Part 11

Ha ugyan ő azt a jó utat úgy értelmezte, mint mi nyilatkozatai nyomán kénytelenek vagyunk hinni, akkor czélt ért. Nemde Ágnes Gyula iránt majdnem meghidegült; s ha ő azon lények egyike volt volna, kik kielégítetteknek érzék magokat fényes, ragyogó, külsőségek élveitől áradó életmóddal, oly életmóddal, mely bőségben nyújt mindent, kivéve két szív egyetértése által előidézett érzelmi világot: akkor bizonyára lemondva álmairól, külfénytől ragyogó látszatos boldogság környezhette volna élte fogytáig.

Mi tartotta fönn Ágnes keblében ama érzelmeket férje irányában már hosszú időtől fogva?

Nem a szerelem egyedül, hisz annak lehetetlen volt megmaradnia a maga tiszta szeplőtelen valóságában, mindazok után, mire keserű tapasztalása tanította; hanem azon benső erkölcsisége alapjára fektetett meggyőződés, hogy Gyula az, kit ő férjének mond, kinek oltár előtt hűséget, örökké való szerelmet s odaadást vallott és esküdött.

Segítette még Ágnest s támogatta e veszélyteljes helyzetében ama meggyőződés, ama hiedelem s remény is, hogy Gyula nem akarhat rosszat, midőn Ágnest hanyagolni látszott s meg fog változni, ha átlátja majd, hogy viselete szerencsétlenné teszi.

Minderre megsemmisítő villámként csapott le most e levélke. Ágnes annyira haladott volt már a gyanú s elkeseredés útján, hogy okoskodásai daczára is kénytelen volt sugallatai nyomán hitelt adni e kegyetlen soroknak. – Miután hitt, természetes, hogy tétlen nem maradhatott, s elhatározta elkövetni mindent, hogy bizonyosságot, mennyire csak lehet csalhatatlant, szerezzen magának mindarról, mit most csak sejtett.

Ez elhatározásnak kétféle következménye lehetett csak. Vagy bebizonyosodik az, mit most sejtett s akkor végképen lemond mindarról, mit remélt; vagy puszta rágalom sül ki, s akkor megvallva Gyulának rögtöni megjelenésének okait, talán ezáltal arra bírandja őt, hogy változó viseletével az ellenkezőről győzze meg nejét s mindazokat, kik elég rosszak s merészek gyanusítani őt.

Ágnes viselete különnemű s mégis mind egy végczél felé irányzó alapokra volt fektetve tehát.

Első ezek között muló szerelme. – Ez bizonyosság és kibontakozás után sóvárgott e lebilincselt s ki nem elégítő szomorú viszonyokból.

Másodiknak tekinthetjük ama szent hiedelem megsértését, melynélfogva ha szerelmet nem is, de női állása megbecsülését követelhette volna.

A harmadik, melyet eddigelé alig említettünk, jellemének ama lázadáshoz hasonló fölgerjedése, miután hitte, hogy igazat mondanak ama sorok, nemcsak szerelme, nemcsak feleségi jogai, de mi – ha mindezek elvesznek is – örökre fenmarad, hiúsága van megsértve. Ezen öntudat pedig hatalmas emeltyű lőn, mert sok tettre nemde legtöbbször megsértett hiúság vagy becsület szolgál főindokul?

De kérdem azok után, miket Gyula részéről tapasztalt, maradhatott-e más hátra ezen nem egészen tiszta, de mégis természetes indulatnál? Azt úgyis kénytelen volt átlátni régóta, hogy Gyula már nem szeretője, hogy ő olyannak neje, ki szerető nem akar többé lenni. Természetes, hogy fölgerjedett egész erejével, mikor ama hitetlen még egyedüli kincsét, becsülését, női hiúságát el akarta rabolni.

*

Senkivel sem közlötte teendő útját, csak anyjával Mert, mint már naplója soraiból is kivehettük, ez már egy idő óta megbarátkozott volt ama gondolattal, hogy Ágnes férjét fölkeresve, igyekeznék más irányt adni viseletének.

Félelmes habozás fogta el ama pillanatban, midőn indulni volt kénytelen.

