Part 6

A szerelmes ember lelkében minden csekélység reményt gerjeszt. Ő mindent képes felhasználni önjavára; fösvényhez hasonlít az, ki az utczán talált rongyokat fölszedi, mert azok halmazából kincset remél gyüjteni idővel. S másrészről, ha hiszszük, hogy valóban viszontszerettetünk: nemde, minden eseményt ellenségkép állítunk fel irányunkban, – nemde hidegülést, feledést látunk ott is, hol azt feltalálni talán Diogenes sem volna képes. – Az emberi természet egyik jellemvonása, hogy mindazt, mi jól esik, fölépíteni igyekszik, s ha művét felrakta, ha azt tökéletesnek hiszi, még a lanyha tavaszi szellő érintésétől is félti, mert érzi, mily kevéssé állandók a kőből rakott paloták, s mennyivel ingadozóbb természetűek az érzelmek alkotványai.

XVI. (Az alföldi térségen.)

A magánylét, a rideg őszi esős idő, a szél süvöltése s azon benső vihar, mely folytonos hullámzásban tartá Kálmán beléletét, élte leghosszabb s unalmasabb napjaivá tevék a kalandját követő 48 órát. Mintha soha nem akarna vége szakadni e kínos órának, reggelnek, délutánnak vagy éjfélnek, mely őt a felgyógyulás perczéhez közelebb vigye; mintha Ágnes látása rá nézve új édent, nem ismert paradicsomot nyitott volna meg, mintha tudta volna, hogy kit ő egyszerre képes annyira megszeretni, lehetetlen hogy ne viszonozza e hatalmas tiszta érzelmet.

Azon pillanattól fogva, melyben valakit megszeretünk, melyben szivünk érzeménye uj világot tár elénk, egészen más szavakkal tekintjük, mondhatnám figyelmesen vizsgáljuk feldobogó szivünk bálványát.

Így most is, – Kálmán alig szólhatott egész nap Ágnessel; de mennyivel többet látott, tudott meg, mint azok, kik őt körülröpkedve e vagy ama kifejezés, tréfa vagy elménczség által mosolyt vagy más jókedvre mutató kifejezést csalnak komoly arczára.

Valamely nőt nem akkor kell néznünk, mikor az körülvéve udvarlók által, már a neveltség s udvariasság igényeinél fogva is kénytelen nyájas lenni; gyakran még akkor is, midőn nagyon levert vagy szomorú; kénytelen nevetni, holott inkább sírni volna kedve; hanem akkor, mikor minden külbehatástól ment lelke s ennek következtében kifejezése pihen, magába vonul s felölti természetes belérzeményei alkotta köntösét.

Ezt téve Kálmán, csakhamar átlátta, hogy Ágnes korántsem oly boldog, mint minőnek legtöbben hiszik, vagy a milyennek látszani akar. Ágnes minden egyes elnyomott sóhaja, minden búskomor tekintete egy-egy új nagyítóüveg volt, melyen keresztül nézve Kálmán, széttépett szivébe tekintett. Nem tudta ugyan mi bú vagy szomorúság dúlja Ágnes boldogságát, nem tudta mi tulajdonkép az oka szenvedésének; de arról meg volt győződve, hogy sokat szenved s hogy azt ügyesen igyekszik elrejteni.

Ki figyelemmel kisérte kis történetünket, tudja, hogy ez egyszer Kálmán tapintata nem csalt, vagyis inkább, hogy Kálmán szerfölött nagy érdekkel viselteték már ily rövid idő alatt is Ágnes iránt, különben alig bírta volna jól felfogni s igazságosan megitélni őt.

*

Estefelé végre elérkezett az orvos, egyike azon jó kedvű, fáradság s tapasztalásedzette Esculapoknak, kik a pókot soha nem nézik ugyan elefántnak, de ha elefántot látnak, azt kereken s minden tétova nélkül kimondják.

Alig vizsgálván meg Kálmán baját, azonnal kimondá, hogy nem érdemes még a holnapi napot is ágyban töltenie; jobb lesz – úgymond – egy kis szórakozás, ne búsuljon, nem lesz semmi baja.

