Part 9

Kívülről csöngetés hallatszott. Angelika kiküldé szobaleányát, hogy nézze meg, ki jő. Az kevés idő mulva visszatére, egy mahagoni szekrénykét hozott magával, jelentve, hogy ezt az éjjel egy ismeretlen ember adta át a kapusnak, kit az soha sem látott azelőtt; az ember nagy asztrakánprémes úti köpenyt viselt, kerek vörös szakálla volt, szemöldei alig látszottak, s kék szemüveget viselt, s idegen kiejtésű hangon tudakozódva madame Monce után, e szekrénykét küldé neki.

– Ismeretlen személy előttem. Hihetőleg férjemmel van dolga.

– De a szekrény lapjára világosan madame Monce neve van irva.

– Nyisd fel, mi van benne.

– Oly nehéz, hogy szinte hajlandó vagyok azt hinni, a mit a kapus mondott, hogy tele kell lennie aranynyal.

– Ah! mire gondol?

– Az öreg Planchet esküdött, hogy úgy van, s igen büszke volt rá, hogy azon úr minden tétovázás nélkül rá mert annyi kincset bízni.

– De hát ki tudja azt? Mi oka lehetne valakinek nekem kincseket küldeni.

A szekrény nem volt lezárva, csak lepecsételve, a pecsét feltörése után, a mint tetejét felnyitá a szobaleány, örvendő sikoltással nyujtá azt úrnőjének. A szekrény tele volt aranynyal.

Angelika zavarodottan tekinte a megfoghatatlan küldeményre.

– Ez eltévedt, mondá, nem hozzám lesz intézve.

– De igen, ide egy kis czédula van szúrva a belsejére, mely ismét önnek szól.

Valóban egy kis összehajtott papirra lapidár betűkkel Monce Angelica neve volt irva. Fölbontá a levelet. Benn fraktur-irással e sorok voltak:

«A szűkölködés napjaira… Bátorság és bizalom.

Tonners.»

Egyéb semmi. Még egy szó volt megkezdve, de ki is törülve, a porzó letörlése után ki lehete venni, hogy a kitörölt szó ez volt: «föltáma»… Itt meg volt szakadva és kihúzva.

Angelika nyugtalanul kelt föl öltözőasztala mellől, s zavarodottan állt meg a mysteriosus szekrény s annak kabalistikus tartalmú felirata fölött… Ki ez a Tonners? E nevet először hallá életében. Micsoda szűkölködés napjai azok, a mikre figyelmeztetik általa? s mi oka lehet annak ő róla gondoskodni?

Míg így töprenkedve fejtegeté magában a sors által oda vetett rejtélyt, künn ismét csöngetés hallatszék s a visszatérő szobaleány jelenté, hogy Monce úr első segéde van itt, úrnőjével rögtön akar beszélni. Az ember arcza igen illetődöttnek látszik.

Moncené hirtelen magára adatá öltönyét, s inte, hogy bocsássák be a segédet, ki már az ajtó előtt csiszolta nyugtalanul talpait.

A belépő arcza zavart, nyugtalan volt, kezei reszkettek. Elfeledett köszönni, s midőn szavakat keresett, könyei jelentek meg helyette.

Moncené megijedt. – Az Istenért! mi történt? kiálta.

– Madame, zokogá a segéd, Monce úr meghalt.

Angelika hátra tántorult, széke karjára kelle támaszkodnia, hogy össze ne rogyjék. Azután hirtelen fölriadva kérdé: hol van? s indulni akart.

A segéd visszatartóztatá.

– Nem, Madame, önnek nem lehet őt meglátnia, arcza szörnyen el van éktelenítve, csaknem egész fejét összeszaggatá a lövés.

– Lövés! kiálta fel az asszony, tehát meg van gyilkolva.

– Maga lőtte meg magát, asszonyom. A pisztolyok, mik mellette hevernek, ugyanazok, miket az nap este velem töltetett meg, azon ürügy alatt, hogy rablóktól fél.

– Irgalmas Isten! mi oka lehetett?

– Az ok, fájdalom, hogy nagyon is világos; az iróasztalán felnyitva heverő számadási könyvek, miknek mérlegét önkezűleg fejezte be, világosan mutatják a legutóbbi börzeesemények által előidézett bukását.

