Part 4

Nemrég egy kis fiatal üszőmet kikötöttem a fűre legelni, egyszer Jancsi nyargal be nagy ijedten, hogy nézzem meg csak, micsoda állat lett a bornyúból; oda megyek, hát a bornyúm helyén egy roppant óriás kigyót találok, akkora volt mint egy gerendely; a mint elnyelte a bornyúmat, a kötél kilógott a szájából, melynél fogva az a fához volt megkötve, s ott hevert a kötélen csüggve, a jóllakás miatt tehetetlenül. A bornyú árában aztán confiscáltam az állat bőrét s most lóistrángokat szabtam belőle.

Volt vagy hat pár igen szép gyöngytyúkom, azokat minden este magam hajtottam fel a padlásra. Egy éjjel nagy zajra ébredek fel. Kiküldöm Jancsit, hogy nézze meg, mi bántja a tyúkokat, ő persze azt felelte, hogy semmit sem látott, reggelre minden tyúkomnak el volt rágva a feje, a vérüket kiszívta valami állat.

Máskor reggel felé nagy tombolást hallok a lovaim között, magam fölkelek, kimegyek az ólba, azok folyvást kapálóztak, nyerítettek, a bőrük reszketett s kötőfékeiket iparkodtak elszaggatni.

Meg nem foghattam, mi bajuk. Végre vissza akarok menni a hajlékomba, hát az ajtóm előtt egy akkora jaguárt látok feküdni, mint egy tinó.

A derék állat nyugodtan hasalt ott keresztben, farkával veregetve a földet s hosszú nyelvével körülnyalogatva pofáját. Jancsi a padlásra bújt el ijedtében s én kiszorultam a házból, miután a fenevad épen az ajtóm előtt vett állomást.

Azt hittem, hogy majd csak elmegy, ha megunja magát. Nem az, ott várt késő estig, meg sem mozdulva helyéből.

Már ekkor nem volt mit tennem, mint elszánnom magam a legvégsőre, kifeszíték egy gerendát az akol hátuljából s a házam háta mögé kerültem szép csendesen, a jaguár szerencsémre nem vett észre. Ott benyúltam az ablakon, s a puskámat, mely a falnak volt támasztva, kivettem.

Csak az egyik csöve volt golyóra töltve, vigyáznom kellett, hogy egy lövéssel leterítsem a fenevadat.

A mint észrevett, egyszerre fölugrott helyéből s gyanús morgással lehajolt első lábaival a földre, eltátott torkából kilátszottak fehér fogai, szőre felborzadt, zöld szemei szikráztak.

Azon pillanatban, melyben nekem ugrott, szerencsésen főbe lőttem, de még akkor is maradt annyi ideje, hogy egyik lábamat átkapja, s csak jó vastag csizmámnak köszönhetem, hogy azt ketté nem harapta, míg a puskaagygyal végkép agyonverém.

A jaguárral még csak elkészülnék, azt agyonlőhetem, de mit csináljak azzal a millió bogárral, miket a szűz természet az emberek kínzására talált fel.

Egész nyáron ki nem birtam pusztulni a scorpióból és scolopendrumból, miknek harapása gyilkos, szaga és alakja pedig undorító, s még van egy másforma féreg is, mit maringoingnek hínak, ez hosszú mint a czérnaszál és szőrös s ha éjjel az embernek a bőre alá befúrja magát, megdühödik tőle.

A csimaz Európában a gyalogsághoz tartozik, itt az is röpül, mikor leülsz vacsorálni, eloltja a mécsedet s keresztülrágja a szunyoghálót.

A szú egész éjjel őröl a ház oldalában, s ha valami ételt meghagysz este, reggelre megeszi a hangya.

Mielőtt éjjel lefeküdném, egész testemet be kell kennem valami olajjal, hogy zselléreim ne nyúljanak hozzám, s legközelebb, hogy mécsemet eloltva, sötétben foglaltam el ágyamat, lábaimnál valami síkos hideg testet érzék, mely oly különös hatással volt rám, hogy valahányszor elaludtam, mindig fölébresztett, végre nem állhatva tovább, tüzet gyujték, hogy majd megnézem, ki osztja fekhelyemet? s nagy ijedelmemre egy rétes formára összetekeredett kigyót látok ottan aludni, a legmérgesebb fajából a cobra capellának; szerencsémre jól volt lakva, azért nem bántott. Bizonyosan ő ette meg a tyúkjaimat is. Helyesen mondá Jancsi, hogy ott jöhet az be ide a faházba, hol akar.

