Part 16

A zápor határozott, az omló zuhatag egy lesodort sziklával úgy térden ütött, hogy szinte vele mentem. Az ütés fölrázott. Nem láttam többé a rejtélyes kunyhóban egyebet száraz menhelynél, s térdem az ajtónak feszítve, azt benyomtam és beléptem. Az ajtót készakarva nyitva hagytam, azért-e, hogy szükség úgy hozván magával, szabadon futhassak, vagy hogy a növekedő lángfényt behagyva sütni, láthassak nála? nem birom meghatározni.

Beléptemmel úgy vevém észre, hogy a kunyhó csak előszobája egy mélyen a sziklába vájt tágas teremnek, melyben több egyszerű bútoron kívül egy fonott karosszék is volt látható, a szék előtt a földbe vert asztal s magában a székben egy férfi, ki, mint a félhomályban kivehetém, kezeit keblére rakva, fejét félre hajtá és nem mozdult.

Egész tisztelettel kivántam neki jó napot, de nem fogadta el. Elmondám neki, hogy minek tulajdonítsa e szerencsét, hogy házánál tisztelhet; hagyott beszélni, de látszott, hogy fel sem vesz, meg sem mozdult.

Én szépen meghúzám magam egy lócza végén, fél szemmel az ajtót, másikkal a hallgató embert kémlelve, kinek nesztelen némasága százszorta félelmesebben hatott rám, mint a fejem fölött menydörgő vihar. Örömest szöktem volna, de féltem, hogy les s ha észreveszi, hogy félek, utánam esik és megragad.

Félóráig ültem ott, s maig is csodálom, hogy e fél óra alatt meg nem őszültem. A zápor kioltá a besütő tűzvilágot, s a mint fogyott a fény, úgy nőtt iszonyatom. Minden perczben azt hittem, hogy fel fog kelni az ember s mellém ül, megszólít, vagy megcsókol. Szerencsémre nagy okai voltak ilyesmit nem tenni, s fél óra mulva a fellegek eloszoltak s én könnyebbült lélekkel láttam a fák tetején ragyogni az alkonyati napsugárt, mely e lak belsejét is tűrhetőleg megvilágítá.

Ki ne érzette volna azt a vigaszt, mit félelmes éj után a virradó nap fénye nyujt? Egészen megújulva érzém magamat tőle. Künn a madarak elkezdtek énekelni, a friss esőszag becsapott az ajtón s elverte a dohos penészszagot, mely idebenn úgy fojtá a lélekzetet. Érzém, hogy még nappal van, s e gondolat visszaadta könnyelműségem minden bátorságát.

Házi gazdám még mindig ott ült és hallgatott. Gondolám: aluszik s még sem akartam minden szó nélkül búcsút venni tőle; oda léptem hozzá s miután a menedéket szépen megköszöntem neki, megfogtam keblére tett kezét s meg akartam azt rázni.

Az alak azon perczben, melyben hozzáértem, összeomlott, – hamuvá lett.

Évtizedek óta kellett ez ismeretlen rejtektanyán meghaláloznia, azóta a szabad légen semmitől nem érintve lassankint elhamvadt, egykori alakját azon perczig megtartva, míg porráomló teteme nem érinteték.

E combinatiót csak később értem rá tenni. Ijedten rohantam el onnét ez eset után s midőn lélekvesztve a majorba értem, a forróláz rögtön kitört s csak tíz nap mulva jöttem ismét eszméletemhez. Ez egy körülmény nem tartozik ama két hónapi boldogság tényezői közé.

Alig hogy fellábadoztam, első gondom volt a rejtett erdei tanyát felkeresni. Higgadtabb észszel igen természetesnek találtam minden körülményt s félelmem nem vala tőle.

Kérdezősködtem a környékben az ember felől, de egyebet sem birtam kikutatni, mint hogy valaha itt egy vad ember élt, ki senkitől sem kért semmit, senkinek nem adott semmit, ki senkihez nem szólt, senkinek nem felelt, s kiről senki sem tudja, hol vette magát és hová lett?

