Part 1

Produced by Albert László from page images generously made available by the Google Books Library Project

JÓKAI MÓR

ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

XLV. KÖTET

AZ ARANY EMBER. I.

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1896

AZ ARANY EMBER

REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

I. RÉSZ

PFEIFER FERDINÁND TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1896

A SZENT BORBÁLA.

A VASKAPU.

Egy hegyláncz, közepén keresztül törve, tetejéről talapjáig, négy mértföldnyi messzeségben; két oldalt hatszáz lábtól három ezerig emelkedő magas egyenes sziklafalak, közepett az ó-világ óriás folyama, az Ister: a Duna.

A ránehezülő víztömeg törte-e magának e kaput, vagy a földalatti tűz repeszté kétfelé a hegylánczot? Neptun alkotta-e ezt, vagy Volcán? vagy ketten együtt? A mű Istené! Ahhoz hasonlót még a mai istenutánzó kor vaskezű emberei sem birnak alkotni.

Az egyik Isten keze nyomait hirdetik a Fruska Gora hegy-tetején elszórt tengercsigák kövületei, a Veterani-barlang ásatag tengerlakó saurusai; a másik Istenről beszélnek a bazaltok a Piatra Detonatán; a harmadikat, a vaskezű embert hirdeti a sziklába vágott hosszú padmalypart, egy országút, melynek boltozata is van; az óriási kőhid oszlopmaradványai, az emléktábla a szikla oldalába domborműként vésve, s a meder közepébe vágott száz lábnyi széles csatorna, melyen nagyobb hajók járhatnak.

A Vaskapunak kétezer éves históriája van, s négy nemzet nyelvén nevezik azt.

Mintha egy templom közelednék felénk, melyet óriások építettek, pillérekkel, melyek kőszálak, és oszlopokkal, melyek toronymagasak, csodálatos kolossz-alakokat emelve a felmagasló párkányokra, mikben a képzelem szentek szobrait látja, s e templom csarnoka négy mértföldnyi távolba mélyed, fordul, kanyarodik, új templomot mutat, más falcsoportokkal, más csodaalakokkal; egyik fal sima, mint a csiszolt gránit, vörös és fehér erek czikáznak végig rajta: rejtelmes Istenirás betüi; másutt rozsdavörös az egész hegylap, mintha igazán vasból volna, néhol a gránit rézsut dült rétegei mutogatják a titánok merész építkezésmódját; s az új fordulónál már egy góth templom porticusa jő elénk, hegyes toronycsúcsaival, karcsu, egymáshoz tömött bazalt pilléreivel, a kormos fal közepéből egy-egy aranysárga folt világít ki, mint a frigyláda lapja: ott a kén virágzik. Érczvirág az. De élő virággal is díszlenek a falak; párkányaikról, repedéseikben, mintha kegyeletes kezek zöld koszorui függnének alá. Azok óriási lombfák, fenyők, miknek komor tömegét az őszi dér csipte bokrok sárga és piros füzérei tarkítják.

Egyszer-egyszer megszakítja a végtelen, a szédületes kettős falazatot egy benyiló völgykebel, melyen keresztül egy rejtett, emberlaktalan paradicsomba látni. Itt a két sziklafal között mély komor árny borong, s a nappali sötétbe, mint valami tündérvilág mosolyg be a napsütötte völgy képe, vadszőlő erdejével, melynek érett apró piros bogyói szint adnak a fáknak; tarka leveleik szőnyeget vonnak rájuk. Emberlak nem látszik a völgyben, keskeny patak kavarog tisztásán végig, abból gyanutlan szarvasok isznak; a patak aztán mint egy ezüst sugár omlik alá a sziklamartról. Ezeren és ezeren elhaladnak e völgy előtt, s mindenki azt gondolja magában: vajon mi lakhatik ebben?

Aztán elmarad a völgy s ismét más templomi kép következik, a többinél még nagyobb, még rettenetesebb: a két fal száznegyven ölnyire közeledik már egymáshoz s háromezer lábnyira az éghez; az a messze kiálló szikla a tetőn a Gropa lui Petro: a szent Péter sirja, mellette kétfelől a másik két titáni kőalak két apostoltársa.

