Part 17

Megátkozám az életet és a halált, a napot és éjszakát, a bölcsőt, melyben ringattak, s a temetőárkot, melybe majd ledobnak, mindent, a mi él és mozog, azon kebeltől, mely fölnevelt, a sír férgeig, a mely meg fog rágni, s szivembe döftem az éles kést. Omolt a vér, a mint kihúztam belőle. A föld megitta véremet, s mikor a végső csepp vér kifolyt, a szív megállt, tárt ajtó rajta a seb, reszketve jött elő a lélek mezitelenül, remegve, halaványan. S megállt a sebnek néma piros száján, s mint a madár, a kit anyja elhagyott, bágyadtan, erőtlenül maradt ott ülve, várva a halál bús angyalát, a ki majd elvezesse azon sötétlő ország ajtajáig, mit élő szem még nem látott meg soha.

Várt, várt, a nemtő nem jött érte.

Alatta olykor meg-megrángatózott a sebhelyes tetem, megnyiltak fájdalmasan a halvány ajkak és a pirosló seb. A nemtő nem jött, ki őt elvezesse és megmutassa neki leendő lakhelyét, azon helyet, hol ezután élni fog.

Megindult végre kalauztalan, nem tudva, hova szálljon le a széles, végtelen világban? Hideg volt, merre ment; ismeretlen vad árnyakkal volt találkozása, kik holt szemeikkel merőn bámultak rá és nem szólíták meg. Sorra járta a csillagokat, egy sem volt hazája; minden élethagyott testet fölkeresett, egy sem fogadta be, egy sem volt az övé. Kereste a menyet, kereste a poklot, de nem talált rájok. Örök bujdosásra volt elkárhoztatva.

És vándorolt. Nem volt rá nézve többé idő: a földön túl nincsenek évek és napok, csak a rettenetes örökkévalóság.

Ment, ment. Hideg szél szárnya vitte. Sötét föllegek kísérték, vakító napok ragyogtak elé idegen, nem melegítő világgal, ismeretlen holdak, ismeretlen földek kerengték körül. Megölelte a hulló csillagot, hogy vele együtt semmivé lehessen, – a csillag meghalt, de ő élve maradt. Versenyt futott az égő üstökösökkel, kit átkos útja kívül kergetett a világ határán. Századokig, ezredekig járták meg ez útat, mire visszatértek, az örökkévalóságból még egy percz sem mult el.

Kiáltani akart az Istenhez, és nem voltak szavai!…

… Oh örökélet, legrettentőbb eszméje az emberi szívnek, te kezdet és végnélküli iszonyú lény, mily kínzó még álomnak is a te képed!

* * *

Egykor pedig azt álmodám, hogy a föld megfagyott.

Meg volt rá érve. Megvénült, kiégett. Rég elfelejté a napot, melyen született; el a népeket, miket egykor szült és ismét benyelt, a pyramidokat rég eltemette a homok, maguk a mumiák is elrohadtak. Nem lehetett a kerek földön sírt ásni, melyben már egykor halott ne lett volna, nem egy követ letenni, hol egykor már város ne lett volna.

És kietlen, puszta volt a föld minden határa. Az ember mindent kiirtott róla, a mi él. Erdők, virágok és az állatok ezer nemei nem léteztek többé, csak az ember és annak kevélysége.

Dicsekvés lett a vétek, az erény szégyen és bünhődés tárgya, jutalmat kapott a gyilkos, kigyófulánkot a jóltevő, s mentül törpébb lett az emberi nem, annál magasabbra emelte arczát és tagadta teremtőjét, az Istent.

Nem álltak templomok sehol; nem imádkozott senki, felvilágosultnak nevezte magát a kerek föld népe.

Csak egyetlen ember élt még, kinek lelkében Isten neve lakott, ez egy emberért élt még a világ, ez egyért kimélte meg a földet az Isten.

De ráakadtak embertársai.

Kínpadra vonták, töviskoszorút nyomtak fejébe, szegeket vertek körmei alá, hogy mondja velök együtt: nincsen Isten.

És az ember erős hittel mondá: «van Isten» és meghalt a hóhér kezében.