Angelika eltakarta arczát, melynek halálsápadtsága e perczben szégyenpirra kezdett átváltozni.

– Tudják már a városban ez eseményt? kérdé halk hangon, visszanyerve önuralkodását, a segédtől.

– Asszonyom, a halálhír hamar terjed.

– Nem ezt kérdeztem, ama másikat, szólt Angelika, lesütve szemeit s nem birva szót adni azon eszmének, mely lelkét még a halálnál is jobban megijeszté.

– Még nem.

– Égesse ön el azon mérleget, tegye pénzzé hozományomat, itt e szekrényben talál ön egy jó összeg aranyat, vegye magához, elégítsen ki mindenkit, a ki követelésekkel áll elő.

– Madame, kötelességemnek tartom önt figyelmeztetni azon leverő körülményre, miszerint Monce úr pénzviszonyai elannyira rongált állapotban vannak, hogy ha ön azokat mind helyre akarja hozni, önnek jogszerű vagyonából semmije sem marad.

– Az nem tesz semmit. Élhet az ember gazdagság nélkül is, de becsület nélkül nem. A világ soha se tudja meg, hogy férjem azért halt meg, mert megbukott. Mondjon ön a kérdezősködőknek akármit. Hozza fel okul, hogy családi viszonyok késztették, ne kiméljen engem, mondja, hogy rossz, hűtelen asszony voltam, mondjon ákármit, csak férjem neve maradjon tisztán a világ előtt.

A segéd zokogva rogyott a padlat szőnyegére a nő lábaihoz, s egyik kezét megragadva, azt könyeivel áztatá, s a könyeket csójaival szárítá föl róla, és esküdött, hogy azt soha sem fogja róla mondani – soha!

Angelika maga sem tudta tovább tartóztatni érzelmei rohamát. Tántorogva, szédelegve lépett asztalához, égő szemeiből kicsordultak a könyek; fölvette a szekrényt, némán reszkető ajkakkal nyujtá a lábai előtt térdelő segédnek s alig hallhatólag rebegé:

– Vegye ön mr. Arnould, – hagyjon magamra, s azzal széke párnájára hajtotta arczát és sírt hangosan, szabad útat engedve a kitörő fájdalomnak.

Arnould átvette a szekrényt s tiszteletteljesen megcsókolva Angelika kezét, visszanyujtá neki a kis czédulát, mely a pénz közé volt téve.

– Ezt nem szükség elvennem asszonyom.

És Angelika ismét ott látta maga előtt a rejtelmes kabalistikus értelmű szavakat:

«A szükölködés napjaira… Bátorság és bizalom… Tonners.»

Gondolkozott, elmélyedt, a rejtelmes szavak magukkal vitték lelkét, ismeretlen, kalauztalan regiókba, eltévelyegtek vele az eszmék csillagforgásai közé, s mentűl tovább vitték, annál homályosabb, annál világtalanabb, annál őrültebb lett körüle minden gondolat.

Ki volt az? – mit akart? – És miért?

III.

Angelika elhagyva sz. honoré-utczai pompás lakását, valahol a Poissoniére külváros valamelyik szegény mansard-lakában húzta meg magát.

Özvegység és nyomorúság egyszerre következtek el rá, de tűrte nyugodtan, zúgolódástalanul; később a gyászt és nyomort még egy harmadik rettentő csapással tetézte a sors, oly csapással, minőt csak választottai számára szokott tartogatni, nagy rendkívüli lelkek számára, miket a mindennapi szenvedések meg nem görnyesztenek, mintha meg akarná őket büntetni azért, hogy erősebbek merészeltek lenni a többieknél.

Az emberek elmaradtak tőle, csupán egy ember maradt, ki valahányszor munkaterhes idejéből egy üres órát elszakaszthatott, hozzá sietett, őt vigasztalá, beszélt vele az elmultakról, s biztosítá a jövendők felől. Ez ember volt Arnould, férjének régi hű segéde.