S e két fal között foly alant a kőmederben a Duna.

A nagy, fenséges folyam-ős, mely megszokta a magyar sík lapályon ezer ölnyi mederben haladni méltóságos csenddel, partjain a belehajló fűzfákkal enyelegni, kilátogatni a szép virágos mezőkre s csendesen keleplő malmokkal beszélgetni; itt összeszorítva száznegyven ölnyi sziklagátba, hah, mily haraggal tör rajta keresztül! A kik idáig jöttek vele, nem ismernek reá. Az ősz óriás szilaj hőssé ifjul, hullámai szökellnek a sziklás meder felett, egy-egy roppant bércztömeg ül ki néhol medre közepébe, mint valami rémoltár; az óriási Babagáj, a koronás Kazán szikla; azokat fenséges haraggal ostromolja, rájuk zúdulva elől, s mély forgatagokat örvényítve mögöttük, feneketlen árkot vájva a sziklamederben; s aztán csattogva, zúgva rohan alá a kőlépcsőkön, mik egyik sziklafaltól a másikig nyulnak keresztül.

Néhol már legyőzte az útját álló torlaszt s a széttört sziklákon keresztűl ömlik tajtékozva, másutt megtorlik a kanyarodó szoros bérczfalánál s a ráhajló szikla alá ásta magát örök habjaival. Néhol szigeteket rakott le a legyőzhetlen sziklák mögé, új földalkotásokat, mik semmi régi térképen nincsenek; azokat benőtte vad fa és bokor, azok nem tartoznak semmi államhoz, sem magyarhoz, sem törökhöz, sem szerbhez; a senki országa az, adót nem fizető, urat nem ismerő, világon kívül eső, meg nem nevezett föld! másunnan meg elhordta a kikezdett szigetet bokraival, erdőivel, kunyhóival együtt, s letörülte alakjaikat a térképről.

A sziklák, a szigetek több ágra osztják a folyamot, mely Ogradina és Plaviszovicza között már óránkint tíz mértföldnyi sebességgel rohan, s a szűk folyamágakat ismerni kell a hajósnak; mert az emberi vaskéz csak egy csatornát vágott a meder sziklapadjaiban, melyen nagyobb hajók járhatnak, a parthoz közel csak apró hajók számára van út.

Az apróbb szigetek mentében, a szűkebb Dunaágak között sajátszerű emberi művek szakítják félbe a természet nagyszerű alkotását: kettős czölöpzetek erős fatörzsekből, mik V betű alakban mennek össze, nyilt öbleikkel vízmentének fordulva. Ezek a vizafogók. A tenger vendégei felfelé úsznak a folyón: fejüket vakartatják a vízzel, csiklandó parasytok miatt; aztán belejutnak a kelepczékbe; visszafordulni nem szokásuk, mindig előbbre haladnak a szűkülő fogdában; míg a legvégén belejutnak a «halottas kamrába», a honnan nincs menekülésük.

S e fenséges helynek hangja is oly isteni. Egy örökkétartó egyetemes zúgás, mely hasonlít a némasághoz, oly egyforma, s az Isten szavához: oly érthető. A mint az óriás folyam a kőzátonyokon végighömpölyög, a hogy a sziklafalakat korbácsolja, a hogy az örvényekben fuldokolva elmerül, a hogy a zuhatagok hanglépcsőin végigjátszik, s a hogy ez örök hullámcsattogást az örök viszhang e kettős fal között a túlvilági zene felségéig emeli, mely csupa orgona és harangszó és elhaló mennydörgés, az ember elnémul és saját szavát meghallani retteg e titáni zengés közepett. A hajósok csak jelekkel integetnek, a halászok babonás hite tiltja e helyt a szót: a veszély tudata mindenkit magában imádkozni készt.

Mert valóban, a ki itt végighalad, a míg e sötét falakat látja itt maga mellett kétfelől, mintha saját kriptája falai között evezne végig.

Kivált mikor még a hajósok félelme, a Bóra megjelen.

A kitartó hetes vihar. Ez járhatlanná teszi a Dunát a Vaskapu között.