Másnap mindjárt hozzáfogtam az újra építéshez.

Ketten Jancsival végeztünk mindent, a hogy a Csallóközben szokás vert falat csinálni deszka között agyagból polyvával. Fecskerakást.

Egy hét alatt készen állt a házunk.

Otthon a béresek laktak ilyenben, itten ez palota, melynek a szomszédok csodájára járnak, innen legalább hermetice ki van zárva minden külső állat.

Még most élve irok a paradicsomból, nem tudom, a legközelebbi levelemet nem a menyországból fogom-e datálni.

Notabene: ha valaki utánam akar jőni, csak biztasd, hogy siessen.

IX.

_Citoyen Kurcz levele berlini elvbarátaihoz._

Barátim!

A siker, melyet elveink aratnak, óriási.

Csak annyit irok, hogy országunk ismét több nagyszerű telepítvényekkel szaporodott, melyek közt legelső helyen áll egy magyarországi férfi, Hurday László telepe.

E férfi nagyszerű statusœconom, igen jeles földész, nagy chemicus, szerencsés speculans, bátor vadász és bámulatra való építész.

A mióta ide jött, egész prairieket tett termékenynyé, reformálta a gazdászatot, új tulajdonságait fedezte fel az eddigelé legfontosabb kereskedelmi szereknek, többek közt a czukornádnak, mely eddigelé csak fényüzési czikk volt, egy oly újabb alkalmazását ismerteté meg velem, mely azt a proletariusokra nézve is közhasznúvá teszi.

Minden tenyészik kezei alatt, fővárosunk egészen megváltozott, mióta ő itt van, egymásra építvén a legczélszerűbb alakzatú villákat, kastélyokat és raktárakat.

Azt mondanom sem kell, hogy e derék férfiu egyike legjobb barátaimnak, mondhatni hódolóimnak, – s köztünk szólván, – ő, mint a szépnemnek különös tisztelője, imádott nőm, Urakatna irányában túlságosan is nagy figyelemmel látszik viseltetni, mely sejthető hajlamnak netaláni szenvedélyesebb következményeit az által reménylem megelőzhetendni, hogy e derék férfiut legközelebb nőmnek legkellemesebb testvérével, Kaméhámeha király leányával, Kingatara-Ururuth kisasszonynyal fogom összeházasítani.

Sietek, nem irhatok többet, az általános emberiség világbékerendező fiókgyűlésébe várnak. Szellemem veled.

X.

_Leona Rózához._

Uj-Telep, 184–

Ma nagy öröm ért.

Este felé, midőn a közteremben családunk minden tagja együtt volt, az aratók a mezőről tértek vissza, s danolgaták szomorú melodiájú irlandi dalaikat, egyszerre ajtónk előtt egy ismerős harsány hang szólalt meg.

Egyszerre ugrottunk fel, atyám a kandalló mellől, testvérem az ablakból, én zongorámtól.

E hang, e kérdezősködő beszéd magyarul volt mondva.

Világosan hallók, hogy valaki e szavakat mondja kívül: ki van itthon Székiek közül?

Bátyám sietett az ajtót feltárni, s mi a belépőben Hurday Lászlóra ismertünk, egyikére atyám egykori politikai ellenfeleinek, kivel egykor annyi kellemetlen összeütközése volt.

És mennyi öröm volt e találkozásban most! Atyám eléje sietett az érkezőnek s némán megrázta kezét, s a mit oly régen nem láttam szemében, mosolygott, s a mit soha nem láttam, könyezett.

Akárki lett legyen a távol hazából, egy idegen! egy ellenség! mi tárt karokkal fogadtuk őt, nem találtuk helyét, kedves barátunknak neveztük, boldog volt, a ki melléje ülhetett közülünk. Mintha az egyes ember is az elhagyott hazának egy vándordarabja volna, egy eleven atom az imádott nemzetből.