Az orvos e szavai után Kálmán majd kiszökött az ágyból; ezt azonban zsarnoka keményen megtiltá, azt mondván: holnapig csak maradjon csendesen, pihenjen meg, fiatal urak, tevén hozzá az orvos, ha kis ujját nyujtja az ember, mindjárt keze után kapnak. Különösen eltiltotta, hogy egyszerre sokan ne mulassanak szobájában, mert a sok beszéd, felhevülés, dohányfüst most ártalmasabbak, mint holnap némi rendszeres mozgás.

*

Másnap, mintha a mindenható meghallgatta volna Kálmán fohászait, fényes nap terült el az alföld síkjain. Egyike azon mindent fölülhaladó őszi napoknak, midőn első pillanatban nem birunk feleszmélni tisztán: vajjon a tavaszi vagy őszi nap-e az, mely élénkebb keringésbe hozza vérünket és szebb köntösbe öltözteti e honi lapályt?

Örömmel nézte Kálmán, mint indulnak pajtásai a falka után, mint szökdécselnek lovaik, alig várva azon pillanatot, melyben megindulva a vadászat, lovasaik megeresztendik az őket most zsarnokilag fékentartó kantárszárakat. Örömmel nézte mondom mindezt, de korántsem bánkódva, mert mind a mellett, hogy nagyon szeretett vadászni, ez főmulatságai közé tartozott: nemde természetesnek fogjuk találni, hogy nem bánkódott akkor, midőn az ő paripája is készen állott, hogy Ágnes látogatására induljon rajta.

Csak egy indulatosság okozta érzés létezik az ember keblében, mely képes fölemészteni, magával ragadni, feledtetni mindent s ez – a szeretet. A valódi szeretet, nyilvánuljon bár élő lény- vagy valamely nagyszerű eszmeért: teljhatalmú, és ront s teremt maga körül mindent, mert érzi, hogy állása annyira nagyszerű s kivételes, hogy tömérdek helyre van szüksége terebélyes elágazásának.

Soha oly szépnek nem tetszett Kálmánnak az alföld, mint épen most, mikor végighaladt e termékeny lapályon, Ágnes felé. Soha Schweicz legigézőbb hegyei között, soha Nápoly hasonlíthatlanul legszebb öblében csónakázva nem érezte azt, mit végiglépdegélve egyik mezsgyéjén, a távolban megpillantva zöld gyeptenger közepett azon tanyát, melynek falai között Ágnes él most.

Ki azon tanyát nem látta, melybe olvasóimat vezetendem, annak alig lehet fogalma az alföldi lakás valódi költőiségéről. Képzeljünk magunknak végtelennek látszó zöld gyepet, melynek szelid, egymásból eredő dombjai mintegy örökös hullámzást látszanak kölcsönözni ez eredeti tájképnek. Az itt legelő ménesek, gulyák s nyájak különféle hangú kolompjainak és csengőinek vegyületéből származó hangverseny, az egyes pásztorok sípjainak bús nemzeti nótái elevenítik körülöttünk a láthatárt s emlékeztetnek arra, hogy élő lényekkel vagyunk körülvéve. E gyep szélén látunk kis akáczerdőt, melynek sürű s élénk növényzete elrejti a néző előtt mindazt, mi belsejében létezik. Ez erdő oázokként menedékhelye a vidék különféle madarainak, melyeknek víg csevegése s játéka az ezeregy éj meséire emlékeztető kis világot képez a sürűen egymásba folyó ágak közepett. E kis erdő középpontját alacsony, alföldi modor szerint épült ház foglalja el, külsejét körülfutó tornácz s ennek elejét eleven sövény diszíti s teszi kellemessé. Ha a ház küszöbét átlépjük, kellemes érzés lepi el keblünket, mert bármerre tekintünk, mindenütt műveltség, kényelem egyszerűséggel párosítva lepi meg szemünket. Az itt-ott elszórt hirlapok s legújabb könyvek, a kényelmes, pihenésre mintegy felhivó karszékek, a kandallók élénk lángjai, s mindezeket jellemző tisztaság és rend, mind megannyi bizonyságai annak, hogy életrevaló emberek lakába lépünk.

