Part 7

Mintegy hatszáz lépésnyire a szigettől a dalmát parton egy lovas férfi nyargal, utána hat szelindek fut dühösen ugatva s minden perczczel közelebb érnek hozzá; «utána, utána!» ordítják üldözői, rekedten uszítva a vérebeket s utána lövöldözve, s így rohannak parthosszant. Az üldözött kétségbeesetten, elszánt arczczal fordul vissza üldözői felé s tajtékzó lovát vérig sarkantyúzza, keze pisztolyain remeg, mintha egy elhatározó perczre tartogatná azokat. Egy lövés levitte fejéről fövegét és sűrű fekete haja szét van zilálva, – a folyamparton egy csónak van kikötve, azt kell elérnie, hogy megszabaduljon. Lova ki van fáradva, egy jól irányzott lövés találja még az agyon nyargalt állatot, s az megroskadva előre bukik és lovagját fején keresztül ledobja. «Hajrá!» kiáltják az üldözők, s a hat véreb rárohan az elesettre. Elnyomják. Kétségbeesett erővel küzködik ez velök. Vér foly mindenütt, nehezen birja magát e kűzdésben a part felé vonszolni s üldözői már nem messze vannak. Az ebek dühösen ágaskodnak rá. Már épen a csónak mellett van. Lő. Egy eb elmarad. Elmarad a másik, a harmadikat dühösen rúgja el magától, s egy képtelen ugrással eléri a csónakot, beleugrik, a csáklyával egyet taszít rajta, a láncz elszakad, s a csónak belódul a habok közé.

– Utána!

A határőrök másik csónakot hoznak. «Száz tallér annak, a ki visszahozza!»

Az üldözött ekkor oly közel volt a vesztegházhoz, hogy arczát annak ablakaiból teljesen ki lehete venni.

– Isten irgalmazz! sikolta a leány s elfutott az ablaktól.

A betegőr bekémlelt ajtaja rostélyán s látá, hogy a leány egy, a falra függesztett feszület előtt kezeit tördelve imádkozik, majd Istent hivó tekintettel emeli fel könyes arczát az égre, s kulcsolt kezeiben reszketve szorítja ajkaihoz az olvasót.

– Ő az! kiálta fel tompa, sóhajszerű hangon az ember, és szemei villogtak; oda futott újólag az ablakhoz, s letekinte az üldözöttre, kinek már ekkor nem lehete látni arczát.

Hat szerezsán hajtotta a csónakot, mely a menekülőt üldözé, ki ereje végfogyatékával egyedül evezett előlök a lélekvesztő naszádon. Az Unna házmagas hullámokat hányt, mik a két ladikot, mint dióhéjat hajigálták hol fel, hol alá. Az üldözők szüntelen közelebb értek a menekülőhöz, s már nem lövöldöztek rá, alig lehettek tőle két evezőnyomásnyira, bizonyos volt, hogy elfogják.

Vad kárörömmel nézte a férfi fenn a vesztegház ablakán, mint fogy a távolság a két csónak között, s fejét és karjait kidugva a rostélyzaton, borzasztó átkokat ordít le az üldözött fejére.

– Verjen meg az Isten súlyos balkezével!

E pillanatban érte el az üldözők csónaka a futóét, egyik határ-vadász megkapta annak elszakadt lánczát s annál fogva két kezével rántá magához a csónakot.

Egy éktelenül magas hullám hömpölyge a két csónak felé. – «Vigyázzatok!» kiálta le ablakából a betegőr. Késő. A kiáltás még nem ért le hozzájuk, midőn a habtorlat felkapta gerinczére a két naszádot s azokat egymáshoz vágva, keresztülcsapott rajtok, tajtékkal temetve be mind a kettőt. – – Egy siket jajkiáltás hallatszott, s a következő pillanatban csak az egyik naszád tört a túlpart felé, félig megtelve vízzel, míg a másikat megfordítva vitte alá a rohanó hullám. – A hat szerezsán belefúlt a vízbe, az üldözött pedig átvergődve a török partra, megmenekült.

