Part 19

– No, no, kegyed nem tudja, hogy mit akarok mondani. Az úrhölgy, ki a leánynak lételt adott, épen akkor jegyben járt egy gazdag, előkelő úrral; képzelheti ön, mennyire érdekében állhatott botlását a legmélyebben eltitkolni. A gyermek egy szegény pórnőnek adatott át, hogy nevelje mint tulajdonát. A pórnő egyszer, midőn fáért az erdőre járt, kivitte magával a kis gyermeket, letette a földre, hogy munkájában ne akadályozza, s midőn visszatért, nem találta többé ott, a kosárka, melyben kihozta, üres volt.

Az úrhölgy arcza kékült.

– Soha sem akadt rá többet, bár mennyire járt utána. Az elveszett leányt valami vadállat elragadta, haza vitte kölykeinek, a medvekölykek nem bántották, megszerették, a vén medve megszánta, fölnevelte fiaival együtt, s évek mulva beszélni kezdtek róla, hogy a vadleány itt-ott megjelenve, ijesztgeti az embereket, kis gyermekeket ragadoz, s a vadászok ebeit agyon verdesi.

Az úrnő reszketve hanyatlott egy pamlagra, s arczát elfödé kezeivel.

– Látja ön, asszonyom, folytatá Darvai hidegen, kegyetlenül, a leány szépen megnőtt, arcza elragadó, termete bájos, csak lelke nincsen; egy vadállat emberi alakban. Ki fog ennek elveszett lelkéről számolni valaha?

– Hallgasson ön, hallgasson ön, rebegé az ijesztgetett nő.

– Mit gondol ön? ha egy napon e leány megjelenne a világ előtt, mind azok, kik önnek leányát ismerék, nem egyhangúlag kiáltanának fel: hogy a halottak feltámadtak a sírból, hogy az önnek szülötte, gyermeke.

– Az Istenért, mit cselekszik ön? sikolta fel a nő, kezeivel mintegy el akarva fogni a hangokat, miket veje mondott, hogy a leányhoz ne jussanak.

– Mitől se tartson ön. E leány sem hallani, sem beszélni nem tud emberi hangokon.

A hölgyet lázas borzadás futotta át, a belső szemrehányás küzdelme volt az, az ébredező dacz ellen, a lélek harcza önmagával… A dacz győzött.

– S mit akar ön uram a leánynyal? szólt visszatérő hideg nyugalommal, föltéve, hogy ön be tudná bizonyítani, hogy a leány az enyim, mit nyerne vele? meggyalázna a világ előtt. Ez önre nézve nem haszon. A körülmények, mik e titkot rám nézve veszélyessé tevék, elmultak, férjem rég meghalt, senki sincsen, a ki magánviszonyaim miatt kérdőre vonhatna.

– És ha én e leányt, miután bebizonyítám, hogy az öné, nőül venném?

– Képes volna ön azt tenni? kiálta fel elszörnyedve az asszony. – A leány arcza kigyulladt e szókra. Nem vette észre senki.

– Nemde különös volna az, folytatá Darvai, ha egy szép estén, midőn önnél legvigabban folyik a mulatság, a népes társaság közt önnek kitagadott veje megjelenne egy hölgygyel karján, kinek láttára mindenki bámulva kiáltana fel: ez ő! ez ikertestvére a megholtnak, ki midőn beszélnének hozzá, akarnák mulattatni, leülne a földre, vagy az asztal alá, szilaj, erdőben eltanult hangokat mormogva feleletül, s az elkapott ölebecskéket fojtogatva rakásra.

A nő reszketve nyujtá felé karjait, szólni akart, de a hang elfagyott ajkain.

A leány indulatosan veté le magát vánkosára.

E neszre a vánkos alatt nyugvó fenevad fölemelte fejét, tompa fenyegető mordulással szólva bele az emberi beszédbe.