Mint szerettem volna nyakába borulni, s keblén kisírni magamat, kinek látása is gyűlölt volt otthon. Gondolj reá, mit tennék akkor, ha azokat ölelhetném, kiket otthon szerettem!

Oh elvesztett paradicsomom! Még azt a csillagot sem látom, mely fölötted ragyog!

A seb el van mérgesedve, melyet hazulról hoztam. A szív kitépetett termőföldéből, de gyökerei benszakadtak. Nappal gondolataim viszik lelkemet haza, éjjel álmaim. Nem élünk, csak hervadunk e földbe átültetve. Felfogadtuk, hogy feledni fogunk mindent, s azon veszszük észre magunkat, hogy megloptuk lelkünket, hirlapokban csak azt olvassuk, a mi hazánkról beszél, ajkainkra önkénytelen jönnek a Kárpátok alatti melodiák, és azután úgy nyomja valami a szívet, mint a ki nem sirhatott köny. Nincs betegség a miénkhez hasonló.

Nem gyógyulunk.

Bátyám az őrültséghez közelg, atyám a halálhoz, én a kétségbeeséshez.

Még a sír sem fog meggyógyítani minket, idegen földön: ki tudna ott pihenni?

Kezünkbe szorítjuk egykori ellenségünk kezét; megbocsátánk neki, kiengesztelődtünk iránta, örülünk, hogy körünkben tarthatjuk. Oh hisz ő is magyar, ott, hol senki sem az.

Ilyenek az én örömeim. Ilyen az a verőfény, mit az éjfélkor felmerülő nap a pólusi éjszakára vet.

XI.

_Hurday László Garmadyhoz._

Új-Telep, 184–

Nem vagyok citoyen többé. Száműztem magamat Ikáriából.

Nemsokára legközelebbi levelem után beállt az esőzési időszak és nyitva voltak az égnek csatornái negyven nap és negyven éjjel, oly mértékben, hogy az orrát sem üthette ki az ember a szobából.

Ilyen mulatság itt minden esztendőben kétszer tartatik.

E kellemetes farsang elmultával első dolgom volt vetéseimet megnézni.

A búzám tetejében, melyet lapályra vetettem, három ölnyi magasságú volt a víz, s azon a salamandrák legelésztek, egy domboldalban levő hat hold földem, melyet gyümölcsfákkal ültettem be, a sok esőtől átázva, lefutott kertestül együtt a dombról s rámászott a rizsvetésemre, az oltványok ágaikkal lefelé s töveikkel felfelé levén szépen megforgatva.

Az esőidő elmultával jöttek a heti rendbe az irtóztató orkánok, a minőkről civilizált embernek fogalma sincs.

Egy-egy zivatar, mely három napig folyvást tart, egész őserdőket pozdorjává tör össze, s a legvastagabb jegenyét úgy csavarja guzsnak, mint én egy fűzfavesszőt; folyóvíz megáll a szél miatt s keresztültör a partján, s a vihar addig kerülgeti az ember házának tájékát, addig próbálgatja a tetejét, míg egyszer egy iszonyú roppanásra ébred s maga felett látja a csillagos eget, míg a háztető egyes nádkévéi ezer lépésnyire repülnek szétszórva.

Ez ellen nincs más védelem, mint szépen meglapulni s vigyázni, hogy az embert agyon ne üssék a fák.

A vihar megszüntével következett az irtózatos melegség, melytől néhány nap alatt mocsárrá apadtak a vízáradások, myriádjait hozva elő a mérges kigyóknak, békáknak és bogaraknak; egy napon, hogy otthon nem voltam, a fekér hangyák megették az egész bútorzatomat, nem hagytak meg egyebet, mint a mi vas volt és kő.

Ez időben előjöttek azután a különbnél különbféle betegségek, a minőnek ti csak neveit hallátok, sárgaláz, fekete halál, ichthyosis, elephantiasis, scorbut, vereshimlő és gugavész s más mindenféle veszedelem, miknek leirásával restellem bántani æsthetikai érzelmeidet; elég annyit tudnod, hogy ezekből egy is elég sok arra, hogy az ember nyomorúságosan elveszszen.

Én szerencsésen keresztülláboltam ez időszakot, hanem szegény Jancsi beleveszett.