Ekkor máglyára hurczolták őt, hogy megégessék, midőn az élő föld, teremtője «ne legyen» szavára, fölszínétől magva közepéig keresztül fagyott és minden tűz kialudt rajta, a két pólus jege közepén összeért.

Ugyan ekkor két roppant hajóhad csatázott a tengeren. Két leghatalmasabb királya a földnek harczolt a fölött, hogy melyiket illeti közülök az isteni név, midőn a tenger hirtelen fenékig jéggé merevült.

Fehér, sápadt lett a föld köröskörül. A nap nem csalt ki több meleget belőle, mély, süket hallgatás lett úr körül rajta, e síri hallgatásban, e jéghegyek közt, e halott világban bujdostam én egy országból a másikba, egyik kietlen, hangtalan vidékből a másikba, mint utolsó, egyedül maradott lakója a földnek, mely élethagyottan, holdsápadtan függött a fekete égen, holt csillaga a kerek mindenségnek.

* * *

Egy apa fiát átkozta meg.

Tele volt csillaggal az ég, tele volt hóval a föld. A vén ősz ember fehér haját lobogtatta a szél.

Kilenczven év fehéríté meg e hajakat.

És becsületben őszültek meg azok.

Egyetlen fia volt az ősz apának, ki e becsületben megőszült fürtökre gyalázatot hozott… Hazáját árulta el.

És az apa kirohant a hideg, fagyos éjszakába, s égre emelt kézzel kiálta gyilkos átkokat egyetlen fiára. Szava túldörgé a vihar ordítását. A csillagok szemei kápráztak.

– Légy elátkozott! kiálta vért sírva két szeméből.

És az ég millió csillagai közül egy megindult e szó után helyéről s sziporkázva szaladt végig az égen és aláhullt.

Az ember leátkozta helyéről fia őrcsillagát.

* * *

Ilyen látások kisértenek meg álmaimban.

De az ébrenlét semmivel sem jobb.

Oh, hányszor látogat meg ez a fekete kép, e néma száj, e beszédes arcz, e titkos sejtelem, melynek emberi ajk még nem mondta ki nevét.

Olykor éjnek éjén fölver álmaimból, hogy megmutassa az égen ama vérfoltokat, miket kívülem senki nem lát, dúlt arczokat, kik engemet ismernek, de kiket én nem ismerek, – mély örvénynyilásokat a földben, miknek ingó szélén állok.

Egy tengerszem van az erdők mélyében, sötétzöld, ki nem apadó, fenéktelen tó, mely mindig sima, soha hulláma nincs. Ha olykor a sziklapartról e tóba letekintek, iszonyú arcz tekint rám vissza onnét ijesztő rémtekintettel, kuszáltak hajai, de arcza vonásai még kuszáltabbak, szemei, mint a léleklátóé. Naponkint elmegyek ez arczot megnézni, s mikor megláttam azt, rohanva futok el onnan ismét, hogy utol ne érjen… Saját arczom viszfénye az.

Néha úgy érzem, mintha látatlan ajk lehelne legszorosb közelről hideg sóhajtást arczomra, oly hideget, hogy szívem megáll bele, vagy el nem vonható titkos ujj mutat rám, felém fordúlva, bárhova kerüljek, s kisérve, mint a mágnes az éjszakot, hogy lelkem rángatódzik bele, mint a kigyó levágott farka, mely naplementig életben marad.

Majd mintha repülnék. Rohanok egyedül határtalan síkon, sötétlő fellegek között, hol már csillag sem jár, hol a világnak vége van s kezdődik az örökkétartó semmi. Onnét ismét a földre hullok…

Vad, gyötrő sejtelem, mit látogatsz meg annyiszor?

XIII.

Halál, halál…

Egy idő óta szüntelen a halál eszméi bántanak.

Tán érzi lelkem közeledtét e szomorú angyalnak.

Olykor önkénytelen megborzadok, azt mondják, hogy ilyenkor a halál ugorja át az embert, a mint számítja főről főre a tizenharmadikat. Ha tudnám, mily sorban vagyunk nála fölirva?

* * *

Egykor egy szép leányt láttam halottan feküdni. Milyen mosolygó volt rajt a halál képe. A halál képe nyájas kép.