Egyedül az esti órák voltak azok, mikben meglátogathatá egykori úrnőjét; annyival inkább meglepé Angelikát, midőn egy napon, nem a szokott időben, kopogtatást hallott ajtaján s a belépőben Arnould ismert szelid arcza, egyszerű viselete helyett egy elegans férfit pillanta meg, ki őt igen ismerős üdvözlettel köszönté.

Angelika, míg kezei napi munkáján dolgoztak, lelkével szerte járt a messze világban, azon nagy ürben, mi Isten és ember között van s előbb össze kelle szednie elszórt eszméit, míg a belépőt megismeré.

Taillard volt.

Angelika némán inte neki, hogy foglaljon helyet, s szemeit rá függesztve, várta, hogy mit fog az ügyvéd neki mondani?

Taillard készülve volt a beszédre s széket téve magának a hölgy mellé, a szokott bevezetési formulák után így szóla:

– Remélem, Madame, miszerint kegyed fájdalmai annyira tán már enyhűlve vannak, hogy minden kegyeletsértés nélkül lehetend kegyeddel beszélni, mely a könyeket épen nem veszi igénybe.

– A mi a lelkemé, az az enyém, uram, viszonzá a hölgy hidegen, senkinek sem vagyok vele terhére, fájdalmaimat nem hordom mutogatásul; beszélhet ön velem bármiről, bárminő fájdalmas emlékről, nem fogok semmit mutatni, mi önnek kellemetlen leend.

Taillard szétnézett a szobában, szegényes kis lak volt, avult, kopott bútorokkal, de tisztán tartva.

– Kegyed itt rendkívül szegény állapotban él.

– Meglehet, de az nem tesz semmit.

– Pedig kegyednek vannak jó barátai, kiknek módjukban volna kegyed sorsát jobbra változtatni.

– Hiszem, hinni szeretem, hogy vannak, de nekem semmi okom sincs rá, hogy terhükre legyek, s nekik semmi okuk, hogy nekem pirulást okozzanak.

– Kegyed még oly fiatal.

– S meglehet, hogy még sokáig élek, de türelmes vagyok bevárni a megvénülést.

– Kegyed még újra férjhez mehetne.

– Ettől, úgy hiszem, eléggé megóv az: hogy szegény vagyok.

– És ha mégis volna ember, ki lelkét, vagyonát, életét kegyed lábaihoz rakná, ezt mondva: legyen ez mind a tied és légy te az egyém; – ha volna ilyen ember?

– Csak ezt jött ön hozzám mondani?

– Oh még többet is. Önnek szemei arczomra vannak függesztve, lehetetlen, hogy ön előtt titok legyen az, mi bensőmben véghez megy, szeretem önt, és akár ébredek, akár álmodom, szüntelen e gondolat áll előttem, hogy birnom kell kegyedet. Én jó, szelid, emberekkel jóltevő ember voltam mielőtt kegyedet ismerém, de érzem, hogyha kegyed eltaszít magától, meg leszek átkozva oly dolgokat cselekedni, mikről legyen mit beszélni az utánam megmaradóknak.

– Uram, ön ajánlata engem megtisztel s ezt köszönöm. Tisztelettel fogok önről emlékezni érte. Sajnálom, hogy ön hajlamát hozzám e hideg indulatnál egyébbel nem viszonozhatom.

– Kegyed mást szeret?

– Ezen értelemben senkit. Ha azon halál, melylyel első férjem kimult, oly rettenetes nem lett volna, tán én sem lennék különböző a többi nőktől, kiket az idő feledni és remélni tanít; de nekem, valahányszor boldog embereket látok, kik kar karban mosolyogva, enyelegve járnak egymással, mindannyiszor megjelen azon rettentő alak, melynek elundokított arczán egy vonására sem ismertem többé annak, a kit úgy szerettem, s mintha mondaná olyankor: te is ilyen boldog voltál egykor, meglakoltál érte. Nem, – nem uram. Közöttem és a boldogság között oly iszonyú esemény emléke áll, melyet ha el tudnék feledni, azt kellene hinni magamról, hogy megtébolyodtam.

– Ne akarjon ön minden reménytől megfosztani. Tán később…

– És én kérni fogom önt, hogy ez legyen utolsó látogatása nálam.

Taillard arcza kigyulladt; fölkelt helyéről.