Ha csak egy bérczfal volna, az védne ellene; de a kettő között megszoruló légnyomás oly szeszélyessé válik, mint egy nagy város utczáiban kódorgó szél: majd elől, majd hátul támad, minden kanyarodónál más irányból tör ki, egyszer-egyszer tökéletesen megszünik, aztán megint egyszerre valamely völgyzugolyból, mint lesből rohan elő, megkapja a hajót, kicsavarja a kormányt, dolgot ád minden kéznek, belerántja az egész vontató lócsapatot az alattságnál fogva a vízbe; aztán megint egyet fordul s oly sebesen tolja előre a megkapott faalkotmányt, mintha az vízmentében úsznék; a hullám úgy porzik előtte, mint az országút, mikor végigsöpör rajta.

A templomi zengés oly itéletnapi zajjá magasodik fel ilyenkor, hogy az elmerülő halálkiáltása nem hallik ki belőle.

A SZENT BORBÁLA ÉS UTASAI.

Történetünk idejében még nem jártak a Dunán gőzhajók. Galacztól elkezdve fel a Majnacsatornáig kilenczezer ló járta a partokat, a hajók felvontatásával fáradva; a török Dunán a vitorlát is használták, a magyar Dunán nem. Azonkívül a csempészhajók egész raja járt-kelt a két ország közötti víz hátán, csupán izmos karú evezők által hajtatva. A sócsempészetnek volt ott divatja. Az állam eladta másfél forintért a török parton azt a sót, a minek az ára itthon hatodfél forint; a török partról visszahozta azt a csempész, s eladta a magyar parton negyedfél forintért. S így aztán mindenki nyert rajta, az állam is, a csempész is, a vevő is. Ennél barátságosabb viszonyt képzelni sem lehet. Hanem a ki legkevésbbé volt megelégedve a nyereségével, az az állam volt, mely a saját védelmére a hosszú határparton végig őrházakat állított fel, azokba a közel falvak férfilakosságát állítá be, puskával, hogy a határ fölött őrködjenek. Minden falu adott határőröket, s minden falunak voltak saját csempészei. Minélfogva csak az iránt volt szükséges intézkedni, hogy a mely falu ifjai épen az őrségen vannak, annak a falunak a vénjei járjanak ugyanakkor a csempészhajókkal; a mi ismét igen szép családi vonás. Azonban az államnak még egyéb magas czéljai is voltak e szigorú határőrzéssel. A pestis meggátlása.

A rettenetes keleti pestis!

Mi ugyan meg nem tudjuk mondani, hogy mi az? és milyen az? mert hazánkban épen százötven esztendeje, hogy az utolsó hiu özvegyasszony felvette a pestises shawlt Zimonyban, s mire a templomba ment vele, szörnyet halt; de mivel minden esztendőben olvassuk a hírlapokból, hogy majd Syrában, majd Brussában, majd Perában kiütött a keleti pestis, el kell hinnünk, hogy az csakugyan létezik s hálával viseltetnünk a kormány iránt, a miért ajtót, ablakot elzár előtte, hogy be ne jöhessen hozzánk.

Mert minden idegen néppel való érintkezésünk valami új, eddig ismeretlen ragálylyal ajándékozott meg bennünket. Chinától kaptuk a vörhenyt, a saracénoktól a himlőt, az oroszoktól a grippét, a délamerikaiaktól a sárgalázt, s a kelet-indusoktól a cholerát; a törököktől pedig a pestist.

Azért az egész part hosszában a vis-a-vis lakozóknak csak elővigyázati rendszabályok mellett szabad és lehet egymással érintkezniök, a mi nagyon érdekessé és mulatságossá teheti rájuk nézve az életet.

S e rendszabályok igen szigorúak. Mikor Brussában kiüt a pestis, a török-szerb parton minden élő és nem élő tárgy azonnal pestisesnek nyilváníttatik hivatalosan, s a ki azokhoz hozzáér, az «kevert», az vándorol a vesztegintézetbe tíz, húsz, negyven napra. Ha egy balparti hajó vontató-kötele a fordulóknál hozzáér egy jobbparti hajó köteléhez, az egész hajó személyzete «kevert», s a Duna közepén marad tíz napig; mert az egyik hajókötélről a másikra elragadhatott a pestis, s arról az egész hajószemélyzetre.

