Part 8

S ismét útnak indultak. Hét hosszú nap utaztak együtt napfényben és zivatarban, hegyeken és vizeken keresztül, éjjel-nappal a szabad ég alatt, mert a falukból minden lakót kivert az Isten haragja. A hegyes út kövecsei fölvérzék a kis gyermek leányka lábait; vezetője ölben vitte őt tovább; ha rájok esteledett, az ő keblére hajtá le fejét, ott aludt el, ha zivatar érte őket utól, az ő kezei takarták be a zápor és a szél hidege ellen is; gyakran, midőn a leányka egy árnyékos fa tövében elszenderült, mérföldeket járt be a kőszívű szerezsán, hogy egy kosár friss szamóczával lephesse meg a felébredőt. A leányka mind inkább kezdett vele megbarátkozni s hálaul imádkozni tanítá őt az úton. Nyolczadnapra, a mint egy völgy torkolatából kiértek, tünt föl előttük Priedor város nyulánk minaretjeivel és kúptetejű ószerű török mecsetjeivel, mik mindenünnét sűrű kertekkel voltak körülvéve; magát a várost meneteles bástyafal köríti, melyen három kapu van, kettő keletnek, egy éjszaknak s jelenleg csukva mind a három. A városon kívül egy tágas, de szenynyes földszinti négyszög épület, hol a külföldi kereskedők végzik foglalatosságaikat az itteniekkel; a város és az épület közötti tér tele van mindennemű szarvasmarhák, juhok, tevék és bivalyok csordáival, mik innét hajtatnak fel részint Dalmátiába, részint havasalföldre, szerteszét halomra rakva egész határ málhák, gyapjús harák, jegyzett deszkaládák, szurkos ponyvákkal leteritgetve, közbe piszkos ponyvasátrak, mik alatt örmények árulnak kimustrált szöveteket; csupa tetőből álló pajták, hol bánsági gabona van letöltögetve s a dugárusok domboldali pinczéi, miket a kitűzött zöld zászlóról lehet megismerni.

E minden országból összehalmozott tárgyak között még tarkább vegyületű népcsoport jár fel s alá; örmény, rácz, török, egyiptomi, oláh, magyar, bojár, zagyván, vegyesen jön, megy, alkuszik, vitatkozik, énekel, koldul és káromkodik; vadismeretlen arczaik, ismeretlen nyelvök, szokásaik, öltözetük s minden érezhető tárgyon a keleti indolens ronda hanyagság átalános typusa.

Az utasok a néptömeg közé vegyültek, mely idegen létére dögvész idején a városba be nem bocsáttatva, kénytelen volt ide künn sátorozni. A leányka végig futott szemeivel a tarka népcsoporton, összejárta az egész sokadalmat, kifáradt a keresésben és még sem találta azt, a kit keresett.

Lankadtan ült le egy kőre megpihenni; kisérője oda ült lábaihoz.

– Áldjon meg az Isten, szólt neki a leányka, már most hagyj el; tovább nincs miért mennem.

– Most akarsz-e elhajtani magadtól? szólt sajnos hangon a férfi, s oly ragaszkodó fájdalommal tekinte a leányka szemeibe, hogy könyei csordultak ki rája.

A leányka kezdé észrevenni, hogy a férfi arczvonásai minden vadságukat levetkőzék és szemei nem forognak oly vadul, mint egy hét előtt; haja, mely akkor kúszált volt és bozontos, most tömött fürtökben feküdt vállaira s naptól barnult arcza tiszta caucasi vonásain bátorság és szenvedély ragyogtak keresztül, kegyelő szelídségtől enyhítve. Nem, ne menj el hát soha, szólt érzékenyen s hálás vidámsággal ölelte magához a térdelő fejét, maradj velem, a míg te akarod.

– Míg a halál akarja, szólt a férfi a gyermek térdeire hajtva le fejét.

Két napig vártak az utasok Priedornál, mialatt szüntelen figyeltek a fel- s aláhullámzó tömegre. Nem találták a kit a leányka keresett, de kinek nevét szeszélye legbizalmasabb perczeiben sem árulta el védőjének, minthogy az sem kérdezé tőle azt egyenesen soha.

