Part 6

– Lóra, Lóra! monda hizelgő hangon az öreg, a madár fejét reszkető kezekkel kezdé simogatni. Lóra felborzolá bóbitáját s elkezde oly hangokat adni, minők az ajtónyikorgáshoz hasonlítanak, azután véghetlen sokáig pisszegetett, majd sóhajtozni kezde minden képzelhető hangváltozatokon, végre a csókolózás minden nemeit kezdé utánozni a szende olvadás hangjától a legszenvedélyesebb csattanásig s az egészet egy óriási fülijesztő csikorgással végzé be, mintha ezer ablaküveget körmöltek volna végig egyszerre, s ötöt-hatot kukorított utána nevetségesnél nevetségesebb variatióiban a gyékény hangoknak.

Rynn félve, fendobogó szívvel figyelt a madárra. Ez ismét újra kezde csókokat hányni s mikor belé fáradt, bohó komolysággal sóhajta fel: «Ah Agathodæmon, te rossz szellem vagy!» s erre felkaczagott gúnyos, hosszú, boszantó hahotában s végül elkezdé az «O du lieber Augustin» nótáját fütyülni.

Rynn szörnyű sejtelmek közt hanyatlott egy közel karszékbe. Agyában a gyanú villámai kezdék világítani az ismeretlen sötétet.

A madár újabb mutatványokhoz kezde. Úgy tett, mint mikor a pisztoly felhúzott sárkánya kettőt pattan s azután felsikoltott: «Nem szabad, Agathodæmon, ne halj meg; én szeretlek! – szeretlek, Agathodæmon, ne halj meg, ne halj meg! – ne – halj – meg!»… és elkezde zokogni, szüntelen Agathodæmon nevét szőve remekül eltanult sírása hangjai közé.

Rynn megsemmisülve tántorgott vissza hálószobájába és sírt egész reggelig, mint a gyermek s fehér hajával törölte könyeit. Reggelfelé elaludt, s késő dél volt, mire fölébredett. Legelső, mit megpillanta, Adamante nyájasan mosolygó arcza, ki őt fölkelteni jött. A bájosan halovány nő leült az öreg ágya szélére, bársonypuha kezeit végig vonta homlokán, s azt kérdé tőle, hogy mit álmodott?

– Valami igen rosszat kellett álmodnom, válaszolá Rynn, nagyon rosszat; és különös, hogy párnáim nedvesek a könyektől, miket álmomban kisírtam.

– Mondd el álmodat, szólt tréfásan a nő, én majd álommagyarázód leszek.

– Holtak szavait hallám, felele a férj, denevér szárnycsapást, s halálmadár visítását…; egy élő madárral beszéltem, s ez oly szomorú történetet mondott, hogy könyeim fakadtak utána. Álmomban azt hittem: vért sirok, pedig víz volt; jó hogy csak álom!

Adamante nyugodtan, meg nem hunyó szemmel, el nem piruló arczczal állta ki férje szilárd, kemény tekintetét. «Ez azt jelenti, felele könnyű mosolylyal, hogy tegnap igen későn ebédeltél», s hizelegve csókolá az őszfürtös homlokot, s szemeibe mosolyga nyájasan.

Rynn majdnem elhivé, hogy álmodott. Semmi gyanúra igazító nyomot nem talált, mely az éjjel hallottakkal egybefüggésben lett volna. Egy párszor titokban Lórát is elővevé, beszélt a madár tarka dolgokat, de a tegnapiakról semmit, semmit; sipolt, gyalult, dugókat pattantott szájával, de csókot nem utánzott, s valahányszor Tamás e nevet súgá neki «Agathodæmon», a helyett hogy utána mondta volna, szüntelen azt válaszolta rá: «filou, filou!»

Délután eltávozott hazulról Tamás s csak késő éjjel jött meg, mikor már mindenki aludt a háznál. E nap látták őt ismerősei először szomorúnak. Arról gondolkodott, hogy miért nem tud az ember meghalni, ha egyszer megvénült? Mikor már senki sem szereti, mikor mindenkinek terhére van, mikor nincs tovább miért élnie… E gondolattól eltelve ért lakába, búsan, elcsüggedten s a mint fáradtan karszékébe rogyott, ősz fejét tenyerébe temetve, nejének kedvencz madara e szókat kezdé többször elcsevegni feje fölött: «Hát sohasem halnak már meg az öregek?»