Hogy ráakadtam e helyre, tapasztalám, hogy azok, kiknek az esetet elmondtam, megelőztek. A kunyhót szépen kitakarították, a mi elvihető volt, elvitték belőle, csupán egy csomag megsárgult, megfoltosult irott papirt hagytak ott egy szegletbe vetve, mit én gondosan felszedtem s mohón elolvasék. Ez iratok minden szavát szívembe oltottam akkor. Mint pokoli balzsam, úgy esett keserv-éhes lelkemnek. Ez lett embergyűlöletem catechismusa. Később eszem megtérvén, az egészet a tűzbe dobtam. Most sajnálom. Sok ábrándos bohóság volt benne. A mennyire emlékemben maradt, megpróbálok néhányat közülök curiosum gyanánt ide feljegyezni.

I.

Fehér arcz, sötét szív.

Milyen fehér az ember arcza, milyen fekete az ember szíve.

Az ember a természet mostoha gyermeke.

Minden állatnak megadja a föld, mire szüksége van; az embert mezetlenül szüli a világra, mintha azt mondaná: menj, rabolj, ölj, hazudj! ha élni akarsz, mi gondom rád.

Te féregóriás! Ki lelked minden jobb érzéseinek börtöne vagy s mindennek, a mi szennyes indulat, rabszolgája.

Kellettél ide, hogy a náladnál kisebb férgeket eltaposd s a föld virágait letépd.

Mit adtál te a természetnek, hogy mindent elvégy tőle?

Királya vagy te a világnak? Az volnál, ha annak, ki mindeneket üldöz, király volna a neve!

S te lész-e az, ki, ha a csillagok lehullanak, még élni fogsz?

Kevélység dæmona! Hiszed, hogy e csillagos mindenség csupán a te gyönyörödre világol, s hogy e ragyogó világegyetem, melyen csupán te vagy a sötét folt, csak azért van megalkotva, hogy téged, kinek élete egy buborék élete, mulattasson?…

Minek hordod oly fennen arczodat?

Végy egy marok port és gondolj rá: hogy e por, melyet most lábaddal tapodsz, s mely most olyan sötét, ember volt egykor, olyan, mint te vagy, s ember lesz egykor, olyan, mint te vagy s gázolni fog rajtad, mint most te gázolsz rajta, büszkén fogja arczát az égnek emelni; királyok lesznek majdan belőle, költők, hadvezérek, kiket a nép félistenekül fog bámulni, s kiket a forduló év nem találand többé…

Minek hordod oly fennen arczodat?

II.

Úr és szolga. – Az egész világ egymásnak ura és szolgája. S nincs úr, kinek ura, nincs szolga, kinek szolgája ne volna.

A koldus ebet tart, hogy legyen kinek parancsolnia, a fejedelmek hízelgőket tartanak; a jobbágyok fölött uralkodik a föld ura és minden földesúr meghajtja fejét a király előtt, – és minden király meghajtja fejét a halál előtt…

Ez a beteg, halvány fényű égi test, a hold, rabszolgája a földnek, éjeit világítja, meglánczolva forog körüle és tűri, hogy ez idomtalan tömeg el-elfogja előle a napvilágot. – A föld rabja a napnak. A nap az Altairnak, ez a Siriusnak, s így a világ végtelen közepéig kereng és engedelmeskedik egyik hatalom a másiknak.

III.

Ha tudhatná az ember: mikor fog meghalni?

Ha tudhatná azt a sötét időt, midőn szemét lehunyja és föl nem nyitja többet, hanem lefekszik örökké tartó álmokat aludni, lelke pedig elbujdosik, mezitelen, vezértelen a hűvös éjszakába, a véghetetlen égbe… Miért nem tudja: hol s mikor? Mint kerülné azt a helyet, hová mégis mennie s hol meghalnia kell! Mint számlálná az éveket, később a napokat, a mik még hátra vannak, s mint esnék kétségbe, mikor már perczeket kellene számlálnia…

Több jót, kevesebb rosszat tenne-e akkor? Használná-e jobban a rövidre mért időt? vagy még tán kevésbbé félné a hosszúra mért istenitéletét?…

IV.