Midőn harmadnap ismét a tömeg között szerte jártak, hirtelen a népcsoport közül egy törökösen öltözött férfi, hosszú fekete barkós arczczal, rohant elő. Gizellám! kiálta nem festhető öröm szinével arczán.

– Atyám! sikolta örömrepesve a leány a férfihoz rohanva, s annak nyakát átfűzve karjaival s arczait számtalan csókkal halmozva el, őrült szeretettel ölelték át mind ketten egymást.

A rejtélyes szerezsán arcza is lángolt, erősen megnézte a férfit s magában mondá: Tehát te vagy az!

A leányka azonban kibontá magát az ölelő karok közül s a szerezsánt kezén fogva apjához vezeté, örvendő hévvel ajánlván azt, mint kinek igen sokkal tartozik.

Az apa éles tekintettel, gyanúsan vizsgálta össze a szerezsán arczát; mozdulatlan, egykedvű maradt az, némi szinezete a részvét szelid örömének derengett csak rajta.

– Légy üdvöz, szólt az apa, ha leányommal jót tettél, velem tetted azt kétszeresen, én itt lakom közel majoromban, nevem Karám György, szivesen látott vendég lész nálam minden időben!

– Hazudsz, mondá magában a szerezsán, a te neved Tóváry Dániel s átkozott lesz az a nap, melyen engemet vendégednek fogadtál. – Köszönöm ajánlatodat, felelt a meghivónak, szivem és kezem mindenkor készen állanak szolgálatodra, az én nevem Szomor Lőrincz; magyarhoni száműzött vagyok, ki szökve jöttem át a határon s két hétig lappangtam mint szerezsán és betegőr a kosztaniczai vesztegházban, végeztem a legaljasabb szolgálatokat, mirigyes szöveteket mostam a válukban, ragályos beteget ápoltam, holtakat temettem, eltemettem leányod anyját is, míg egyedül maradva átszökhettem; nyilt vagyok irántad, mert barátságodat ajánlottad s én viszont az enyémet, a nép előtt azonban nevezz szolgádnak, így majd nyomomat vesztik üldözőim; nevem: Szomor Lőrincz.

Az apa szivéről kő terhe esett le, mondhatta volna ő is, hogy: hazudsz – neved Murányi Gábor; de ő nem tudta azt, s apja vonásait nem ismerte meg az ifjuban s hagyta magát a veszélyes hálótól körülhurkoltatni.

V.

Négy esztendő temette el egymást.

Priedor városa mellett egy gazdag örmény lakott, kinek igen sok pénze, igen szép leánya és egy igen jó barátja volt.

Karámnak hítta ő magát; a népség boldog embernek nevezte őt.

Gizella volt a szép leány neve, ki akkor 16 éves lehetett és igen szép, csupa szendeség, csupa kellem; remekül játszott a mandalinon, mesterien hímzett és tündérien tánczolt s gyönyörüsége volt mindenkinek, a ki ismeré. Maga a helytartó Kajmakán is sokszor megfordult kedveért az örmény házánál s a leányka rózsaarczát megveregeté, vagy dohányfüstöt fújt szeme közé, mi minden esetre feltünő gyöngédség lehete egy Kajmakántól.

A jóbarát, egy karcsu deli férfi, tűzszemeivel, fényes hajfürtjeivel s keletien hajlott arczvonásaival a török macedon hölgyek Adonisa, férfiak ellenében bátor, kitartó, nők iránt hizelgő, engedékeny; szenvedélyeiben szilaj, érzelmeiben gyöngéd és nemes, s mi legfölebb ajánlá a helyzetek emberét, elszigetelt és elnyomott vallásában buzgó és rendületlen. Ki hinné? ez ember négy év előtt szerezsán volt a dalmát partokon; próbaköve minden halálbetegségnek, jóval előbb pedig egy akasztott ember fia, s egy becstelen leány testvére és egy kipusztult család koldus ivadéka; most pedig halálos ellensége egyetlen leányának szeretője. Övé volt a leányka minden gondolatja, a szerető szív minden dobbanása ő róla beszélt; szemének egy intésével elcsalhatta volna őt magával a föld utolsó részébe.