Rémülten riadt fel ültéből Rynn. Mintha saját gondolatja hangját hallotta volna kimondatni. Ah, tehát másnak is eszébe jutott már, hogy ő oly soká él!

«Ha nem jő a halál, érte kell küldeni», monda nejének kedvencz madara.

Rynn szivében érzé elfagyni a vért.

«Tamás szereti a theát nagyon.»

Hát csakugyan ő!

«Szép volna egyszer zöldczukrot tenni theájába.»

«Fehér eléfántcsont! csevegé Lóra, fehér szelencze, zöld czukor benne.» – Hahahaho! – «Agathodæmon, légy átkozott!» Hahahaho!

– «Jól el tedd, jól elzárd, éjjel tedd a fejed alá… Fehér elefántcsont szelencze, zöld czukor benne.» Hahahaho!… Agathodæmon te ördög vagy – zöld czukor benne. Ha az öreg nem akar aludni, három késhegyével ebből… majd nagyot aluszik… föl sem ébred többet. Hahahaho! «Három késhegyével…»

Rynn Tamás borzalomtól reszketve, fölmeredő fehér hajzatával, kiülő szemekkel, némán megnyilt ajkakkal hallá e szavakat, tapogatózva közelíte neje hálókamrája felé, lábai megrogytak alatta, lélekzete elfulladt. Belépe. A nő aludt. Fehér vánkosai közé hajtá szép szőke fejét. Fehér karja feje fölé volt emelve, ujjaival szőke fürteibe merülve, az ujjak legszebbikén Tamás jegygyűrűje. Oly nyugodtan aludt, mint ki angyalok felől álmodik. Ajka mosolygott, keblén piros szalaggal volt összekötve a finom patyolat. Vánkosain is piros szalagok voltak. – Tamás minden ízeiben remegett, csak azon keze nem reszketett, melylyel az alvó fehér vánkosai alá nyult, óvatosan járt alatta kezével, ujjai már épen fejecskéje alatt voltak. Hirtelen egész teste összerázkódék, csak keze nem, mely egy sima, hideg szelenczét tapinta meg. Elővonta azt csöndesen. Szép kis elefántcsont szelencze volt. Odalépett az éji lámpához, felnyitá a szelenczét, benne apróra tört zöld por látható, melynek szaga hasonlított a keserű mandoláéhoz. Istenem, Istenem! sóhajta Rynn. A nő erre megfordult álmában, kinyújtá karját s ajkaihoz ölelve fehér vánkosát, megcsókolá azt, s e nevet suttogva: Agathodæmon! ismét tovább aludt.

Tamás kétségbeesve távozék el saját szobájába s reggelre halálkínok között találtatott ágyában, a neki szánt mérget mind bevevé, a szelenczét pedig elégette.

… De mégsem halhatott meg, ügyes orvosok kiragadák őt jóltevő halála kezéből s visszaadák életét. – Oh minő nyomorult életet adtak vissza neki!

Midőn legelsőbb fölnyitá szemeit, fényes reggel volt, a nap besütött a zöld ablakfüggönyökön, a kertben énekeltek a madarak; ő felemelte fejét és kérdezé: «Hát soha sem lesz már reggel? meddig fog még ilyen sötét lenni? nyissátok ki az ablakot, vagy gyujtsatok lámpát, nem szeretem a sötétséget.»

A boldogtalan a méreg hatásától örökre elveszté szemei világát. Nem halt meg, hanem megvakult…

IV.

Így élt még egy hosszú hónapig. Minden este azon gondolattal hagyta magát ágyába vezettetni, hogy majd ez éjjel meg fogják ölni, várta fölébredését az örökéletre s minden reggel felébredt az örök éjszakára.

Sokan látogatták; jóakaratú vigasztalók, kik nem győztek előtte dicséretekkel halmozni egy gyászba öltözött nőt, ki éjet és napot virraszta a beteg ágya mellett, kinek hűs kezét gyakran megérzé homlokán a szenvedő.