S mindez szigorú felügyelet alá esik. Minden hajón ott ül egy hivatalos organum: a «tisztító». Rettenetes személy. Kinek kötelessége mindenkire felügyelni, mihez ér hozzá, kivel érintkezik, s a ki az utazót, ha a török-szerb parton csak a köpenye szegletével érintett is egy idegent, vagy egy szőrből, gyapjuból, kenderből készült tárgyat (ezek terjesztik a pestist), azonnal kevertnek nyilatkoztatja, s mihelyt Orsovára értek, kiszakítja családja karjai közül, s átadja a vesztegintézetnek. Ezért hívják a «tisztítónak».

S jaj a tisztítónak, ha egy ily esetet eltitkol. A legkisebb mulasztás büntetése tizenöt évi várfogság.

Hanem a csempészeken úgy látszik, hogy nem fog a pestis, mert ők nem hordanak magukkal tisztítót, s akárhogy dúl Brussában a keleti dögvész, ők éjjel-nappal közlekednek a két part között. Jó lesz feljegyezni, hogy szent Prokop a patronusuk.

Csupán a Bóra szokta megzavarni a detailüzletet, mert a Vaskapu közötti sebes árban kiveri a déli partra a hajókat, a miket csak evezők mozdítanak előre.

Igaz, hogy a vontatóval haladó hajón is lehet csempészni, s ez már en-gros üzlet; hanem ez azután többe is kerül, mint atyafiságos jó barátságba, s nem szegény embernek való. Ez már nem só. Dohány és kávé.

A Bóra bizony tisztára fujja a Dunát a hajóktól, s három-négy napra úgy helyreállítja a jó erkölcsöket s az állam iránti hűséget, hogy semmi bűnbocsánatra nincsen szükség. A hajók iparkodtak előle révbe menekülni vagy horgonyt vetni a Duna közepén, s a határőrök alhatnak nyugton, a míg ez a szél nyikorogtatja faházaik ereszeit. Hajó nem jár most.

Az ogradinai őrállomás káplárjának még is úgy tetszik, mintha reggel óta többször áthangzanék a szélzúgáson s a folyam zengésén keresztül az a sajátságos tutuló bőgés, a mit a hajóstülök két mértföldnyi messzeségre elküld, s a mi a mennydörgésből is kiválik. Valami különös visszatetsző, szomorú üvöltés az egy hosszú facsövön keresztül.

Hajó jön-e most? s vontatóinak ad jelt a tülökkel? Vagy szerencsétlenül járt a sziklák között s segélyért üvölt?

Az a hajó «jön».

Egy tíz-tizenkétezer mérős tölgyfahajó; mint látszik, egészen megterhelve, mert kétoldalt párkányain végigsöpör a hullám.

Az öblös jármű egészen feketére van festve; hanem az eleje ezüstszinű s magasra felnyuló csigafejű ormányban végződik, mely szép fényes bádoggal van kiverve. A tetőzet háztető alakú, kétoldalt lefelé vezető keskeny lépcsőkkel s fenn egy lapos járdával, mely egyik kormánytól a másikig vezet. Az ormány felőli része a tetőnek végződik a kettős kabineten, mely két szobácskából áll, jobbra-balra nyiló ajtókkal. A harmadik oldala a kabinetnek két-két zöldre festett redőnyű ablakot mutat, s e két ablak közötti téren látható a martyrhalált szenvedett szent Borbála szűzi alakja életnagyságban lefestve; rózsaszinű köntösben, világoskék palástban, s delipiros főtakaróval, köröskörül arany alapon, kezében fehér liliom.

Azon a kis téren pedig, a mi a kabinet és a hajó orrát elfoglaló vastag kötéltekercsek között fenmaradt, van egy két láb széles és öt láb hosszú zöldre festett deszkaláda, abban fekete föld, s ez teleültetve a legszebb dupla szegfűkkel, teljes ibolyákkal. A képet és a kis kertet vasrács fedi három láb magasan, s e rács tele van aggatva mezei virágkoszorúkkal, közepén gömbölyű piros üvegben ég egy mécses, s a mellé van feltűzve egy csomó rozmarin és szentelt fűzbarka.

