Part 5

Az első fájdalom elzajlása után rábeszéltem a szegény leányt, hogy hagyja el a földet, melyhez két sír fájdalmas emlékén kívül semmi sem köti többé.

Az a kegyeletteljes gond, melyet iránta tanusíték, rávevé, hogy ezentúl rokonának nevezzen.

Ha arra gondolok, hogy boldogsága kútforrásához én vezethetem vissza, e gondolat minden más egyebet kitöröl elmémből, most már kötelességem visszatérni, most e határozatra nem csupán szivem gyöngesége ösztönöz többé, hanem egy haldoklónak adott fogadásom s egy élő angyalnak földi üdve.

Ejh! De mit mentegetem én szivem gyöngeségét! mit iparkodom elpalástolni azt az érzést, mely előtt lelkem meghajol! Nem tagadom, haza akarok menni én is, mert szivem megrendül erre a szóra: haza! mert nem kell az élet, nem kell a halál, nem kell az üdvösség másutt sem testemnek, sem lelkemnek! mert nem akarok boldog lenni, nem akarok ember lenni, ha magyar nem lehetek és ha itt volna a paradicsom és abban ananászt teremne minden szál fű s patakban folyna tej és bor, mégis haza mennék, bárha otthon meg tövist teremne minden rög s az a négy fehér folyam az ország czímerében olyan vörös volna is a vértől, mint maga az a vörös mező, melyet keresztül szel.

Ha a magyarok istene bele nem fordít bennünket ebbe a nagy Balatonba, egy hónap mulva megláttok.

Nem bánom aztán, nevessetek ki, gúnyoljatok ki, mégis jobb, mintha megsiratnátok.

Isten veled! A viszontlátásig. Az édes, kedves, annyiszor megálmodott viszontlátásig!

* * *

Vándoroljatok ki! –

ADAMANTE.

I.

A természet hallgatása egy nagy fehér könyv, teleirva láthatlan betűkkel, miket csak azok olvashatnak, kik szent ihlettel nyitják fel lapjait.

A természet hallgatása nagyszerű, titokteljes tanítás, melyet csak azok hallanak, kik sziveik dobbanását megtudják érteni.

Én olvastam e könyvből, hallgatám e tanítást és megtanultam belőle: hogy az ember kicsiny, parányi.

Én jártam emberlaktalan földeken, hová a vadmadár messze hegyek közül hordja martalékát; hallgatott a sivatag, néhány kő hevert elszórva itt-amott, hajdan oszlopok lehettek, a fű túlnőtt rajtok, és én megtanultam tőlök, hogy az ember dicsősége felhőárnyék.

Én jártam a legmagasabb sziklaormokon éjféli holdvilágnál, hideg csöndes éjszakán, egyedül; nem hallva egyebet, mint saját lépteim kongását, a földről oda semmi hang nem hallik, a villám is némán czikázik át a megritkult légben. A csillagok ragyognak, a tejút fehéren emeli kedett ki a sötétkék égből, a félhold tündérhajósként úszott észrevétlen futással ezüst csónakával, s távol gyönyörűen fénylett a Sirius. Minden, minden azt beszélte, hogy nagy az Isten!… Csillagok futottak alá, a futó csillag akkor kezd fényleni, mikor leesik. Gondolkoztam az ember boldogságáról.

A hallgatás örök tanácsadó. Hisz a lelkek nem beszélnek egymással fenhangon.

… Gyakran, ha az ember mély erdők között jár, keresve a merre nincsen út, s véletlenül a sűrű vad csalitban egy elpusztult házra, egy égett fára, egy kiszáradt kútra, egy nagy gömbölyű halomra akad, mintha egy ott lakó szellem ilyenkor egész történeteket mondana neki azon elhagyott helyekről;… az özvegyasszonyról, ki a kis házat lakta s a szép leányról, ki szülőjétől megszökött s nem ment vissza többet; a bujdokló rablókról, kik az égett fatörzsnél melegedtek hideg őszi éjszakán; a csendes ábrándos dalokról, miket vízhordó hajadonok énekeltek a kútra járván, s régi vad ütközetről, melynek halottait egy rakásra hányva támadt a zöld halom, mintha valami mind ezt elmondaná…

Épen, mint midőn az ember aluszik, s a nagy csöndben egy hárfahúr elpattan, a hangot álmában meghallja, de nem ébred föl rá, hanem mondhatlan különös énekkel álmodik utána: mit tündérek és daemonok kara zeng, a szél besüvölt ajtaján, s ő viharos úton álmodja magát, sötét fergeteg éjben ázva, rettegve; erdők, mocsárok közt bujdokolva s örül, hogy nem úgy van, a mint fölébred; az éjmadár ablakára repül, egyet visít, s az ember megálmodja halála óráját.