Még sohasem tőn utat magánosan; hogy pedig ily útra készüljön valaha vagy kénytelen legyen megtenni azt, soha nem hitte vagy álmodta.

S mégis csekélyeknek látszottak mindazon testi s lelki fáradalmak és szenvedések, melyeket hasonló utazás idéz elő, ha eszébe juttatá a végczélt, melyet magának kitűzött.

Méginkább elkeseredett, midőn ugyanazon úton haladván, melyeket néhány hónappal előbb férje társaságában tett, – kénytelen volt átlátni, mennyivel szomorítóbb helyzete most, mennyivel elhagyottabb s reményvesztettebb, mint akkor.

Kálmán képe e pillanatok alatt nem egyszer villant keresztül keblén, nem egyszer mint valami talán még elérhető boldogság folyta körül álmait; de hogy mint valóságos buzdító remény gyámolíthassa Ágnes ingadozó kedélyét, arra Kálmán még nem volt eléggé hatalmas, sem Gyula eléggé letiprott.

Fáradalmas útjának hatodnapján ért Gerőfalvára.

Épen esteledni kezde, midőn e valaha annyira kedves és szeretett vidék határába ért.

Világosan s határozottan maga sem tudta mit akar tenni s mi módon kiván talán leverő s borzasztó, de mindenekelőtt csalhatlan bizonyosságot szerezni. A sors, úgy látszik, segíteni kivánt rajta, mert mielőtt az angolkert kapujához ért volna hintaja, megállíttatá s leszálló inasához mintegy belösztöntől késztetve így szólott:

– Menjen a kastélyba s ne szóljon senkinek, csak az öreg Jánosnak. Tudja meg tőle, otthon van-e a gróf; ha Gerőfalván van, tüstént jőjön vissza maga, ha nincs honn, hozza magával Jánost.

– Értem, nagyságos asszonyom.

Az inas visszaérkeztét várva, mily szomorú gondolatok támadtak egymást felváltó rémképek gyanánt Ágnes keblében?

A kegyetlen tavaszi szél mindeneket magával sodró süvöltése százszorosan feléje harsogta mindazt, mit lelke, szíve érzett e pillanatban.

A gerőfalvi kastélytól rettegett; nem mert bátran közeledni ama helyhez, mely nem rég még egyedüli boldogságát rejtette.

Kémlelődni volt kénytelen ott, hol azelőtt dicsőségének tartotta szabadon létezhetni.

Szolgát kerestetett, mikor férje volt még.

Ilynemű gondolatoktól áthatottan várta szívdobogva a feleletet. Alig mult el egy örökkévalóságnak látszó negyedóra s visszaérkezék inasa János kiséretében.

A hintó nyitott ablakához lépve az öreg szolga, így szólott:

– Isten hozta a grófnét nálunk, csakhogy itt van megint egyszer közöttünk!

– Köszönöm, János, minde szíves szavakat, de most másról kell szólanom veled.

– Mit parancsol?

– A gróf nincs honn, úgy-e?

– Úgy van, – mondá János félelemtől reszkető hangon.

– S hol van?

– Azt bizonyossággal nem mondhatom, úgy hallom vadászni ment; már két napja, hogy eltávozott s a készületekből itélve, holnap aligha visszaérkezendik.

– Ülj a bakra s hajtass be, de a virágos kert rostélyzata előtt ki akarok szállani.

Néhány percz mulva Ágnes elhagyta a hintót és cselédjeit a kertudvarok egyikéhez küldötte azon parancscsal, hogy semmit se vegyenek le a kocsiról s maradjanak ott további rendeletig. Jánossal maga maradván, így szóla:

– Fogass be egy kis könnyű hintóba s jőj velem.

– De hová? ha nem sértem meg a grófnét e kérdésem által.

– Ama vadászlakhoz, hol férjem most leginkább szeret mulatni.

– Ott nem találjuk meg a grófot, azért jót mernék állani.

Ezeket oly megilletődött hangon ejtette János, mintha tartóztatva Ágnest, szeretett úrnőjét, bánattól akarná megkimélni. Ágnes nagyon is megértette, s fájdalmai, sejtelmei kettőztetett erővel újultak meg keblében.

– Akaratom másíthatlan, – ha nem követsz, magam indulok.