Egy este az örmény hímzett kabátjában, fején vörös süveggel, szájában füstölő csibukja, künn üldögélt majorja ajtajában a márvány padocskán s az alkonyodó ég piros felhőin s hazatérő fejér nyájain legelteté szemeit, ujján egy nagy pecsétes gyűrű volt, történetesen rátekinte s egy rugócskát nyomott meg azon, a kő felugrott, alatta egy férfi arczképet engedve látni, ki bajusz és barkó nélkül, fodrozott hajjal, fehér inggallérral s magas frakkban volt oda festve remek email munkában. Az örmény mosolyogva nézte a hozzá semmiben sem hasonlító képet, s mosolyogva gondolá: Ki tudja, hogy ez valaha én voltam?

Nem képzelé, mily közel van az hozzá, a ki azt nagyon is jól tudja.

A házához vezető úton sebes vágtatva jött egy lovag, a kapunál lepattant tajtékzó ménje hátáról; ez beszaladt az udvarra, a lovag pedig lihegve sietett az örményhez, s fáradtan veté magát mellé a kőpadra.

– Béke veled, szólt az örmény, nagyon elfáradtál!

A lovag nagyot sóhajtott s hideg izzadságot törle le arczáról, «végem van!» úgy mond, s forró homlokát két kezébe temetve keservesen sírt.

– Mi lelt?

– Oh! kétségbe kell esnem! szólt a jóbarát vigasztalhatlan arczkifejezéssel; el vagyok veszve.

– Ki akar bántani? kérdé az örmény, s mentül tovább nézte a férfi arczát, annál nehezebb sejtelmek szálltak lelkére.

– Tudod, hisz annyiszor elmondtam, hogy én Magyarhonból szöktem, politikai vétségem miatt s négy év óta élek itt mint szökevény, mialatt számtalanszor megkisértették elleneim, hogy a magyar határon belül különféle kecsegtető ajánlatokkal visszacsalhassanak, de soha sem hittem cseleiknek.

(– Azt velem is megpróbálták, gondolá magában az örmény, de én is vigyáztam magamra, s innen maradtam.)

– Most egy nevezetes török statusfogoly szökött el innét az ausztriai határra, kit midőn a porta visszakövetelt, cserébe a magyar kormányszék tőle bizonyos Tóváry Dánielt kért általadatni, ki ezelőtt négy évvel ide átszökött. Egy stambuli ferman azonnal kiküldé a keresőket, hogy a kivánt szökevényt országszerte kutathassák, s a fürkészők engem találtak elő, s egy közülük, noha négy év alatt végtelenül elváltoztam, rám ismert, megtudták, hogy én vagyok Szomor Lőrincz s rögtön folyamodtak a consulhoz, kiadatásomért.

Az örmény ereiben fagyni kezdett a vér, arczát kiverte a hideg veriték. Tóváry Dániel? mormogá meredezve.

– Csak egy kétségbeesett módom van még a megmenekülhetésre, csak egy; de az fájdalmasabb a halálnál, azt nem teszem meg.

– Micsoda mód? kérdé elképedve az örmény, – minden tagjait rázta a hideg – micsoda mód, sürgeté mohón a feleletet.

Musulmánná kell lennem.

– Csak az? És ha ez elég. Hisz ezt meg kell tenni, most, most mindjárt, haladéktalan.

– Ember, értetted-e, hogy mit mondtam? leányodat veszteném el e lépés által s nélküle koporsó nekem a világ.

– Ne, ne félj, ne aggódjál. Azon segítve lesz, te jóbarátom vagy, de én is jóbarátod vagyok, légy nyugodt, én is, leányom is Mahomed hitére térünk.

Az örményt a saját magairánti félelem túlságosan nagylelkűvé tette; megölelte a kétségbe esett barátot, összecsókolta s igért neki minden szépet és vigasztalá azt, míg maga majd megfulladt félelmei alatt.

Egészen elhitte e mesét.

Oly valószinű volt! Ő nem tudhatta, hogy a jóbarát őt és élete előbbi folyamát ismeri és mint ismeri! – annak hűségéről négy év alatt erősen meggyőződött s rögtön sietett a helytartóhoz, bejelentendő, hogy hitét bizonyos okoknál fogva meg akarja változtatni.