* * *

Szélcsend van, a tenger sík, végtelen tükrében a fölötte eljáró nap nézi fényes arczát.

Sehol sem látszik partja a víznek, sehol sem látszik felhője az égnek, csak néha rémlik meg forró délutánokon a fata morgana tündér játéka a vizek fölött, mely órákig eljátszik magában, pompás ködvárosok változó képeit mutatja, odalehelli a tündérien csodás légpalotát az égre… s egyszerre eltünik, mint kétes álomkép.

Csupán a két nap jár egykedvű ragyogással. Az egyik az égen, a víztükrén a másik; együtt támadnak keleten, együtt hunynak el nyugoton, emberhang nem ébred jöttükre, harangszó nem kíséri leáldozásukat, sugaraiknak nem örül semmi, nem zöldül, nem virágzik ki tőlük, áldatlanul járják végig a kietlen kék pusztaságot…

… A sík tengersivatagon félig elpusztult hajó roncsolt váza úszik. Feketült viharszaggatta gályarom, mely hajdan tarkára volt festve, még látszanak néhol az aranyozott arabeskek a párkányok alatt s a lőlyukaknál. Egyetlen árbocza áll csak, az is a víznek hajlik, vitorlái foszlányokra rongyolva lógnak alá, a függő lobogó szineit kivette a verőfény, sem a zászlót, sem a vitorlákat nem mozgatja a szél. A kormány ki van facsarva helyéből, a vihar, mely bordáit összezúzta, fél oldalra fektette a hajót, hogy el ne merülhessen; a párkány korlátjáról tépett kötélhágcsó s elszakadt horgony-láncz lóg alá a vízbe, a foszló gerinczekre halványzöld tengervirág indái kapaszkodnak s a megmerült hevedereken haragoszöld hinárnövényzet úszik, sűrű iszapos szakállát hosszan lebegtetve a pihenő habokban, közte szines tengeri kagylók ütöttek tanyát, szivárványos csigahéjjaik tarkállanak a verőfényben. A hajó orrán egy aranyozott nőalak van kifaragva, kezében ó idomú serleggel, s egyfelől a hajó oldalán még olvasható nagy aranypiros betűkben e név: «Circe».

Az egész hajó szomorú pusztulásra vált roncs; a vészmadár bátran mer leszállni árboczára, ha a szélcsendet elunta s éhező czápasereg nem kíséri bolyongó útját, megy, czéltalanul tévelyegve a végtelen oczeánon, merre a szél vak szeszélye űzi.

Némán, csöndesen, mint sápadt viaszképek, fekszik két halott az árbocz tövében: egy férfi és egy nő. Fiatalok voltak mind a ketten, de a halál vénekké tette őket. Időtől megvásott halvány selyemköpeny fedi mind a kettőt, tarka világos selyem; nehéz vitorlagerenda, mely rajtok keresztül fekszik, nem engedé, hogy a vihar őket is lesöpörje onnan, mint a többit. Egymást átölelve tartják, arczaik sáppadt vonalain még most is ott ül a fájdalom, mely több mint a halál fájdalma és rémségesebb. A nő haja szőke, a férfié fekete, kúszált és összecsapzott mind a kettőé. Látszik, hogy a férfi épen karjain, ölébe fogva vihette legkedvesebbjét, midőn a leszakadó pózna egy csapással mindkettőjöknek egy halált adott. A nő feje hátra hajlik, a férfié a nő keblén pihen és mind a kettő oly néma, oly mozdulatlan! Az æquatori égető nap mumiákká szárítá őket.