A hajó első részére fel van emelve az árbocz, s annak a derékkampójára van kifeszítve az alattság, a három hüvelyknyi vastag hajókötél, melynél fogva a parton hetvenkét ló igyekszik a nehéz járművet vízellenébe vontatni. Más időben felényi is elég lett volna itt, s a felső Dunán tizenkét ló is elhúzza, de itt és a szél ellen küzdve a hetvenkettőnek is sok biztatás kell.

Az a kürtölés a lóhajcsárok vezetőjének szól.

Emberhangot hiába volna most itt vesztegetni. A hajóról a partig ha elhatna is az, a sokszerű viszhang úgy összezavarja hogy ember meg nem érti.

Ellenben a tülök hangját a ló is megérti: annak a vontatott vagy megszaggatott, ijesztő vagy biztató üvöltéséből megtudja ember és állat? hogy no most sebesebben kell menni, most lassítani a lépést, most egyszerre megállni.

Mert a hajónak változatos sorsa van e sziklacsatornában: küzdenie kell a féloldalt verő széllel, a folyam rejtélyes folyásával, saját terhével, sziklák és örvények kerülgetésével.

Két ember kezében van a sorsa. Az egyik a kormányos, a ki a timon-rudat tartja; a másik a hajóbiztos, a ki a tülökhanggal jelzi az elemek ordítása közepett a vontatók feladatát. Ha valamelyik rosszul érti a dolgát, a hajó vagy felfut valami sziklapadra, vagy belesikamlik a forgóba, vagy átverődik a túlpartra, vagy felakad valami zátonyon, s akkor el van veszve emberestül, egerestül.

Hanem ennek a két embernek az arczán nem látszik meg, hogy tudnának valamit a félelemről.

A kormányos ölnyi termetű kemény férfi volt, erősen rezes arczszínnel, a két orczáján a pirosság vékony hajszálerek szövevényében fejezte ki magát, miktől a szeme fehére is reczés volt. Hangja örökösen rekedt s csak kétféle változatot ismer: vagy erős kiabálást, vagy kopott dörmögést. Valószinűleg ez kényszeríti, hogy torkának kettős gondját viselje: előlegesen egy vastagon átpóláló veres gyapotkendővel, utólagosan a pálinkás butykossal, a mi állandó helyén van a mándlija zsebében.

A hajóbiztos egy harmincz év körüli férfi, szőke hajjal, mélázó kék szemekkel, hosszú bajuszszal és másutt simára borotvált arczczal, középszerű termet, első tekintetre gyönge alkatunak látszó; a hangja is hozzá való, csaknem nőies, mikor halkan beszél.

A kormányost Fabula Jánosnak híják; a hajóbiztos neve Timár Mihály.

A hivatalos «tisztító» a kormányos timonpadlója szélén ül, fejére húzva darócz kámzsáját; ennek csak az orrát látjuk, meg a bajuszát, mind a kettő veres. Ennek a nevét nem jegyezte fel a történelem. Jelenleg épen bagót rág.

A nehéz tölgyfaajtóhoz van kapcsolva a dereglye, abban ül hat hajóslegény, a kik ütenyre eveznek; minden nyomásnál egyszerre felugranak helyeikről, két lépést felszaladnak egy zsámolyos emelvényre, akkor megkapják az evezőrudat, beleakasztják a Dunába a lapátot s aztán hanyat vetik magukat a padjaikra; a vontatón kívül ez is segíti a hajót, a hol erősebb a víznyomás.

Egy kisebb csónakforma a dereglyéhez kötve úszik.

A kettős kabinet ajtajában áll egy ötven év körüli férfi, s török dohányt szí csibukból. Keleties vonások; de inkább török, mint görög jelleggel, pedig külseje egészen görög szerbet akar mutatni, prémes kaftánjával, gömbölyű veres süvegével. A figyelmes szemlélőnek azonban fel fog tünni, hogy arczának borotvált része a többihez nézve nagyon világos, mint szokott azoknál lenni, a kik nem rég vágták le onnan a sűrű körszakállt.