Ez Adamante volt.

Gyakran hallá őt az álmatlan beteg hallgatag éjszakákon ágya mellett sírni, s térden imádkozni, gyakran érzé hideg csont kezein az életfriss ajkak forró csókjait égni s félt, hogy vaksága mellé még meg is őrül, mert nem birta kigondolni, hogy miért nem hagyja őt most ez az asszony meghalni, midőn halála mindkettőjökre nézve oly jótétemény volna. Mit akarhat még vele?

Egy napon elkezde Adamante az öregnek mesét mondani. Azt mondá neki, hogy ő hallotta, mikép India belsejében van egy csodatevő szent forrás, melynek vize visszaadja a vakok szemevilágát, s biztatta Tamást, hogy szánja el magát ez útra e forrást felkeresni, szemei ismét meggyógyulnak, ő ismét egészséges lesz, s mindketten ismét igen igen boldogok.

«Bizonyosan azt hiszi, hogy a tengeri útba bele fogok halni, gondolá magában a vak, legyen úgy.» Elfogadá a mesés tervajánlatot.

Eladá minden jószágát, fekvő vagyonait pénzzel és drágakövekkel cserélte be, s egy reggel 72 éves lakása helyéről neje kiséretében elutazott.

Cadixban egy hajót kifogadtak, a hajó neve volt Circe.

Ez volt őket Indiákra viendő.

És ez idő óta senki sem hallott Rynn Tamásról többé semmit.

V.

Egy este a cadixi kikötőben Indiákról jött hajósok regélték tengeri kalandjaikat. Csoport népség állta őket körül, ki kaczagott, ki álmélkodott rajtok, némelyek estebédjöket költék a piros alkonyatvilágnál.

Egy a többek között merészen állítá, hogy találkozott a «röpülő hollandival». Meg is mert volna rá esküdni. Látta, mint hajtá a szél magánosan a hajót, tengervirággal volt benőve minden oldala, csodás növények indái fonódtak árbocza körül, – a fedélzeten rémes alakzatok feküdtek tarka öltözetben, kinyilott szemekkel, halvány halott-arczczal s nem feleltek a megszólításra. Senki sem mert a hajóhoz közelebb menni s még azon éjjel kiütött a hajósok között a sárga láz, mely a legénység egyharmadát elölte.

Így jár, ki a röpülő hollandival találkozik.

A kikötő márványlépcsőzetének alján, épen a regemondó lábainál, egy kopasz vak koldus ült, kit rendesen ott lehete látni esténkint, s ki iránt a köznép ösztönszerű tartózkodásban némi fájdalmas részvétet látszott mutatni.

Szemein nem látszék, hogy vak. A fekete hályog ilyen szokott lenni. A szem kívülről még csillagot mutat, de a csillag fénye benn örökre kialudt.

Ha csöndes volt az idő, ő is hallgatott, szavát nem lehete venni; de ha vihar támadt, ha érzé arczán a tengerszél fuvását s a tengereket ordítani hallá: kibotorkázott a tengerpartra, bele kiáltott a tomboló zivatarba s port és kavicsot hányt a zúgó habok közé.

Sokszor látták őt egész záporos éjszakákon a legmeredekebb tengeröbli sziklán térden állani. Kopasz homlokáról a víz csurgott alá, ökleivel a villámos égre fenyegetett, melynek lobbanásait világtalan szemei nem láthaták.

Ilyenkor senki sem mert hozzá közelíteni, mert átkait nem merte meghallani. Ki ez átok közül egyet meghallott, el nem felejtette azt soha; az jutott eszébe, mikor imádkozni akart, s lélekgyötrelmül maradt meg szivében… Volt rá eset, hogy egy fiatal férfit, kit a kiváncsiság rá vitt, hogy utána lopódzzék és kilesse, halálos búskomorság fogott el, elveszté mosolygását, álmatlan, csüggeteg lett, s elhalt a nélkül, hogy megmondta volna, mi bántja?…

… Ha a zivatar megszünt, ő is rögtön lecsillapodott, s ilyenkor lejárt a halászokhoz megkérdeni, hogy nem vetett-e ki a tenger holttesteket a partra? s ha igen, oda ment hozzájok, arczán némi sugarát lehete látni az őrült reménységnek, összetapogatta arczaikat, kezeiket, ujjaikon a gyűrűket, s ismét csüggedten suttogá magában: még nem azok, még nem azok! – ha kérdék tőle ilyenkor, hogy kit keres bennök? suttogva mondá: a feleségemet, ki tőlem szeretőjével megszökött…

Köpenyében burkoltan hallgatá a hajós meséjét a vak.