Török polgárt nem adnak ki más státusnak s ez csak musulman lehet.

Ekkor a leányhoz ment a jóbarát, annak ismét más mesét mondott. Megállt előtte szomorú, könyes arczczal s megfogta a leány kezét és gyöngéden megcsókolá.

– Mi bajod? kérdé a leány, s ő is elkezde sírni, bár nem tudta, hogy miért.

– Elhagylak angyalom, örökre elhagylak.

– Oh ne tréfálj.

– Hiszed, hogy tréfából sírni is tudok?

– De az nem lehet; te az én lelkem, az én életem vagy, nélküled meghalok.

– És én nélküled elkárhozom. Lásd, atyád nagyravágyó, én koldus vagyok. A helytartó szépnek talált téged, s ez atyádnak hizeleg.

– A helytartó? Az a rút ember, hiszen ő pogány?

– Azon könnyű segíteni.

– Kereszténynyé fog lenni?

– Oh nem, ti tértek át hitére.

– Istenem, megőrültem-e, vagy csak ezután fogok!? Oh Lőrincz, mint szeretnék kételkedni szavaidban.

– Iszonyú való mind, a mit mondtam. Rabneje leszesz egy durva, állati szenvedélyű pogánynak, s majd ha férjedet megzsinórozzák, tán a sultán háremhölgye. Mily fényes jövendő vár reád!

– Ne kínozz!

– Isten veled, szegény leány! adja az ég, hogy sokáig ne élhess, akkor majd meglátsz még oda fenn.

– Nem úgy Lőrincz, ha Isten van az égben.

– Van, csak az kár, hogy a földet még emberek lakják; fogod tapasztalni még ez éjjel, hogy igazat beszéltem.

– Lőrincz, várj éjfél után, mikor feljön a hold, itt ablakom alatt, válassz ki két gyors paripát aklainkból, ne félj, én a tied maradok.

S a leány összeszedte becsesebb ékszereit s elhatárzá magában, hogy apjától megszökik. A szerelem elvette eszét.

Késő éjjel jött haza az örmény, hosszasan beszélt vele s elmonda neki mindent, a mivel igazolni akarta kényszerült hittagadását, szép metaphisikai és philosophiai okokkal támogatva, az igazi okokat azonban nagy bölcsen elhallgatta. A leányt ez még inkább meggyőzte kedvese állításának valóságáról. Alig hagyá magára az örmény, midőn csendesen felnyitá ablakát; alant a jóbarát várta két felnyergelt lóval, az leemelte őt a párkányról, átölelé s forró ajkával leszítta a leány első istenítő csókját, még egyszer kebléhez ölelé őt, és még egyszer –

Apa, ne aludjál! – Fuss – rejtsd el magad a föld gyomrába! A talizmán elveszett. Ártatlan gyermek nem imádkozik érted többé!

A jóbarát feltette az egyik lóra a leányt, a másikra meghitt szolgáját ülteté, s útnak indítá őket Brozoliáni felé. Maga pedig bezörgetett az örmény hálószobája ajtaján.

– Ébredj fel ember, ellopták leányodat.

Őrült haraggal rohant elő az apa. – Ki volt az? utána! ordítá veszettül, lovat ide, utána a ki mozdulni tud! Hirtelen lóra kaptak, az örmény és barátja; a berber lovak versenyt futottak a széllel, vágtattak mindenütt a futók nyomába. Azon utat, melyen egykor hét napig utazott a jóbarát, most 10 óra alatt hagyták hátra. A Unna partjára értek. Lovaik kidűltek alóluk. A futók csónaka már akkor a folyam közepén evezett. Magánkívül rohant másik csónak után az örmény, evezőt ragadtak mind a ketten. Elfeledte az ember, hogy neki nem szabad a magyar határon belül magát mutatni; de bízott is benne, hogy senki elváltozott arczára nem ismerhet. Ha tudta volna, hogy előtte egy nappal a jóbarát értesité eljöveteléről a harámbasákat. – Evezett. Szemei vérben forogva függtek az előttük törő csónakon. Csaknem egyszerre ért mind a két ladik a parthoz. – Rabló, megállj! ordítá az apa s a jóbarát szolgáját torkon ragadta. Az erősebb volt nálánál s a megtámadót letiporta. A zajra előcsődültek a szerezsánok és szétválaszták a birkozókat. Hol van leányom? kérdé önmagát is elfeledve az apa. – Széttekinte, sem a jóbarátot, sem leányát nem látta sehol. Egy harámbasa lépett hozzá, vállára tette kezét: Üdvözöllek a magyar parton, Tóváry Dániel, a király nevében foglyom vagy!