– Isten mentsen, asszonyom, – a mit parancsol, azt teljesítendem, habár örömtelenül is.

Rövid idő mulva Ágnes Jánossal kis kocsira ülve, a sötétség és rossz út daczára félóra alatt elértek azon vidékre, melynek legmagosabb dombján volt ama vadászlak. János nélkül alig ért volna e helyre, mert az utat sem ő, sem kocsisa nem ismerték annyira, hogy éj közepett biztosan haladhattak volna.

Miután csak egy-két száz lépés választá még a hintót a féltett laktól, leszállottak mindketten s gyalog indultak a hegynek fölfelé.

Ágnes lábai ingadozni kezdének minél közelebb ért; kénytelen volt hű cselédje karjára támaszkodva haladni a köves és meredek úton. Midőn meglátta a lak gyertyavilágtól csillogó ablakit, megállapodék, nem bíra helyéből mozdulni, annyira meg volt hatva.

Átgondolta még egyszer azt, mit most cselekszik; érezte, mi fontos; hitte, hogy talán hibás is, és már meg akart fordulni, elhagyandó e vidéket s Gerőfalvát, a nélkül, hogy férjét csak lássa is.

De alig támada ez akarat keblében, mennydörgésként végig harsogtak kedélyén a szenvedés kínjai s azon borzasztó kétely, melybe dönték az utolsó események.

Összeszedve minden, már úgyis régtől fogva hanyatló testi erejét, mintegy elnyomva szíve minden érzeményeit, kezde újra ingadozva előrelépni.

A domb csúcsán, sziklaormok s néhány százados tölgy és hársfa által környezve s mintegy elrejtve látszott a vadászlak.

Újabb, félig svájczi s félig olasz izlésben épült emeletes kis kastély, melynek külsejét a körülfutó folyosó, a nagy, majdnem földig érő tágas ablakok s a vakolatlan téglák sötét veres szine, csinosíták s eleven egészszé varázslák.

Alsó része kétfelé volt osztva. A hegy oldalának néző rész a felügyelő lakását képezte; az Ágnessel szemközt levő szárnyban voltak Gyula lakszobái, melyekben mulatott a nagyobbszerű, napokig tartó vadászatok alatt. E szobák egyikéből csigalépcső vezetett a felső, toronyalkatú, sokkal kisebb emeletbe, melynek főalkatrészét nagy terem képzé. Ennek tölgyfaablakain s ajtói felett rendkívüli nagyságú szarvasszarvak, kitömött medve- s rókafők látszottak; az egyszerűen zöldszinű szőnyegekkel bevont falakon néhány régibb, a franczia vagy hollandus iskolából eredő, vadászatokat ábrázoló olajfestmények csinosíták. A terem közepén nagy gömbölyű asztal állott, – körülötte nyirfából különös ügyességgel készült nagy, s veres bőrpárnák által kényelmesekké alkotott karszékek.

E teremből tágas ajtó vezete az azt körülfutó oszlopos csarnokra. E szabad s magosan fekvő pontról felséges kilátás nyilt az alattunk s körülöttünk látszó dombos erdőségre, az előttünk fekvő, élénk szinezetű Gerőfalvára s az azontúl terjedő jól megmívelt, falvakkal rakott lapályra.

Mind e szép kelleme most alig látszott, a még ébredni nem készülő természet megfosztá elevenségétől a tájt, az éj sötéte elrejte mindent a kiváncsi szemek előtt. Mély csend uralkodott. Az éji madarak rekedt s félelmes krákogásai, a távolból világító ablakok fényessége voltak egyedüli jelei a még itt létező életnek, elevenségnek.

Ágnes mintha mindenségét pillantotta volna meg, oly figyelemmel s félelmes borzadálylyal tekintett az elevenen csillogó ablakokra, melyek magokhoz csalogatni látszottak őt, hogy varázstükörként elébe tárva végzetét, iszonyú kínt áraszszanak el élte útjain.

XXX. (Isten veled.)

– Talán jó lesz előremennem, – mondá János, – hogy megtudjam bizonyossággal, itt van-e a gróf.

– Nem, – vága közbe Ágnes, – magam akarok meggyőződni ittlétéről. – Kérlek engedd, hogy erősebben támaszkodjam karodra, mert alig bírok már járni.

