Part 8

Eleinte zavaros töprengéseibe később némi rendszert vitt bele. Föltette magának a kérdést: vajjon mit csinálna más az ő helyén? Egy igazi férfi természetesen, például az atyja?

Erre a kérdésre már könnyü volt felelnie. Egy igazi férfi türne az ő helyén, büszkén viselné vakmerő tette következményeit… Hát a mártirok, az eszmékért halók?… Hol vagyon az megirva, hogy az élet neki csupa örömmel adós?… Szenvedtek már nálánál százszorta különb emberek is. És gyönyörrel szenvedtek, néma megadással, fönségesen… Hát miért legyen ő másnál hitványabb, kishitübb? Éppen ő: egy Fenessy, a kinek elődei tizével véreztek el a szabadságharcokban?!…

Addig vivódott magával, mig reggel felé végre megedzették gyermekszivét lélekemelő gondolatai… Elaludt. És gyönyörteljes volt az álma… Teste egy érckoporsóban pihent, fején babérkoszoru. Körülötte a népek ezrei… Zugott a himnusz egetverő búgással… És a himnusz magasztos hangjainál fölszállott lelke a dicsőséges magsságba: oda, a hol a magvarok Istene lakik… És körülvették csillogó szárnyu fehér angyalok… És levették fejéről a babért s egy dicsfényt varázsoltak helyébe…

Mire fölébredt Bódi, mintha ujjászületett volna, egész uj embernek érezte magát. Maga se ismert magára. Érezte, hogy valami nagy dolog történt vele, azt is sejtette, hogy átváltozása tegnapi vakmerőségének volt a következménye, csak azt nem tudta magának megmagyarázni, mínt lehetnek alapjában kicsi okoknak egy emberre nézve oly végtelen horderejü okozatai. Ime tegnap még gyermek volt, élvvágyó, gondtalan fickó, a kinek nem volt egyéb gondja, mint a saját öröme; még nemesebb indulatai, hazaszeretete is az önzés, a dicsvágy jegyében fakadtak ki lelkéből – és ma… ma már mindenre kész, béketürő, komoly férfiunak érzi magát… Csodálatos!…

Egy csöppet sem volt a dolog csodálatos. Férfivá érett Bódi: ennyi. A tényben benn van a magyarázat. Annak a magyarázata is, hogy Bódi átváltozásának okait nem értette meg. A nagy erények gyakran öntudatlanul sarjadzanak ki az emberi lélekből. Minden gyakorlat nélkül. Az erény megtanulható, de sokszor már benne van a vérben. Ott lappang egy ideig, aztán egyszerre csak kitör minden nagyobb krizis nélkül… A nemes fajbeli ember kiváltsága ez. Isten kegyelméből.

… Bódi most már egész nyugodtan, méltósággal várta a történendőket. Nyugtalanságot mindössze szülei miatt érzett. Hogy fogják azok elbirálni az ő vakmerő tettét? Meg fogja-e atyja érteni, hogy nem puszta virtuskodásból, hanem szive parancsára ütött széjjel a tisztek között. Hogy az neki szent kötelessége volt, a miért kicsufolni merészelték a magyar lélek fájó bánatát?… Csak be fogja látni, hogy ezt egy Fenessy nem türhette el?…

Mindenesetre értesiteni akarta a fiu szüleit a történtekről. Kiméletesen, de körülményesen.

Baj volt, hogy irni nem tudott a fájó karja miatt… Hát majd diktálni fog. Csengetett. Háziasszonya, egy tisztes öreg nő, azonmód belépett.

– Rimocziné, lelkem, – rendelkezett vele Bódi, – küldjön valakit Reviczky urért: kéretem, látogasson meg azonnal, igen fontos beszédem van vele.

Rimócziné intett, hogy érti, egyben jelentette, hogy a vizit-szobában egy ur várja fölébredését; már jó egy órája várja.

Bódit meglepte a dolog.

– Miért nem ébresztett föl?

– Nem engedte… Azt mondta, pihenésre van szüksége a tekintetes urfinak.

– Kicsoda az az ur?…

– Gróf Bredának mondta magát.

Bódinak, maga se tudta volna igaz okát adni, de kimondhatatlanul jól esett a kapitány nemes figyelme. Hiába: a lengyel! Ha katona is, nem válik szükszivü soldatenkinddé, megtartja egyéniségét: azt becsüli meg, nem pedig a szoldateszka ócska cafrangjait. Lám, számba se vette bajtársai kudarcát, a mit a Militärgeist értelmében kötelessége lett volna neki is megvetéssel megtorolnia: eljött hozzá bizonyságot tenni, hogy méltó tettnek tartja az ő tettét, hiába esett folt négy selyemportopén.