* * *

Murányi Gábor átka betelt. Az ember, ki miatt apja börtönre vettetett, ugyanazon börtönbe került, ugyanazon börtönben halt meg, melyben a vén Murányi. Csak annyiban nem telt be az átok, hogy Tóváry leánya, Gizella, nem lett oly nyomorú, mint Gábor nővére, hanem Gábor karjai közt mint boldog nő élte le napjait, s ez volt az a leány és ez volt az a barát, kikért a boldogtalan fogoly Munkács földalatti börtönében élte utolsó perczéig buzgón imádkozott. Ha tudta volna, hogy ezek miatt jutott oda!

EGY HALÁLITÉLET.

Az Isten lát, az ember sejt; Isten olvas a szívből, ember a szóból.

Ki volna oly merész, hogy kivegye a halál urának kezéből a pallost? és azt mondja: én eljövök külön választani a jót a rossztól! és hangja ne reszkessen, midőn e szót kimondja «halál» és keze ne reszkessen, midőn a pallost fölemeli.

Olvassátok el ez eseményt és gondolkozzatok felőle.

I.

Páris jelenlegi templomai között legnevezetesebb az, mely a Rue de Viviennel szemben, közel a vaudeville-szinházhoz épült. Legnevezetesebb különösen azért, mert nem a keresztények Istenének van építve, hanem egy földalatti istenségnek, ki előtt meghajol a királytól a koldusig minden ember; – kit imád, kit óhajtva keres, kiért áldozatul hozza napja fáradságát, éje nyugalmát, szerelmét, gyűlöletét, lelkét, túlvilágát; – kiért él, kiért meghal, kiért elkárhozik… E kárhozatos istenség a pénz. A vivienne-utczai templom az ő temploma, – a börze.

Harangszó nem hí ide senkit, mégis tele van az a reggeli óráktól a késő éjszakáig. Innen árad szét öröm és kétségbeesés családokra és országokra. Az ige, mely innen széthangzik, az egyedül csalhatlan valóság, a többi ábránd, rajongás, képzelet.

Egy reggeli órában a szokottnál is élénkebb ki- s bejárást lehete tapasztalni a börze körül; a jövő-menő üzérek arczain ünnepélyes megszeppenés nyomai voltak észrevehetők, az igaz Isten egy lehellette megrendíté a pénz bálvány-oltárát; valahol háború ütött ki, s a papirok egy nap alatt húsz száztólival csökkentek alá.

A sok járókelő között, kik aggodalmas arczczal tudakozódtak jobbra-balra, kérdezősködtek, futkostak ide amoda, legbotránkoztatóbb volt Monce úr arcza, ki az érkezett Hióbposta után több mint egy óra óta állt egyik korinthi oszlopnak vetve vállát az előcsarnokban s zsebébe dugott kézzel, egykedvűen dudorászta a «dans ce fossée cessons de vivre»-t, s nem ügyelt az óranegyedenkint érkező távirdai sügönyökre.

Pedig mindenki tudta, hogy neki milliói vannak veszteni valók a hanyatthomlok csökkenő papirokban.

A mint ott egykedvűen dudorász, valaki hátulról vállára veregetve megszólítja.

– M. Monce! önt a legújabb tudósítások épen nem látszanak érdekelni.

Monce hátrafordult.

– Ah, ön az, M. Taillard? úgy hiszem nem igen.

– A course azon egy óra óta, hogy ön ezen oszlopot tartóztatja az összeroskadástól, nyolcz perczenttel szállt alább.

– Az mindegy, felele Monce vállat vonva.

– Mindegy? ön úgy látszik, hogy igen tisztában van magával…

– Valóban úgy vagyok. Holnap reggelig ki kell mondanom bukásomat.