– Asszonyom… Én kegyedet évek óta szeretem. Szerelmem olykor az őrjöngésig ragadott; a dämonikus őrjöngés egy pillanatában megesküvém, hogy kegyednek meg kell osztania velem az életet, vagy a halált, és verjen meg az Isten, ha ez esküvésemet valaha megbántam, vagy elfeledém, vagy el fogom feledni. Ön együtt fog élni velem, vagy együtt fog meghalni.

Angelika egy tekintetet vetett Taillardra, minővel a tiszta lélek tekint alá jelleme csillag magasából a szenvedélyek fertőjében küzdő veszendő lélekre.

– Az elsőt nem hiszem, az utóbbitól nem félek, viszonzá nyugodtan, szoborhidegen.

– Emlékekezzék ön reám. Fognak önre következni irtózatos napok, mik közt a multak emléke még pihenésnek nevezhető, mikor nem elhagyatva lesz ön, hanem üldöztetve mindenkitől, mikor e büszke lélek meg lesz alázva a porig és keresni fogja a kétségbeesést, mely eszét elvegye, és egyik halált, hogy a másiktól megszabaduljon. Jussak eszébe akkor. Egy szó, egy intés hozzám, és én megszabadítom önt, mindent, mindent a mit elvesztett visszaszerzek és a legboldogabbá teendem önt az asszonyok között; de ha e szó, ha ez intés elmarad, meghalunk asszonyom, a halál legirtózatosabb nemével, a minőre ön soha nem is gondolt, s a mit ha önnek megneveznék, megrendülne hajthatatlan lelke, de meghalunk asszonyom, megosztjuk a halált, ön látni fogja az enyimet és nem fogja túlélni.

– Megborzadna lelkem ön szavaitól, ha öntudatom nem védne ellenök. Nem tettem soha, nem is gondoltam semmit, a miért Isten, vagy emberek üldözhetnének. A haláltól pedig nem irtózom, s nemeiben nem válogatok. Isten önnel.

Taillard kalapját vevé és távozott.

– Emlékezzék ön rám, ha nagyon fog szenvedni, mondá még egyszer visszafordulva s azzal elsietett.

Az özvegy nyugodtan folytatá kézi munkáját. «Lelkem tiszta… Istennel, emberekkel békében élek… multam nem vádol… jövőmre vigyázni fogok… nem leend fölöttem hatalma senkinek.»

IV.

Egyszerre elkezdett valami különös hir terjengeni az óriási városban.

Monce urat alig volt Párisban ember, a ki nem ismerte volna, haláláról sokáig és sok mindenfélét beszéltek, a sok monda közől egyszerre egy különös megdöbbentő hír kezde magára figyelmet vonni.

Először csak mint határozatlan, összefüggéstelen szóbeszéd, de melynek összevissza bonyolult fonalai, mintegy valami titkos kéz által bontogatva, lassankint egy összevágó ténybizonyítékul fejlődtek elő; – az emberek határozottan kezdtek róla beszélni, hogy Monce nem maga ölte meg magát, hanem meggyilkoltatott.

Az orvosok, kik a holttestet megvizsgálták, azt állíták, hogy a két lövés közül mind a kettő halálos volt, ha az elsőt megtette az öngyilkos, a másodikra már nem lehetett ideje.

Többen, kik azon éjjel Monce bureauja előtt jártak, láttak egy embert a lövések utáni perczekben a hátulsó ajtón kisurranni, kinek személyleirása tökéletesen megegyezett azéval, kit ismét mások Moncené asszony lakásán a kapussal beszélni s annak valamit átadni láttak.

Az emberek azt kezdték beszélni… igen – az mondták határozottan, hogy Moncené maga ölette meg férjét.

Valami titkos, dämoni ellenség kimondta a vádat, az emberek kaptak a hiren; minél iszonyúbb valami vád, s minél tiszteltebb az, ki áltata illetve van, a tömeg annál örömestebb elhiszi; senkit sem itél el oly hamar, mint kit sokáig kénytelen volt becsülni, arra akármit fognak, tombolva adja tovább; örvend, hahotáz, hogy leránthassa magához a porba, hogy nem kénytelen őt többé magánál jobbnak, igazabbnak elismerni. A hír kevés nap alatt oly fenyegető alakú gyanúvá nőtte ki magát, hogy a hatóságok jónak látták felfogni a tárgyat s nyomozódásokat tenni benne.