– Gondoltam, hogy nem teend jót ez éjjeli kocsikázás ily hosszú, fárasztó út után.

– S ki tudja, mennyit leendek majd még kénytelen utazni.

– Csak, reménylem, ezentúl itt marad nagyságod nálunk.

– Isten tudja!

E szavak váltása alatt majdnem a házat körítő folyosóig értek észrevétetlenül. – Az erős szél zúgása nem engedé, hogy a lábaik alatt töredező száraz falevelek zöreje felköltse a házi ebeket.

Most már itt volt az elhatározás nagy, de végpercze egyszersmind.

Ágnes megállapodást parancsolva Jánosnak s karját eleresztve, összeszedte minden még megmaradt erejét s maga ment a párkány alá.

Lábai annyira inogtak, hogy alig bírta megtenni e néhány lépést. A folyosó alá érve az oszlopok egyikébe fogódzott, összeroskadástól óvandó erőtelen testét.

Az első két ablakon benézett s aligha látott valamit, mi kellemetlenül hatott reája, mert mintegy erősbülve haladott tovább, megvizsgálandó a kisebb szoba kivilágított ablakait.

Ez előtt megállapodva egy ideig, úgy látszott, mintha ki nem vehette volna azt, mi az üvegtáblák mögött történik.

Egyszerre azonban borzasztó kifejezés hatotta meg képe vonásait, borzadályt és undort, megvetést és kétségbeesést látszottak kifejezni. Ez indulatok alig székelének pillanatnyira arczán s balkezével szívéhez kapott, mintha nagyszerű fájdalom gyötörné; alig ért azonban keze szívéhez, szédelegve összeroskadott.

János figyelemmel kisérte Ágnes minden egyes mozdulatát; látta mint szédeleg s mint roskad össze.

Azonnal ott termett s nagy erőlködéssel bár, de mégis fölemelte Ágnes lelketlennek látszó testét s a kövecses útoni elsikamlástól s attól tartva, hogy a házban levők ez által fölébresztetvén, követni találják őt, a szerencséjére nem távol levő hintóba vitte nagy nehezen.

A hintó ülésére fektette Ágnest, meghüléstől óvandó, betakarta őt köpönyegek s pokróczokkal s a kocsisnak megparancsolá, hajtson Gerőfalva felé.

A kocsi mozgása, s kiérvén a sűrű erdőségből, a szél nagyobb ereje jótékonyan hatottak Ágnesre, mennyiben lassankint föléledni kezde. János a kocsiban térdelt s fogta úrnője hideg kezeit s azokat szorgalmas dörgölés által igyekezvén némileg melegítni, kimondhatlan öröm ömlött el arczán, mikor újból fölnyitá Ágnes fáradt tüzű szemeit.

– Hol vagyok? mi történik velem? – kérdé alig érthető halk hangon.

– Az öreg Jánossal van a grófné, ama szerencsétlen vadászlakban voltunk s ott lett rosszul.

– Úgy van, a vadászlaknál voltunk s a mit ott láttam, a mik ott történtek, okozták ájulásomat. Oh istenem! miért kelle mindezt tapasztalnom, miért nem vette el a mindenható inkább életemet.

– Hogy mondhatja ezt a grófné, legyen türelemmel s meglássa boldog lesz még; mind meg fog ez változni s ismét egyetértve oly szerencsések lehetnek nagyságtok, mint a régi szép időben.

– Jó öreg, köszönöm szíves kivánatidat, de az nem lehet s ne is legyen többé, mert élveznem úgy sem lehetne már azon boldogságot a maga tiszta valóságában, mely egyedül föltételezé két lény szerencséjét. Másodszor pedig nem bírnám kiállani mind e kegyetlen kínokat.

Ágnes e szavakat szakadozva, mintegy önmagához intézte, – maga elébe tekinte fáradt s bizonytalan tekintetű szemeivel, s mire sem figyelt, mi körülötte történt; – a bánat lelkileg s testileg kifárasztotta e nemrég még teljes életerejében virágzó lényt.