– Vezesse be a kapitány urat…

Rimoczyné távozott. A kapitány belépett. Polgári ruhában volt. Már az ajtónál nyujtotta kezét Bódi felé. Finom ajkán kedves lebilincselő mosoly.

Bódi felült ágyában és mohón megragadta a lengyel gróf kezét.

– Köszönöm, kapitány ur, köszönöm, – mondta kipirulva, szinte nedves szemmel, – igen jól esik nekem, hogy meglátogatott.

A kapitány, mintha régesrégi barátja lett volna, leült a Bódi ágya szélére és kezét nem eresztette el.

– Megtettem volna, – mondta, – ha a kardomba kerül is.

– Minek köszönhetem ezt a rokonszenvet? – kérdezte Bódi pirulva.

– A hősiességének… Fiatal barátom, ön egy igazi race… Az antik vitézek hősi tipusa.

Bódi még jobban elpirult, dadogva szabadkozott.

– Kitört belőlem… nem tehetek róla… Ne merje senki megcsufolni a magyart szent érzéseiben.

– Én értem önt…

Most egy pillantnyi csend következett. A kapitány törte meg.

– A lengyel könnyen megérti a magyart…

És egy könycsepp gördült ki szeméből és a Bódi kezére esett…

A másik pillanatban már egymás keblén zokogott magyar és lengyel…

… Csakugyan: könnyen megértik egymást az elnyomott nemzetek fiai…

A lengyel igy bucsuzott Bóditól:

– Gondolj rám, testvér. Én el nem felejtelek.

– Én se, testvér, soha, soha!…

Alig távozott a kapitány, már is egy uj látogatót jelentett be Rimócziné:

– Egy ritkaszakállu, sovány ur, ugy tesz, mintha félne.

– Vezesse be.

… Az uj látogató belépett és habozva állt meg az ajtónál.

– Filax!

Bódi nem törődve felkötött karjával, kiugrott ágyából és hű nevelője keblére vetette magát.

– Filaxkám, pajtikám, az Isten hozott!… Hol bujkáltál ilyen sokáig?… Miért nem kerestél föl hamarább?

Filaxnak sirásra ferdült a szája, alig birt szólni érzelmeitől.

– Féltem, – dadogta, – hogy agyoncsap a tekintetes ur… De most már nem bánom, ha agyoncsap is… Nem hagyhatlak magadra, mikor bajban vagy.

– Tudod?…

– Mindent tudok. Teli vannak az ujságok vele.

És menten kipakkolt öblös zsebéből vagy tizenkét lapot.

– Mit irnak a lapok? – kérdezte Bódi kiváncsian.

– A lapokkal meg lehetsz elégedve, – válaszolt Filax, s fölragyogott apró szürke szeme, – megtettek téged nemzeti hősnek.

– És a cenzura türte?

– Csuda történt: türte.

– Alig érthető…

Filax hosszu orrára tette mutatóujját.

– Én azt hiszem: pedzem.

– Nos?

– Hát szoritják az ármádiát a poroszok.

– Abból semmi sem következik.

– Dehogy nem, – sunyitott Filax, – ha elfenekelik a hires ármádiát, nem mernek többet hencegni. Félni fognak, hogy a tetejibe mászik a magyar is.

– Gondolod?

– Nemcsak gondolom, de tudom… Most már csak azért drukkolok, hogy még idején kikapjanak.

– Idején?

– Persze, még mielőtt érkezésük lenne kimondani rád az itéletet.

Bódi elnevette magát és megragadta a hű Filax kezét.

– Mi befolyása lehetne a háboru kimenetelének az itéletre?

Hát erre is felelt Filax:

– Az, hogy más biróság kezébe kerülsz, ha Schmerling bukik. Már pedig az ármádiával együtt buknia kell Schmerlingnek is. És akkor egy liberálisabb éra fog következni, mert megfenyitett zsarnoknak se hatalma, se mersze…

Nem folytathatták a politizálást… Egy csupasz képü, cseh forma ember lépett a szobába minden bejelentés nélkül.

– Fenessy Boldizsár urat keresem.

– Itt vagyok.

A jövevény meghajtotta magát.

– Én, – szavalta komikus méltósággal, – a rendőrség kiküldöttje vagyok és a törvény nevében letartóztatom önt. Kövessen!