A betegőr kétségbeesve rogyott össze az ablaknál, őrült bánattal susogva: «Nincsen sors!»

Az átok nem fogott. Nem lehetett foganatos. Ártatlan gyermek imádsága megrontá annak erejét. Az üldözött gyermeke az ártatlan gyermekleány ott imádkozott a szoba szegletében, futó apjáért, s imádsága mindenható talizmánul védte meg őt.

Jaj neki, ha e talizmánt elveszíti! Jaj neki, ha leánya nem lesz ártatlan többé!

III.

Ne félj, bizton alhatol a szabad ég alatt, vad fa árnyékában; járhatsz a mirigytől kipusztult falvak utczáin, szemébe nézhetsz a villámtekintetű zivatarnak, szemébe halálos ellenségednek, ki koldusbotra jutott miattad; erdők fenevadai nem bántanak téged; dögmirigy nem ragadhat te rád, a felhők haragja téged kikerül, vízbe nem fúlsz, földön el nem esel, ellenséged meg nem ronthat téged, mert érted ártatlan gyermek imádkozik.

Ez időtájban több belföldi hirlapok sajátszerű igaz történetet hirdettek; valahány, annyiféle változtatással és hozzáadással, melyből körülbelől ennyi volt igaz: A m...i királyi sóadó-hivatalnál a főpénztár tetemes összegig meglopatott; a főpénztárnok ugyanis, bizonyos Murányi Ádám, egy becsületes családos öreg ember, mintegy 60,000 forintot adott át bizományilag alpénztárnokának, ki régi lelki és testi barátja volt, s kinek azt a szomszéd városba kellett volna általvinni. Az ember igen jó barátja volt a vén Murányinak, s igy könnyen kimagyarázható, hogy ennyi pénzt érezvén kezében, érzékeny búcsút vőn barátja kapufélfájától s a bizománynyal együtt hűségesen megszökött. Tömérdek körlevelet bocsátának ki utána, minek következtében több rendbeli vándor férfiaknak lőn megfogattatása, kiket a világ nagy méltatlanul csavargóknak nevez, s kik fülek, vagy körmök dolgában jó távolról találtak hasonlítani a körlevélben foglalt személyes leiráshoz; de mindössze sem értek 60,000 katona forintot. – Az ember minden nyom nélkül eltünt.

A szegény agg Murányi Ádám pedig vénségére jutott azon szép tapasztaláshoz, hogy kötve kell hinni a komának, s miután az ő rovására elveszett összeg kipótlására összes minden értéke sem lévén elégséges, büntetésül három esztendei börtönre itéltetett, egy éjjel tömlöcze ablakára magát nyakravalójánál fogva felakasztotta. – Csunya irónia volt a sorstól; – azon nyakkendőre, melyen megfúlt, szép czifrán volt felhímezve a hit, remény és szeretet; születése napjára hímezte a kendőt számára egyetlen leánya, ki igen szép leány volt, imádott, ünnepelt királynéja a legelső köröknek messze földön és igen jó leány; csupa szendeség, elmés és művelt, remekül tudott zongorázni, hímezni és tánczolni; büszkesége volt minden rokonának, s gyönyörüsége mindenkinek, ki ismeré; később pedig szobalány lett egy éltes úri hölgynél s tányérokat mosogatott s fehér ruhákat mángorolt a konyhaszolgáló társaságában, szobákat söpört és az úri hölgyet segíté reggelenként kifesteni.