Ez az úr Trikalisz Euthym név alatt van bejegyezve a hajókönyvbe, s a hajóteher tulajdonosa. A hajó maga Brazovics Athanáz, komáromi kereskedő sajátja.

A kabinet egyik ablakából végre egy fiatal leányarcz tekint ki, s ez által szomszédjává lesz szent Borbálának.

Mintha ez is szent volna.

Ez arcz nem halavány, de fehér; a márvány, a kristály önerejű fehérsége az, olyan jogos sajátja a fehér szín, mint az abyssininak a fekete, a malayinak a sárga. Semmi idegen színvegyülettől nem háborított fehérség, melyre nem idéz pirt sem a szemközt fuvó szél, sem a szemébe néző férfitekintet.

Igaz, hogy még gyermek, alig több tizenhárom évesnél; de a magas, nyulánk alak és komoly, szoborszerű arcz, tökéletes antik vonásokkal, mintha anyja a miloi Venus arczán feledte volna szemeit valaha.

Sűrű fekete haja valami érczes fénynyel bir, minő a fekete hattyú tolla. De szemei sötétkékek. Két hosszú, vékonyan rajzolt szemölde csaknem összeér homlokán; az ilyen összeérő szemöldök valami varázshatalmat kölcsönöznek az arcznak. Ez a két vékony szemöld együtt mintha valami fekete aureole volna egy szent kép homlokán. A leány neve Timéa.

Ezek a szent Borbála utasai.

A hajóbiztos, mikor a tülköt leteszi a kezéből, mikor a fenékmérő ónnal megvizsgálta, hány lábnyi vizben haladnak most? időt vesz magának, hogy a szent kép rácsozatához fordulva, a leánykával beszélgessen.

Timéa csupán új-görögül ért, s a biztos azt a nyelvet is folyékonyan beszéli.

A táj szépségeit magyarázza a leánynak: az ijesztő, a borzalmas szépségeket.

A fehér arcz, a sötétkék szemek mozdulatlanul figyelnek beszédére, de nagyon figyelnek.

A biztosnak mégis úgy tetszik, mintha ezek a szemek nem ő rá figyelnének, hanem azokra a violákra, a mik szent Borbála lábai előtt illatoznak. Egyet leszakít közülök s odanyujtja a gyermeknek, hadd hallgassa közelebbről, mit beszélnek a virágok?

A kormányos látja ezt mind onnan a timon-állványról s nem tetszik neki.

– Pedig jobb volna, hadarja ráspolyzengésű hangjával, a helyett, hogy a szent elől letépi a virágokat s annak a gyermeknek adogatja, ha egy szentelt barkát meggyujtana a lámpásnál; mert ha a Jézus neki visz bennünket annak a kőbálványnak ott, a Krisztus sem ment meg bennünket. Jézus segíts!

Ezt az áldást, ha maga lett volna is, elmondta volna Fabula János; de minthogy a tisztító épen ott ült, az is hallotta s párbeszéd lett belőle.

– De hát miért kell kegyelmeteknek épen ilyen nagy viharban átkelni a Vaskapun?

– Miért hát? felelt Fabula János, megtartva azt a jó szokását, hogy a kellő meggondolás végett előbb egyet húzzon a szalmás butykosból, csak azért, mert sietős az útunk. Tízezer mérő tiszta buza van a hajónkon. A Bánátban nem termett, Oláhországban meg nagy volt a termés. Azt viszszük fel Komáromig. Ma szent Mihály napja van; ha nem sietünk, itt kap bennünket a november, s odafagyunk valahol az útban.

– S hogyan hiszi azt kegyelmed, hogy novemberben befagy a Duna?

– Nem hiszem, hanem tudom. Megmondja azt a komáromi kalendárium. Nézze csak meg a szobámban: ott van felakasztva az ágyam fölé.

A tisztító még mélyebben húzta be az orrát a kámzsájába s nagyot köpött a Dunába a rágott bagótól.