Testünk közönségesen többet bír, mint lelkünk, és ha nem is egyszerre, de lassankint s csak annál inkább, sokszor örökre, elveszti erejét.

Végre a kastélyba értek.

Alig szállott ki Ágnes a kocsiból, alig pillantá meg a sötétben feléje mogorván tekintő falakat s mindazt, mi keblében a legédesebb s kedvesebb emlékezeteket költé fel, fájdalma egész erejével kitört.

Nem akart szobáiba menni, nem akarta, hogy fájdalmának tanúi legyenek ama ártatlan szebb életet látott falak, nem akarta még inkább feldúlni keblét, viszontlátni azokat, melyektől e pillanatban örökre készül elbúcsúzni.

Az első szobák egyikébe ment János kiséretében.

– Menj s hozz tollat s papirt, levelet akarok írni; – cselédeimnek pedig mondd meg, hogy készüljenek, mert rövid idő mulva indulunk.

– Tüstént, asszonyom; de engedje meg, hogy kis tüzet csináljak a kandallóban, mert itt hűvös van s a grófné úgyis rosszul érezvén magát, megfázhatnék.

– Nem bánom.

Néhány percz mulva élénk tűz lobogott a tágas kandallóban, Ágnes fáradtan ült a melegítő lángok elé.

Alig lett csend körülötte, alig juta újra világos öntudatához mindannak, mit tapasztalt, fájdalma kitört azon teljhatalmú erővel, mely engedve hosszas visszahatásnak, végre kettőztetett erővel kénytelen utat törni magának.

Sokáig sírt, mint nő, ki e perczben mindenét elveszté, kinek alig marad meg multja, most még azt is csalékony jelenetnek tartja; – nincs jövője, mert lelkülete törvényt szab elébe, melynélfogva el kell búcsúznia örökre attól, ki porba tapodta legszentebb hitét, érzeményeit.

Nincs semmi, mi fájdalmunkat legalább pillanatnyira annyira könnyítse, mint a szívből fakadó könyzápor.

Mintha minden egyes csepp egy-egy szívünkbe döfött tőrtől szabadítna meg; – mintha e cseppek árjain távoznék mindazon bú s bánat, mely szikla gyanánt nehezkedett egész valónkra.

Ágnesre is szelidítőleg hatott könyeinek áradása s a tűz jótékony melege.

Egy ideig csendesen maradt s a nyalogató lángokba meresztve szép nagy szemeit, elmélázott, mintha kérdezni akarná e hatalmas elemtől, mitevő legyen, mihez fogjon?

Néhány percz mulva íróasztalához ült s a következőket írta férjének:

«Nem akarlak untatni ama határtalan fájdalmak leírásával, melyeknek te voltál s vagy most is okozója – két borzasztóan hosszú év óta.

Nem akarom elmondani mindama csekélyeknek látszó s mégis nagyon sokat mondó vétségeidet, melyek által lassankint kegyetlenül aláástad boldogságomat; megmutatván mintegy akarattal, hogy többé nemcsak hogy nem szeretsz, de már alkalmatlannak tartod az én szerelmemet is.

Gyula! mivel érdemlettem én meg e bánásmódot! Hogy eléggé sokáig s csendesen tűrtem s hogy tudtommal legalább eddigelé semminemű, irányodban elkövetett hiba nem nyomja lelkiismeretemet, azt hiszem s igaznak vallom.

Öntudatomnak e tisztasága azon egyedüli balzsam, mely kegyetlen fájdalmaim okozta szenvedésimet csillapítni képes némileg.

Néhány órával ezelőtt értem Gerőfalvára. Miután számtalan kérelmeim nem bírtak arra, hogy Pestre kövess, látni akartalak; ezt parancsolta szerelmem, kötelességem, nyugalmam.

Nem találtalak honn s utánad indultam vadászlakodba.

Kevés perczczel ezelőtt e lak egyik ablaka előtt állottam s látva, mi történik annak belsejében, elborzadva összeroskadtam.

E pillanatban búcsút veszek örökre tőled s Gerőfalvától, – férjem vagy talán még a világ, de én előttem s a felettünk uralgó Isten előtt megszüntél az lenni.