A fennálló árbocz keresztpóznája végén zöld szárnyú, pirosfejű madár ül, egy kajdács (papagáj), egyetlen élő lény, mely a hajó lakosaiból életben maradt, ott ül, körülforgatva fejét, meglebbenti aranynyal játszó szárnyát s a hangtalan csendbe méla hangon e nevet kiáltja: «Adamante! Adamante!» s ismét behúzza fejét, sóhajtva hörg és összegubbad, vagy bókokat csinál a légbe s bóbitájával játszik.

Olykor leszáll a hosszan aluvókhoz, s a körülök döngő aranyzöld legyeket kapkodja, azokkal él, – majd fölibök röppen, szárnyaival szelet hajt arczaikra, orrával ruháikat rángatja, fejét kezeikhez dörzsöli s bús, rekedt hangon kiáltja: «Adamante! Adamante!» oly okos, oly érző bánat látszik szemeiben, midőn a holtakat költögeti, s kedves fejét arczaikhoz nyomja. Azután ismét beteg, lankadt hibbanással fölröpül az árbocz tetejére s a távolba bámul.

* * *

Angol hajósok sokat tudnak beszélni egy babonás tengeri rémről, melyet «röpülő hollandinak» neveznek, kivel a mely hajó találkozik, okvetlenül szerencsétlenség fogja érni. Ez egy hajó árnyképe, melyen ködszerű emberi alakok látszanak jőni, menni, mintha rendes matrózmunkát végeznének. – A kapitány a hajófedélzeten áll, hallik tompa, szélcsapásszerű parancsszava, hallik a hajókötelek csikorgása, a mint a póznákhoz fenődnek, hallatnak az evezők csattanásai, a hajó himbolygása, de e hajó nem jár azon az úton, mely felől a szél fú, nem is hagy maga után a vízben barázdát; az egész csak test nélküli tünemény, eltünő ködalakja egy meghalni nem tudó kisértetnek.

Ki a repülő hollandival találkozik: vagy vihart kap, vagy hajótörést szenved, vagy rablókkal jut össze, vagy a halálos sárgahideglelés üt ki hajós népe között, de valami szerencsétlenségnek kell rajta történni; e hiedelem miatt, hol a hajós kapitány némileg babonás, minden czéltalanul bolyongó elhagyott hajóhoz nem örömest közelítenek a tengerészek.

* * *

Adamante… idegen hangzású név… És egy halott-arcz.

Körül a halálos hallgatás.

Hallgatás az égen, hallgatás a vizen, hallgatás a holtak ajkain.

Mi van a némaság könyvében megirva e névről «Adamante» és ez arczról, mely ifju és halott, és e hajóról, mely ormán Circe aranyzott mellképét viseli, és e tengerről, melyen azt a kósza szellő fel- és alá űzi?…

II.

Az öreg Rynn Tamás hetvenkét esztendős volt, midőn megházasodott.

Ha fiatal ember nősül, élni óhajt; ha vén ember vesz feleséget, halni készül. Amaz gyönyörteljes élettel biztatja magát, nyugalmas meghalálozással emez. Néha aztán megfordítva üt ki a dolog. Nyugtalan élet fogadja azt, ki nyugodt halálra várt, siratatlan halál, ki a boldog életet remélte.

Tizennyolcz év előtt, mikor még Rynn Tamás legszebb idejében volt, úgy szólván alig 54 éves, egy éjjel csecsemősirás verte fel álmából. Kinyitá a neszre ablakát, mely körül sűrű szőlővenyigék fonódtak s a borág levelei között egy csinosan fonott kosárkát pillanta meg, melyben gondosan letakarva és bepólálva kis, hathónapos gyermeket ismerhete fel a kétes csillagragyogásnál.