A Filax lelkére ólomsulylyal nehezedtek rá a kevély szavak. De Bódi csak nevetett rajtuk. Szinte kedve szottyant egy kis tréfálkozásra:

– Mennék, barátom, – válaszolt a rendőrnek mosolyogva, – de nem tudom fölhúzni a kabátomat.

– Muszáj!

– Hiába muszáj, ha nem lehet.

A polgári rendőr ráncba szedte széles, hivatalos képét.

– Miért nem lehet?

– Mert megdagadt a karom…

A hivatalnok meg akarta tapogatni a Bódi karját, de ez ellen már tiltakozott a büszke fiu:

– Drei Schritt von Leib!… Követni fogom kabát nélkül.

A cseh ajkába harapott, de nem szólhatott. Kezet vetni arra, a ki követi parancsát, nem volt joga. Mit volt mit tennie, megvárta, a mig Bódi a Filax segitségével felöltözködött…

Bódi, mielőtt elbucsuzott volna, lelkére kötötte Filaxnak, hogy, ha maga nem akarja, bármi uton-módon tudassa szüleivel a vele történteket. Különösen arra kérte, hogy kisérje figyelemmel az ezután történendőket, a mikről a lapok esetleg nem is vehetnek tudomást. Legyenek mindenről értesülve édes szülei, hogy legalább fölösleges aggodalmakkal ne gyötörjék miatta magukat.

Filax könyezve igért meg mindent.

Bódi követte a rendőrt. Ingujjban. Mindössze egy plaidet vetett a vállára.

*

… A Bódi ügye nem maradt a rendőrség kezében. Illetékességi szempontból a katonai főparancsnoksághoz tették át a Schmerling-rendszer emberei. Onnan visszaküldték holmi pótlások végett, meg visszakérték. A vers vége az lett, hogy Bódi két évi börtönre itéltetett: szándékos emberölés kisérlete, az államhatalom méltósága ellen elkövetett erőszak és egyéb, még cifrább titulusu bünök miatt…

Teljesedett hát a lelkes fiu hő ágya: ha nem is szeleme erejével, – lelke tüzével, vére hullatásával szolgált a hazának. Öklével vágta a gunyolódók képébe: ne bántsd a magyart! S a legszentebb oltárra legszentebb jogát: szabadságát tette föl áldozatul.

XVII. Fenessy Boldizsár Budapesten. Bódi alispán lesz.

A Bódi hősies bravurja óriási örömet keltett mindenfelé. Nemcsak Pesten, az egész országban egyszeribe ismertté lőn a neve. Ezekben a naiv, aggodalmas időkben üdvös épülésére szolgált az elnyomott magyar lelkének a faji erő minden, bárha nyers és hasznot nem hajtó kitörése is. A csüggedő önbizalmat fokozta, szitotta a jobb jövő reményét.

Hovatovább ugy emlegették a Bódi nevét szerte a hazában, mint a Kinizsiét. Ragyogó szemmel, dagadó kebellel, egész legendákat meséltek tüneményes erejéről, vakmerőségéről. Ha kifáradt a lelkesedés, a fantázia kapta dicsőségét szárnyaira. Akkora hőstetteket követtettek el vele képzeletben, hogy diszére vált volna magának Achillesnek is.

De untig elég volt az is, a mit az ujságok irtak a tigrisbeli „vérfürdőről“. A rideg tényállásnál mindenesetre legalább is kétszerte több vala…

Boldizsár ur először éppen egy ilyen költészetkedvelő ujság utján vett tudomást a fia „hőstettéről“. Hogy milyen érzések szakadtak föl akkor az öreg nemes szivéből: azt aligha lehet leirni. Legföljebb, a mit mondott rája.

– Örömmel halok meg akár ebben a percben, mert él a Fenessy-vér.

Persze a következő napon már egészen más érzéseket váltott ki benne az ujság hiradása. Mikor megtudta belőle, hogy letartóztatták az ő egyetlen fiát: éktelen dühre fakadt.