– S ön ezt igen tréfás dolognak tartja, nemde?

– Oh igen, elannyira, hogy főbe fogom magamat lőni.

– Ah, azt ön nem teendi, ezt önnek nem szükséges tenni.

Monce egykedvűleg ránézett párbeszélő társára s hidegen, szinte megvetőleg vállat vont, mintha azzal azt akarta volna tudtára adni, hogy a kinek fogalma van a becsületről, átláthatja, hogy ily helyzetben nincs egyéb mit tenni.

– Jőjjön velem, szólt Taillard, karját Monceé alá öltve, itt úgy sincs mit várni többé, én valami okosabbat fogok önnek mondani.

Monce hagyta magát vezettetni s egy halálra szánt ember sarkasticus mosolyával várta Taillard okoskodásait. Valami bibliai phrasisok fognak lenni, gondolá magában előre, essünk át rajtuk. Taillard ügyvéd volt. Ez esetben lehetetlen volt egyéb tanácsot várni tőle, mint valami paptól.

– Önnek e papirokbani veszteségei mellett, kezdé Taillard, még szép készpénz összegek maradnak kezei között.

– Értem uram, szólt közbe hidegen Monce, ön azt hiszi, hogy ha én most e pénzösszegekkel megszökném, még elég okot találhatnék rá, hogy nevessem a világot.

– No, és remélem, hogy ön ebben nem lát egyebet egy neménél az üzletnek, a mit nem ön talált föl először.

– Igen, uram, velem is tettek így két izben, hanem én aztán figyelemmel kisértem azt a két hamis banqueroutirt s nem volna kedvem azon becstelenséget osztani, a mi őket folytonosan üldözé, városról-városra. Aztán tudja ön uram, nálunk üzéreknél, kik gyermekkorunk óta e sphaerában nevelkedünk, legelső ambitió a hitel; magamforma ember túlélheti azt, ha gyilkosság sül ki rá, ha felesége megcsalja, ha hazája elpusztul, ha az ujságirók hazaárulónak szidják, de azt a szégyent, hogy nem tud fizetni, – soha, arra nincs egyéb felelet, mint meghalni.

– S a halállal aztán ki vannak elégítve a hitelezők.

– Ki a rágalmazók.

– Tehát ön becsülete meg volna mentve azon hír által, hogy ön magát főbe lőtte.

– A mostani társadalmi fogalmak szerint tökéletesen.

– Akkor önnek csak e hírt kell megszerezni, a nélkül, hogy azt előbb halálával előzte meg.

– Ah uram, az emberek látni akarnak, mielőtt meggyőződnének.

– Hát hisz ezt tehetik. Önnek, teszem föl, csak egy pár ressurrections-mant kellene fölhajhászni, a mi nem nagy mesterség s megbízni, hogy az éjjel egy tegnap eltemetett halottat, ki termetre és hajára nézve önhöz körülbelől hasonlít, ássanak fel s hozzák önnek kereskedelmi bureaujába. Ön e hulla arczát két pisztolylövéssel úgy eléktelenítheti, hogy abban senkire sem fognak ráismerhetni többé; önmaga pedig pénzértékét magához véve, még azon éjjel meglehetősen elváltoztatott arcz és álnév alatt a nantesi vagy bayonnei postával elutazik, ott hajóra ül s meg nem pihen, mig magát Philadelphiában nem találja. Az emberek azt hiendik, hogy ön magát lőtte meg.

Monce meglepetve kezde Taillardra figyelni.

– Hát nőm? kérdé zavarodottan, eltévedve lelkében az idegen eszmék közt.

– Neki a valószinűség miatt nem szabad erről egy ideig tudomásának lenni. Ismerheti ön ezt az üzérfajtát, képes az embernek arczából olvasni. Kutatna, kérdezősködnék, miért nem siratja jobban az asszony meghalt férjét? miért nem fogad el látogatókat, imádókat, férje holta után?

– Nos, és ha elfogadna?