Egyszer már makacs hideglelésből gyógyítottam ki, a mi itt mindennapi dolog, de végre polypus támadt a torkában, s már annyira nem terjedt orvosi tudományom, hogy ezen segíteni tudtam volna, s a szegény fiut megfojtotta a gyilkos kinövés.

De nem soká kellett a magány buslakodásain tépelődnöm.

Egy reggel, midőn épen ágyamban fekve, azon törném fejemet, hogy milyen jól van az elrendelve, hogy a magyar táblabiró universalgenie legyen, egy kicsinyt földmíves, egy kicsinyt orvos, egy kicsinyt mechanicus, jó nagyon vadász és erősen katona, különben mit csinálnék most, ha mind e férfiakat magamon kívül kellene keresnem, épen akkor hallok nagy tappogást, czammogást az ajtóm előtt s citoyen Kurcz szavára ismerek, mely bebocsáttatást kiván.

Kinyitva a mesterséges fakilincset, előbb belép a szobámba a citoyen, utána egy másik citoyen, egy hét láb magas rézszinű indus, kinek tollakból csinált koronája a pókhálókat szedte le a gerendáról.

– Ez ipam, Kaméhaméha, a mohawkok fejedelme, monda az öcsém, bemutatva a vadembert, ki köröskörül szépen ki volt pingálva sáfránynyal és vörös agyaggal; az orra fel volt hasítva méltóságosan, s belőle egy nagy rézperecz lógott alá, övéből köröskörül csüngöttek üstökeiknél fogva a fejbőrök, miket ellenségei koponyáiról lescalpozott, egyik kezében volt egy hosszú harmincz fogú szigony, a másikban egy félmázsás kőfejsze. A derék ember szuszogott rettenetesen, s egész szobámat eltöltötte valami vadállati bűzzel.

Fölkeltem előtte, hogy kellően üdvözölhessem, ő szuszogott és kiáltott valamit (e nép beszéde igen rövid sententiákból áll), melynek értelmét citoyen Kurcz ilyenformán adá tudtomra:

– A nagy kaczika, ajánlataim által indíttatva, elhatározá magát, hogy legkisebbik leányát, Kingatara-Ururuth kisasszonyt neked nőül adja, el is hozta őt magával ide künn áll az ajtóban.

Hát híják be, inték a kaczikának, ki szavaimat megértve, kinyúlt az ajtón s bevezette a nekem szánt mátkát, ki merőben hasonlított a nénjéhez, csakhogy még nagyobb feje volt. A menyasszonyi hozomány a nyakába volt téve, egy tarka kutya, melynek lábait két kezével fogta. A mint engem meglátott, elkezdett rugódozni, kapálózni, el akart szaladni, míg a kaczika meg nem fogta a fülét, s fülénél fogva oda nem vezette hozzám.

– Nagyon szerelmes, biztosíta a citoyen, ő a természet legvadabb gyermeke, de ha egyszer megszeret, akkor el nem hágy soha.

(– De majd elhagyom én őt, mielőtt megszeretne, gondolám magamba.)

A kaczika erre levette leánya nyakából a tarka kutyát, s jelek által tudtomra adá, hogy azt szokásos szertartások után együtt meg fogjuk áldozni; mire nézve nagy tüzet rakott az udvaron, s miután azt vagy tizenkétszer iszonyú kiabálás közt keresztülugrálta, s engem hasztalan biztatott, hogy szintén ugorjam át, elővette a bicskáját, a kutyát leölte vele s felhúzta azt egy fanyársra, oda tette a tűzre pirulni.

Kurcz öcsém észrevéve e szokatlan pecsenye iránt tanúsított undorodásomat, aggodalmas arczczal figyelmeztetett, hogy ebből aztán enni kell, mert itt a kutya szent állat és annak a húsa delicatesse.

De majd teszek én arról, mondám, s előhozva egy kulacsot tele rhummal, oda nyújtám azt a kaczikának, s míg ez azzal volt elfoglalva, belerúgtam a kutyát a tűzbe, úgy hogy az spodiummá égett.

A kaczika azonban úgy leitta magát, hogy elkezdett előttünk tánczolni, a fejszéjét forgatva s danolva, mintha farkasoktól tanult volna énekelni.