A házat környező csekély szabad tér nagy ügyességgel virágos kertnek van felhasználva, melyből a sürű erdőcskén keresztülmetszett út visz az egészet kerítő eleven sövényig, – mely egyedüli pont, honnét kilátás nyílik az előttünk elterülő gyepre.

E nyilás előtt állott épen Ágnes, midőn Kálmán a tanya felé közeledék használva a szép, meleg időt, sétát tett, megvizsgálandó ideiglenes lakása környékét.

Megpillantván Kálmán Ágnest, akaratlanul is vágtatni kezdett s csak akkor állapodott meg, mikor a sövény mintegy válaszfalként hátráltatá lova rohanását.

– Hogy érzi magát a grófnő, a magyar alföldön? – kérdezé, összerántva feltüzelt lovát.

– Nagyon jól, – de sokkal inkább örülök annak, hogy a grófot már annyira felgyógyult állapotban látom. Nem fog megártani a lovaglás?

– Semmi esetre, az orvos megengedé, hogy a szabad levegőt élvezzem kissé. Használva ez engedményt, siettem tiszteletemet tenni a grófnénak.

– Nagyon köszönöm irántam tanusított figyelmét. Nem hiszi, mennyire tetszik nekem mostani lakásom. Ki hitte volna, hogy e pusztaságok közepett ily költői falusi lak létezhessék.

– Nehezen is van mása e tanyának az egész alföldön, annyira ügyesen és csinosan van rendezve környéke s benső felosztása.

– Csak mióta itt vagyok látom át, hogy nincs szükségünk nagyszerű kastélyokra, miszerint boldogok s elégedettek lehessünk. Higyje meg gróf Zendy, szivesen felcserélném Gerőfalvát e barátságos kies tanyával.

– Azt még sem volna tanácsos tenni, hamar megbánhatná a grófné e cserét. Egyedül az ujdonság érzeménye hat oly meglepőleg lelkületére. Noha igazán mondva, e tanyát soha oly szépnek nem találtam, mint épen most.

– Az lehetetlen; mert jelenleg itt is, mint mindenütt a világon, hiányzik a mindezeket élénkítő természet zöldje, viránya.

– Higyje meg a grófné, a mindenható sohasem teheti díszesebbé e tanyát, mint a mostani pillanatban – monda Kálmán, mintegy fentebb s határozottabb hangon. – E szavak után Ágnes megijedve sütötte le szemeit, mert a nők, bármi szorgalommal látszassanak is kerülni azt, mi dicséretüket zengedezi, mégis szivesen elnézik, ha a férfiak vétenek néha-néha e rendszabály ellen. Nem csoda, ha Kálmán e szavakra fakadt, mert talán sohasem volt Ágnes ily szép, mint épen e pillanatban. Lelke szenvedései, mondhatnók kínjai, arczának sápadt, búskomor szint s kifejezést adának, miáltal kettőztetve lőn barna szemeinek s fekete hajának éjsötét s mégis annyira fényes szinezete, sugárzata. Fekete selyem útiköntöse hű ecsetként rajzolá termetének karcsúságát, szelid deliségét. Azon kifejezés pedig, melyben harag, s mégsem rosszalás, visszautasítás, s mégis bizonyos vonzódás látszott eláradni egyszerre egész valóján, annyira bájossá tevék, hogy a leghidegebb fontoló kebelre is aligha nem volt volna hatással.

Kálmán egy ideig mélyen hallgatva csüggeszté szemeit Ágnesre, s e pillanatban feledte az egész mindenséget, feledte, hogy vannak Ágnesen kivül még lények e világon, feledte, hogy az illedelem, a becsület s férfiasság szabályai nem engedik meg, mikép érzelgésnek adja át magát s fölfedezze e nőnek mindazt, mit érez, mi lelkét szaggatja s mégis éltető balzsamként ömlik el szivében – egyedül Ágnesnek élt s őt nézte.