A közvádló kivánatára Moncené rögtön őrizet alá tétetett, s az esküdtek összehivattak.

A közvádló éleseszű captiosus ember volt, ki csodálatos műélvezettel szokta tekinteni a criminalis ügyeket, valódi szenvedélyt csinált magának egy ügyesen bemutatott bűntény furfangos napvilágra hozatalából, azon élethalálra menő sakkjátékból, hol a bűnös átellenes kérdések által szögletbe szorítva kénytelen magát megadni. Duval úr híres volt arról, hogy az ily játékokat többnyire a vádlott szokta ellenében elveszteni.

Páris leghíresebb ügyvédei siettek rögtön szolgálataikat ajánlani a szép vádlottnőnek. Ő azonban megköszönte ajánlataikat s helyettük egy egyszerű polgárt választa védőjének, mr. Arnouldot, férje kereskedősegédét.

Az emberek fejcsóválva hasonlíták össze a két ellenfélt. Duval és Arnould: egyik hirhedett éles eszű, hatalmas jogtudor, a másik törvényekben járatlan kereskedősegéd, elmésség, tudomány és routin nélkűl. A harcz nagyon egyenlőtlennek látszék.

Voltak, kik sajnálták Moncenét, de Arnouldot mindenki előre legyőzöttnek hitte.

* * *

A tárgyalás napján roppant néptömeg foglalta el az esküdtszék teremét, nemcsak a szokott hallgatósági helyek, a karzatok, előcsarnokok, maguk az utczák is el voltak foglalva bámulókkal, kiváncsiakkal; az üléseket árverezték, mint az operaházban valami híres tánczosnő előadásakor.

Az esküdtek elfoglalták székeiket. Legelsőbb megjelent a közvádló hivatalruhájában, praetensiv arczával, ismerőseit hideg, magasságát éreztető komolysággal üdvözölve s helyet foglalt a számára határozott padon. Egy másik padon ültek a tanúk, egymásra félelmesen tekintve, – egy elrekesztett üres pad állt a vádlott, egy másik védője számára.

Az ajtónál álló tömeg rögtöni hullámzása hirdeté, hogy a legfontosabb személy most érkezik. A karzatok arczai, a lorgnettek, a kiváncsiak szemei tolakodva fordultak oda, honnét az érkező váratott, s a mint a tömeg kétfelé nyilva útat engedett, lehete látni madame Monce alakját, a vádlottét.

Szerény, de méltóságteljes arczczal, bátran, bár minden dacz nélkül lépett a bámuló nép elé a mindig szép, érdekes, de most kétszerte szebb és érdekesebb asszony. Arcza a szokottnál halványabb volt, de e halványság nem a félelem vérehagyott sápadtsága volt rajta, hanem valami magas, emberfölötti nyugalom.

A biró megmutatta a helyet, a hova leüljön s ő szeliden foglalta el helyét, arczán sem kihivó dacz, sem kihivó gyöngeség nem mutatta magát. Mintha észre sem vette volna a körüle levő néptömeget.

Utána mr. Arnould jött, csekély, jelentéktelen alakjával, ki midőn észrevevé a mindenünnen reá néző szemeket, fülig elpirult, ügyetlenűl, elkábultan lépett elé, úgy, hogy midőn az elnök mutatta neki a széket, melyre leüljön, zavarba jött, nem tudta, hogy mit intett neki, úgy hogy a huissiernek kelle őt padjához vezetni. Ez ügyetlensége miatt kész volt ellene az elővélemény a közönség előtt.

Az esküdtek meghiteltetésével inte az elnök a közvádlónak, az fölkelt, átvevé segédétől a szükséges irományokat s a birákhoz fordult.

– Uraim, esküdtbirák, én, Duval Armand, hivatalomnál fogva közvádló, vádolom Monce született Duforet Angelika asszonyt, hogy férjét Monce Guiyot orozva meggyilkoltatá.

Angelika lehunyta szemeit s hosszasan sóhajtott.