Ki félné arczodat oh megnyugtató angyala az emberiségnek? A kit te megölelsz, nem sír többé. Örökre megpihen. Védője vagy te az üldözöttnek, te rajtad túl nem üldöz ember embert. Rövid fájdalom előz meg, ez a fájdalom is az életé. Határidőn belől nincs szenvedés, csak boldog álmak, – hosszú csöndes álmak…

* * *

S mi volna abban rossz?

Oly szép hazában lakni, mint az ég? Angyalok énekét hallani s azt, kit lelkünk szeret, ölelni elválástalanul, örökké. Kéz kézben körülrepdesni a csillagokat, a jótetteknek édes emlékire nyugtatni le gond nem ismerő fejünket. És azt a kéjt, mit érez az emberi lélek, midőn az első csókban lelkének másik felét magához szíja, örökké édesen élvezni ott. És hinni és meg nem csalatni. Nem vonzatni a föld felé semmi fájdalom súlyától.

Mi volna abban rossz?

Szomorú ország a halottaké.

Kik ide sorba temetve vannak, mily gazdagok lehettek egykor! Hogy ragyogott rajtok arany és drágakő és a büszkeség arcza! Mily nagyra lehettek zsellérhatalmukkal s kölcsönvett lelki erejükben milyen elbizottak. Koldusok most, egyik oly hideg, mint a másik.

Éjféleken bús szél keletkezik, mely fölveri a holtak álmait, magukra terítik halotti lepedőjöket, mennek búval, bánattal bejárni a világot, melyből ki vannak zárva. Bezörgetnek a házak ablakain, melyekben egykor laktanak; az ágyat, melyben feküdtek, fölkeresik; az asztalról, melynél életökben ültek, fölszedik a rajt feledt morzsákat, s kik porrá omlának, azoknak hamvait a szél ragadja fel, s mint nehéz sírbolti leheletet, végig fújja az alvó termeken…

Ember vigadj! ki tudja meddig élsz. A halál után nincsen vigalom!…

* * *

Ezek voltak a misantrop utolsó sorai. Könyvnélkül tanultam meg azokat, bár most felejteni tudnám!

Az embert önkeze teszi legszerencsétlenebbé, s ki valaha e gondolatra rá jött, hogy minden szenvedést emberi kéz, emberi fő teremte, e fájdalmából ki nem gyógyul soha.

AZ ERDŐK LEÁNYA.

I.

Három ifju lovag ült együtt a kastély erkélyén. Kettő közülök közönséges alak, kikre nincs miért figyelmet fordítani, a harmadik a kastély ura. Darvai Ernő szép szőke fiatal ember, ki az alatt, míg társai koczkáznak, mesélnek és kaczagnak, az erkélyen kihajolva, a távol kéklő erdőkre bámul.

Az erdők felől egy lovag közelít csatlósával a kastély felé, az ifju tétova szemei csak akkor veszik észre, mikor a hallható lódobogás figyelmezteté rá, kezével mosolyogva int neki, azután csodálkozva csapja össze kezét, s a mint a jövevény nagy sietve vágtat be a kapu alá, társaihoz fordul kaczagva:

– Tamás megjött, de nemcsak hogy medvét nem hozott, hanem még a kutyákat is mind ott hagyta.

Erre megnyilik a terem ajtaja, s a sárosan, csatakosan belépőt egyszerre háromszorosan üdvözli azon kaczaj közt tett kérdés, hogy hol maradtak az ebek?

– Hagyjatok békét, kiált mérgesen az érkező, levágva magát egy karszékre, s hevesen szórja le magáról kalapot, keztyűt és vadászkürtöt. Medvére mentem és ördögre akadtam, minden kutyámat agyon verte.

– Kicsoda? Micsoda? kérdezék össze-vissza.

– Mit én tudom! Valami emberi medve, vagy erdei manó, vagy görög istenasszony. Fogalmam nincs róla, hogy micsoda?

– Beszélj okosabban.