– Különös, mondá meséje végén a hajós, a bomlott hajó árboczán egy tündéres zöld madár ült, ki éles, messze csengő hangon szüntelen e nevet kiabálta: «Adamante, Adamante!»

– Oh Isten! kiálta a koldus fölemelkedve, kezeit reszketve nyújtá az égre, szemeivel föltekintve, mintha látni akarna velök – – egy hosszút sóhajta és holtan rogyott össze.

– Jól járt szegény; mondának a körülállók.

A nap épen utolsó sugárait veté a tengerre. S messze égöv alatt csöndes oczeánon pusztult gályaromot hajt a kóbor szellő.

A MUNKÁCSI RAB.

I.

«Minden madár oda röpül, a hova kedve tartja.

Az eszterág megtanítja fiait repülni, hogy ha majd hullani kezdenek az őszi levelek, tudjanak szállni a szabad felhőkön keresztül s felkeresni azt a hazát, hol melegebben süt a nap, zöldebb a mező.

Csak én nem mehetek.

Nem mehetek, nem eresztenek ezek a lánczok.

Kezemen, lábamon nehéz vasat zörgetek. – Csörg, csörg a láncz, oly szomorúan, mintha mindegyik gyűrűjét egy-egy koporsószegből kovácsolták volna s végei egy durva kőbe vannak megerősítve. Éjjel én fekszem e kövön, nappal e kő terhe fekszik keblemen. Hajh! e kőbe vannak verve lánczaim.

Mióta viselhetem azokat, úr Isten!?

Van-e még napvilág oda künn?

Piroslik-e még az égalja a hajnal költekor? Énekelnek-e még a madarak? Van-e még virág a mezőkön? Van-e még élet oda künn?

Börtönömnek nincsen ablaka; sötét van benne; ha laktársaim – a kigyók és patkányok szemei – nem világítanának, azt hinném, hogy megvakultam.

Nem tudom, hogy mikor van reggel, mikor este? – ha lelkem, hasztalanul erőködve kitörni börtönöm falán, fáradtan elalél, – akkor elalszom; s mikor lánczaim csörrenése fölver, akkor fölébredek. Ha ivóvizem megpenészedik és kenyerem összeszárad, arról tudom meg, hogy egy hosszú hó lefolyt. Minden hónapban egyszer kapok kenyeret és vizet.

Csak egy akkora foltját láthatnám az égnek, mekkorát egy lánczszem bekeríthet! Csak egyetlen napsugár járna le hozzám keskeny nyiláson, egyetlen atomja annak a köz áldásnak, mely mindenre egyiránt kiömlik s én érzem, hogy mint a pinczébe elásott növény, fel fognék azon nyilásig nőni s kinőnék börtönömből. – – –

Soha sem imádkoztam életemben. – Láttam a halált legíjesztőbb fegyveröltözetében, láttam azt a vihartól korbácsolt tenger hullámai között, mikor a meghasadt ég lángot okádott alá a féregre, ki rémületében elfelejté, hogy ő a természet királya s korlátlan zsarnoka mindennek a mi él, s térdre hullt és fogadásokat hazudott azon lénynek, kit boldog perczeiben megtagadott. Én ott sem imádkoztam. – Mikor mint az üldözött vad, futottam hegyeken és vizeken keresztül, mikor «hajrát!» ordított utánam száz hóhér kiáltása s az utánam lőtt golyók füleim körül fütyöltek, én akkor sem imádkoztam. – S mikor vándor utamon három-négy falut találtam egymásután, melyekből minden élő kiholt; az útfélen sövények alatt temetetlen holtak feküdtek szerteszét, s a templomok körül, a kálváriák alatt kétségbeesett haldoklók csoportjai nyavalyogtak, kik a dögvész elől futva iszonyúan eltorzult arczokkal káltának fel a kereszthez: «Isten, Isten! vedd el rólunk ostorodat!» – én még ott sem tanultam meg imádkozni; – és most mégis imádkozom; itt lenn, a tömlöcz fenekén, az örökké sötét éjszakában kétségbeesésem és nehéz lánczaim között, nyomorúan, reménytelenül, – térdeimmel és arczommal a nedves földre borulva ismerem meg, hogy van Isten az égben! – – – Érzem sujtoló kezeinek látogatását.