Az asszony ijedve szökött fel helyéről s e fenyegtő vadállat szilaj szemeivel találkozva, önkénytelen másik ellensége felé hátrált, ki ijedelmén mosolygott.

– Ne féljen tőle asszonyom. Ez a vadállat ön leányának anyja volt. Midőn kegyed elveté őt magától, ez volt, ki felfogadta, felnevelte, azóta is mindig vele járt, elkisérte börtönébe is és őrzi éjjel-nappal, mintha édes anyja volna… nem olyan rosszak a vadállatok asszonyom, mint a minőknek őket az emberek rágalmazzák.

– Mit akar ön, mit akar ön?

– Mindenekelőtt a kezem alatt levő javaknak birtokában maradni.

– De a leánynyal mit akar ön tenni? arra feleljen.

– Ha ön, asszonyom, leánya hozományáért sürget, akkor fellépek vele és nőül veszem; ha békében hagy, akkor ön megegyezésével fogok számára egy kolostort keresni, hol embert neveljenek belőle Isten számára, és halottat a világra nézve.

Az úrnő éledni látszott, keble terheitől szabadulni.

A leány vad, tűztekintetet lövellt fekvő helyzetében a két alkuvóra, gyilkos, embervesztő gondolatokkal teljes pillantásokat.

– Megegyezünk, szólt lassabban az úrnő, reszkető kezét vejének nyujtva, mit az gúnyos mosolygással vont ajkaihoz, hidegen megcsókolva.

– De csitt, szólt az úrnő, attól a fenevadtól hogy fogunk megmenekülni? ha nem engedend a leányhoz nyúlni. Itt erőszakot használni bajos.

– Elvégzem én, nyugtatá Darvai. Én szoktam a medvének néha pástétomfalatokat osztani, majd legközelebb só helyett egérkővel fogom neki megfűszerezni s néhány óra mulva végrendeletet tehet a bőréről.

Az ifju megnevette ötletét s azután gúnyos diadallal nyújtá kezét a megalázott nőnek s a nélkül, hogy az elhagyott leányra egy tekintetet vetne, eltávozott.

VII.

A leány egyedül maradt.

Mintha a láz gyötörné, reszkettek tagjai, rázkódott, remegett, a hideg veríték gyöngyözött homlokán.

Miért tanult emberi hangokat érteni? Miért kellett emberi szív mélyébe látnia? Miért hagyta el erdejét, fenevad társait? Örülhetett volna tovább is a napsugárnak ott, lehetett volna nyugalmas állat, melynek nem fáj a lélek. Miért kellett lelkét föltalálnia? Most a lélek meg fogja őt emészteni.

A tudás nem boldogít…

Reszketve borult fenevad társára, ki nevelőanyja lőn, midőn édesanyja elveté magától, átölelte nyakát, összecsókolgatá fejét, sírt, töredezett emberi szavakat beszélt hozzá.

– Elmegyünk… Visszamegyünk erdőnkbe… ne félj. – Elmegyünk a barlangba, a zúgó víz mellé, leszünk fenevadak ismét… Kikerüljük az emberarczot, elfutunk az emberszó elől, nem jövünk lakásaik felé soha… A puha mohát, az éneklő madarat, a vad méhet, a kék virágot – ott találjuk újra… A kék eget, a zúgó patakot, a szelid fákat… Mind oly szelidek, oly ismerősek, úgy köszöntgetnek zöld lombjaikkal, mikor a szél fú. Mint hízelegnek hulló sárga leveleikkel, mint vigyáznak az alvóra, ki árnyékukba lefeküdt… Elmegyünk, vissza oda, vissza. Fölkeressük a magas sziklákat, hol a piros gyümölcs érik. Meglátogatjuk a testvéreket, a vadakat, a szélzúgást és a holdvilágot, elmegyünk a leégett erdőbe, hova ember nem mer jőni, futni, nyargalni fogunk rajta végig, egymást kergetni a holdvilágnál, kiáltozva, örülve… Elmegyünk, elmegyünk… Ha a testvérek látni fogják néha, hogy félremegyek sírni a bokrokba s elveszek előlük, ne mondd el nekik, mi bajom?… itt fáj valami, valami olyan nagyon, valami féreg emészt – belől, szivemben, úgy kínoz, úgy öldököl.

