász remekének illő hófehér lábat ölében tartá, odahajolt hozzá az arczával és megcsókolta ezt a szép lábat.

… És Athalie engedte azt tenni.

A JÓ TANÁCS.

Kacsuka főhadnagy a kávéházon ment keresztül s ott találta Timárt, a mint egy csésze fekete kávét szürcsölt.

– Át vagyok ázva, fázva, s még ma nagy utat kell tennem! mondá Timár, kezet szorítva a tiszttel, ki szivélyesen sietett oda hozzá.

– Hát jer el hozzám egy pohár puncsra.

– Köszönöm, nem érek rá, mert rögtön sietnem kell a biztosító társasághoz, hogy küldjenek segítséget a hajóterhet kihordatnom; mert annál nagyobb az ő káruk, mentől tovább van víz alatt a hajó. Onnan el kell szaladnom a főbiróhoz, hogy korán reggel küldjön ki valakit Almásra az árverés megtételére, azután szaladhatok a disznókereskedőkhöz, meg a szekeresgazdákhoz, hogy jöjjenek el árverezni s még az éjjel gyors paraszttal vágtatok Tatára, a keményítőgyároshoz; az legtöbb hasznát veheti az ázott buzának; hogy legalább ennek a szegény leánynak a vagyonából valami töredéket megmenthessek. Neked pedig egy levelet kell átadnom, a mit Orsován adtak a kezembe.

Kacsuka úr átolvasta a levelet s aztán azt mondá Timárnak:

– Jól van, pajtás! Hát csak járd el a városban, a mi dolgod van; hanem azért eljöhetsz hozzám egy félórára, ha itt elvégeztél mindent; itt lakom az «Anglia» mellett; egy nagy kétfejű sas van kifestve a kapumra. A míg a gyors paraszt etet, addig iszunk egy pohár puncsot s beszélünk valami okos dologról; de okvetlen eljöjj!

Timár megigérte, hogy elmegy hozzá, s aztán sietett dolgára.

Tizenegy óra felé lehetett az idő, mikor a városi sétakert mellett, a mit Komáromban Angliának neveznek, a kétfejű sasos kapun benyitott.

Kacsuka úr várt reá, a privatdiener vezette egyenesen a szobájába.

– Hát én már azt hittem, hogy te régen el is vetted Athalie kisasszonyt, a míg én odajártam! kezdé Timár.

– Tudja kő, pajtás, nem megy össze a dolog. Hol az egyikünk, hol a másikunk halasztja. Úgy tetszik, mintha valakinek közülünk nem volna egész kedve hozzá.

– Oh! Athalie kisasszonynak van, arról bizonyos lehetsz.

– Semmi sem bizonyos a világon, legkevésbbé az asszonyszív. Én csak azt mondom, hogy nem jó az embernek sokáig jegyben járni, mert nem hogy közelednék, hanem jobban eltávozik egymástól. Az ember kiismeri egymásnak az apró hibáit, a miket ha a házasság után ismer meg, azt mondja rá, hogy Isten neki; már benne vagyunk! Azt tanácsolom, pajtás, hogy ha valaha házasodni akarsz, s belebotlasz valakibe, ne studirozd sokáig a dolgot, mert ha kalkulálni kezdesz, csupa törtszámokon végzed.

– De itt, úgy hiszem, hogy a kalkulálás sem háládatlan dolog, a hol olyan gazdag leányról van szó.

– Gazdagság, barátom, az egészen relativ dolog. Hidd el, hogy minden asszony el tudja költeni annak a kamatját, a mit a férjéhez hozott. Aztán Brazovics úr gazdagságával nincsen az ember tisztában. Ő folytonosan olyan vállalatokat tart, a mikhez nem ért, s a miknek utána nem néz. Iszonyú sok pénz jön a kezébe, hanem hogy ő év végén egy rendes kereskedői mérlegben ki tudná mutatni, hogy nyert-e vagy vesztett az összes vállalatain? arra nem képes.

– Én azt hiszem, hogy ő nagyon jól áll. S Athalie igen szép és művelt hölgy.

– Jó, jó; de mi szükség itt most teneked Athaliet úgy rám dicsérned, mint az eladó lovat? Beszéljünk inkább a te dolgodról.