Testvérbátyja Murányi Gábor épen akkor járt jegybe egy előkelő nagykereskedő kisasszonyával, midőn atyja ily szerencsétlen megdicsőülést ére; az előkelő kisasszony oly szent és benső érzelemmel vonzódék az ifjuhoz, hogy midőn ez boldogtalan esete után könyes szemekkel hozzája indult, nehéz fájdalmait kedvese szivével megosztandó, s lelki sebeit annak önzéstelen hű szerelme balzsamával enyhítendő, e szende szerető becsapta orra előtt az ajtót s inasaival vetteté ki a szemtelent, ki koldus létére elég vakmerő azon köttetésre emlékezni, mihez boldog korában jutott.

Egyébiránt a leány atyja, egy elhirhedt nagykereskedő, elég jószívű volt a ci-devant fiam uramnak azon emberbaráti ajánlatot tenni, hogy miután leánya tiszta vonzalmára magát elszegényülése által méltatlanná tette, boltsegédének szivesen befogadja.

– Köszönöm uram; Isten fizesse meg jó szándékát, de nem fogadhatom el, mert útra készülök.

– Hová?

– Magam sem tudom, de igen messze.

– No hát – szerencsés útat kivánok. Ha tetszik úti költség… nem mondom, hogy egy pár forinttal meg nem segítem.

– Nagyon szép; de a hová én megyek, oda nem szokás útiköltséget vinni.

S a fiatal ember kezde gondolkozni róla, hogy melyik a legrövidebb országút, mely a másvilágra vezet, s már épen bezörgetett az élet harminczadi hivatalánál; reményével, e minden hitelezők leguzsorásbikával, számot vetett, bánatát, fájdalmait, mint egyik életből a másikba át nem vihető dugárukat lerakta, útlevelet váltott magának egyik lőporárusnál a sírok országába, midőn eszébe jutott, hogy tán illendő volna testvérétől is elbúcsúzni, tán annak is lesz valami izenni valója a megdicsőűltek honába és elment testvérét fölkeresni. Azon asszonyságnál, kihez a leány szolgálatba állott, már nem találta őt, az asszonyság kiadott rajta, mert fiatal férje volt. – A leányt azután egy nőtlen férfi fogta pártul, s az időtől fogva igen czifra öltözetekben kezde járni s ház körül főkötőt hordott. A hogy testvére ráakadt, alig ismert rá; elfogúlt félénken húzódott tőle, elpirult, szemeit lesütötte s nem tudta bátyjának becsületes tekintetét kiállani. – «Mi történt veled?» – A leány nem felel semmit, hanem elkezde sírni. E sírás világosan megmondott az ifjunak mindent; megmondá, hogy a lány szerencsétlen; szerencsétlen, mert saját lelkében sem találja azt az utolsó menedéket, melyre a halálig üldözött nyugodtan hajthatja le fejét, – a becsületet – s hiába takarja el piros szalagokkal a szégyen foltjait, miket az erény fehér ruhájából kimosni nem lehet. Csak egy irgalmat kért testvérétől a leány, azt az egyet, hogy felejtse el őt örökre. Az ifju el tudta taszítani magától a szerencsétlent, de nem tudta kitaszítani szívéből annak emlékét, s e percz óta megszünt gondolkodni a halálról, de annál többet gondolt halálos ellenségére.

Elment atyja sírjához. A temető árkába volt az eltemetve, szegény; fejénél egy szűrke kődarab; valamely buzgó keresztény egy kosár szalmapernyét döntött rá megismertető jelül, s minthogy egy meglehetős esőszakadás egyik oldalát kimosta az ároknak, a halott ruhájának egyik csűcse kimaradt a sírból. Az ifju lehasítá e ruhaszegletet, nehogy az ebek majd annálfogva kihúzzák a sírból a halottat. Azt a rongydarabot pedig keblére rejté, hogy ott feküdjék az szívén, nehezebben, mintha az egész emberiség bűne feküdnék rajta. Nem sírt, hisz a tűzhányó hegy oldalából nem fakadhat patak. Leült a sírra, meghinté ruháit a rádöntött hamuval s gondolkodott a sors igazságkiszolgáltatásáról.