Rynn Tamás soha életében nem boszankodott. Soha szomorú nem volt, nem panaszkodott felebarátjaira, nem czivakodott ügyfeleivel, senkit meg nem bánta, senkit meg nem csalt és senkit nem gyűlölt. Kérni nem lehete tőle olyat, a mit meg nem adott volna, és ha nem teljesíthette azt, vigasztalhatlan lett utána, – s mind e mellett is különös istencsodájaként napról-napra tehetősebb, gazdagabb lőn; noha 54 év előtt ő is oly szegény talált fiu volt, kinek sem atyja, sem hazája, a jó Istenen és az országúton kívül. De ifju éveiben kegyetlenül szorgalmas vala és takarékos; fogadott apja kereskedőnek nevelte, mely egyedüli pálya azokra nézve, kik születési előjogok, uradalmak és százados ősök nélkül születtek a világra. Törhetlen szorgalma, lelkéhez nőtt becsületessége s józan értelme szerzék meg azt neki, mibe más beleszületik: gazdagságát s az emberek becsülését. – Maga a szerencse is különösen látszott őt kegyelni; bár mihez fogott légyen, azon Isten áldása volt. Vállalatai hirhedtek voltak fényes sikerökről, s tanácsadásai aranyat értek, mint az oraculum szavai. Magánéletében maga volt a jóság és szelidség eszményképe, a legkisebb szivesség, melylyel valaki iránta viselteték, örök hálára birta őt lekötelezni; míg saját jóteményeit oly szerényen birta kiosztani, mintha ő tartotta volna szerencséjének, ha más azokat elfogadja.

Rynn Tamás vevé az ablakába tett csecsemőt, kivevé a kosárból, melybe kis rézlapra fel volt irva, hogy a gyermek leány hat hónapos, meg van keresztelve, neve Adamante. A gyermek sírt, Rynn Tamás addig hízelge neki, karjain duczolva s apró danácskákat dúdolva neki, míg elaludt, s akkor saját ágyába lefekteté, betakarta s egész éjjel ébren járt fel s alá szobájában kezeit örömteljesen dörzsölve, s minden fordulónál le-lehajolva a kis alvóra, hogy őt megnézze; másnap beszaladgálta a félvárost azon örömhírrel, hogy az ég egy kis gyermek-angyallal áldotta meg, kiben ezentúl élte végreményeit látja felvirulni s kit szeretni fog, mint édes gyermekét.

Tamás mind ez időig nőtelen, családtalan volt. Ifjusága sanyar és nélkülözések között folyt le; férfikora legszebb éveit álmatlan szorgalom és edző küzdelmek foglalák el, s törvénye a természetnek, hogy kiket az emberiséget szeretni hívott fel, azokat megkiméli a szerelem önző szenvedélyétől. Tartózkodó, szinte félénk magaviselete a nők irányában azon köz-hitet terjeszté felőle, mintha nőkerülő lett volna; társaságokban a kiállhatatlanságig vitt szerénysége, minden jelentéktelen csekélységért alkalmatlanul hálálkodó önbecsmérlése valódi nyűgévé tették őt a finomabb társalgásnak, melynek egyik elve az, hogy az ember saját magának jelenlételét észre se vegye, ő pedig képes volt makacsul állva maradni azon szék mellett, melyet egy ünnepeltebb hölgy saját kezével húzott elébe, mintsem e soha nem érdemlett kitüntetést elfogadta volna.

Ötvennégy évig nem birta elhinni, hogy őt valaki szeretné, hogy volna rajta mit szeretni. Szivében soha asszony képe meg nem fordult; – voltak, kiket imádni tudott, mint nem nélküli angyalt szokás imádni, vágy nélkül, mintha Isten csak látni és nem ölelni teremté vala őket; de az gondolatjában sem fordult meg soha, hogy ő iránta valaki érezni tudjon. – Óh higyjétek el, vannak szelid, alázatos characterek, kiknek azon érzelem beljutalma, melyet ha tettetniök kellene, ha velök nem született volna: beléhalnának.

Gyermekkorában nagy pusztitást tett Rynn Tamás arczán a himlő. Tekintete csak akkor nem volt kellemetlen, ha hideg komolyságot kellett kifejeznie, különben minden vonal torzítva, visszásan ütött ki rajta; mosolygásától épen elfutott, ki hozzá szokva nem volt. És ő ezt jól tudá. Szelid, jámbor lélek volt, de nem bárgyú, elfogadott mindent, nem panaszolt semmiért, de észrevett mindent; jól hallá sokszor, mint nevetnek hátamögött fiatal gyermekleányok, kiknek egy-egy ügyetlen bókot próbált mondani. Tudta, hogy őt nevetik.