– E mindnyájunk által elismert jóhitelű kereskedő, folytatá Duval, egy reggel kereskedelmi bureaujában meggyilkolva találtatott. – Azon éjszakán többen hallák a pisztolylövéseket az említett irodában s nem sokára láttak egy férfit onnan kijönni, ki sietve haladt végig az utczán s egyenesen Moncené asszony lakásához sietett, a hol egy aranynyal telt szekrényt adott a cselédségnek, egyenesen Moncené asszonyhoz utasítva. Másnap híre támadt, hogy a kereskedő meggyilkolta magát, irodája bezáratott, vagyonai a hitelezők közt felosztattak. – A kereskedő halála gyanús volt, semmi felvilágosító irást nem hagyott maga után, mely öngyilkosságát indokolhatá, vagyonai legjobb rendben voltak, hitele kifogyhatatlan, személye köztiszteletben álló, de annál erősebben szólt hirlelt öngyilkossága ellen azon körülmény, hogy irodájában semmi készpénz nem találtatott. Ezt mind összevéve, méltán felötlő lehetett a vizsgáló orvosok azon bizonyítványa, miszerint a két halálos lövést maga a megholt nem ejthette magán, mert az elsőnél mindjárt halva kellett összerogynia. Az eset borzasztó volt, de legborzasztóbb a vádlott magaviselete, ki a helyett, hogy férje gyilkosait nyomoztatná, iparkodott a dolgot mentől jobban eltitkolni; ismerőseit, kik férje halála okait tudakolák, hidegen visszautasítá, s végre egészen eltünt a világ elől, a Poissonnier külváros legrejtettebb utczájában fogadva szállást. – A tanúvallomásokból kitünik az, hogy Monce idegen kéz által gyilkoltatott meg, hogy meggyilkoltatása után két perczczel irodájából egy férfi távozott el, ki onnan Moncené asszony lakára ment, s hogy azon ember Moncenének egy szekrény aranyat külde át, és végre, hogy Moncené az egész eseményt nemcsak hogy gondosan titkolá, sőt környezetét is felszólította mentől kevesebbet beszélni róla idegenek előtt s ő maga nem sokára eltűnt ismerősei köréből.

– Kérem, szólt közbe az elnök, a tanúkat előbb megesketni.

Ekkor a vallomások egyenkint kihallgattattak, a hol Moncené asszony érintve volt, felszóllíttaték, hogy nincs-e ellenészrevétele. Némán intett fejével, hogy mindent helybenhagy.

M. Duval fölkérte az elnököt, hogy legyen szabad néhány kérdést intéznie a vádlotthoz. Angelika fölállt, nyugodtan szemébe nézve a közvádlónak.

– Ismeri-e madame azon embert, ki amaz éjjel önnek egy aranynyal telt szekrényt küldött?

– Nem ismerem.

– Nem is gyanítja, hogy ki lehet?

– Még eddig nem birtam rájőnni.

– Valóban csodálatos, szólt Duval a birákhoz fordulva, hogy ezen ember, a kit nem ismerünk, a kinek kilétéről fogalmunk sincs, s a kinek semmi köze hozzánk, bennünket minden invectivák mellőzésével egy szekrény aranynyal lepjen meg. Merném hihetlennek is nevezni ez esetet.

– Valót mondtam.

– Hát ezt ismeri-e madame? szólt Duval, egy leplet föltakarva, mely alatt a zöld asztalra téve s gömbölyű üvegharanggal leborítva egy összeroncsolt halálfő feküdt. A Monce irodájában talált halott feje.

– Isten! mi az? kiálta föl visszaborzadva a nő, s azután méltatlankodva fordult a birákhoz: ah, uraim, ez kegyetlenség, egy gyönge nőt ily ijesztgetésekkel akarni gyanú alá hozni. Ez iszonyatos.

– Legyen nyugodt asszonyom, szólt közbe az elnök, e tárgy nem ön ijesztgetéseül van ide hozva, hanem egyedül mint a per folyamához tartozó corpus delicti, s csak a közvádló által használt modor tevé azt önre nézve ijedelmessé, mit mi igen természetes és legkisebb beszámítás alá nem jövő benyomásnak találunk önre nézve. Kérjük visszatakartatni.