Mindketten fölrezzenve mélázásukból, első pillanatban alig tudtak szóhoz jutni. Ilyenkor a szép vagy rút idő, a jó vagy rosz út segítnek rajtunk, mint olyan tárgyak, melyek taglalásába bocsátkozni nem nehéz, bármily lelki állapotban legyünk.

Még tartott a cserebeszéd, mígnem végre Kálmán erőt vett magán, s észrevevén, hogy e látogatást hosszúra nyujtani sem joga, sem szabadsága nincs, búcsut vőn s hazafelé indult.

Mi lassan, mi erőltetve haladott lova, mintha kitalálta s tudta volna urának legtitkosabb érzelmeit; épen oly nehezen ment most hazafelé, mint máskor sietve.

Kálmán nem mert visszatekinteni, mert félt, hogy azon hely látása, hol ő élte legszebb perczeit élvezte, reánézve tűrhetlen, aggasztó volna.

S jól is tette, mert a mit láthatott volna, az belső küzdelmeit, lelke nyugtalan forrongását csak annál inkább élesztette volna.

Ágnes elbúcsuzván Kálmántól, még egy ideig a sövény mögötti helyén maradt s nézte, mint távozik a lovas s tulajdonkép még sem látta. Éltünk folyamában azon kétes pillanatoknak egyike az, midőn szemeink bizonyos kimért tárgyat látszanak vizsgálni, mig gondolatunk és szivünk érzeményei zavart, messze elágazó érzelmi mindenséggel lépnek szövetségbe. – Nem látunk, nem hallunk semmit, de annál többet s újabbat érez s élvez bensőnk chaoshoz hasonló világa.

XVII. (Mily szépek álmaink!)

Marosinak rendkivül megtetszett az alföldi vadászok életmódja. Úgy látszik, mintha e körülötte uralkodó élénkség jó hatással lett volna csüggedett lelki állapotára, mintha képes volna felrázni álmaiból azt, ki ébren nem bírja megőrizni kincsét, azt, kiből az önzés kellemetlen bús érzete minden szelidebbet s szebbet többé felfogni nem tudó lényt képzett, faragott.

Engedve a legalább pillanatnyi vidámabb érzelmeknek, néhány napot töltött még a tanya közelében, kivált miután átlátta, hogy Ágnest, ha nem mulattatja is mindez, legalább szivesen s csöndesen tűri. Vajjon Marosi képes lett volna-e még tekintetbe venni azt, mi Ágnes előtt kellemes vagy kellemetlen, mi örömöt vagy bút szerez elnyomott lelkületének, szaggatott szivének?

E néhány nap Kálmánra nézve rendkívül nevezetes volt, mert megérlelék mindazon érzelmeket, melyek eleinte keblében csak mint bizonytalan, mámorhoz hasonló sejtelmek léteztek. Szorgalmasan igyekezett elrejteni, mondhatnám elfojtani a kitörni akaró lángokat, nehogy megpillantva azokat valaki, tüzet kiáltson s ez által megsértse szerelme boldogságát. Ágnes talán máskor inkább mint most képes lett volna mindazt meglátni, mi történik Kálmán belsejében, keble legmélyebb rejtekében; ő még most annyira szerette férjét, hogy az ő üdülésén kívül alig volt fogékony más valami benyomásra. Pillanatig azt hitte, hogy talán mégsem álom azon előérzet, melynélfogva ő bizton reménylette mindig, hogy férje nem fog örökké oly hideg, oly meggondolt maradni, milyennek az utolsó időben mutatkozott, hogy el fog még jőni azon szép időpont, melyben feledve mindent, mit szenvedett, házastársának első hónapjai fognak föltámadni újra s tavaszt teremteni ott, hol most hervadást kénytelen látni, érezni. E két lény tehát, közepette e körültök uralkodó élénkségnek, szórakozásnak, képes volt álmodni, pedig mily kellemesen, mily szeliden s mégis nem ritkán mily fájdalmasan!