– Jó volna, ha tudnék. A mint a zuhatag alját elkezdtem hajtani, hirtelen egy gyönyörű medve szökik föl kopóim előtt, oly nagy, a minőt még életemben soha sem láttam. Szőre nem volt oly molyette, gubanczos, mint más medvéké szokott lenni, a kik teli heverik magukat bojtorjánnal, hanem szép fényes, fekete, mintha mindennap fésülnék. «Hajrá!» kiáltok megörülve kopóimnak, azok elkezdik sarkalni, a medve nem áll velök csatába, hanem fut sebesen fölfelé a vizesési sziklának, a hova lehetetlen lóval utána menni. Én leszállva lovamról, veszem fegyveremet, s rohanok utána, s tüskén, bozóton üldözöm, míg végre a medve barlangjához érve, oda éktelen ordítással beszökik. E pillanatban valami csoda lép elő a barlangból, csodának nevezem, mert más nevet nem tudok neki adni, egy leányalak, egy embernek maszkirozott fenevad, egy pokolbeli dæmon a legszebb angyalarczczal, egy holtnak hirdetett félisten, egy elveszett gyermek, kit medvék neveltek, magas, idegzetes, karcsú; szemekkel, mint a villámló éjszaka s kezében egy akkora husánggal, hogy nekem két kézre is adna mit czepelni. Rögtöni meglepetésemet még ebeim is oszták, elhallgatva egy perczre a nem várt királyi vad előtt; abban a pillanatban a csodás bestia vadállati ordítással rohant rájok, s buzogányával, mit úgy forgatott kezében, mint hölgyeink a legyezőt, három percz alatt mind egy lábig agyon verte. A medve ez alatt egyre ordított a barlangban, de nem jött elő, hanem hagyta egyedül végezni a harczot ennek az ördögök leányának. E pillanatban azon eszme vett erőt agyamon, hogy ez alak nem ember, hanem vadállat s tán ijedtségnek sem szégyenlem nevezni azon érzést, mely ekkor elfogott, fegyveremet ragadtam, czéloztam és rálőttem. Reszkető kezem nem talált, de a ráintézett lövésre felsikoltott a leány, s ijedten hátra tántorodék. De már e sikoltás emberi hang volt, s az ijedtség egészen emberi vonalmakat adott arczának, úgy hogy én megborzadva ejtém ki kezemből a fegyvert, érezve, hogy ez nem vadászat többé, hanem gyilkosság. Ő visszafutott előlem barlangjába, én pedig az egész úton azon törtem fejemet, hogy álmodtam-e, vagy ébren láttam ez alakot.

– Valami elveszett gyermek lehet, mondá egyike a lovagoknak, kit a medvék megtaláltak, s a helyett, hogy megették volna, felnevelték. Ha szoptatós vad talál meg kis gyermeket, rendesen nem szokta bántani, hanem haza viszi kölykei közé, s magáénak fogadja.

– Hajtó vadászatot kellene rá tartani, szólt a másik, s valahogy hálóval elfogni, mindenesetre emancipálni kellene a medvék társaságából.

Legutoljára szólt bele Darvai.

– Szép-e? kérdezé kaczérul.

– Csoda szép! magasztalá a vadász, a minő neméhez a női szépségnek még nem vagyunk szokva. Termet, idomzatok, arczvonalok minden tökéletes rajta.

– Jó, ne rontsd el leirásoddal a való hatását.

– Tán magad akarod látni?

– Látni és legyőzni, mondá Ernő büszkén és önhitten.

– Vigyázz magadra, e lény a vadállatok közé tartozik, kik fogaikat és körmeiket használni tudják.

– Ha nő, ismerem ellene a fegyvereket, s ha vadállat is, himje láttára meg kell szelidülnie.

– Az ördögbe, mormogá a vadász, hímje volnék én is, s elkergetett.

– Ah barátom, a nőfarkas is válogató, te csak medvéket ijeszteni vagy már jó, nem nőket szelidíteni. Annál inkább, minthogy rá is lőttél. Ha rá akadok, tizet teszek egyre, hogy el is hozom.

– Ne felejtsd el, viszonzá csipősen a vadász, hogy medvéje is van, a ki tán medvének épen olyan szép, mint te grófnak, s lehet, hogy a medve szerelemféltő.