Végre az jutott eszébe, hogy felhívjon bennünket birkózni.

A szegény citoyen reszketve fogadott szót, s a rézszinű Goliáth úgy áthajította a vállán, mint egy macskát, s miután Cannibal herczeg nagy nevetés közben ugyancsak e polgártárst még egy párszor összeropogtatta s a levegőbe bukfenczeztette volna, akkor meg nekem állt, hogy én is birkózzam vele.

De már engem, teringette vadkirálya, csak nem csapsz a földhöz, ha még egyszer születsz is, kiálték nekigyűrközve, s derékon kapva az óriást, amúgy szegedi gulyások módjára egyet lódítottam rajta, s azzal úgy teremtettem a földhöz, hogy csak úgy nyekkent.

Erre rögtön megjuhászodott az én emberem, fejét lehajtá előttem a földre, s talpamat feltette nyakára, határtalan meghódolása jeléül; azután a citoyenhez fordult könyörögve, hogy legyen közbenjáró nálam, hogy egymással a béke és szövetség pipáját kiszívjuk.

Pipát cseréltünk.

Ő elvette az enyimet, utolsó hetvenöt pengő forintos tajtékpipámat, melyet emlékül elhoztam hazulról, s nekem adta a magáét, mely szintén gyönyörű egy darab, állván az egy kokusdió héjából, melybe egy nád van dugva szárnak.

Míg mi az udvaron a szövetségpipát szíttuk, szeretetreméltó menyasszonyom azalatt ottbenn a szobában kutatott.

A gerendára volt felakasztva félfont faggyúgyertya, azt mind egy szálig megette.

Leendő ipam azonban kissé magához józanodván, azt kezdte tudakolni, hogy hát én mit adok viszont nászajándékul leányáért.

Elvezettem az ólakba, megmutogattam neki lovaimat, teheneimet, biztosítám, hogy ezt mind neki adom, sőt még más mindent veszek, csak vezessen el a szomszéd városba.

Az ember majd kibújt bőréből örömében s igérte, hogy rögtön elvisz, ha akarom Quebeckig.

Én pedig régen szöktem volna már innen, ha út vezetne ki ebből az országból, de soha sem kaptam kalauzt.

Most megragadtam az alkalmat. Tüstént lóra akartam ülni.

Minek az? inté a kaczika, hagyjam itt a lovat, üljek fel az ő hátára.

Én biztosítva a citoyent, hogy mentül előbb visszajövök, felültem a kaczika nyakába s mondhatom, hogy kivált ily rengeteges országban ez a legkényelmesebb alkalmatosság, a melyen utazni lehet.

Szeretett menyasszonyom messzire elkísért bennünket, s mikor egy tó mellett elmentünk, hogy ügyességét s hasznavehetőségét bebizonyítsa előttem, beleugrott, s nagy örömmel úszott vissza, az egész kötényét tele hozva eleven békával, melyekkel nem szünt meg kinálni.

Jól van fiam, Kingatara-Ururuth, mondék neki, csak tedd a füstre, előveszed, míg visszajövök, s ezzel búcsút vettem tőle, búcsút az egész paradicsomtól, minden muskitóival és csörgőkigyóival egyben.

Jelenleg Új-Telepen vagyok, az öreg Széki tanyáján, kit egykori ellenségeskedésünk daczára is jól esett látnom, s a mint tapasztalám, ő is örömest látott engem.

Néhány napig egészen magán kívül volt az egész család öröm és izgatottság miatt.

Egy este az elnöktől különös ajándékot kapott az öreg. Egy átalag igazi magyarországi bort.

Több évi nélkülözése után e felséges italnak, úgy nyúltunk ahoz, mint valami históriai szentséghez, s míg a nedv ajkainkat érinté, könyeink hullottak bele.

Ez ital, mintha valami sajátságos új lelket öntött volna belénk, rég elfeledett érzelmeket kezde bennünk föléleszteni, mintha az elhagyott hon szavát hallottuk volna; ez az én vérem, melyet ha isztok, megemlékezzetek nevemről, hogy megszenteljétek azt!

Az öreg Széki oda fordult hozzám, egyenes lélekkel kérdezve:

– Miért vándoroltál ki?

– Jobb hazát kerestem, felelék.