Kálmánt az ébredő szerelem, azon érzés, melyet csak láthatlan hatalom bír előidézni, azon érzés, mely támad s megmarad gyakran akkor is keblünkben, mikor átlátjuk, hogy az szerencsétlenségünket okozza – túlvilágba ringatá, s sokszor felrázkodtatá, hogy lássa, hogy élje át a puszta valót, a viszontszeretet hiányát, a legcsekélyebb reménynek vesztét, elolvadását.

Kálmán álmai mégis mily szépek voltak! mert ki azon erővel szeret, mely tisztán keblünk legmélyebb forrásából fakad, az remél akkor is, midőn még alig lehetséges, hogy történt legyen valami, mi reményt gerjeszthetne, – az remél akkor is, mikor minden jelenség, minden megtörtént, mi azt látszik bizonyítani, hogy ügye elveszett s hogy azon szív, melyhez szólani mert, ránézve márványként néma és hideg.

Mily kár, hogy annak keble, kit megszeretünk, nincs kitárva előttünk, mennyi fájdalom, mennyi kín s gyötrelemtől kiméltetnénk meg, mi sok élvezet s boldogság birtokába pillanthatnánk sokszor egyetlen kémlő tekintet által!

Mert vagy részvétet, vagy közönyösséget szemlélnénk, s akkor érzelmeink lehetetlen, hogy az ott látottak után nem indulnának meg, nem történnék az, hogy sokszor évekig egymás közelében élnek oly lények, kiknek keblökben éledez az egymásérti szeretet hatalmas szikrája, de kik annak létét hinni sem mernék, annál kevésbé reményleni; s az sem történnék, hogy azok, kik szivök teljes erejével szeretnek, imádnak, hosszú idő után egyszerre lerántva a puszta földre a fellengős menyországból, kényteleníttetnek átlátni, hogy visszaéltek keblök érzelmével, hogy porba sujtják ma azt, kit még tegnap reményekkel kecsegtettek.

S mégis jobb talán, hogy nincsen úgy, mint én most kivánom; mert ekkor vége volna örökre minden költőiségnek s azon bizonytalan reményalkotta, most kecsegtető, majd aggasztó érzelmeknek, melyek egyedül képezik benső éltünket. Az örömnek úgy mint a kínnak két szine mutatkozik; az öröm nem mindig tiszta, a kín pedig nincs mindig megfosztva minden örömtől.

Mily boldog lett volna Kálmán, ha Ágnes legtitkosabb érzelmeit tudá vala, azon érzelmeket, melyek e nő keblében nem birtak ugyan még öntudattá fejlődni, de melyek megvoltak, bármint harczolt is azok ellen.

Miért örült Ágnes Gyula üdülésén annyira azon pillanatban, melyben mintegy kénytelen volt átlátni, hogy férjét csak különálló hatalom, nem pedig nejének szíve birja fölmelegíteni, elevenítni? egyedül azért, mert tiszta jellemű, jó szivű s kedélyű volt s mert – és ez a főok – Kálmánt látta. Látod amott ama lelket, ki az ártatlanság öltönyében bolyong a világban, hogy keresse azt, mi keblében hiányzik, ki bolyong, hogy kincset találjon, melynek birtoka nélkül nincs üdv, nincs boldogság, – ki bolyong, hogy fölkeresse a szerelmet.

Mily veszélyesek s bizonytalanok útai!