Hiszen csak láthatott volna Kacsuka úr Timár szivébe; majd megtudta volna, hogy ez is az ő dolga. Azért beszélt ő Athalieról, mert – Timéa arczáról irigylette azt a mosolyt a tiszt urtól. Ne mosolyogjon te rád Timéa! vedd el Athaliet, az a tied!

– Hanem hát beszéljünk okosabb dologról! Nekem azt irja a pajtásom Orsováról, hogy vegyelek pártfogásom alá. Jól van. Megkisérlem. Te most meglehetősen kellemetlen helyzetben vagy. A rád bizott hajó elsülyedt; nem a te hibád, de a te szerencsétlenséged, mert most mindenki félni fog más hajót rád bizni. A főnököd lefoglalja a biztosítékodat, s ki tudja, hogyan pörölöd ki a kezéből? Ezen a szegény árva leányon is szeretnél segíteni. Látom a szemedből, hogy azért fáj legjobban a szived, hogy ez annyi vagyonát elveszté. No hát hogy lehetne ezen a sok bajon egyszerre segíteni?

– Azt én nem tudom.

– De tudom én. Hát ide hallgass. A jövő héten kezdődik a szokott évi hadsereg-összpontosítás itt Komárom alatt. Valami húszezer ember tart hadműveleteket három hétig. A kenyérszállításra árlejtő csőd van kihirdetve. Nagy összegek fizettetnek s okos ember szépen takaríthat meg rajtuk valamit. Minden irásbeli ajánlat az én kezemen megy keresztül, s előre meg tudom mondani, hogy ki kapja meg a vállalatot? mert az nem attól függ, a mi irva van, hanem attól, a mi nincs irva. Eddigelé Brazovicsnak az ajánlata a legkedvesebb. Ő igérkezik a kenyérszállítást elvállalni száznegyvenezer forintért, s az «illető» személyzetnek igér húszezer forintot.

– Patvar! Az illető személyzetnek?

– No hát természetes. Ilyen nagy vállalatnál, a ki azt megkapja, illő, hogy valamit adjon annak, a ki neki megszerzi. Ez, a mióta a világ áll, mindig így volt. Hát miből élnénk? Tudod te azt jól.

– Tudom. De magam javára nem próbáltam.

– Hát hisz ez a bolondság. Te másnak a kedvéért feketíted be a körmeidet, holott egyuttal magad számára kaparhatnád ki a gesztenyét, ha már az utját tudod. Adj be te most egy offertet, a melyben vállald el a kenyérszállítást százharminczezer forintért, s igérj az «illetőknek harminczezer» forint nyeremény-osztalékot.

– Azt én több oknál fogva nem tehetem. Először nincs sem bánatpénzem, a mit ajánlatomhoz mellékeljek, sem tőkém, a min annyi gabonát, lisztet vásároljak, sem kedvem a vesztegetéshez, sem eléggé rossz számító nem vagyok, hogy százharminczezer forintból a felvállalt szállítást és harminczezer forintnyi barátságos osztalékot is fedezni hihessem.

Kacsuka úr nevette azt a dolgot.

– Jaj, Miska, milyen rossz kereskedő lesz belőled! Nem megy az minálunk másképen. Nyomoruság itt úgy akarni kereskedni, hogy az ember a maga forintján az egy garast megnyerje. Ez csak szatócskodás. Protekczió a fődolog, s ez neked lesz. Arról jót állok én. Jó pajtások voltunk iskolás diák korunktól fogva. Bizd rám magadat. Hogy ne volna bánatpénzed? Mellékeld a nyugtádat a Brazovicsnál letett tízezer forintodról. Az biztosítékul elfogadtatik. Azután megmondom, hogy mit csinálj? Nyargalj vissza Almásra, s árverezz magad az elsülyedt hajó gabonájára. Az a százezer forint értékű buza bizonyosan rajtad marad tizezer forintban. Akkor van tízezer mérő buzád. Brazovicsot kifizeted azzal a saját letartóztatott tizezer forintoddal, s ezzel perpatvar nélkül quitteltél vele. Akkor dupla vámot igérsz az almási, neszmélyi, füzitői, izsai molnároknak, hogy a buzádat siessenek megőrölni rögtön. Azalatt kemenczéket állíttatsz fel, a mikben a lisztet azonnal prófuntnak sütik. Három hét alatt elfogyott az egész, ha itt-ott egy-egy csomó selejtesebb lesz a többi között, azt elsimítani jó barátok dolga. S három hét mulva hetvenezer forint tiszta nyereséged marad legalább a vállalaton. Hidd el, hogy ha ezt a főnöködnek mondanám el, hát két kézzel kapna rajta. Csodálom, hogy magától odáig nem terjedt az esze.