– Akkor megölöm a medvét s elhozom a leányt, úgy is sok ember szeretőjét csábítottam már el, még csak medvéét nem. Ki tartja a fogadást?

II.

Még sötét van mindenütt, – a csillagok égnek, emberek alszanak, s már a Tátra legmagasabb csúcsán piroslik a hajnal fénye, mikor maga a nap még a tengerek alatt jár.

A magas csúcs hófedett alakja rózsaszinűen jelen meg a múló éjszakában, a feketekék csillagzatos éggel csodás ellentétben.

De lent a völgyben még ködös éjszaka van, még ott tán egy óra mulva lesz reggel.

Mélyen, mélyen, sziklák lábainál, beárnyékozva kietlen fenyő rengetegtől, van egy tó, egy fekete vízmedencze, bele düledező vén fenyőfák usztatják benne örök lombjaikat. A sziklák meredeken, magasan emelkednek föl körüle, még alulról is szédítő rájok föltekinteni.

A tóból egy folyam ered, távolabb útat tör magának a sziklák között, s száz ölnyi mélységbe menydörögve rohan alá, fehér köddé, fehér habbá törve, mire leér. A sötétben csak a küzdő, tomboló zúgás hallik, a mint a dühös vízroham ostromolja a sziklákat, minden században le-letörve egyet, maga a folyam a völgyi ködben és az éjszakában elenyészik.

A havasi csúcs mindig világosabb, majd bibor, majd aranyszinű, az éj árnyékai lejebb húzódnak a völgybe, és úgy tetszik, mintha ott összejőnének s még sötétebbé tennék annak éjszakáját.

A tájak, az alakok körrajzai már látszanak, de még minden feketén. A sziklák, az erdők fái, mind feketék, éjszinűek, és a tó, mely alakjaikat visszaadja, olyan, mint az a fekete tükör, melyből a bűvész a jövendőket nézi.

Csak alant, a szakadékban látszik valami fehér köd, valami kígyózó fehér habsugár, mely örök zúgással rohan le a völgybe, nem hagyva soha egészen elnyugodni, elfeketülni az éjszakát.

Hirtelen, mint egy ébredő istenség, kivillanik a nap az útját elálló ormok mögül, az éjszaka elvész, elenyészik, a tűzisten egy tekintetére a fekete tárgyak ezer színt öltenek. A fekete fák ős zöld lombjaikkal tünnek ismét elő, kék és liliomszín a gránitos szikla, néhol, a mint a kén kiverte magát rajta, vagy hol a czinóber zegzúgos erei látszanak, vagy a hol a moha fogamzott meg, a hasadékokban sárga, piros és zöld foltokkal terhelve.

A fekete tóban a napsugár ragyog, s honnan a földalatti víz fölveti magát, kilencz helyen a bugyogó forrás smaragdszínt játszik benne.

Virág nyílik minden nyomon. Kékellő csengetyűk, piros havasi rózsák rengnek a folyam medre felett, s hullatják a vízbe illatos leveleiket, s a habbá tört folyam hófehér ködéből, mint a nap teremtő sugára, bűbájos szivárvány emelkedik elő tündöklő hét szinével s diadalívként hajol a vízzuhatag egyik partjától a másikig.

Ilyen lehetett a percz, midőn az alvó mindenség felett először hangzott a szó: «legyen világosság».

A táj megnépesült illatos virággal, zengő madarakkal, minden, minden gyönyörre látszik teremtve lenni; – ilyen lehetett a percz, midőn elhatározá az úr, hogy e mindenségnek legyen királya, legyen ember!

… És ime – mi alak jelenik meg a vadrózsákkal ölelkező fenyőbokrok közül?

Egy nő?… Egy tündér? vagy elvadult leányzó, kit anyja kidobott a vadaknak, s azok fölnevelték, – szépnek, erősnek, vadállatnak?

Körültekint a vad, ragyogó szemekkel; mozdulatai vadak, délczegek, mint leopárdé; a nap, ég, virágok, minden mosolyogni látszik reá, hirtelen elsimul arczáról a szilaj kifejezés, valami szelidebb tekintet, hasonlatos a mosolyhoz, vagy a hála kifejezéséhez, derül föl rajta, keblén összeteszi két kezét, s a mint végig tekint a dicső mindenségen, s szemeivel végre a napba néz bele, el nem vakulva fényétől, kebléről fohász szakad fel, elküldve az ismeretlen szellem oltárára.