Miután hosszasan ment volna rideg, kopár vidékeken keresztül, magas sziklafalhoz közeledék, a szikla mintha el látszott volna olvadni s helyébe virágos kert, az elevenség minden tüneményeivel ékesített éden támada. Mily jól érezte magát szegény lélek e kertben, mily szép friss volt minden körülte, pillanatig azt hitte s reménylette, hogy feltalálta azt, mit hosszú idő óta hiába keresett kopár mezőn, sziklás hegyeken s a kiszáradt folyamok medrében. Alig hogy kissé otthonos volt ez új boldogság közepett, alig hogy föl bírta fogni mindazon szépet s kellemest, mit elébe tár minden egyes bimbó s fűszál, hideg szél kezdé dermeszteni a körülötte csillogó virányt, s a virágokból kavicsok, a kavicsokból kövek s ezekből végtére ismét sziklák támadtak, nagyok s meredekek, mintha el akarnák nyomni, megsemmisítni azon lelket, ki nem rég még oly boldog s elégedett volt. A lélek a mindinkább közeledő s őt utolérő sziklák által űzve tovább sietett, a virágos kert körülötte mind kisebb, a sziklák annál ijesztőbbek lőnek. – S végre tág kapuhoz ért újra, mely a tömkeleg mérhetlen utaiba nyitott bejárást, a tömkeleg veszélyes utain túl a most látott s veszni kezdő kertnél sokkal szebb s fényesebb csillogott. A szegény elkínzott lélek most már nem tudott mit tenni, szeretett volna átlépni a tömkeleg veszélyes utain, hogy elérjen egy új boldogságot, de félt az utak veszélyes voltától. Letérdelt s imát bocsátott a mindenhatóhoz: mentené meg a veszedelemtől s változtatná ismét virágos kertté a körüle tornyosuló sziklafalakat. S imáját meghallgatá a mindenható!

E lélek Ágnes, a szikla, mely egy időre virágos kertté válik, Gyula, – a tömkeleg a becsület s azon gyenge szálakon még lengedező szerelem, melyet Ágnes érzett volt Gyula irányában; s e tömkelegen túl az a csillogó éden – az Kálmán.

XVIII. (Elválás.)

Néhány napi mulatás után Marosi csakugyan másolhatlanul elhatározá, hogy induland.

Kálmán ezt megtudván, mintha megsemmisült volna, épen oly érzés rezgette át keble húrjait. Annyira gyengék vagyunk, annyira alávetvék lelkünk érzeményeinek, hogy ezek előtt mintegy leborulva, szemünk világa, észbeli tehetségünk minden működése megszünik, eláll. Kálmánt annyira áthatotta Ágnes képe s lényege, hogy alig volt képes felfogni, átlátni, miszerint már is el kell válnia, oda kell hagynia szép álmait. Pedig mily természetes, mily rendszeres volt az, hogy Marosi tovább nem mulatván a társaság közepett, útnak indult. De Kálmán ezt nem tartotta természetesnek, nem bírta átlátni, hogy Marosi, mint szenvedélyes vadász, oly hamar megválhat e szép s kellemes időtöltés szórakozásaitól, kivált miután ő a nejébe szerelmes. S mégsem merte kérni Ágnest vagy Gyulát, hogy hosszabbra nyujtsák ottlétök idejét, mert félt attól, hogy e sürgetése feltünő, alkalmatlan, rendkívülinek látszhatnék.

Mind hiába! Ágnes elindult!

Az induló vendégeket tizennégy lovas kiséré mintegy díszmenetet képezve a lassan haladó hintó körül. – Majd ez, majd amaz nyargalt a hintó ablakához, hogy néhány szó elmondása által értésére adja a szép nőnek, miszerint ő is itt van. Csak Kálmán nem mert közeledni, csak ő nem bírt szólani, mintha görcsös érzés bilincselné le tüdejének erejét, gondolatinak sokszor annyira rohamos járását. – Úgy irigyelte mindazoknak kedélyes lelkületét, kik Ágnessel szólani bírtak és mertek.

Ő szeretett s azok nem, ő nem szólhatott, mert minden szava elárulta volna benső viharát, el szíve fájdalmait, s hátha mindezért sajnálkozó mosolynál egyebet nem aratott volna?

Az országúthoz érvén a díszmenet, megállapodott. Az egész társaság búcsut vőn a vendégektől s visszafordult. Most már Kálmán is kénytelen volt közeledni Ágneshez, meghajtani magát s pár szót rebegni. Örömmel s mégis megtört szivvel hallgatta Ágnes szavait s Marosi köszönetét a szerzett kellemes időtöltésért. Örömmel, mert mintha másképen szólott volna a szép nő hozzája, mint pajtásihoz; megtört szívvel, mert most valósággá vált csakugyan mitől borzadott – az elválás.

Visszafordulván Kálmán, elereszté lova kantárszárait, s az ki nem térve az útból, intés vagy utasítás nélkül lépdegélt az annyira ismert úton végig a tanya felé, míg ura gondolatokba merülten, alig tudta hol jár, mit érez vagy nem érez.