Timár elgondolkozott a dolgon.

Ez bizony kecsegtető egy ajánlat.

Három hét alatt hatvan-hetvenezer forintot nyerni, nagy fáradság nélkül, egész biztossággal. Az első héten egy kicsit édesebb volna a prófunt ize, mint a szokotté, a másodikon egy kicsit keserübb, a harmadikon egy kicsit dohosabb; de hát ki veszi azt olyan szigorúan a katonáknál? Hozzá vannak azok már szokva.

Mégis csak összerázkódott ettől a keserű pohártól.

– Oh Imre, szólt, kezét hajdani iskolatársa kezére téve. Hol tanultad te ezt a tudományt?

– Hm! szólt az elkomolyodva: ott, a hol tanítják. Csudálkozol rajtam ugy-e? Én már mindent természetesnek találok. Mikor a katonai pályára léptem, tele voltam ábrándos illuziókkal. Azoknak most hamva sincs már. Azt hittem, hogy a hős tettek, a lovagiasság pályája az, a mi lelkemet fölhevíté; s aztán láttam, hogy csupa spekuláczióból áll a világ, s minden országos dolgot valami magánérdek mozgat. A mérnök-karnál végeztem tanulmányaimat, fényes, kitünő sikerrel. Mikor Komáromba áttettek, a keblem dagadt a büszkeségtől, minő tere fog itt nyilni hadépítészeti tudományomnak. Az ám: a spekulácziónak. A legelső tervemet, melyet az erődítésre nézve felterjesztettem, a szakértők remek műnek mondták, hanem azért nem az lett elfogadva, hanem tudtomra adatott, hogy készítsek olyat, mely a város egyes utczáinak kisajátítását igényli. Hát én azt is elkészítettem. Emlékezhetel arra a városrészre, a melyiknek a helyén nagy puszta tér van. Az egy fél millióba került. Főnöködnek is voltak ott rozzant házai, miket úgy adott el, mintha paloták lettek volna. S ezt nevezik fortifikácziónak! Ezért tanultam én a hadmérnökséget! Az ember lassan kiábrándul s hozzászokik a helyzetéhez. Talán hallottad már azt az adomát, közszájon forog, hogy mikor a mult évben ő fensége Ferdinánd trónörökös meglátogatott bennünket, azt mondá a várkormányzónak: «én azt hittem, hogy ez a vár fekete?» – «Miért kellene ennek a várnak feketének lennie, fenség?» – «Azért, mert a fortificatió költségvetésében évenkint tízezer forint van föltéve – tintára. Én azt hittem, hogy tintával meszelik a várfalakat!» – Nevetett mindenki. Ez a vége a dolognak. Ha ki nem sül, hallgatnak róla; ha kisül, nevetnek rajta. – Hát mért ne nevetnék én is? – Nevess te is! – Vagy jobb szereted szidni a világot a szatócsbolt ajtajából s taplót árulni két krajczár nyereségért naponkint? Én már megjöttem az ábrándok világából. Eredj, pajtás, Almásra s vedd meg az elsülyedt buzát. Holnap este tíz óráig ráérsz beadni a vállalat iránti ajánlatodat. No, a gyors paraszt pattog, készülj, eredj. S aztán siess vissza.

– Majd meggondolom, szólt Timár elgondolkozva.

– Te! Lásd, azzal a szegény leánynyal is jót fogsz tenni, ha a kárba veszett vagyonáért tízezer forintot fordítasz neki vissza. Máskülönben annyi száz forintja sem marad belőle, ha a kihordás költségeit levonják.

Ez a gondolat megmaradt Timár fülében.

Valami kéz tolta előre. Fata nolentem trahunt. (A nem akarót húzza a végzet.)