Mennyi keserű van az ember éltében.

Ha mindazt föl akarná jegyezni, gyermekkorában kezdhetne hozzá s megőszülne, még sem érné végét.

Pedig édessége csak négy van a létnek.

Az anya teje, a szerető csókja, a bor lángja és az ellenség vére.

Jut-e még eszedbe az a virágos kert, melynek kóróit is rég szétfútta a szél? Az a nyájas, bús, könyező nőarcz, mely betegágyadnál éjeket virrasztott át, a megnyugtató kebel, az érzékeny ölelés, a hízelgő hangok? oh minő messze, minő messze vitte e képeket az idő! ha jutnak eszedbe, tartogasd meg őket féltett ereklyeként, mert vissza nem jönnek sem ez életben, sem a másvilágon. Még egyszer fogsz anyai keblen pihenni, – a föld kebelében, mikor sírba tesznek. Ki fog akkor édes hízelgéssel reggelenkint felkölteni?

Anyacsók, anyaölelés…

Hová lesz a szivárvány, ha a nap eltünik, hová lesz a virág, ha a tavasz elfogy, hová lesz a csillag, ha egéről lefut? Hát a szerelem hová lesz, ha a szív kiégett?… Mit adhatsz nekem mindenható sors a kínokért, miket fejemre mértél? Egy perczet adj vissza, egy pillanatot azon időkből, midőn megtudtam: hogy a paradicsom a szívben van, nem a mennyországban. Kiűztél e paradicsomból, ajtajára állítottad hideg angyalodat. Adj vissza egy érzést azon szenvedélyből, mely egykor kéj miatt őrültté birt tenni, adj vissza egy csókot azon reszkető ajkakról, miknek érintése velőmet gyujtá meg, ha csak álmomban is.

Első szerelem, első és utolsó szerelem.

Mi édesebb a szerelemnél? A bornak pohara. Kábult gyönyörei a mámor hőseinek. Hosszú önfeledség álma. Szabad járás a tündérországban. Gyönyör, melyhez nem férhet fájdalom. Őrültséggel határos örömök. Kergető láz. Bűvkorona, mely minden vágyadat azon perczben, melyben megkivántad, betölti. Akarsz felejteni? elfelejtesz mindent; akarsz gazdag lenni? tied lesz a világ kereksége; akarsz király lenni? király leszesz. Oh az én lelkemen a bor daemonának nincs többé ereje; nincs többé ereje, mióta a vért megkóstoltam s megrészegültem tőle…

Oh a vérszomj irtózatos érzet, de a vérmámor gyönyöre még irtózatosabb.

Mi édesebb a bor kelyhénél? A boszú pohara. Pohár gőzölgő ellenségvérrel megtöltve, mit a tajtékzó ajk szilaj átkok kiáltása közt, halálhörgések hangjánál iszik meg s elolt a szívben egy évtizeden át lobogott gyehennát vele. Hah!…

Nincsen tehát számomra az életnek semmi édessége hátra?… Van, van még egy.

Egy utolsó kéj, ez utolsó édesség – a halál percze.

V.

Volt egykor egy férfi, ki egy leányt őrülten szeretett.

Elhagyta érte családját, a fénykört, melyben született, s melyet megszokott; elhagyta rangját, leszállt hozzá, hogy vele egyenlő legyen, megosztá vele falatját, s éjt, napot átfáradott, hogy legyen vele mit megosztania. Viselte a gyalázat pirját homlokán miatta, hordozta a sors balkezét miatta, hordozta az apa átkának és az anya könyhullatásinak terhét miatta s kiállta mindazt, a mi az életben és a halálban keserű.

A férfi, ki ily őrülten szeretett, én voltam.

Kéz kézben esküvénk egymásnak hűséget, egy fájdalom, egy élet, egy halál volt eskünk jelszava. Minden csillag fenn ragyogott az égen, láthatta jól, hallgatott az egész mindenség, hallhatta jól az esküt.