Midőn végbúcsút intézek hozzád, hozzád, kiről azt véltem boldogságom alapítója leendesz! hozzád, ki egyedüli okozója vagy jelen határtalan fájdalmimnak! vedd egyszersmind ama vallomást, hogy soha senki ez életben – erről szentül meg vagyok győződve – nem szeretett s nem fog többé úgy szeretni, mint én szerettelek!

És csalódtam! – mindenségemet ingatag zátonyra építém.

Utolsó kérésem, hogy ne kövess; hagyj magamra mindaddig, míg más körülmények nem kényszerítnek arra, hogy még egyszer viszontlássuk egymást!

Isten veled!

Gerőfalván éjfélután 3 órakor.

1853 márcziusban.

_Ágnes_.»

*

E levél írása után kissé lecsillapult, mintha nehezen teljesíthető kötelességét végezte volna, úgy tekintett maga körül, járt fel s alá s ült végre a karszékek egyikébe.

Idegen volt e pillanattól fogva e várkastélyban; úgy érezte, nem lehete többé honos e falak között, mintha máshol várakoznék reá valamely barátságos hajlék befogadandó az utast.

S e hajlék, hol létezett? sehol egész világon, e pillanatban legalább; Ágnes hasonlított a kivándorlóhoz, ki önmagát kénytelen tenni hontalanná, siratja a jelen elvesztét s mégsem bír egy szép jövő képével.

Kis idő mulva behivatá Jánost.

– Akar-e követni engem János gazda?

Az öreg örömtől sugárzó arczczal hallgatá Ágnes szavait s így felele:

– A legnagyobb örömmel; jót állok érte, hogy hívebb cselédje sohasem leend a grófnénak.

– Itt van ez a néhány forint, oszd el itt maradó szolgáim között – gondoskodva lesz mindegyikről. Tüstént indulunk.

*

Épen pitymallani kezde, midőn az angolkerten keresztül kiért az országútra Ágnes utazóhintaja.

Leeresztve az üvegtáblát, még egyszer megnézte a tekintélyes s festőileg szép Gerőfalvát s alig érthető hangon, könnyes szemekkel rebegé: Isten veled!

XXXI. (Gerőfalván.)

Két nap mulva a szomorú éj után, mely alatt örökre elbúcsúzott Ágnes Gerőfalvától s annak lakóitól, visszaérkezék Gyula.

Mitsem tudott a történtekről; János Ágnessel elutazván, a többi cseléd közül egyiknek sem volt bátorsága fölkeresni urokat a szomorú üzenettel.

Nem is tudták bizonyosan hol szokott ő mulatni, mert a mennyire csak kivihető volt, titok leplezte Gyula életmódját.

A mint azonban a háziúr megérkezett, a kastélynak úgyszólván minden egyes lakosa tudta mi történt; ha nem körülményesen is, de részint pletyka, részint gyanítások nyomán keletkezett az egész történet talán nem is egészen hű rajza.

Gyula jó kedvűen, egyik legkedvesebb nótáját fütyörészve szállott le lováról és csudálkozott, hogy a bevett szokás ellenére nem János gazda fogadja őt, kit, bár a dévai háznak volt régi hű cseléde s Ágnessel jött Gerőfalvára, nagyon megkedvelt.

– Hol van János? – kérdi a háziúr az érkező inasok egyikét.

– Elutazott a grófnéval, – hangzott a felelet.

– Kivel?

– Ágnes grófnéval, uram.

– Az én nőmmel?

– Úgy van.

– Vagy nektek ment el eszetek, vagy én nem hallok jól; hisz a grófné nem is volt itt – monda Gyula csodálkozás s aggodalomtól áthatott hangon s arczkifejezéssel.

– A grófné tegnapelőtt este megérkezett volt s néhány órai ittmulatás után ismét távozott, hova? azt nem tudjuk; csak e levelet hagyta itt gróf úr számára.

Gyula átvéve a levelet s érezve, hogy valami rendkívülinek kelle történnie, – nehogy a cselédség tanúja legyen felindulásának, szobájába ment, hogy olvassa a váratlan sorokat s tudja meg, mik történtek távolléte alatt.