Volt tehát mégis végre egy élő teremtés, kit a sors hozzá azért téveszte, hogy élte végnapjaiban szeretve legyen. Úgy kelle lennie. Ő gazdag volt, s napjai, mint hivé, számlálva voltak. Kellett egy élő lénynek támadnia, ki mindazon élvet, melyet ő félszázados élettől megvonva, félrerakott, utána örökölje s becsületes izzadság-adta jólétért, melyet egy gyermek lelke még remélni sem bir, – nem hogy számítna rá, – önzéstelen ragaszkodással szeresse őt.

A szeretők szerelme hetekig, hónapokig tart, kezdete van, vége is van; – férj és nő szerelme határozatlan idő; – a gyermek addig szeret apát anyát, míg gyermek: de a szülők szerelme eltart a halálig és tán túl is rajta.

Rynn Tamás áldva találta magát e szeretetben. A gyermek két év mulva elkezdé őt apának híni, új két év mulva térdein hallgatá tündér meséit, később apja nevét is le tudta irni, majd erszényeket s hálósüvegeket hímzett születésnapjára, s midőn 17 éves volt, szendeségben és alázatosságban még fogadott apját is fölül mulá.

És minő szép volt. Boldogságos Isten! Az emberek vétkeztek, ha ő a templomba ment, mert nem néztek az oltárra, hanem ő reá.

Az öreg Rynn Tamás ekkor már 70 éves volt, s egyetlen fekete szál nem volt fehér hajfürtei között. Fogadott leányát egyszerűen, pompa nélkül nevelé, ismeretlenségében a jónak és rossznak, mint szokták minden jó szülők, kik szeretik gyermekeik lelkét mezítelenül hagyni; – az ártatlanság öltözetlenül jár.

Még egy év folyt le s Rynn Tamás és Adamante életideje egyenlő számokban iraték, azon különbséggel, hogy egyikben a hetes szám hátul állt, a másikban elől, Adamante volt 17, Tamás 71 éves.

Tizenhét éves korában kezd a leány szívdobogásokat érezni; érzelmeket, mikkel nincs tisztában, s mik fölött magában elpirul. Sóhajtozni kezd fájdalomérzet nélkül, s örömrepesés reszket át lényegén, melyről nem tudja, honnét jő. Az alvó forrás fölfakad, s buzogni kezd visszafojthatlanul, s hogy életnek vagy halálnak vize lesz-e az, mit abból inni fog: az a jövendő sejthetlen titka.

Rynn Tamás kezdé észrevenni, hogy gyermeke nem szereti többé úgy, mint az előtt! Jól tudá, mert emberismerete vén volt, hogy itt az idő, melyben a halvány szűzcsillag, mely eddig a gyermekszív ismeretlen világa fölött derengett, halványulni kezd egy hatalmasabb érzelem hajnalodó napvilágától… s megijedt ez eszmétől.

Az apa megijedt azon gondolattól, hogy leánya nem gyermek többé!

És gondolt egy balga tervet magában:

Egyszer fölvilágosítá a leányt, hogy ő neki nem apja, csak gondviselője. Ez volt a legelső botlás, mit Rynn Tamás 72 éves korában elkövetett.

Hány emberélet, hány léleküdv lett semmivé e botlás miatt!

Ez időtől fogva Adamante selyem és bársony öltönyben kezde járni, gyémántokat és igazgyöngyöket viselt, zörgő hintóban járt, négyszer öltözött napjában és kezdett örülni a világnak.

Tamás jól számított. Jól, de boldogtalanul.

Félt, hogy a leányt elviszik tőle, s vele együtt elviszik azon egyetlen lény szerelmét, mely életében övé volt. – De jól számított. A leány egyenként kiadott kérőin. Gazdag őt nem vehette, mert tudva semmije sem volt; szegényhez nem mehetett, mert a kényelmet és ragyogást megszokta.

Hetvenkét éves volt Rynn Tamás, midőn megházasodott.

Megkérdé a leánytól, hogy akarja-e holtig e kényelmeket birni, mikkel most elhalmoztatik? Van-e türelme egy vén ember súlyos napjait megosztani, annak szeszélyeit tűrni, betegségében ápolója lenni? őt szeretni?