Imádság! kétségbeesett sziv imádsága! átmehetsz-e börtönöm vastag falain? Börtönöm falai – bocsássátok keresztül imádságomat!

Isten! villámok és égi háborúk Istene! Vedd vissza tőlem a mit adtál, vedd el tőlem ezt az életet, s add annak életéhez, kit tőlem elvettél. Add neki mind azt az örömet, a mit nekem nem adtál; adj neki annyi áldást, a mennyi csapást éreztettél én velem; vigadjon ő, valahányszor én szomorkodom. Úgy hulljanak rá malasztjaid, mint az én könyeim hullanak a porba. Tedd oly fényessé az ő életét, mint a mily sötéten hagytad tömlöczömet. Nagy Isten, ismered angyalaid legszelidebbikét, kiért imádkozom, leányomat! Árva leányomat; és azt a hű barátot, ki nyomort és üldözést együtt állt ki velem. Hol? merre hányja őket a lét vihara? Légy vezetőjök a vihar között, mindenható! Engem pedig engedj meghalni, és ne adj másik életet a mostani helyett. Mindennek el szabad enyészni a világon: az idő, a hír, a csillagok el fognak mulni, miért volna csak a fájdalom az, mely örökön örökké éljen? Oh tégy semmivé, tégy semmivé! amen, amen!»

II.

A horvát-bánsági végvidék határán, a kék vizű Unna közepén fekszik egy regényes kis sziget, sötétzöld fenyvessel benőve.

Csaknem átellenében van egy kisded város, melynek alacsony házikói kedves egyszerűségben fehérlenek elő a gyertyánfák zöldjéből; túl rajta egy magas, kopasz, vörös hegy, oldalairól kajla sombokrok, mint bolyhos bibircsók merednek elő; tetején egy düledezett puszta vár, melynek bástyáin és legmagasb tornya tetején vadfák zöldellenek.

A folyamparton, egymástól két, háromszáz lépésnyi távolban, gömbölyű, galambház alakú tanyák vannak felállítva, melyek eresze alatt fegyverére támaszkodva áll a végőr, fejére levont fekete csuklyája alól tekingetve ki az őrzött határszélre.

Apró lovakon egyenruhás harámbasák járják a vártákat sorról-sorra, öveikben nehéz fegyverek; komoly, rövid szavakat váltanak mindegyik őrrel, míg a vigyázók fenn a lárma-tornyokban óranegyedenként éles kürthangokat rivallnak le a hallgató vidékre.

Olykor elnyúlt kiáltás hallik a távoli erdős bérczek között, majd egyes lövések, miknek hangját a sziklák visszabőgik; valaki szökni akart tán a határon át, s agyonlőtték.

Különben nagyon csendes és szomorú e táj, mintha csak egy hosszú tömlöcz folyosóját látná az ember, őröket és vártákat s néhol a folyamparton egy-egy akasztófát.

A fenyves sziget északi partján haragos zöld bórfenyő közül tünik elő egy magános, emeletes épület, veres téglafalai itt-ott megcsapkodva kövecsvakolattal; lapos, idomtalan ablakain kiülő vasrostélyok, kapuja veres fenyőből, sűrű vasszegekkel és keresztbe rakott pántokkal beverve, előtte éjjel-nappal két fegyveres szerezsán jár fel s alá.

Ez a kosztaniczi vesztegház.

Mindenkinek, ki a határon átköltözik, itt kell kitölteni a veszteglési időt, tíz, húsz, vagy legveszélyesebb időben negyven napot.