Nem sokára ismét köpenyébe burkoltan ült a parasztszekeren, melyet sebes vágtatva vitt négy nyerges-ujfalusi paripa a döczögős utczán végig. Minden jó lélek aludt már a városban. Csak az éji őr kiáltása hangzott a városház előtt: «nincsen irva homlokodra, mire virradsz fel holnapra!» S a bástyákon kiáltoztak sorban az őszi esőben előőrsön álló katonák: «Ki vagy? őrjárat! Haladj!»

Vajjon milyen kenyeret kaphattak ma?

A VÖRÖS FÉLHOLD.

Másnap Timár csakugyan együtt árverezett az elsülyedt gabonára a kupeczekkel és molnárokkal.

Azok potom árakat igértek: nehány garast mérőnként. Timár megunta a garasozást, belekiáltott, hogy tízezer forintot megád az egész hajóteherért; arra a szóra aztán úgy szétfutottak a többi kótyavetyélők, hogy vissza sem lehetett volna hivni őket többet. Az árverező biró elütötte Timárra a vételt s átadta neki az egész hajóterhet mint tulajdonát.

Minden ember azt mondta Timárra, hogy bolond; mit fog ő kezdeni annyi nagy tömeg ázott gabonával.

Ő pedig aztán két dereglyét egymáshoz köttetve s azokat az elsülyedt hajó tetőzetéhez kapcsokkal megerősítve, hozzá kezdett a hajóteher kihordásához.

A hajó helyzetében tegnap óta az a változás történt, hogy a hátulja lejebb sülyedt s ez által az eleje kiemelkedett a vízből; a két kabin közül az egyik egészen szárazon állt most.

Timár beleköltözött abba a kabinba és aztán hozzálátott a munkához.

A hajó födelét felszakíták s az emelő daru segélyével egyenkint huzgálták fel a zsákokat, miket elébb a kabin mellé leraktak, hogy a víz kicsorogjon belőlük s azután onnan egy harmadik dereglyébe rakták azokat, kiszállították a partra, ott gyékényeket terítettek széjjel, azokra a buzát kiöntötték, széthárították. Timár azalatt alkudozott a molnárokkal a rögtöni őrlés iránt.

Az idő kedvezett, szél fujt, a buza hamar száradt. Csak elég gyorsan menne a munka.

És azután számolgatott magában. A mi kevés készpénze volt, azt most mind abba öli bele, hogy a munkásokat fizesse és azután ha nem sikerül a vállalat, akkor igazán koldussá van téve.

Fabula János meg is mondta azt előre, hogy nem vár a biztosra egyéb, mint ilyen bolond vásár után az utolsó zsákot a fejére rántani s aztán beleugrani a Dunába.

Timárnak mindenféle gondolatok jártak keresztül-kasul az agyában. Ezerféle nyugtalan gondolat, melynek se kezdete, se vége.

Elnézte napestig, hogy egyik zsákot a másik után hogy támogatják a kabin falához. Minden zsáknak egyforma bélyege van. Egy kerék, öt küllővel, fekete festékkel a zsákra nyomva.

Mégis okosabb lett volna annak a menekvőnek ennyi buzaértéket a táskájába rejteni aranyképen. De hát valóban ennyiért üldözték volna őt oly szivósan? Érdemes volt ezért szökni, mérget venni?

Késő délutánig folyt így a munka, s még nem volt több szárazra mentve háromezer zsáknál.

Timár kettős bért igérgetett a munkásoknak, ha megtoldják a napot. A mi buza még éjszaka a viz alatt hál, abból már aligha lesz kenyér. Azok megfeszített buzgalommal láttak a munkához.

A szél elsöpörte a felhőket, s a félhold megint ott állt az alkonyégen. Vörös volt az ég is, a hold is.

– «Mit kisértesz te engem?» mondá magában Timár, s hátat fordított a holdnak, hogy ne lássa.

S a mint a holdnak háttal fordulva, a víz alul kihuzott zsákokat számlálja, ismét megjelenik előtte a vörös hold.

Ezuttal a vörös félhold, egy zsák oldalára festve.

A hol a többinél az a kerék volt az öt küllővel, ott volt ezen a kereskedelmi billog: a félhold, czinoberrel festve.

Timárnak egész teste összeborzadt. Lelke, teste, szive fázott.

Ez volt az!

Ezt értette a haldokló utolsó szavával.

De nem volt vagy bizalma, vagy ideje végig elmondani, a mit akart.