– És ha találtál volna, most elégült volnál, nemde? Rossz szíved van. Azért, hogy a haza szegény, ott kell-e azt hagyni mindjárt? Én kénytelen voltam azt tenni, de érzem, hogy bele is halok. Téged mi kényszerített? Megszöktél gyáván a hazából, mint az öngyilkos megszökik az életből, magad után hagyva a bajt az ott maradóknak; ez a nemzet öngyilkolása. Ha valahányszor súlyos napjai voltak a magyarnak, mindannyiszor elmentek volna a hazából, a kik mehetnek, hol volna most a magyar nemzet? Nem tudsz otthon használni többé? Ha elvesztettél egy tért, állj a másikra és hass ott; ha nem lehetsz egyéb, lehetsz becsületes ember s egygyel többen vagytok otthon. De te földbirtokos is voltál; földedet, mit ősöd vérrel vagy érdemmel, vagy takarékossággal szerzett, te egy idegennek engedted át. Eladtad egy darabját a hazádnak, mely rád volt bízva. Mindennap olvasom hírlapjaitok hátulján, hogy a leggazdagabb urak, kikre legtöbb volt bízva, egész falvakat, egész tájékokat engednek át külföldi jövevényeknek. Oh! megérdemlik érte, hogy maguk is jövevények legyenek egykor idegen országban s koldusok a haza földén. Elég ugy-e, ha a szegény ember szereti a hazát, a gazdag nem tartozik neki semmivel? Most jó ürügy van megfutni minden baj elől s nagylelkűséget csinálni az önzésből, s a szívtelennek azt mondhatni, hogy ő szabadelvű! Vannak erények, melyek nemzetek éltéhez vannak kötve, ilyen a magyarnál az, hogy önmagát mindenek felett szeresse. Másutt mindenütt bűn ez érzelem, de ti nektek szent legyen ez önzés és a divatrajongások semmi faja meg ne foszszon benneteket attól, mert boldog lehet a világ, lehet szabad, lehet üdvözült a magyar nélkül, de magyar nemzet nem születik újra, ha még egyszer újra támad is a világ! Eredj haza, s ha nem tudsz egyebet használni, legalább tudj szeretni, addig míg van mit szeretni.

… Egy szót sem tudtam válaszolni az öregnek, még most is gondolkozom azon, a miket mondott. Nem tudom, mit teendek, de aligha meg nem kísértem még egyszer a tengeri útat.

_Leona Rózához._

Új-Telep, 184–

(Fekete pecsét.) Atyám meghalt. Megölte a kínozott szív. Most már csak ketten szenvedünk.

Mindig titkolta előlünk baját s az egyetlen orvosságot, a vigasztalást, soha sem vette be. Orvosa átismeré baját s rég megmondá előttünk, hogy betegsége számára nem e világrész füvei termenek írt. Készen voltunk halálára, ő maga többször mondá előttünk: a világ minden orvosszere sem gyógyít meg engem, s még csak enyhíteni sem engedte fájdalmait. Utolsó perczig megtartotta azt a catói szigort, mely alatt összeroskadt. Nem engedett magának a hazáról beszélni soha. Midőn haldokolt, bátyám félrement ágyától, siralmas sarcasmussal mondva: nem megyek hozzád közel, mert betegséged rám ragad. Engem oda vont magához a haldokló. Arczán erőt látszott venni a sokáig elkényszerített érzelem. Füleimbe súgva mondá: iróasztalomban találsz egy ezüst szelenczét, ha meghalok, nyisd fel, egy maroknyi homokot lelsz benne, onnan való föld ez! onnan hoztam azt el… Mikor eltemettek, hintsétek arczomra, hadd nyugodjék fejem – hazai föld alatt!…

XII.

_Harday levele Garmadyhoz._

Új-Telep, 184–

Midőn e levelemet kapod, már én akkor a tengeren vagyok, vagy tenger alatt.

A világ itéletével nem törődöm, mondjanak rólam a mit akarnak, de előtted bárha menteni nem is, de legalább ki akarom magyarázni magamat.