A vad nyöszörgve, vihogva bújt hozzá közelebb, czirógató kezeit nyalogatva, s nyugtalan, fájdalmas tekintettel nézve föl rá, mintha mondani akarná neki, hogy ő e nyelvet nem érti, beszéljen vele a régi, ismert hangon.

Rövid idő mulva ismét léptek hangzottak a lépcsőn, az ajtó kinyilt, Darvai lépett be rajta.

Az ajtónál egy szolgától kis porczellán kosárkát vett el, mely pástétomdarabokkal volt tetézve s azzal a nyugágy felé közelített.

Odasimult hizelgőleg a leányhoz, de a mint annak szemeibe tekinte, megrendült, visszahökkent, oly elevenen volt azokban kifejezve a gyűlölet, az irtózat, a kétségbeesés.

Eszébe jutott, a mit valaha állati ösztönről hallott beszélni, arra gondolt, hogy tán e titkos sejtelem megsúgta a leánynak, hogy most ellensége van hozzá közel, s míg erre gondolt, s míg a leány szemébe nézett, elállt szive verése az iszonyattól.

Érzé, hogy itt teljes lélekjelenlétére van szükség, hogy most rosszkor lépett az oroszlán kalitkájába, s azon nyugodt tekintetet feszítve merően a leány arczára, mely az ugrásra kész tigrist meg szokta kötni, mely a vadállatokat megigézi, egy lépést tőn felé, hideg nyugalmát egy perczig sem vesztve el.

Még egy lépést tőn közelebb. A kezében tartott étkes kosarat halkan, kimért nyugalommal nyujtá a medve elé, midőn, mint a dúvad ugrott fel helyéből a leány s tiszta, érthető hangon kiálta rá:

– Mit akarsz?

Az embert az ijedtség megdermeszté. Mint az Isten haragja üté meg füleit a nem várt emberi szózat. Halálitélete hangzék abban.

A fenevad ordítva kelt föl fektéből, megértve társnéja szavában a hangot, az ember rémséges sikoltással veté magát a leány keblére, nyomorultul esdve a védelemért, a leány dühösen tépte le magáról ölelő karjait s embertelen erővel taszítá el magától s azzal futott ki az ajtón, míg az elhagyott szobában rémes sikoltozás s vadállati bőgés viszhangzott iszonyú tusában.

A leány végig futott a folyosón, elhányva útjából, kik eleibe álltak, az ismert venyigéken lekúszott a falról, s vijjongva, sikoltozva rohant az erdőnek, rettentő álomkép azoknak, kik utána néztek.

Percz mulva valamelyik ablakon nagy fekete állat ugrott ki a házból, szája és körmei véresek voltak, ordítva futott az is a leány után.

Az úrnő még azon éjjel eltávozott az iszonyú esemény helyéről. Útja az erdőn vitt keresztül. A merre járt, mindenütt csordástul járó fenevadak üldözék kocsiját, medvék és farkasok; mintha mind összebeszéltek volna, s néhol majd itt, majd amott meglátta a szilaj fenyegető női alakot, és hallá, vagy csak vélte hallani, annak irtózatos kiáltását: «anyám! – anyám!»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Még maig is, ha a farkasok szokatlanul üvöltenek a kárpáti erdőkben, ha szélcsendes éjszakában a zuhatag tombolása messze elhangzik, ha a vihar tördeli a fákat s bedúdol az ablakon, mintha valaki ijesztgetve fenekednék ott künn, a pórnő azzal ijesztgeti kicsijét: «jó légy, hallod ott künn a vadleányt, ha rossz leszesz, eljön érted és elragad».

Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Ennek az elbeszélésnek magának is van egy kis története. Nem volt ez spanyolnak szánva. Meséje a magyar közéletből volt véve, alakjai történelmünk typicus kiváló egyéniségei voltak: az egész a magyar szabadságharczban keletkezett és végződött. Én ezt egész bátorsággal kinyomattam: hiszen nem volt benne se lázítás se fölségsértés; a fennálló rend sem volt benne megtámadva. Hanem – az ötvenes években éltünk. Bach volt a miniszter. A cenzura el volt törölve az egész «birodalom»-ban szabad volt mindent kinyomtatni. – Csak az volt e helyett behozva, hogy a kinyomtatott munkát elébb be kellett mutatni a rendőrfőnöknek. A rendőrfőnök kiadta azt a rendőrbiztosnak, s ez mondta aztán meg, hogy tiltva van-e ezt a nyomtatványt _kiadni_ a közönség olvasmányául? Csak azt, hogy _tiltva van_. S ha a komiszárus úr azt mondta rá, hogy «tiltatik», hát akkor lehetett a kész munkát papiér machéenak betapostatni. Ha egy példány forgalomba került belőle, a nyomdász szabadalmát veszté s börtönbe került. Több kötet munkám részesült abban a sorsban, hogy kutyát, macskát csináltak belőle a gyerekjáték-készítők. – Aztán a régi censor legalább megmondta, hogy mi az, a mi nem tetszik neki a munkámban: azt ki lehetett törülni; de a komiszárus úr nem szólt semmit: «nicht erlaubt», ez volt az egész replika. Appellálni nem volt kihez. Ebből a művemből is pépet zúztak gyerekjátékokhoz. Én aztán a kéziratot elővettem, s csináltam belőle spanyol történetet. 1848-ból 1808-at, Budapestből Madridot, Budavárból Buen-Retirot, István nádorból Infantado herczeget, márczius 15-ikéből, márczius 18-ikát, V. Ferdinánd királyból «El rei Hernandot», Metternichből Don Godoyt, a magyar liberalis és pecsovics főurakból don Escoiquiz és don Aquiles de Mendoza grandokat; a «Szózat»-ból – a «mórok búcsúdalát Granadától», az osztrák seregből franczia sereget, a Dunából Tájót, Szent-Tamásból Ciudad Rodrigot, s Görgeyből Wellington herczeget. Igy aztán újra kinyomattam ugyanazon fentebbi czim alatt az elbeszélést, újra beküldtem a rendőrséghez, ekkor aztán azt mondták rá, hogy – semmit sem mondtak. Ha huszonnégy óra alatt le nem foglalták a munkát, ki lehetett adni. – Igy lett belőlem spanyol iró.

1894.

J. M.]

TARTALOM.

Vándoroljatok ki! 1 Adamante 58 A munkácsi rab 76 Egy halálitélet 104 Valahány ház annyi szokás 136 A szökevény 158 A remete hagyománya 203 Az erdők leánya 227

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.

[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

3 |míknek czéltáblájául |miknek czéltáblájául

14 |mík alatt |mik alatt

15 |míre szükség |mire szükség

32 |Friczihez fordulva |Friczihez fordulva.

58 |tőlök- hogy |tőlök, hogy

58 |semm, hang |semmi hang

65 |határozatlan idö |határozatlan idő

72 |Három késhegyével…» |«Három késhegyével…»

90 |felejté e! |felejté el

116 |vi-zonzá nyugodtan |viszonzá nyugodtan

131 |önt megmentené, |önt megmentené.

139 |es ezekért |és ezekért

154 |hideg éjszabába |hideg éjszakába

202 |gyöngyöző bomlokát |gyöngyöző homlokát

226 |Határidon belől |Határidőn belől

246 |az idö óta |az idő óta

247 |kegyednek mondani, |kegyednek mondani.]