– De pedig ne köpködjön a Dunába ilyenkor, mert azt a Duna nem szereti. A mit pedig a komáromi kalendárium mond, az szent. Most tíz esztendeje épen így megjövendölte, hogy novemberben beáll a fagy. Én siettem is haza a hajómmal; akkor is a szent Borbálán voltam. A többiek kinevettek. Aztán november 23-kán egyszerre beállt a hideg, fele odafagyott a hajóknak, ki Apatinnál, ki Földvárnál, akkor aztán én nevettem. – Jézus segíts! szorítsd azt a lapátot, hééééj!

A vihar ismét dühösen nekifeküdt a hajónak. A kormányos arczán kövér izzadságcseppek csorogtak végig, a mint a kormányrudat visszatartani erőködött; de nem kellett neki segítség. Megjutalmazta magát érte egy korty pálinkával, a mitől a szeme még veresebb lett.

– No csak a mellett a kőláb mellett segítsen el bennünket a Jézus! fohászkodék nagy erőködés közben. Feszítsd azt a lapátot, te gyerek! Csak ezt a követ elkerüljük szerencsésen.

– Aztán majd jön a másik.

– No meg a harmadik, meg a tizenharmadik, és mindig készen tarthatjuk a harangozópénzt a szánkban, mert minden órában hatszor esünk át a koporsó födelén.

– Hallja kegyelmed, szólal meg a tisztító, az egész rágdohány-csomaszt kivéve a szájábul, én azt hiszem, hogy ez a kegyelmetek hajója nem csupán buzát szállít.

Fabula uram oda nézett a csuklya alá, aztán vállat vont.

– Bánom is én. Ha dugáru van a hajónkon, legalább nem maradunk vesztegzárban: hamar odább mehetünk.

– Hogyan?

A kormányos a markával egy kanyarító mozdulatot tett a háta mögé, a mire aztán a tisztító nagyot röhögött. Megértette, mit jelent az?

– No most nézze kend, szólt Fabula János, a mióta itt jártam, már megint változott a vízjárás; ha most szél hosszában nem eresztem a hajót, belekerülünk ebbe az új forgóba, a mi a «szeretők sziklája» alatt támadt. Látja, hogy úszik itt a hajónk mellett ez a pokolbeli szörnyeteg folyvást. Egy öreg viza. Legalább van öt mázsás. Mikor ez a gonosz állat így versenyt úszik a hajóval, mindig valami szerencsétlenség támad. Jézus segíts! Csak olyan közel járna, hogy a szigonyt a hátába dobhatnám. Jézus segíts! Az a biztos meg egyre azzal a görög leánynyal kalatyol oda elől, a helyett, hogy a fullajtároknak tutulna. Azt a leányt is a veszedelem hozta ide. A mióta a hajómra lépett, mindig felszél fúj. Nem is lehet az valami jó. Olyan fehér, mint valami lélek, s összeérnek a szemöldökei, mint a boszorkánynak. – Timár uram, tutuljon annak a fullajtárnak, hohooó!

Timár uram pedig nem nyult a tülökhöz, hanem a fehér leánynak mesélte a sziklák és zuhatagok tündérregéit.

Mert a Vaskaputól elkezdve föl egész Clissuráig mind a két part minden sziklaormának, barlangjának, a meder minden sziklájának, szigetének, forgatagának van története, tündérregéje, népmondája vagy zsiványkalandja, mikről beszélnek a világtörténet könyvei, vagy a sziklákba vágott betük, vagy népénekesek danái, vagy a hajósok szájhagyományai. Egy kővévált könyvtár az; a sziklák nevei a kifelé fordított könyvek sarkai, a ki azokat ki tudja nyitni, egy-egy regényt olvashat belőlük.

Timár Mihály nagyon jártas volt már ebben a könyvtárban, sokszor megjárta az utat a rábizott hajóval a Vaskapun keresztül; minden kő és sziget ismeretes volt előtte.

Talán egyéb oka is lehetett az apró regék elbeszélésére az ismeretterjesztési vágynál? Talán az a jóakaratu törekvés vezette, hogy mikor egy gyönge szivű teremtésnek valami nagy veszélyen kell keresztülhatolni, mely még az erős férfiak edzett szivét is megremegteti, olyankor ezek, kik a borzasztóval már megbarátkoztak, az ismeretlen figyelmét a mesék világába félrecsalogassák.