Megérté-e azt a varázsbeszédet, mivel a természet szól teremtett lényeihez, mit az erdei madár s minden magasabb lélek, ki nem tagadta meg jobb érzéseit, megért? Míg testét vadállatok bőre ruházza, míg nyelve azok egyszerű kiáltásait beszéli, a szív ember szíve, és a lélek Isten lehellete maradt-e belül?

Ott megáll a zuhatag előtt. Leveti egyszerű leplét, mit vidra viselt ő előtte. Gazdag haját, mely borostyánindával volt csomóba felkötve, lebontja, az végig hull térdig érő gazdag hullámzatban idomzatos testén, melynek minden tagja oly tökéletes, a mint ez az Isten kezéből legelőször kijött.

Azután a habzó permeteg alá lép, egészséges testét a porrátört víz jéghideg harmatába fürösztve, s a mint ott áll a hófehér köd közepében, alakja könnyű rózsapírral belehelve, égő arczával s felemelt kezeivel, vágyva, ismeretlen kéjjel fogva a ráömlő habcseppeket, az égő szivárvány közepett, mely glóriaként fogja őt körül, a völgyfenék sziklás torkolatából, a sötét fenyvesek közül, egy férfi alakja tünik elő.

A vadász egy perczre mozdulatlanná varázsolva állott meg a tünemény előtt, nem így a vad.

A mint megpillantá üldözőjét, a vadmadáréhoz hasonló kiáltással szökött ki a víz medréből, s mintha valami állatontúli ösztön sugallta volna neki, hogy nem az élet, hanem az életnél becsesebb tulajdon az, mit most védenie kell; mielőtt elfutott volna, előbb egyszerű öltözetét kapja hirtelen magára s azután vadszilaj tekintetet vetve háta mögé, rohant az erdőnek.

A vadász utána. Felhevülten, elbűvölve üldözte a tüneményt. Rohant sziklákon, bokrokon keresztűl eszeveszetten, nem látva a veszélyt, csak a bűbájos alakot, mely bele vezeti.

Az pedig futott előle, sebesen, mint az őz. Futó lábai alatt alig hajlott meg a fű. Szikláról sziklára szökellt. Minden izma aczélból látszott alkotva lenni. A vadász messze maradt el tőle. A leány nemsokára a berkek sűrűjébe érve, ott a bokrok között eltünt a vadász szemei elől, ki őt még mindig nem szűnt meg üldözni.

Azonban épen a sűrű berek, mi annyiszor volt menhelye, lőn ez egyszer árúlójává, hosszú leeresztett haja, mit meglepetésében elmulaszta újra tekercsbe kötni, mindenütt fennakadt a gátló cserje között, ha egy helyütt kibontá, másutt érzé magát megfogva, s mentül inkább sietett szabadulni, annál inkább bebonyolítá magát sűrű, hosszú hajfürteivel.

Már hallá a futva közelgő vadász lihegését, ki észrevéve vadja vergődését, kétszeres erővel sietett azt ott lephetni, mielőtt újra kiszabadíthatná magát, s mint a madár, melynek csak tollát fogta meg a tőr, elvadult méreggel tépte vissza haját a nyüzsgő tövisek közől, s azt kezével keblén összefogva, oldalvást kiugrott a berekből, s keresztben futott el a vadász előtt, visszatartva a zuhatag felé, mely itt két egyenlő magasságú sziklafal között rohanva végig, egy szakadékot képezett, a mely messziről elég keskenynek látszott arra, hogy egy kétségbeesett szökéssel át lehessen egyik partjáról a másikra ugrani.

Azonban, a mint a sziklapárkányra ért, hirtelen visszahökkent a leány. A két szikla legalább hat ölnyire volt egymástól. Közöttök ötven ölnyi mélységben zúgva rohant a bérczi folyam, s alant egy szélesebb medenczében megtorlódva tajtékozó tavat képezett, melyből egy keskeny szakadékon át azután megint oly dühvel, oly erőszakkal rohant alább alább, szikláról sziklára.