Mi van hát ez alatt a félhold alatt?

Timár, mikor a teherhordók odább mentek, megfogta azt a zsákot, s bevitte azt a kabinba.

Senki sem vette észre.

És azután bezárta a kabin ajtaját.

A munkások még két óra hosszat dolgoztak, de már akkor ki voltak fáradva, átázva, fázva víztől, széltől; nem győzték tovább a munkát. A többi marad holnapra.

A fáradt emberek siettek a közelfekvő csárdába, a hol meleget és ételt-italt kapni. Timár egyedül maradt a hajón. Azt mondá, összeszámolja a partra mentett zsákokat; a kis ladikon majd kievez egyedül.

A hold ismét elérte már a víz szinét alsó szarvával, s besütött a kabin ablakán.

Timárnak a keze reszketett a láztól.

Midőn kését kinyitotta, saját kezét metszette meg vele legelőször is, s akkor aztán saját vérével még vörös csillagokat is festett a vörös félhold mellé a zsákra.

Felvágta a zsák kötőjét a nyilásnál; – mélyen belemarkolt; szép tiszta buza volt benne.

Aztán kifejté az alsó szegleteit. Szép tiszta buza ömlött ki belőle. Akkor végighasítá az egész zsákot; s a szétomló buza közül egy hosszukás bőrzacskó esett lábai elé.

A zacskón lakat volt. Azt letörte.

És aztán kiönté annak tartalmát az ágyra. Ugyanazon ágyra, melyen amaz élő alabástromszobor feküdt előtte egyszer.

Minő látvány volt az a hold világossága mellett!

Egész füzérek szijjra huzott gyűrűkből, miknek kövei brilliantok, zafirok, smaragdok; – karpereczek opállal, türkizzel rakva; gyöngyfüzérek mogyorónagyságú szemekből, egy nyakláncz csupa gyémánt-solitairekből, és azután egy achatszelencze, melyet midőn felnyitott, egy egész halmaz gyémánt és rubin villogott eléje; boglárok, lánczkötő csatok egész halommal s azokba foglaltan az ékszerészet ritkaságai, a miket a műszeretők egymásra árvereznek, a macskaszemfényű syderitek, camaeának faragott plasmák, tűzopálok, keleti aquamarinok sötétkék fénynyel, vörös topázok, a ritka rózsaszín pyrop, a napkőnek nevezett gyöngyházfényű adulár, a színváltoztató labrador, a karmazsinpiros spinel, antik remek vésművek, koral, borostyánkő, s pietra d’Egipto-ból. Fejedelmi gyüjtemény! Egy kristálydobozban voltak példányai azoknak a ritkán mutogatott platina talléroknak, miket az orosz czár az unkiars skelleszi békekötéskor küldött Stambulba. Végül négy tekercs gördült ki a zsák fenekéről; egyet felnyitott Timár; ötszáz louisdor volt egyben.

Egy kincs volt ott. Egy milliónyi érték!

Ezért már érdemes volt ágyúnaszádokat, szagláló kémeket utána futtatni a menekvőnek! Ezért már érdemes volt annak a Duna fenekére menekülni, hogy üldözői kezére ne jusson az!

Ezért lehetett vihar közepett átvándorolni a Vaskapun.

Egy milliót vitt magával a Szent Borbála.

Ez nem káprázat, nem álom; ez való. Ali Csorbadzsi kincsei ott hevernek a nedves szőnyegen, melylyel egykor Timéa takaródzott. A ki ismeri gyöngynek, drágakőnek értékét, az hozzávethet, hogy Ali Csorbadzsi nem volt hiába Candia kormányzója s a Khazné őre!

Timár elkábultan ült le az ágy szélére, reszkető kezében tartva az achátszelenczét, melynek gyémánthalmaza a holdsugárban villogott.

Mereven bámult ki az ablakon besütő holdra.

Annak ismét mintha szeme, szája volna, a hogy a naptárban festik, s mintha beszélgetésbe elegyednék a halandó emberrel.

«Kié most ez a sok kincs?»

«Hát kié volna, mint a tied? Megvetted az elsülyedt hajóterhet úgy, a hogy áll, zsákostól, buzástól. Koczkáztattad, hogy a nyakadon vesz, s lesz belőle rothadt szemét, büzhödt trágya. Lett belőle arany és drágakő.»