Duval diadalmas pillanattal takarta vissza a leplet, s azután hideg, szigorú hangon mondá el a biráknak, hogy a vádlottra azon büntetést kéri, mely szabva van a férjgyilkosokra.

Vádló és vádlott visszaültek helyeikre, halotti csend foglalt helyet a teremben. Angelika némán hunyá be szemeit, érzé, hogy senki sincs, ki védni tudja, de érzé azt is, hogy vele van az igazság.

Előttünk, kik az előzményeket ismerjük, különösnek fog tetszeni, hogy a vádlott iránt oly kevés részvét mutatkozott, de a közönség a szép nőben csak egy bűnöst vélt látni, a nyugalmat arczán megátalkodottságnak hivé, s az elborzadást az öntudat belső csapásának.

Az elnök inte Arnouldnak, hogy lépjen elő a vádlott védelmére. Az fölkelt, sápadt, kifejezéstelen arcza szánalmas gyöngeséget látszott elárulni, hangja elfogult, elfojtott vala, midőn beszédéhez kezde, inkább hasonlított maga egy vádlotthoz, mint védelmezőhöz.

– Uraim, esküdtbirák, kénytelen vagyok gyöngeségemet elismerni, azért elnézést kérek – – én jogtudós nem vagyok; szép elmés beszédet nem tudok tartani, én csak az igazságot tudom, azt fogom önöknek elmondani.

E perczben Angelikára tekinte s a mint annak nagy, beszédes szemeivel találkozék, mintha ismeretlen szellem szállna agyába, bátran, öntudatosan föltekinte, bizalomteljes arczát végig hordozá a körülálló tömegen, s erős, előbbi szavaitól egészen elütő hangon így kezde beszélni:

– Uraim, esküdtbirák. Duforet Angelika a legiszonyatosabb bűnnel vádoltatik, azon bűnnel, hogy férjét megöleté; fölhivom önöket, itéljék meg, nem a külső szín, hanem a józan ész és érző szív után: lehetséges-e az, hogy egy nő, kinek egész multjában egy foltot nem találni, ki jótevője volt a legutolsónak, ki hozzá folyamodott, s nem ártott még ellenségének sem soha, kinek magas lelke még az apró emberi gyarlóságokat sem osztá, meggyilkoltassa férjét, kit szeretett, kiért élt s kiért örömest meghalt volna? Mi oka lehetett volna erre? Szerette férjét s szeretteték általa, özvegysége csak gyászt és nyomort hozott reá. De volt ellenkezőleg Monce úrnak oka meghalni önkeze által s én ez okot el fogom mondani.

Angelika szorongva nyögött fel. Arnould oda fordult hozzá.

– Nem fogom kímélni a halottat, midőn az élőt kell megmentenem. Monce úr azon pillanatban, midőn magát meggyilkolá, nem volt azon kifogyhatlan hitelű üzér többé, mint azt közvádló úrnak tetszett állítani, másnap bukását ki kelle mondania; ő sajátkezűleg készíté el a mérleget, mely ezt csalhatlanul bebizonyítja. Ama szomorú napon, midőn Moncené asszonynak e titkot fölfedém, ő kért, hogy hagyjam ezt titokban, égessem el a mérleget, s saját hozományát és értékeit fordítsam arra, hogy férje neve tisztán maradjon, s ha lesz, a ki kérdeni fogja halála okát, vádoljam őt vele, őt, Monce Angelikát. Ezt, Istenemre, nem tevém, hallgattam ha kérdeztek, és a kereskedői mérleget megtartottam magamnál, jól sejtettem, hogy szükségem lehet rá; im vegyék önök vizsgálat alá.

A birák kézbevették az átnyujtott iratot, s helyeslő zúgással nyilatkoztatták annak valódiságát.

Arnould egészen megtérő önbizalommal folytatá.

– A vád alappontjai ezek: hogy Monce úr idegen kéz által gyilkoltatott meg, mert az orvosok nem engedik meg, hogy az öngyilkos két lövést tehetett volna magára, melyeknek mindegyike halálos, de elfeledtek arra megfelelni, hogy nem tehette-e mind a két lövést egyszerre, egy pillanatban?

A hallgatók kellemes zúgása biztatólag látszott fogadni ez ötletet.