Veszélyes idők azok, midőn a dögvész a szomszéd török tartományokban csak három mérföldnyire van a határszéltől. Jelenleg épen az Unna túlpartján fekvő Brozolian faluban dühöng; azaz dühöngött, míg az utolsó lakost is ki nem ölte belőle, s parthosszant minden kunyhót és palotát sorra látogatott.

Túl a horvát és dalmát határokon hármas kordont húztak ellene, minden utazó gyapot kelméi lúgban és borszeszben mosattak ki; még az erszényben hordott pénz is összefüstöltetett, az utasok külön szobákba zárattak el, minden közlekedés teljesen megszüntetett a két part között, s mégis negyednapra azután, hogy a túlparton már nem talált tenni valót a halálvész, a vesztegintézetben ütött ki; az nap meghaltak négyen, következő nap meghalt az intézeti orvos, két betegőr, hat szerezsán és tizenegy utazó, harmadik nap már nem maradt egyéb élve, mint három határőr és néhány utas.

A megholtakat egy nagy verembe temették össze, mintegy hatvanan lehettek; ki győzött volna azoknak sírt ásni? A sír elébe egy durván összefaragott keresztet ástak, melyre a szent Isten symbolumán kívül csak e rövid epitaphium volt felvágva: «Itt nyugszanak hatvanketten.»

Már a negyedik nap csak egy igen kicsinyke sírt kelle ásni.

Ötödnapra mekkorát sem. Akkor már teljesen megszünt a ragály, csak egy beteg volt a veszteg-intézetben, ő vele együtt csak három élő.

A többinek nem fájt többé az élet.

* * *

Véresen áldozott le a nap a folyam vizében, elbukó fényképe, mint égő tűzoszlop feküdt végig annak hullámtükrén, körüle az egész ég lángba és vérbe öltözött; a távol hegyormok, a fehér házfalak, a gyertyánerdők mind veresre voltak festve; a fellegek visszavert szinétől csak közben a fenyvesek maradtak bánatos sötéten.

«Vihar lesz!» dörmögi fázósan magában a végőr s gubájába búvik s honn maradt családjára és meleg tűzhelyére gondol. S még nem hamvad el az ég haragverése, midőn a fenyvesek zúgni kezdenek, mindig erősebben, erősebben; a hideg Bóra, az éjszaknyugoti szél ordítva vágtat alá a hegyekről, folytonos, csillapulhatlan nyomással, mely a tornyokban a harangokat veri félre, az Unnában malmokat sülyeszt el, s kicsavarja a fenyőszálat kőszirti tövéből!

A fellegek végig repülnek az égen, korbácsolva láthatlan erőtől, a mezőkön megdűl a legsoványabb vetés, s az Unna hullámai túlcsapnak a parton az iszonyú nyomástól.

Az éj beáll, de nem a nyugalom. Képtelen erőszakban mutatja ki hatalmát a láthatlan elem, mely nőttön nő, mintha a kapellai sziklákat akarná megdönteni. A föld virág, az ég csillag nélkül marad.

Milyen szomorú hely a fenyves szigeten a vesztegház! ablakait beverte a szél, mely csukatlan kapuját szilajon vagdalja a falakhoz, s a magános kút elszabadult vedrét csikorogva lógázza a kút-ostornál fogva; majd neki vágtat a magas téglakéményeknek, azokat ledönti, azután megbontja a háztetőt, néhány cserépzsindelyt mint falevelet söpör le róla; a támadott nyiláson alája feszül, a léczezet szakadoz, a gerendák ropognak, a szélvitorla előre lerepül; még egy nyomás, a szarufák elszakadtak s a vihar lefújta a vesztegház tetejét.

Ugyanekkor fújta ki lelkét az utolsó beteg az intézetben.

Egy aggnő volt, őszhaja kúszáltan lógott le arczába, melyet a mirigy-görcsök éktelenül kivettek alakjából; szemei mélyen beestek, homlokán és arczain veres szederjes foltok kezdtek felsömörzeni. Ez iszonyú ragály kevés percz alatt szétbontja az egész életműszert. Alig hunyta le szemét, már a kezek megfeketülnek.