Keserű elmélkedései lehettek, nagyon keserűk. Nem ismert apjánál becsületesebb embert, ki teljes életében oly szilárd jellemű, oly tiszta lelkű volt volna mint ő; ki megőszült fejével a tömlöczben halt meg, csúfosan, önkezei adta halállal, s a temető árkába ásatott el, még jó, hogy nem az akasztófa alá. Eszébe jutott, hogy egy év előtt mily boldog vala; mindene volt, testvére, ki büszkesége volt, kedvese, ki által üdvözültnek hitte magát, szebbnél-szebb reményekkel gazdag jövendője, és irigyei: most pedig semmije sincs, csak gyalázata és keserű emlékei a multnak, minek neve tapasztalás; üdv helyett átok, irigyek helyett szánakozók, a szív paradicsomából temető lett, belétemetve a lehunyt remények, nehéz keresztek ültetve belé, legszélébe egy öngyilkos halott, a szerelem, elátkozottul eltemetve. Ki hinné: mennyi kisértet lakhatik meg egy emberi agyban? Vagy egy őrült gondolatai nem egy polusi éj kisértetei-e? Örömre kevés egy ember szíve, miért hogy fájdalomra mégis oly tág?!

Lefeküdt a temető árkába, de nem aludt, csak álmodott. Egy nagy vadon erdőt látott, kietlen, úttalan erdőt, hol rémarczú vadállatok nevezték testvérnek, barátnak, szeretőnek egymást, s marták, üldözték a testvért, a barátot, a szeretőt. Itt találkozott egy ősz öreg emberrel, ki egy gödröt ásott, saját sírja gödrét. Ráismert. Régi hitelezője volt az neki, kitől az életet kapta kölcsön – édes apja. Nyakába borult az ősznek, kérte, hogy ne feküdjék a sírba, abba a hideg ágyba, a férgek közé. «Elmegyek! felele az ősz, szomorúan ingatva sárral dobált fejét, haza kell mennem, mert meg vagyok ölve; nézd: nincsen szívem, egy ember, kit keblembe bebocsáték, kilopta onnan azt, s megszökött vele, s most meg vagyok halva!» s ezt mondva, jég-hideg kezét fia arczán végig húzta.

Ez fölébredt, az esővíz csurgott az árokba, az volt ilyen hideg, de homloka égett. Egy átkot kezdett mondani álmában. Álmait el szokta feledni az ember, mikor fölébred; de ő nem felejté el, hogy mit fogadott az ősz embernek, a ki maga ásta meg magának a sírt, s nyakán viselé azt a kendőt, melyre a hit, remény és szeretet voltak hímezve, s mik később oly kék foltot hagytak viselőjök nyakán, oly feketét szívében!

Fölkereste a legmagasabb sírt a temetőben, s arra fölállt, s két marokkal szórva a világ négy részeibe a hamut, melyet apja tetemeire döntöttek, megátkozá az őrült kétségbeesés átkával ellenségét és minden áruló barátot és minden hűtlen szeretőt, és mindent a mi él és lehelletével vesztegeti az Isten levegőjét. Elátkozá magát és az Isten menykövét, mely őt agyonüsse, ha valaha családja nyomorát el fogja felejteni és azt a földet, mely alatta megnyiljon és őt hamvaúl kihányja, ha apja s rokonai kínszenvedéseit megtorlatlanul hagyná, és azt az eget, melynek felhői közt elkárhozott lelke bujdosó maradjon világ romlásaig, ha az, ki oka volt apja halálának, nem fogott ott meghalni, azon tömlöczben, a hol az ő apja, ott rothadni meg abban a temető-árokban, a hol az ő apja, szennyezett névvel enyészni el a földről, mint az ő családjából minden ivadék, ha annak gyermeke nem lesz földönfutó, mint az ő apjának gyermekei, ha megcsalt szerelem kárhoztatja, s az a nyomor, mely a szétdult boldogság méhéből születik, oly mértékben nem fogják azt utólérni, mint az ő apjának gyermekeit.