– Akkor az én dolgom lenne őt tudósítani arról, hogy ön még él. E czélra ön irand egy levelet feleségéhez, melyet én csak akkor fogok neki kézbesíteni, ha a hitelezők figyelme s a napi mende-monda más tárgyat keresett magának; e levélben megirandja ön neki azon helyet, a hova menni fog, leendő álnevét: legyen az például Tonners, azon időt, melyben ismét irni fog neki, még pedig az ő családi neve alatt, s mikor aztán minden elcsillapult, az asszony le fogja vetni a gyászt, itteni ismerőseinél elbeszélendi, hogy őt Philadelphiában valami Tonners ur férjhez kéri, azok biztatni fogják, hogy menjen hozzá. Ő vonakodni fog, hogy az út nagyon hosszú, hogy az új kérő nem szép ember, első férjének árnyéka sem lehet, aztán egy szót sem tud francziául, ő pedig angolul nem; végtére sok biztatásra mégis rá hagyja magát venni, elmegy ön után s azontúl senkinek sem fog eszébe jutni, hogy önt keresse, miután a felesége is férjhez ment. Ön pedig megmenti életét, becsületét és vagyonát.

– Ön gondolkodóba ejt. De hátha nem találva a pénzeket nálam, azt hinnék, hogy mások által gyilkoltattam meg s valakit a környezetemből vennének üldözőbe.

– Annak úgy lehet elejét venni, hogy ön egy levélben megirandja nyilatkozatát, miszerint önkezével vetend véget életének, e tettre vezérlő indokaival együtt. E levelet, nehogy elsikkadjon, hozzám intézendi ön, így biztos kézben lesz s a legelső, ki zajt fog ütni vele, én leszek, mi ismert renomméemnél fogva az egész ügynek nagy tekintélyére fog válni.

Veszélyes pillanatokban az ember igen röviden szokott gondolkodni. Monce néhány pillanat mulva sajátjává tette az ügyvéd által ajánlott tervet, kivel régóta jó barátságban élt, a mennyiben egy üzér és ügyvéde között létező viszonyt barátságnak lehet nevezni, s a mennyiben általán véve létezhetik a világon barátság.

Taillard rögtön sietett az üzér számára megkivántató álruhákat s uti leveleket megszerezni, míg Monce kereskedelmi irodájába elzárkózva, összeszedé készpénzét s becsesebb papirjait; éjszakára az irodai lakból, mely saját magán lakától egészen más utczába volt elkülönözve, minden segédeit eltávolítá; esti nyolcz órakor átadott két levelet Taillardnak, egyet hozzá, másikat Duforet Angelikához czímezve, kilencz órakor elindult a resurrections-man-ek tanyájához, kiknek itt is, mint Londonban az a hivatásuk, hogy boncztudósok számára visszalopják a síroknak átadott holt testeket, s éjfél után egy órakor a Quincampois-utcza egyik házában kettős pisztolylövést hallottak a szomszédok, s egypár késői kóborló nem sokára azután egy asztrakán-prémes úti köpenybe burkolt férfit látott azon ház hátulsó kapuján kisurranni, ki onnan egy mellékutczába bekanyarodva egy háznál becsöngetett, s miután a kapusnak valamit átadott, az utczák tömegében eltünt.

II.

Duforet Angelika, az üzér neje, ismert szépség volt azon időkben.

Arcza egyike volt azoknak, mik a belül lakó lélek képére vannak teremtve, vonásról vonásra hű mintanyomata jellemének, – nyilt, tiszta és nemes. Olyan arcz, melynek csak mutatnia kelle magát, csak szemeivel beszélnie, hogy minden gyanút, mely bármi alacsony vétekkel vádolhatná, megczáfoljon; kinek erényessége mellett a homlok nyugalma, az arcz változatlan alabastroma, a szemek határozott tekintete s a hallgató ajkak szenvedélytelen hajlási lépnek föl tanúbizonyságul – arcz, melyet a természet széppé, a lélek fönségessé teremtett.

Épen öltöző-asztalánál ült, szokatlanul korán kelve. Szobaleánya hosszú, földigérő selyem szőke haját fésülé. Előtte gömbölyű öltöző-tükre állt, – szórakozott volt, – ha olykor a tükörbe tekinte, meg-megdöbbent, mintha megijedt volna azon arcztól, mely onnan visszatekinte reá – halvány búbánatos képe önarczának.