– Ha lesz egy másvilág, mely egy új hazát igér, s ennek ajtaja, a koporsófödél, számodra megnyílik, oda is veled megyek, ott sem hagylak el.

Ezt mondtam én a leánynak.

– Ha lesz egy másvilág, mely szebb hazát, szebb világot igér a sír után, onnét is eljövök, hogy tied lehessek.

Ezt mondta a leány nekem.

Van-e hát, van-e élet a síron túl? Elment a leány oda, s én nem mentem vele. Elment s engem látogatni nem jár.

Mi nyomot hágy a légben az elbocsátott hang? a villám dörgése s a szenvedő sóhaja, átok és áldás s Istent hívó eskü.

Üres hang az eskü. A lég sem tartja meg, hát még az emberi szív?

VI.

Midőn legelsőbb megsúgám szerelmem a leánynak, végig borzadt, elhalaványult. Olyan lett, mint a szobor, mit sírkövekre, kezében tört fáklyával, faragnak.

Pedig milyen vidám volt különben. Ha hajnalt akartam szivemben és szivemen kívül látni, csak az ő arczát kelle néznem és láttam azt.

Mint elsápadt ez arcz, mint elveszté pirját, midőn első csókom szempillájára nyomtam… Megérzette e előre?…

A második csók ismét visszahozta arcza rózsáit. A leány szebb lett, mint azelőtt vala, s önkénytelen remegését kinevetve, enyelgő mesét mondott e titkos borzadásról, és vállamra hajolt és átölelt:

Hű leánya előtt Térdre borul a szerelmes, És esküszik annak Oly tiszta szerelmet, Melynek heve s lángjai el nem apadnak, S csókolja a leányt, És vissza a leányka a térdepelőt… Mért borzadozol Szép Emma, mi bánt?… Künn a hideg éjben A szél szava szól… S rémes szekerében, Mit vonnak aranyszemű éjmadarak, A bőjti boszorka lihegve halad… S mint végig utaz Az éj viharában, Mormogva magában Igy szól: nem igaz, nem igaz, nem igaz… Szép Emma mi bánt? Mért borzadozol?…

Alkonyat volt. Hallám, a lány mint nevetett e mese után, de érzém, tagjai mint reszkettek ölemben.

Érzette, hogy egykor…? Irgalmas Isten!…

VII.

Emberszeretet, – embergyűlölet.

Mennyire tele van e két szóval a világ. Az ember azt hinné: e földön minden lény a más bajával törődik, a más örömeinek örül.

Pedig ez nem igaz.

Egy neve van e két szónak. E név önszeretet. Túl rajta semmi.

Ki a világot szeretni akarod, nem szereted-e benne legjobban azt, ki hozzád legközelebb van, tenmagadat? Ki a világot gyűlölöd, tudod-e gyűlölni azt, ki arra legméltóbb, tenmagadat?

Mi jogotok nektek az embert másutt gyűlölni, mint tenarczotokban? Egyik sem jobb a másiknál, ki mit szenved, magáért szenvedi. Utáld meg magadat s nyugodjál meg szenvedéseidben, ez becsületedre válik. Minden gyümölcsnek meg van saját férge, minden embernek saját fájdalma, saját bünhődése.

S ti a sorsot meritek káromolni? Tudtok emlékezni azon kézre, mely most benneteket ver s nem emlékeztek azon kézre, melylyel ti vertetek mást. Emlékeztetek a kézre, mely tőletek mindent visszavesz, s nem arra, mely mindent adott. A tövis magjából tövis terem. Ki bűnt vetett, fájdalmat kell aratnia.

Ha embert akarsz gyűlölni, gyűlöld magadat, megérdemelted. Ha emberek üldöznek, ha Isten karja ver, ha nyomorúvá lettél s mindenki megvetett, gyűlöld meg magadat, megérdemelted. Ha te nem, – vétkeztek apáid, s mint most te vezeklesz értök, úgy fognak majd te érted fiaid lakolni. Az adósságokat fizeti az örökös.