Legtöbben nevetségesnek fogják találni, hogy mint a német szóra küldött gyerek haza szökik falujába, akként én is visszafanyalodom nagy szégyennel és pironkodással az elhagyott, a megvetett hazába. De nevessetek bár akkorát, hogy ide halljam, irjatok rólam víg regényeket, fessetek rólam torzképeket, legyek példabeszéddé odahaza, mindez engem meg nem tántorít akaratomban. Én visszamegyek.

Nemrég meghalt az öreg Széki. Halála előtti órákban megszorítá kezemet s odavont ágyához:

– Ismersz-e egy balgatag embert, kérdé tőlem, a ki legkeményebb ellenségeivel kibékült, s legjobb barátaival haragot tart?

Többet nem szólt. Eleget is mondott vele. Az a balgatag ember én vagyok. És így van az. Ha nem tudjátok egymást megbecsülni, csak jertek ide. Én szeretném, ha minden pártvezéreinket kiküldenék ide egy pár esztendei patvariára.

Az öreg Széki halála után családja sehogy sem akart elereszteni köréből, ott kellett velük maradnom. Az ifju Géza fogytig megtartá kiapadhatlan humorát, azt, mely a lélek legmélyebb keservéből támad, míg testvére, Leona, oly szeretetreméltó ellentétben birta magában egyesíteni a gyermeteg érzelgéseket a háziasszonyi komolysággal.

Csak azt sajnálom, hogy fiatalabb nem vagyok, hogy elvehetném, vagy vénebb, hogy apja lehetnék.

Egy este pipázva ültünk a verenda alatt Gézával, ő kötekedve hordta fel emlékembe mindazon táblabirói anekdotákat, mik itt-ott gyűléseken, tisztújításokon, országgyűléseken történtek közöttünk. Előjött róla a szó, minő harczokat viseltünk egykor egymással a zöld asztal mellett, mire én azt találtam kiszalasztani a számon, hogy bár most is ott ülhetnénk. Erre ő vállamra üt s azt kérdi: mért nem megyek hát haza?

– De már azt nem cselekszem, mondék, soha többet! Ha eljöttem, megbántam bár, de nem vallom be; s ha itt vagyok, itt megőszülök, itt meghalok, de vissza képpel sem fordulok többet, bárha itt volna is az özönvíz és ott az Araráth hegye.

Géza mosolyogva szólt, bodor füstöt eresztve pipájából:

– Tehát fogadjunk, hogy ön vissza fog menni Hunniába.

– A fejembe.

– Az nem sokat ér, de fogadjunk száz aranyba.

Kezet adtam rá.

Ő bement a szobájába, egy percz mulva pisztolylövést hallok belülről s rá Leona kétségbeesett sikoltását.

Ijedten berontok, s im az ifjut egy pamlagra dőlve találom, félkarjára támaszkodott, másikkal elájult testvére kezét tartá.

Arczán semmi változás, ajkai, szemei mosolyogtak, mint egyébkor, hanem egész mellénye el volt már borítva vérrel.

Én sietve odarohantam, hogy segítsek rajta.

Ő halkkal mondá:

– Már ezen túl vagyunk.

– Miért tevé ön ezt? kérdém én irtózattal elállva.

– Látja ön, szólt ő el-elmaradozó hangon, ez a szegény leány itt hervad miattam. Otthon jegyese van, otthon hazája van, kiket imád, kikért örökké visszasóhajt, itt nincs senkije, a kiért itt legyen, egyedül én. Most már én sem leszek. El leend hagyatva, s kénytelen lesz visszamenni oda, hova én őt nem vezethetem többé.

– Istenemre! kiálték közbe, nem lesz elhagyatva, a még csak én élek, apja leszek neki és testvére és védelmezője.

Az ifju hálásan szorítá meg kezemet.

– Lesz-e ön kisérője is odáig? hazáig?

– Akár a más világig.

– És ha jutalom helyett önt ezért ki fogják nevetni? gúnyolni?

– Nem törődöm vele.

– Tehát vissza fog ön menni Hunniába? szólt haldokló hangon s mosolyogva veté utána: és így megnyertem fogadásomat… Azt a száz aranyat… alapítványul hagyom… szegény kivándorlott scythák számára… a kik vissza akarnak menni Amerikából… Hunniába… Percz mulva e szavak után megszünt élni.

Én megtartottam igéretemet.