– Hazátlan bitangok! Hogy mertek kezet vetni egy Fenessyre?!…

Hát még a mikor megtudta, hogy két évi börtönre itélték el az ő vére vérét. Akkor kezdte csak igazában érezni, hogy „nincs többé haza!“ Idegenek uralkodnak fölötte: honszerző elődök méltó ivadékát gyáva bérencek megbosszulására börtönbe vetik… Hát ezért folyt annyi hősi vér egy álló évezreden át?!…

Konzervativ, oligarchikus világnézetének sötétjéből a népek jogfejlődésének törvényszerüségét nem látta be. Mindent dogmatizált. Dogma: mindamaz eszmény, a mi bármi időben is nagygyá tette a magyart. Dogma: a hazaszeretet, a vitézség, a hüség; dogma: a kegyelet, a hagyomány, nemesi kiváltság – dogma, amihez szentségtelen kézzel hozzányulni nem szabad.

A Bódi elitéltetésében sem látott semmi egyebet, mint hogy bitor pribékek, kiknek a hazához semmi közük, lábbal tiporják eme szent dogmákat… Elbődült fájdalmában. De csakhamar erőt vett magán. Pakkoltatott és küldött a papért, hogy fölutazzék vele Pestre… Majd megmutatja ő, hogy ki az ur ebben az országban! Az-e, a ki vérrel szerezte a földjét, vagy az, a ki pogány kézzel fosztogatja oltárjait…

Másnap már Pesten voltak Fenessy és Bacsák.

Mindenekelőtt azt kajtatták, hogy hol van elzárva Bódi, s ki itélte el. Megtudták, hogy Budán hüsöl egy ideiglenes kaszárnyabörtönben s hogy szigoru büntetését főképpen gr. Gy....-nak, a fő Commandierender Generalisnak köszönheti.

Hát ez egyelőre elég volt Boldizsár urnak. Befogatott és föl a várba! Egyenesen a generális szine elé.

Eleinte nem igen akarták beereszteni. Hogy ő excellenciája csak másnap ad kihallgatást, ma hivatalos teendőit kell végeznie. De nem hagyta ám Boldizsár ur magát. Rárivallt az akadékoskodó segédtisztre, akárcsak otthon a kocsisára.

– Nem kérek én _kihallgatást_. Engem _kihallgatni_ csak a magyar királynak van joga. Én _beszélni_ akarok a tábornok urral, mert sorom van vele.

A segédtisztnek, ugylátszik, imponált a merész gőg (vagy hogy kerülni akarta a skandalumot), bejelentette a nyakas nemest.

Egy perc mulva már ott állott a parancsnok előtt. Jobb lábát előrecsapta s megszegte derekát. Semmi tisztelgés, semmi cerimónia. Megrázta büszkén fölvetett fejét s mindjárt a tárgyba kapott.

– Tábornok ur, ön elzáratta fiamat!…

A tábornok-gróf hatalma tudatában, gőggel akarta visszautasitani a magyar ur erőszakos fölépését. De nem használt az erőlködése semmit. Mint pincsi kutya a komondor mellett: ugy eltörpült a Fenessy-gőggel szemben. Csak gorombáskodnia sikerült.

– Mit akar az ur? A fiát elitélte a törvényszék. Punktum, mehet!

Nohát, ha kellett, gorombáskodni tudott ám Fenessy is.

– Nem azt kérdezem, hogy mehetek-e, majd megyek ha akarok, azt kérdezem, mi jogcimen merték elitélni a fiamat?!

A generálisnak szinte megfagyott a vére.

– Hogy mer velem ilyen hangon beszélni?

– Hogy mer engem vallatni?

A két férfi farkasszemet nézett egy ideig. Aztán, mikor már nem állta a vén szittya kemény tekintetét, csengetett a tábornok.

A segédtiszt beugrott s feszesen, mint a cövek, parancsra várt…

– Kisérje ki ezt az urat.

Fenessy ugy tett, mintha nem róla volna szó. Összeszoritotta fogát és a sarokba nézett.

Ekkor hozzálépett a segédtiszt és udvariasan meghajtotta magát.

– Sziveskedjék követni.

Fenessy megvetéssel nézett le a kis tisztre.

A tábornok felelt helyette.

– Vagy ki, vagy be: a hol a fia van.

De már erre kitört a Fenessy elfojtott dühe.

– A ki hozzám mer nyulni, leütöm, ha a császár inasa is, – kiáltotta, a hogy csak kifért a torkán…

Ezzel aztán be is adott magának. A segédtiszt egy jeladására hat szuronyos katona lépett a terembe és körülvette a kevély nemest… Öt perc mulva már börtöne ajtaját döngette tehetetlen dühében, mindaddig, a mig le nem vette lábáról a kimerülés. Akkor elbőgte magát kínos fájdalmasan:

– Hazátlan a magyar!