Riadva ébred fel a pásztor hamvadó őrtüze mellett, a szél zúg, az eső esik, a szél zugási közt úgy tetszik neki, mintha a föld futó lépések alatt dobogna s a rohanó lég iszonyú átkok utóhangjait hordaná birkózva a felhők rémeivel és az eső ködében egy rémet lát rohanni a széllel szemközt, mely kúszált hajába és tépett öltönyébe markol. A kisértet a temetőből jön, a lápok bolygó tüzei röpkednek előtte, utána, üvölt, de nem emberi fülhöz szóló hangokat, el-elbukik és ismét fölkel és sárt és követ dobál az égre. A pásztor eltakarja képét, hogy ne lásson, s gubájába húzza magát s gyermekkori imádság-töredékeket keresgél emlékében, miben megnyugodjék, s áldja magában az első kakas-szót, mely a kisértőt haza küldé hideg kriptájába. Hátha még lelkét látta volna a rémnek, azt az őrült, összegyilkolt lelket!

Murányi Gábor világgá ment, hogy egy férfit keressen, kinek arczát nem látta soha, kiről nem tudta, hogy merre van; csak annyit tudott róla, hogy neve Tóvári Dániel s hogy neje és leánya van, kiket a Hercules-fürdőkbe küldött el maga előtt Törökország határszéléhez közel.

IV.

Egész éjen át üvöltött az éjszaki szél, korán reggel volt, mikorra lecsillapodott. Iszonyú rombolást tett mindenfelé. A környék legvénebb lakói nem emlékeznek oly viharra, mint az elmult éjszakáé. Az Unna átszakasztotta gátjait, s az egész kosztaniczai síkot elöntötte; a hegyekről nagy szikladarabok szakadtak alá, útat törve magoknak a hegyoldali fák között. Az őrházak sok helyen beszakadoztak, a háztetők fel voltak tépve s a templom tornyáról hiányzott a kereszt. Egy repedt harang már korán reggeltől fogva kongott a városban szakadatlanul, szomorú, rezgő hangon. Sok volt a halott, a vihar, kiütött a halálvész, az áradás, mennyi szolgája a halálnak. S még mindez nem volt elég. A hideg szél elálltával erős dér esett, mely leforrázott mindent, a mi zöld, a mi viruló volt; minden levél lefagyott a fákról, minden virág, minden gyümölcs, minden gabona le volt aratva, le volt szüretelve tavasz derekán.

S a nap mosolygva néze le a derült menyországból.

Törődik is azzal a nap, ha a föld beteg.

Korán reggel zörgetett a betegőr a kis Gizella ajtaján, s miután azt kinyitni nem tudta, befeszíté. A kis leány ébren volt, félelem és hideg nem hagyták őt egész éjjen át aludni és szemei ki voltak sírva.

– Aludjál szépen kis leány! aludjál; hunyd be szemedet és fordulj a fal felé, aludjál csöndesen, anyádat viszem temetni, ne nézz ide!

A kis leány lázasan reszketve szállt le ágyáról s gyapjúshawljába burkolva gyöngéd kis termetét, szomorúan elszorult hangon kérdé a férfitól: hol van a koporsó?

– Hol bizony? és a koporsót beszentelő pópa, az éneklő diákok, a szemfedő, a viaszgyertyák és a halotti kiséret? Mondtam, kis leány, hogy eredj aludni.

S ezzel a betegőr átkötötte a halottat az ágylepedővel, melyen feküdt, s annálfogva hátára vevé azt, ment vele kifelé, oly nyugodt apathiával, mintha csak egy köteg málhát vitt volna hátán; a halott lábai, kezei és hosszú őszhaja két felül lecsüngtek a lepedőből, míg a kis leány szepegve futott utána, anyja hideg kezét tartva kezei közt.