Végigmenve a hosszú folyosón, különös gondolatok villantak meg agyában. Hihetlen, s mégis úgy van. Első, mi villámként sújtotta őt, mi bosszúra gerjesztette vére keringését, e gondolat volt: Hátha Ágnes mást szeret s hűtlenül elhagyott. Gyula képes volt így gondolkodni, ő kinek viselete, régtől fogva feljogosította volna nejét hasonló cselekedetre, ő, kit e gondolatra nem szerelme, de egyedül hiúsága vezérlett!

Szobájába érvén, mohón felbontotta a levelet s a sorok olvasása alatt nyugodtnak látszott, – néha-néha fájdalomtól áthatott mosoly vagy csodálkozás mutatkozott ugyan arczán, de indulata nem tört ki.

A sorok olvasása után egy ideig fel- s alá járt, mintha nem tudná felfogni, elméjében rendszeresítni mindazt, mi történt.

Lépése mindinkább élénkebb lett, míg végre így kezde szólani:

– Borzasztó! mindent tud! – látta hűtlenségem csalhatlan bizonyítékát.

De hogy juthatott e gondolatra itt fölkeresni engemet? mi gyanú vihette lépteit a vadászlak felé?

Megrántván indulatosan a csengőt, a belépő inastól kérdé:

– Kivel szólott a grófné, mikor ideérkezett?

– Senkivel, Jánost kivéve, s azonnal befogatott; az öreg nem akará engedni, hogy éj közepett a vadászlak felé induljon a grófné, de magánosan akarván elindulni, kénytelen volt engedni és elkisérni őt.

– Jól van, mehetsz. – Tehát nem itt támadt gyanuja – folytatá Gyula – már megvolt az mikor elindult, sőt merném állítani, egyedül e gyanú indította őt el. Kém, biztos kém vette körül, ki bosszút akarván állani rajtam, megsúgta vétkeimet Ágnesnek.

Most sajnálom mindazt, mit tettem. Nemde, utolsó sorai arra látszanak czélozni, mintha el akarna válni: ebből sok beszéd, nagy lárma, szóval feltünő esemény leend; – a henyélők serege, isten tudja, miként fogja ezt magyarázni. Házi körömnek vége, mert Ágnes szerelmét – érzem – örökre elvesztém.

Talán legjobb volna, ha tüstént utána indulnék, s miután úgyis tud mindent, bocsánatot esdekelve, megnyerhetném még szívét. De nem, ez nem lehet, ismerem erőteljes jellemét. A mily erővel s odaadással szeretett ezelőtt, épen oly indulatossággal fog gyűlölni ezentúl.

Istenem! mi könnyelműen pazaroltam el ama páratlan kincset, melylyel megáldott a mindenható.

E szavakból kitűnik, hogy Gyulának nem annyira fájt az, hogy Ágnes szerelmét örökre elveszté, hanem inkább restelte ama feltünő eseményt, sok beszédet, mire ez alkalmat nyujtand. Sajnálta, hogy életmódjában zavartatik, s csak miután mindez keresztül járta elméjét, kezde szíve felszólalni, átlátva, mi gyönyört vesztett Ágnesben.

Többnyire azt óhajtjuk, mi valóban nem boldogít, mi pillanatra szeszélyeinket kielégíti, s azt siratjuk s nélkülözzük legkevésbé, mi egyedül bírhatta volt megalapítni szerencsénket. Mitsem cselekesznek az emberek kevesebb öntudattal, mitsem gondolnak meg kevésbé, mint ama tetteiket, melyek által kivánságaik teljesedésbe mehetnek, alkalmatlanságaik elháríttatnak.

Alig járt fel s alá a nagy teremben Gyula egy ideig, alig kezdének tisztulni némileg eszméi, érzelmei, s a rossznak angyalaként megérkezék Béla.

Öröm hatotta meg Gyulát, midőn Béla hintaját megpillantá, hitte, hogy talán segíthetend rajta, legkisebb gyanút sem táplálván az iránt, kit legjobb barátjának tartott.

– Mi történt? – kérdé a belépő újonnan érkezett. A cselédek egyike azt mondja nekem, hogy Ágnes itt volt, de ez hihetetlennek tetszett első pillanattól fogva.

– Magam is úgy vélekedtem, de most már átlátom, hogy csakugyan itt volt, – ím levele, olvasd!