*

Öreg Fenessyt még aznap kieresztették börtönéből. A generalisszizmus humorosan fogta föl a _kirohanását_, nem csinált belőle casust.

Bódi azonban még hosszu időkig nyomta a kínpadot. Nem mondhatni: nem bántak vele rosszul. Félig-meddig politikai fogolynak tekintették, a mi elég becsületes eljárás volt, mert hiszen rászolgált ő a büntetésre politika nélkül is. Ha nem is két évre, egypár hónapra mindenesetre elitélték volna a legszabadelvübb jogállamban is. Négy betört koponya élvezete sehol a világon ingyenbe nem mehet…

Egyszóval, tisztességesen bántak Bódival. Élhetett a maga kosztján és pipázhatott is. Sőt azt is megengedték neki, hogy vendégeket fogadhasson minden csütörtökön.

Öreg Fenessy természetesen mindjárt az első csütörtökön fölkereste fiát.

Megható volt a viszontlátás jelenete. A vén szedátus nemes örömkönyeket sirva ölelte át fiát, mintha tiz éve nem látta volna: ismergette, simogatta viruló szép arcát, sehogy se birt betelni vele.

Bódi végtelenül elérzékenyedett. Ez az érzékenység aztán ráragadt az öregre is s szivében menten bánattá komorodott.

– Mit ér a te lánglelked, fiam, mit az erőd, mikor nincs hazád!…

A honfibú tovább kitörésének egy szürke jelenés vetett véget: Filax. Isten tudja, hogy jött, mint jött, egyszerre csak ott állott a börtönszoba sarkában lehorgasztott fejjel, mint az eleven bünbánat maga.

– Bocsásson meg a tekintetes ur, – rebegte, – vagy csapjon agyon.

Hát nem csapta agyon az öreg nemes. Nem volt ő olyan veszedelmes ember, mint a milyennek mutatkozott. Szánalom ébredt szivében a bünbánó férfiu iránt: megbocsátott neki.

– Nem haragszom, Filax.

… Filax ezentul minden csütörtökön becsukatta magát Bódihoz. Már reggeli hét órakor ott csavargott a börtönajtó körül, pedig csak nyolc órakor eresztette be a profósz, az volt a regula…

… A fogházban töltött idejét Bódi nem pazarolta el lelketölő buslakodásra. Elővette jogi könyveit és tanult. Mohó szorgalommal, tudományvágygyal. Három hónap alatt teljesen elkészült a másodévi tananyaggal, de nem állott meg itt: neki feküdt a harmadik éven kötelező tantárgyaknak. További három hónap alatt bevette ezt az anyagot is. A börtön magányában rengeteget lehet tanulni: elzáratásának évfordulóján bevégezte összes jogi tanulmányait. És a végzett munkával való megelégedésének végtelen gyönyörüsége elfelejtette vele a fogház gyötrelmeit. Csak az lebegett szeme előtt, hogy most már, ha majdan kiszabadul, nem kell tudatlanul kilépnie az élet küzdterére, szolgálni fog a hazának nemcsak öklével, a fejével is.

Nem sokáig váratott magára az alkalom… Megjött a várva várt nagy hir s végigzugott az egész országon, reményt fakasztva, jogot követelőn: szétverte a porosz az osztrák ármádiát…

És jól spekulált Filax. A _császár_ kijelentette: adassék meg a magyarnak, a mit kiván. Valamelyik okos hazafi fogalmazza meg, hogy mi légyen ez a kivánság. Ha készen lesz vele, terjeszsze elő.

És kilépett a porondra a tekintetes urak legnagyobbika, Deák Ferenc, s klasszikus paragrafusokban törvénybeszedte a magyarok kivánságait… És megkezdődött a nagy tárgyalás nemzet és uralkodó között…

… A többit tudjuk. A többi történelem. Még az is történelem, hogy a königgräci nagy vereség után bőséggel áradt a magyarra a fölfüggesztett fejedelmi kegy… Ez a kegy nyitotta föl a Bódi börtönének ajtaját is, tiz hónappal büntetésének lejárta előtt…

Bódi természetesen azonnal utazott Fenesre, hogy keblére ölelje szüleit. Ám nem ment az utazása akadályok nélkül. A redivivus, jogaiba visszahelyezett megye elfogta a székhelyen való átutaztában és rendezett mellette egy olyan tüntetést, hogy diszévé vált volna egy diadalmas hadvezérnek is. A fölszabadulás kitörő öröme lángot szitott volna akkor a kihaló szikrából is…

… Bódi rövid ideig pihent a szülei házban a szeretet ölén. Sarkalta a tettvágy és kötelességérzés. Beállott a megyéhez. A főispán kinevezte tiszteletbeli főjegyzőnek. A tisztujitó közgyülésen pedig „a haza körül szerzett érdemei révén“ központi szolgabirónak kiáltotta ki a megye közönsége.