Én is megtanultam gyűlölni. Gyűlölök mindent, a mi él. Gyűlölöm, ki hozzám legközelebb van, barát, atyafi, rokon, azután az ismeretlen népek, az élet, a halál; de központja gyűlöletem örökéletének én magam maradok.

Oh, mennyit vétettem önmagam ellen!

Nincsen semmim a földön, nincs semmim az égben, minden világi birtokom a temető. Egy mohos síremlék s néhány száradt sirvirág. És ezt is én tevém. Magam vettem el magamtól mindent.

Szivem egyetlen seb, de legfájósabb ott, hol enkezeim pusztítának rajta. Ki semmit nem hisz, semmit nem remél és senkitől sem szerettetik… E nyomorú én vagyok.

Én vagyok az, ki kedvesét, a hűtlent feledni akarta, s miután nem tudta őt elfeledni, megölte őt s azután még kevésbbé tudta elfeledni…

Emlékezet? Átkos emlékezet. Semmi állatnak, semmi fűnek nincs meg e fájdalma. Csak az ember szive viseli fulánkod…

… Ha a vidékre köd száll alá, elvesznek szem elől a távol remények partjai, s a távol hajótörések bérczei. Miért nem tud az ember emlékei fölé is ily köd vonulni?

VIII.

Futottam a világból. Szeretőmet és csábítóját megöltem.

Épen egymást tarták átkarolva, ajk ajkat ért, boldogok voltak, midőn egy döféssel keresztül döftem mind a kettőt. Lelkeiket egymásba sóhajták, vérök összeömlött s egymást átölelve meghaltak mind a ketten. A leány még egyszer felnyitá szemeit, azokat a nagy sötétkék szemeket, s rám tekinte velök… Hajh e tekintet mint szivembe égeté magát! még most is, ha elsötétül, olykor előmbe áll, mint egy világló kép és jövendőt mond fejemre. Véréből egy csepp kezemre fecscsent, siettem az erdőbe, hogy azt a legelső patakban lemossam kezemről, de nem ment le. Mostam, vérig mostam kezemet, hiába, a vérfolt ott maradt, mint egy örökké élő emlék. És azóta is sokszor mosom kezemet és soha le nem megy róla. Ott lesz az rajt, mikor majd azt az itéletnapkor fel kell tartani az örökbiró eleibe. Legyen ott, vétkeztem, bünhődni fogok, de nem emberek kezétől. Az örökigazság pallosa nem enged el, ne is engedjen el semmit. Az emberek itéletét megvetem.

IX.

Most itt lakom e kietlen vadonban. Embert alig látok, kinek ember alakja van is itt, vesztegetve van belé a lélek. Nyomorú, tengődő nép, még az emberméltóság is lekopott arczáról, s csak abban különbözik a többi vadállatoktól, hogy mindig részegen találni; gyermekei is borszeszen nevelkednek föl, azt szíják anyatej helyett. Mennyivel szebb fiai a természetnek a fák, ezek a délczeg óriások, mindenik megfelel a czélnak, melyre alkotva van, zöldül, árnyékot tart, gyümölcsöt, vagy virágot hoz, menedéket ad a madár fészkinek s védi azt a viharok ellen, míg az ember, ez a világ mészárosa, ez a mindent evő sáska, csak pusztítani tud. Miért nem teremté őt az Isten az első napon? hadd halt volna meg éhen a hatodikra…

S tán csak az embernek van lelke ennyi állatok közt? Egy időben istenkáromlásnak vették, ha valaki azt mondá: nem a világ forog e porszemnyi atom körül, melynek neve föld, hanem e paránycseppet csóválja maga körül a nap. Még rájövünk, hogy el fogjuk ismerni, hogy minden lénynek van lelke a világon… nézd: e virág mily kellemmel tudja megnyitni kelyhét, szinte látszik rajta, hogy mosolyog, vagy kaczérkodik. Azt hiszed, hogy ez csak azért nőtt ki a földből, hogy legyen mit leszakasztanod? s tán ez nem fáj neki? Hiszen minden letört virág vért hullat, fehéret az egyik, másik aranyszinűt, vagy világos zöldet. Azt hiszed, hogy csak a piros vérnek van élete? vagy talán az illat nem lelke-e a virágnak? S ki ne ismerné meg a méregnövényen azt a baljóslatú sötét tekintetet? ki ne látná a virágok legpompásabbjain, hogy semmi haszonra nincsenek? Egy görög bölcs hajdanában megtanult a madarakkal beszélni, kár, hogy a mai tudósok nem görögök és nem bölcsek, megtanulhatnának beszélni a virágokkal.