A leány igent monda rá, hisz Rynn oly jó ember volt, mint senki más s azon felül jóltevője és gazdag ember. Azt pedig senki sem mondá meg a leánynak, hogy az vétek, iszonyú kimenetelű vétek, férjül választani azt, ki mellett a szivben egy hang sem szólal meg; hogy ebből fakad minden kárhozat, minden átok, mit ember saját fejére idézhet, s melyből Isten sem szabadít ki, mert az megcsúfolása az Isten törvényének.

III.

Bűvészek és alchimisták ismernek egy mérget, mely magában használva hatástalan, ártatlan alvószer; de ha egy cseppet belőle egy pohár méz közé öntenek, s e mézet félévig hagyják állani, félév mulva a halál italává változik az. Kinek homlokára kennek belőle, iszonyúan megőrül; ki megszagolja, elszáradnak tagjai tőle; ki hozzá ér, teste undok lesz és fekélyes; ki megkóstolja, kínok között halálozik meg és halál lehelletéből ragadó pestis támad.

Látjátok, ez a méreg nem mese! Van egy indulat, melyről nem adhat magának senki számot, hogy hol vevé? Szivében hordá-e születése óta, mint alvó szörnyeteget, melyet bűbájos szem tekintete ébreszte fel, vagy véletlenül lopta magát a gyanútalan szívbe, mint kigyó, mely a mezőn alvó száján belopózik? Egy cseppet e méreg-szenvedélyből a legtisztább női szívbe, melyből egykor angyalok olvasták ki reggeli imájokat, s mint az átkozott ingovány, melynek fertője az égető nyári naptól csoda-állatokat fogamzik, – mint a cadinei kút, melybe a ki letekinte, saját élete legborzasztóbb eseményeit látta meg benne, sötét lesz az és iszonyatokkal tele, minőkről józan léleknek fogalma nincs, minőket csak a lázbeteg háborodott phantasticus álmai mutatnak elő… Ki még nem ismeri ez indulat nevét, kinek e soha nem látott képről álmai nem beszéltek, ne ismerje azt meg soha; de ki szivében ez igézetes méreg olthatlan égetését kezdi édes kínnal élvezni, keresse fel azon helyet, hol legjobban meg szokta imáit hallgatni Isten, s imádkozzék szivének meggyógyulásáért, mert őrültség, halál és örök elkárhozás magvai vannak abba elvetve…

* * *

Rynn Tamás félév óta volt nős és mint hitte, boldog. Nejének szépsége ünnepi tünemény volt a világban, szendesége oltármalaszt férje szivében, ki hosszú életének vég alkonyán kezdé a boldogság menyei élveit ismerni.

Embernek, ki teljes életében sanyarú nélkülözéssel, gyötrő fáradsággal, gondokkal vesződött, hirtelen a legédesebb gyönyör teli poharát emelni ajkaihoz, élvezni azt, mi a léleknek és szívnek legmagasabb öröme, birni mindent, mit a legmerészebb fiatal szív bűbájos álmai igérnek, oh hisz ez nagyon is szép volna átmenetnek egyik életből a másikba! Minden gyönyört, mit az ember egy 70 éves életből félre tett, egy utolsó év alatt végig élvezni s azután meghalni!

Álom! Álom!

Pazar fénynyel vevé körül ifju nejét az öreg férj. A nő félgyermek vala még s örült a szédítő ragyogásnak, melyben mint oltárkép bálványoztatott. Nem volt óhajtása, mely azon perczben, midőn sejteni hagyá, ne teljesült volna. Az egykor oly takarékos Rynn szórta a pénzt neje legapróbb szeszélyeiért, ki helyzetének ujdonszerű ragyogásában a vigalomzaj mámoradó változatai közt feledé ifju ábrándjai álomképeit, mik lelkében oly szépen ragyogtak, mikor még a gyémántok ragyogásait nem ismeré.