«A mit megvettél, az a tied. Te jóhiszemüleg árvereztél. Te nem tudhattad, hogy mit rejt még magában az a hajó.»

«Beszélt neked ugyan valamit a haldokló a vörös félholdról, s te találgattad, mi az? magad is töprengtél rajta, hogy mint lehet csak ennyi vagyona az üldözöttnek, a mennyi látható? Most már érted is az összefüggést sejtelmeid között; de hisz akkor, mikor a hajóterhet megvetted, még nem értetted azt. Egészen más czélból vetted meg azt a sok ázott buzát. Szegény katonáknak akartál belőle édes és keserű kenyeret süttetni. A sors másra fordította a dolgot. Látod, hogy ez a sors intése? A sors nem akarta engedni, hogy húszezer szegény katona rovására nyomoruságos nyereségen kapkodj; mást hozott eléd. Tehát a midőn a rosszat a sors megakadályozta, akkor okvetlenül jó az, a mit előidézett.»

«Kié is lehetnének ezek a kincsek?»

«A szultán bizonyosan sanyargató hadjáratokban rabolta azokat össze.»

«A kincstárnok hihetőleg elrabolta azokat a szultántól.»

«A Duna elrabolta mind a kettőtől.»

«Most a «senkié» azok».

«A tieid.»

«Csak olyan jogon a te kincseid, mint a szultáné, a khazniáré, meg a Dunáé.»

«Hát Timéáé?»

Ennél a kérdésnél egy fekete hosszú vékony felhő állt a hold előtt keresztül, mintha kétfelé vágta volna azt.

Timár sokáig elgondolkozott.

A hold kibujt a felhővonal alul.

«Annál jobb rád nézve.»

«Ugy-e, hogy a szegény ember milyen komisz ember?»

«Azt leszidják, ha kötelességét végezte, azt gazembernek nevezik, ha szerencsétlenség éri; annak engedik, hogy magát a fára kösse, ha élni nem tud; azt nem gyógyítják meg a szép leányok, ha fáj a szive. A szegény ember komisz ember.»

«S mily dicső a gazdag ember. Hogy áldják! hogy keresik a barátságát! hogy kérnek tanácsot az eszétől! hogy bizzák rá az ország sorsát, hogy bolondulnak utána a nők!»

«Ugy-e, hogy egy «köszönöm szépen»-t sem hallottál az ajkairól soha?»

«Mi lenne abból, ha most te ezt a kincset, a hogy megtaláltad, odavinnéd, letennéd a lábaihoz s azt mondanád neki: ime ez a tied, most hoztam a víz fenekéről neked!»

«Legelőször is nem értené meg, hogy mi ez? Mit tud ő arról, hogy egy doboz gyémánt ér-e többet, vagy egy doboz czukorsütemény? Hiszen gyermek.»

«Azután nem is jutna az ő kezébe, mert azt rögtön lefoglalná a gyámapja, az majd elharácsolná, elsikkasztaná kilencz tizedrészét, hiszen senki sem ellenőrizheti, titokban értékesíthető kincs ez.»

«S végre ha mind Timéa kapná is meg, mi lenne a vége? Ő gazdag úrhölgy lenne, a ki téged a maga fényes polczáról még csak meg sem fog látni soha; te pedig maradsz szegény, kopott hajós-schreiber, a kinek még csak álmodnod is őrültség lenne ő felőle.»

«Most pedig megfordítva lesz a dolog. Te fogsz gazdag ember lenni, és ő lesz a szegény.»

«Nem így kivántad-e magad is a sorstól?»

«No hát így történt.»

«Te hoztad a hajó utjába a veszedelmes tőkét, a mitől az elsülyedt?»

«Nem.»

«Rosszat akarsz-e Timéával?»

«Nem!»

«Hiszen nem akarod te megtartani a kincseket magadnak, a mikre rátaláltál. Értékesíteni akarod azokat, szaporítani, még többre növelni, s majd mikor ezeknek alapján a második, a harmadik milliót is megszerezted, akkor odalépsz a szegény leányhoz, s azt mondod neki: legyen ez mind a tied – és én is vele!»

«Hát rosszat akarsz-e te ezzel?»

«Csak azért akarsz gazdaggá lenni, hogy őt boldoggá tehesd.»