Az ágy mellett kis zsámolyon egy halavány kis leány ül, alig 12–13 éves, szomorú, dalszerű sírással ül a halott mellett, s ennek kőhideg kezét csókolja zokogva és fulladt, pihegő hangon beszél hozzá s várja annak feleletét s zokogása mindig hangosabb lesz, a mint nem birja azt felkölteni. Megöleli a halált alvót s arczát megczirogatja kicsinyke kezével, mondja neki: «anyám, édes anyám! kis leányod hí, a kis Gizella, ne aludjál oly sokat!» – – A vihar a betört ablaktáblák üvegdarabjait hajigálja be a szobába, a kis leány sír, az agg nő aluszik.

– Ki él még itt? hangzik mogorván az ajtón kívül, melynek rostélyos ablakán egy bozontos veres arcz tekint be, szemei alig látszanak elő a homlokát elborító hajcsimbókok alul, szájából dűl a pálinkagőz.

– Segíts! rebegi felé fordulva a kis leány, anyámnak baja van.

– Mi baja?

– Nem akar szólni és igen hideg!

– Meghalt.

– Ne – ne mondd! – hiszen csak most beszélt még velem, s meg is csókolt.

– Nem fog megcsókolni többet, kis leány! – ne menj hozzá olyan közel, mert majd te is meghalsz.

– Bár meghalnék, bár vele mehetnék én is, szólt siránkozva a leányka és mellé feküdt a mirigyes halottnak, fejét lehajtá azon vánkosra, melyen a halott feje volt és szemeit lehunyta, mint az.

– Hát apádnak kije maradna akkor?

A gyermek hirtelen felrezzent e szóra, felemelte fejét, reszketett, leszállt az ágyról, aggodalmasan körültekinte.

– Ismered apámat? kérdé titkosan súgva az ismeretlentől; ki vagy te?

– Én a vesztegintézeti betegőr vagyok, s apádat nem ismerem, de csak úgy gyanítom, kell még valakinek lenni a világon, a ki téged szeret; nem igaz?

– Istenem, ha meg találnék halni, rebegé a leányka, s messze távozott a halottól; szegény apám, mint sírna, ha engem sem láthatna többet! – Az élet ösztöne hirtelen új erővel támadt fel benne e gondolatra, hogy még van valakije, a kinek örömére itt kell maradnia.

– Vigy ki innét, szólt nyugtalankodva a betegőrnek; olyan nehéz itt a levegő, nyisd fel az ajtót; – nem akarok meghalni; – milyen hideg és fekete lesz az ember, ha meghal! s kis kezeivel az ajtó rostélyába kapaszkodott.

– Nem nyithatom ki ajtódat, mert a kulcsok a felügyelőnél vannak.

– Hívd ide őt.

– De nem fog jöhetni, mert el van temetve.

– Hát itt a benyilókba nem mehetnék? Még tegnap úgy zörögtek benne szomszédaink, – ma már csendesen vannak. Tán elutaztak.

– El ám – a másvilágra!

– Hát ki van még élő e lakban!

– Mi ketten.

A leányka ijedten néze szemébe a férfinak, valami oly kimagyarázhatlan sejtelmes sötétség ült annak minden vonásaiban, mely egyszerre taszít és vonz, biztat és ijeszt; nagyon szomorú volt.

Egy rögtöni lövés szólalt belé a vihar üvöltésibe a folyampartról, utána hajhászó lármahang és újra lövések, a szikláktól százszor visszaveretve. Valakit üldöznek. «Megállj!» kiáltja száz hang, a szél együtt felsivit vele, azután meg az üldözött lihegését utánozva lelohad, paripák robogását és a vér-ebek dühös csahaját engedve hallani.

– Istenem, mi ez? kérdi hallgatózva a leány.

– Mit se félj! szól a betegőr, a szél hajigálja a kéményeket a háztetőkre, azok zuhognak, vagy a dámvadat verték ki erdejéből s azt üldözik.

– Lehet, szól a kis leány, de nem hitte a mit mondott, hanem remegve közelíte az ablakhoz s annak szárnyait feltárva, a zaj helyére kitekintett.

A férfi sem hitte a mit mondott, hanem a folyosó ablakához lépve, annak vasrostélyai közt kidugta éktelen fejét, s lenézett oly tekintettel, minővel a kalitkába zárt fenevad nézi martalékát.