Kétségbeesve fordult innen is vissza, végig futott a sziklapárkányon, valami rést keresve, melyen lefuthasson rajta. Mindenütt meredek volt az, mint a fal, a fehér követ simára köszörülte a rohanó zuhatag, mely ezredek óta váj magának medret a kemény, szilárd kőben, hol csak itt-ott kapaszkodott meg egy-egy csenevészett tamarik- vagy gyalogfenyő-bokor.

A vadász már közelgett menekülni nem tudó vadja felé. Ez lihegve jártatá villogó szemeit köröskörül. Látta, hogy nincs menekülés. Letekinte az alatta mélyedő örvénybe, a folyam tajtékot hányva rohant le a tóba, a kiálló sziklákat el-eltemette a feltorló hullám, úgy ordított, úgy csatázott oda lenn ez az örökké élő szörnyeteg. Az élet ösztöne visszarántá őt az örvény széléről. Égő szemekkel közelge a vadász, kitárt karjai elzártak minden menekülést az üldözött elől. Reszketni látszott a kéjtől, az örömtől.

Mint a fészkén lepett sas fordult ekkor felé kétségbeesetten a bájoló fenevad. Félig hátra hajolva, ellenére szegzett hiúz szemekkel, szökésre készen várta azt, behorgasztott ujjait a csatára készülő keselyű körmeihez hasonlóan a közelgő arczának irányozva.

De ez nem gondolt a leány kezével, nem védte magát ellene, hanem a mint hozzá ért, hirtelen átölelte annak karcsú derekát, s hevesen magához ragadva, azon pillanatban vérpiros ajkára egy égő csókot nyomott.

A leány, kinek arcza egy percz előtt lángba volt borulva, hirtelen elhalványult, fölemelt karjai lankadtan estek le üldözője vállaira, de a következő pillanatban még egyszer oly vad hőség futotta el arczát, és minden tagjait, vad, leopárdi vonaglással feszíté ki magát az őt ölelve tartó karok közől, s üldözőjét egy dühös taszítással elhajítva magától, vakon, eszeveszetten a mélységbe leugrott.

Üldözője, a szőke ifju, rémült kiáltással kapott utána; késő volt. Megdermedten állt meg a sziklapárkányon, elveszett zsákmánya után tekintve.

A sziklaoldalból néhány tamarikbokor nőtt ki, a szédelgő mélység fölött tengődve. Ezeknek egyikében fennakadt az eső leány, s szédült bukásában öntudatlanul ragadta meg annak egyik ágát, mely egy pillanatra meggátolta további esését. E pillanat elég volt arra, hogy eszméletét visszanyerje. Hirtelen széttekintett. Alatta közvetlenül a kiálló hegyes sziklák, miken szét kell zúzatnia ha leesik, néhány lépéssel odább a zuhatag által képezett meder, melynek tajtékozó habjai tombolva csapódnak fel a sziklára. A tamarikfa gyökerei alig voltak belenőve a sziklahasadékba, s a fergeteg által oda vert porhanyó föld a rázástól kezdett alá hullani.

Ernő, az ifju üldöző, már látta oda fenn, mint válnak el a bokor gyökerei sziklás tartalékjoktól, a bokor mindig alább hajlik, az ágak recsegnek.

– Isten segíts! kiálta kétségbeesetten, térdre hullva.

A leány föltekintett e sikoltásra. Nem érté a szót, de látta az eleven kétségbeesést üldözője ajkán, ki őrült bánattal nézett le rája, a könyet szemében, a sápadtságot arczán, s szelíden tekinte föl rá újolag, mintegy biztatólag, azután hirtelen összehúzta magát, egy villanó pillanatot vetett fel a bokorra, s azon perczben, midőn az már szakadni készült terhével együtt a mélységbe, mindkét lábával egy elastikus lökést adott testének, s bámulatos ügyességgel pattant le a szikla oldaláról, ívet képezve szökésével az alatta meredő csúcsok felett a hullámzó tó medréig, melynek tajtékos kék vizei összecsapódtak felette.