Künn egy gödör volt számára feltúrva, alig két lábnyi mély és igen keskeny, itt letette hátáról terhét a szolga, átfogta derékon és a gödörbe hosszan fekteté. A kis leány rá akart még egyszer borulni, azt eltolta onnan, s egy kapát vőn s a fagyos göröngyöket rákapálta a halottra. A leányka hangosan felsikoltott, a mint az első hant érte anyja arczát, percz mulva el volt az egészen takarva, csak még az egyik keze látszott elő, azután az is eltünt, a szolga dombot hárított fölé, azt saruival jól megtaposta s egy letört fenyőfagalyról letépve a lombokat, annak két átellenes ágát meghagyta s ez idomtalan keresztet sírjelül oda tűzte a domb fejéhez.

A leányka ez alatt folyvást zokogott, anyját és a jó Istent emlegetve, ki őt magához vette.

Szegényke oly egyedül, oly árván maradt el ez idegen helyen.

– Jó kis leány, nem tudnál egy imádságot? szólt a férfi, a mint dolgát elvégezte a sír körül; ne hagyjuk úgy itt, mint a ki magát akasztotta fel, mondj egyet, majd én utánad mondom; csak akármilyet, megérti azt az Isten.

A kis árva zokogva monda el egy miatyánkot siránk, reszkető hangon, mit a bérszolga dörmögve monda utána, süvegét durva kezei közt tartva, azután keresztet vetett magára s munka közben levetett bőrködmönét felölté, s egykedvűen kérdé a kis leánytól: hová készülsz most menni, kis árva?

A leány félve tekinte föl rá, a nélkül, hogy fejét fölemelné. Azt nem szabad megmondanom.

– Úgy, Istenem van, itt maradsz! szólt vállat vonva a szolga s minden további értekezés nélkül ott hagyta a leánykát. Ez egy marok földet kötve keszkenőjébe anyja sírjából, megcsókolá annak tördelt keresztjét, s azzal visszament a vesztegházba; ott néma és hallgatag volt minden, csak a halál-óra pók vert az ágydeszkák között. A leányka egy kis ládikát keresett elő, mely anyja ágyfejénél volt a szalmába elrejtve s azt shawljába takarva, lesietett az udvarra. Minden ajtó nyitva volt és minden kamra üres. Ekkor kezdé észrevenni, mily egyedül maradt az egész szigeten. Kifutott a sziget szélére, sírt, kiáltozott, kezeit tördelé;… az éjszaki parton emberek jártak fel s alá, kik el voltak saját magukkal foglalva s nem ügyeltek rá. Ismét visszafordult a szigetbe, szerte tévelygett a fenyves sorok között, meg-megbotlott egy alig fölhányt halomban s lelkendezve tért a sziget tulsó partjára, mert a betegőrt látta távozni.

Az Unna tulsó partjain egy gerendákból foltozott tutaj lebegett jól rosszul kormányozva egyetlen férfi által a tulsó part felé. Ne hagyj itt! sikolta utána a leányka végig szaladva a parton, s kétségbeesve nyujtá kezeit utána. A férfi nem figyelt rá. – Istenem; édes anyám! rebegé a gyermek s arczát a deres fűbe temetve, sírt keservesen, azután kiült egy, a víz felé hajló fenyő derekára s ott egy ágra lehajtva fejét, oly ékes szóló zokogással sírt a távozó után, hogy az útja közepéről nagy ügygyel-bajjal visszafordult s mogorva nyájassággal kiálta rá messziről: no hát ne tréfálj, ha velem akarsz jőni, mondtam, hogy megunod magadat itten s a halottak nem adnak sem jó szót, sem enni valót, így, kapaszkodjál belém! s karjaira emelé a leánykát, s visszagázolt vele tutajához, melyet csak az imádság tarta a víz szinén. Most itt ülj meg s csendesen viseld magadat, különben megmerülünk.