Innen már csak egy lépés az alispánságig. És megtette Bódi ezt a lépést rövid négy év alatt. Csak huszonhat éves volt még akkor, de mit törődött azzal a megye. Bódi verekedett, ült a hazáért a keserves időkben, azonkivül négyezer hold föld nézett reá s kitünő erőnek bizonyult mint szolgabiró: hát mit teketóriázzanak a kora miatt. Ur a megye, mutassa meg, hogy meg tudja jutalmazni az érdemet.

*

… Igy teljesedett be a büszke Fenessy-nemzetség vágya, reménysége. Győzelemre segitették a kor mai szelleme, a viszonyok játéka.

De az már tisztán a Bódi egyéni érdeme volt, hogy hiven és méltósággal töltötte be azt a kiváltságos állást, a melyre őt nem egyéni rátermettsége, de a hazafiui enthuziazmus emelte föl. Nem követelt semmi fölösleges cafrangot, de a kiszabott kereten belül vasmarokkal vezette az adminisztrációt. És volt rend a megyén… És a megye büszke volt hires fiatal alispánjára.

Kár, hogy az öreg Boldizsár fia dicsőségének nem tudott igazában, szive szerint örülni.

– Mit ér a’ fiam, – mondogatta a makacs tuhudun, – a mikor nem az igazi megye ez a mostani. A haza sem az, a mi volt…

És hiába beszélt neki Bódi korszellemről, jogfejlődésről, haladásról: makacsul megmaradt az ő antikveretü dogmáinál.

– Hajahaj, fiam, a régi virtus teszi a magyart s a régi virtus kihalt…

Holta napjáig igy borongott öreg Fenessy. Hovatovább mit sem törődött a közügyekkel, a végén már nem igen érdekelte a fia szereplése sem. Örök bánat rágta a vén mohikán szivét…

… Elfogódott szivvel gondolunk a kivesző állatóriásra: a bölényre is, hogyne siratnánk hát meg a Fenessy Boldizsárok klasszikusan merev, tömör tipusának kipusztulását a nemzet testéből?!

Sirassuk meg, de ne irigyeljük, ne utánozzuk őt. Erővesztő a bánat, holott dolgoznunk kell.

Dolgozzunk, dolgozzunk!…

*

Filax professzor D....ben. De most már nem sovány, kövér, mint a duda. És pompásan szolgálja a hazát. Hat kemény fia van. Szakasztott olyanok, mint az apjuk. Pedig, hej, az anyjuk valamikor!… Nevezetesen Csigolyáné az anyjuk…

TARTALOM.

Filax, Boldizsár úr és Bódi. 5 Béka a kontyban. A rákok. A második konjugáció. Borongás. A mókus. 13 Filax mint levéltáros és jogász. Eperjesi virágok. Bódi kicsapatik. 23 Filax elbujdosik. Riadalom Fenesen. Bacsák, a pap és a zsákja. Mit mond a geográffia? 31 A csuhás úrfi és a sarkantyus barát. Böngérfi, a bonviván. Bódi, a barát és a menyecske. 43 A familia. A Bódi-lex. Filax és a kályhalyuk. 54 Utazás Pestre. Bódi fölvétele. A sógor. 63 Filax degradáltatik. A mauzi és a cica. A kutyusok és a pávián. 71 Bódi kedvtelései. A pincsi mennybemenetele. Jiritsek, a ravasz műevő. 83 Bódi a kutyaszoritóban. A leleményes Filax. A szemérmetes Csigolyáné és a diván. 98 Filax a zavarosban halászik és megfogja a nagy halat. Bódi, mint nevelő és Filax, mint tanítvány. 113 Filax diszkötésben. Az alapvizsgálat. A hitelezők. Bacsák pénzt hoz. 119 Takarodó. Filax letöretése. Bódi fordulása. 132 Gyászban a fenesi kuria. Mégis pap a pap. Bódinak szárnya nő. 146 Bódi csatája. A vitéz kapitány. 157 Bódi reflexiói. Magyar és lengyel. Filax megkerül. Bódi letartóztatása. 166 Az öreg Fenessey Budapesten Bódi alispán lesz. 176