Egyszer egy ritkaság-gyűjteményben egy gyönyörű papagájt látott meg a nő azon legritkább fajból, mely az emberi hangokat oly híven eltanulja s annyi elmés öntudatos ösztönészszel bir, hogy szinte azon gondolatra lehet jőni, mintha e madáralakban tán egy elátkozott emberlélek volna rejtve. Adamante rendkívül megszerette e szép állatot. A tulajdonos pedig semmi áron sem akart megválni tőle. Rynn Tamás sóhajtozni látta nejét, elveszni látta arcza mosolyát, s addig hízelge neki, míg elcsalta vágyainak titkát, s másnap neje szobájában volt a papagáj. Mondják, hogy mesés nagyságú pénzáldozatába került ezúttal a jó öregnek nejének visszaidézett mosolygása.

Azonban az elkényeztetett szeszélyek örömei nem tartósak. Néhány hét alatt Adamante ismét bús, szórakozott kezde lenni. Méla hallgatagsága, epedő arczszine, önfeledt sóhajai nem kerülheték ki szüntelen aggódó férje figyelmét. – «Valami hiányt érez ismét, gondolá magában, valami után vágyik s nem meri megmondani; bizonyosan attól fél, hogy nem fogja megnyerni.» – S jól gondolá: vágyott a nő, de vágyait nem mondá meg a férjnek s ez nem tudta azokat kitalálni.

A nő napról-napra haloványabb, epekedőbb lett: semmi nem adott neki örömet többé, semmi nem érdekelte s szemei gyakran ki voltak sírva.

Rynn Tamás szemeit pedig kerülte az álom, mert nem birta sejteni rejtett okát e néma, szomjas epedésnek.

Egy álmatlan éjjel úgy tetszék Rynn Tamásnak, mintha nehéz nyögést hallana neje szobájában: meg-megszakgatott élénk fohászokat, mik úgy hallatszának a néma csöndes éjben, mint melyek haldokló ajkairól válnak el. Ijedten szökék föl nyughelyéről Tamás s oda sietett a nő hálóteremébe. Adamante mélyen aludt és álmodott, álmainak kínos jeleneteit árulá el néha a léleknyomás alatt küzdő kebel vad nyögése, néha egyes rebegő szó hagyá el ajkait, értetlen álomhebegés hangja. Arcza égett, keble szilajon hullámzott, majd néha hirtelen el-elmaradt sebes pihegése, mintha rögtön elhalt volna alatta minden élet, s ajkai megnyiltak és tagjai reszketének.

Beszélni kezde álmaiban.

– Ah! sóhajta, nem hallod a denevér szárnyának csapását?… A fekete éjszakában csillagok ragyognak… Az a fehér ott az én csillagom,… ama sötét vörös ott a tiéd… ne közelíts, ne közelíts; megégetsz!… Szivemben égnek sugáraid!… A csillag meg akarja csókolni szivemet!… El! – ne nézz rám! Feketék szemeid mint a pokol, s valami ég bennök, mint elkárhozottak lelkei a pokolban… Hallod mit mond a halálmadár?…

«Bűn, bűn, bűn!»… Bűnös vagy!… én is az vagyok… Jer, rejtsük el magunkat, itt meglát az Isten. Még itt is meglát… Fekete az éj, szivem dobog, a csillagok az ablakon benéznek, a halálmadár sikolt!… Ah, takard el arczomat, ne ismerjenek rám! Ah! Agathodæmon! Agathodæmon!…

Nehéz veriték gyöngyözött a nő homlokán s lélekzete rövid volt és szakgatott, mint a lázban beszélőké. A férj azt hivé, hogy neje beteg s aggódva sietett segélyért. A mint a mellékterem ajtaját benyitá, hirtelen egy ismert hang kiálta elébe: «Lassan, lassan, Agathodæmon! az éj hallgat! az éj hallgat, Agathodæmon!» Lóra volt az, a papagáj, mely ezt mondá…

Tamás megdöbbenve összerezzent e szóra. – Mi ez az Agathodæmon? – Tehát e beszélő állat is eltanulta már ennek nevét? Ki ő? Kétségektől kínozva álla meg a madár előtt, mintha újabb szavait várná. Az pedig elkezde egy jókedvű skót népdalt énekelni és felkaczagott. «Ki ez az Agathodæmon?» kérdé öntudatlanul Tamás, mintha azt hinné, hogy e madár megérti kérdését. Ez azonban tollai közé húzta fejét: «Brrrr! hideg van!» monda és lehunyta szemeit.