A leányka félre vonta magát az úszó talp közepére, kis ládáját ölébe vette, s a kendőjébe kötött földet csókolgatta és lassúdan sirdogált. Az éjszaki partról gyakorta rájok kiálta egyes éber szerezsán, mire a férfi óvakodva hajtotta tutaját a déli part felé s hosszas vergődések után egészen átázva értek át a török-dalmát határra.

Itt a férfi kiemelte a leánykát a partra, a rozzant talpat víznek ereszté s görcsös vándorbotját kezébe véve, kérdé a gyermektől: vannak itt talán rokonaid, ismerőid? hol laknak, merre akarsz menni?

Vette-e észre a gyermek azt a sötét tekintetet, melylyel a férfi e kérdéseket intézte hozzá?

– Nem szabad róla beszélnem, szólt titkolózva. Kérlek jó ember, vezess el a legelső faluig, ott majd egy szekeret fogadok, mely odáig vigyen, a hol már valaki vár reám.

– Szivesen jó leányka, adsza kezedet.

S a szolga vezette a gyermeket a parti ösvényen, mely mintha rég nem járt volna rajta senki, szomorúan be volt nőve fűvel. A levegőben kányák és karvalyok kóvályogtak, mik messziről megérzik a holttest-szagot s ellepték a mezőket. Olykor büzhödt posványokon kellett átgázolniok, mik tele voltak nadályokkal és vízi kigyókkal; ezeken a férfi vállain vitte át a gyermeket, ki lassanként kezde annak szomorúan sötét arczulatával megbarátkozni, s ilyenkor gyöngéden simogatta a vezető napbarnította arczát s izzadt haját félre törölte szemeiből s nyakát bizalmasan átkarolta.

Végre egy erdőszélben házak kezdtek előtünni. Egy téres falu. De a házak egyikén sem füstölt a kémény, utczáin nem járt senki, udvarain nem ugattak az ebek. Ez keresztény falu volt, mint egy, a falu végén felállított feszület jelölé. E feszületnél kétfelé vált az út; itt elbocsátá a leányka a férfi kezét, adott neki két maravedit fáradságáért s megköszönte szivességeit és elindult a faluba magának ott szekeret fogadni. A férfi pedig a másik úton ballagott tovább a falu alatt, s miután a leányt elveszté szemei elől, egy gyalogbodza árnyába lefeküdt s vadul mosolygó arczát durva tenyerébe fektetve, a távol maradt feszületre függeszté szemeit. Kis idő mulva ijedten futott vissza a leány a faluból, kezeivel eltakarta arczát, szőke haja fel volt bomolva, futott árkon és töviseken keresztül a feszületig, ott térdre bukott s eszméletlenül elterült alatta.

A férfi oda ment hozzá, felemelte elalélt fejét, halavány arczába nézett sokáig és szomorúan susogta: tavaly még az én testvérem is ilyen szép volt. A leányka föleszmélt s reszketve húzta magát a férfi ölébe, míg szemei exaltált félelemmel néztek a laktalan helység háztetőire. Mit láttál? kérdé tőle a férfi; halottakat! felelé a leány és szemeit félénken hunyta le.

Abban a faluban már egy lélek sem élt. A házak tele voltak temetetlen halottakkal, kik a milyen torzhelyzetben kimúltak tűzhelyeik mellett, szobáik közepén, ajtajuk küszöbében, ott és úgy maradtak, nehéz halálszaggal vesztegetve meg a levegőt.

– Jerünk innét, szólt a férfi a felocsudó leányhoz; felejtsd el a mit láttál. Szomorú napok jártak e helyen keresztül; egész Priedor-ig nem fogunk néplakta helységet találni; ha akarod, odáig elvezetlek.

– Oh igen, épen odáig akarok menni, szólt mohón a leány; azután mintha megbánta volna, hogy oly nyiltan szólt, akadozva mondá: mindegy, akárhová.