Feleszmélvén Kálmán, bensejében kissé világosság, öntudat kezde támadni. S mi volt az, mit legelőször megérzett, mi leginkább fájt s hatott lelkületére. A körülötte terjedő pusztaság és csend, – azon végtelenség, mely nem nyujt nyugpontot sem szemének sem érzeményeinek.

Ez egészen természetes érzés, annál természetesebb Kálmánnál, ki most kezdett szeretni új erővel, soha nem tapasztalt hatalommal, mely legyőzte a zajos mulatságok által edzett közönyösségét, pedig minden remény nélkül; szeretett, mi még inkább természetessé s jogossá varázslá érzelmeit.

Mert ha viszontszeretet boldogít bennünket, akkor mily könnyű távol lenni szerelmünk tárgyától, hiszen tudjuk, meg vagyunk győződve, hogy ő ha testileg nem is, szellemileg minden esetre velünk van. A hova nézünk, a hova lépünk, őt látjuk, vele mulatunk, ő benne s általa élünk. Mily más annak állása, ki szeret, de tudja, hogy viszontszeretet reá nézve nem létezik, – az csak addig boldog, csak addig nyugodt, míg szemei azon alakon csügghetnek, mely reánézve fölér egy élettel, egy mindenséggel. – Miért? – mert reményli, mert hiszi, hogy minden szava, minden pillantása új emeltyűje s kimondója annak, mi keblét lelkesíti, hiszi, hogy ha sokszor, folytonosan s mindig elmondják szemei, elrebegik ajkai azt, mit nem mer világosan elmondani, kitárni, talán észreveszi az, kit imád, talán megsajnálja, ez pedig minden támadó szerelemnek egyik alapos talpköve.

Mikor Kálmán távozni látta Ágnest, első gondolata az volt, hogy ő is távozzék, induljon oda, hová szive bálványa menend. Ez nem volt lehetséges s mitsem segített volna rajta, – sőt talán épen ez által zárta volna el előtte a jövőnek még ismeretlen ösvényeit.

*

Azt mondják, hogy valódi lelkes lovas vadász előtt nincs türhetlenebb, nincs utálatosabb látvány a fagydermesztette földterületnél. Igaz, mert akkor vége szakad minden reményének, minden mulatságának, tétlenségnek kénytelen odaengedni szenvedélye élénk vágyait. S mégis van eset, mely kivételt szenved, mely lehetségessé, sőt természetessé teszi, hogy a leglelkesebb vadász is nem óhajt mást, mint fagyot, havat.

E kivételes lelki állapotban volt Kálmán azt kivánva, bárcsak egy hideg éjszaki szél sziklává varázsolná e gőzölgő mély, lágy földréteget, mely néhány nappal ezelőtt, mint legkedvenczebb mulatságainak fő feltétele, örömét s minden mulatságát képezte.

Ez északi szél lehetségessé tette volna, mikép ő, mint a legszenvedélyesebb vadászok egyike, a nélkül, hogy bárki előtt is feltünt volna, távozhatott s akkor ki tudja, nem találkozott volna-e hamarabb Ágnessel, nem közelített volna-e inkább végczéljához, melynek elérése most még a lehetetlenségek közé tartozott.

Szegény szív, csak tűrj, csak szenvedj, csak remélj – s talán mindez segít rajtad, s birtokodba keríti a legfőbb boldogságot. – De valóban szegény, megtört és sajnálatraméltó csak akkor leendesz, ha mindez egy csalódásokra következő szomorú valósággal fog egyesítni; miután elvérzettél s kilehelted érzeményeid legszebbjeit.

*

Ily gondolatokba merülten érkezett vissza Kálmán a tanyára, – a felső terembe gyülve találta mind a lovasokat. Lehetetlen volt zavarodását eltitkolnia annyira, hogy azt egyes jobb pajtásai észre ne vették volna. Ő azonban lehangolt lelkületét gyógyulni még folyvást nem akaró sebének tulajdonítá egyedül.