«Alhatol nyugodt lelkiismerettel ezen a jó szándékodon.»

A hold félig elsülyedt már a Dunába, csak az egyik ága állt ki a vízből, mint egy tűztorony; sugár képe a habokban egész a hajó orráig elnyult s minden sugár, minden hullám Timárhoz beszélt.

És mind azt beszélte, neki, hogy «itt a szerencse a kezedben, ragadd meg; tedd el. Senki nem tud erről semmit. Az egyetlen ember, a ki tudta, fekszik a Duna fenekén.»

Timár hallgatá a hold szavait, a habok beszédét s azt a titkos szózatot, a mi odabenn dobog, – és homlokán a hideg veríték csorgott alá.

A hold utolsó tűzcsucsát is lehuzta a víztükör alá, s végsugarával ezt mondá Timárnak:

«Gazdag vagy! Úr vagy!»

Hanem a mint egészen sötét lett, egy hang a hallgató sötétség közepett, egy hang onnan belül e szót súgá fülébe:

«Tolvaj vagy!»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Egy óra mulva a négylovas gyorsszekér vágtatott lóhalálában végig a szőnyi országuton s mikor a szent András tornya a tizenegyet verte, a gyorsszekér megállt az «Anglia» mellett a kétfejű sasos kapu előtt. Timár sebesen ugrott le róla, s sietett be e házba.

Várták.

AZ ARANYBÁNYA.

… Egyszer voltam a Csetátye Máréban.

Ha rágondolok e látványra, a keblem elszorul annál az eszménél, hogy leirjam, a mit láttam. A phantasia összeroskad, mikor mindazt fel akarja emelni, a mit élő látás hozott eléje, s felakad a kifejezés, mikor érthetővé készül tenni azt, a mi valóság.

Csak egy hasonlatot találok reá a fogalmak terén.

Képzeljük magunkat egyikébe azoknak az óriási hegyüregeknek, a miket a hold felszine mutat elénk, miknek nagy távcsöveken keresztül mély, éles árnyakkal körülgyűrűzött aknáikba betekinthetünk. Ezekbe a kietlen, lakhatlan éjszakai puszta várakba. Képzeljük, hogy a Plutarch fenekén vagyunk, melyről azt hiszik, hogy valaha tűzhányó volt.

A Csetátye Máre egy ilyen óriási üres hegy. Egy rettenetes dom, melynek csak kupolája hiányzik. A sziklák, mik körfalait képezik, titáni tömegekben egymásnak támogatva, mintha tornyok volnának keresztül-kasul döntve egymásra. Az iszonytató kráter egész fel a száz meg száz ölnyi párkányáig, s le az ezer öles kerületű fenekéig egyetlen fűnek vagy bokornak nem ad helyet; nincs ott egyéb, mint kő. Koloszok és obeliszkok, gúlák és koczkák. Egy-egy kőszál egyenesen függ alá a meredélyről, mintha minden perczben leszakadni készülne; századok óta függ ott már. Egy-egy tátongó szakadék végighasítja a falat, s alant mélységes üregben vész el. S az egyik oldalán e szörnyű szikladomnak van egy félredült kapunyilás; méltó bejárat a gigászok palotatermébe. Ezen a kapun kitekintve látunk az alant mélyedő völgyből kiemelkedni egy csucsos hegyet, melyen szinte nincs semmi zöld, csupa kő. De ez a kő mind olyan apróra megtörött darabokból áll, hogy legnagyobb közöttük a felcsillámló amethyszt.

Ez a Csetátye Máre.

S a tűznélküli vulkán, ez a hold körhegyeit utánzó sziklaüreg nem a természet munkája: ez egy emberi alkotás. A rómaiak műve ez. Ez a hegy aranyat tartalmazott: a római hódítók nekihajták a leigázott dák jobbágyokat s ilyen üreggé vágatták ki a hegyet. A bejáratnál még most is látszanak a véső és kalapács művei, s látszanak a falakon a tűz nyomai. Még akkor lőpor nem volt, a sziklákat megtüzesíték s aztán eczettel locsolták meg, így repeszték széjjel.

Az a csúcsos hegy, a mi ott a völgyből kiemelkedik, mind a széttört kövekből támadt, mikből az aranyat kiszedték. Egy porrá tört hegy.