X.

Templomban voltam egykor. Régen volt, igen régen. De nem tudtam imádkozni. A templomajtó előtt kicsukva rongyos emberek ültek. Piszkos öltönyük volt, így nem jelenhettek meg az Isten előtt, s csak künn az ajtóküszöbben kiáltozák énekeiket, azokat is csak azért kiáltozák, hogy a jövő-menőket alamizsnavetésre boszantsák. Hm! ha mindazokat kicsuknák innét, kiknek lelke piszkos, elrongyolt öltözetet visel, be üres maradna e ház!…

A szegletben három kalmár alkudott, hátat fordítottak az oltárnak, úgy alkudtak. Kezeik és szemeik jártak. Forintokról beszéltek és szarvasmarhákról. Jó sötét helyre vették magukat, alkalmasb helyet nem is választhattak volna az alkuvásra…

Két hölgy haladt el egymás mellett. Suhogott mindkettőn a selyemöltöny, ragyogott mindkettőn arany és drágakő, arczaikon vastag volt a kevélység. A koldus fillért rimánkodott tőlök, nem hallották, hanem végig nézték egymást, ajkat pittyesztének, gúnymosolyra vonták arczukat, s büszkén, dölyfösen leültek egymással szembe. Az Isten szolgája alázatosságról beszélt, nem hallák; hanem nyaklánczaikat igazgatták és rezgeték tollaikat fejükön és hátratekintgettek.

Egy férfi és egy leány léptek az oltárhoz. A férfi szép volt, fiatal és szegény, a leány éktelen, idejemult és gazdag. Kezöket egymás kezébe tették az oltár előtt és Isten szent nevére esküdtek, hogy egymást szeretni fogják…

Ha én oltárképet festenék, nem úgy festeném a megváltót, a mint ti szoktátok, nem a halál árnyékában, nem a keresztre feszítve, vérehullóan, elhagyva, elárulva; úgy festeném őt, mint mikor a Cabbalistákat és a Farizeusokat korbácscsal kezében verte ki a templom csarnokából!

Kijöttem az Istenházából, nem tudtam imádkozni benne. Mulatni, kaczagni, az ördögnek áldozni sokaság kell. Ha sírsz, vagy imádkozol, vonulj magadba. Nincs földiebb tárgy, mint egy emberi arcz…

Jaj a botránkozónak, de százszor jaj a botránkoztatónak!

XI.

Egy embert láttam egykor kivégeztetni. Lopott, rabolt, gyujtogatott, megérdemelte a halált. Pedig mindnyájan meghalunk és így mindnyájan megérdemeltük azt; csakhogy nekünk még egy nagy darab élet is van adva ráadásul e büntetéshez.

Felhagyta az ember magát vinni a vérpadra, alig állt lábain, eszmélete nem volt többé, végig tekintett a bámuló néptömeg felett, mely ellepte a mezőt és nézett és tátotta száját, – mennyi fej! és e sok fej közül egyedül az övé az, melyet nem lesz szabad hordozni többé.

Közel a vérpadhoz egy ősz öreg ember feküdt, nem sírt, csak nyögött, szemei véresek voltak, ősz haját homokkal hinté tele, s a mint ott fetrenge, a népség összerugdalta őt. Hisz ez volt a kivégzendőnek apja…

Mint nézett a halálra-itélt, mint nézett a távolba, nem jön-e fehér zászló, a kegyelemparancs. De nem látott semmi fehéret. Le kelle térdelnie, kezeit hátra köték, haját lenyirták. Még mindig nézett a távolba, még mindig remélt, végre beköték szemeit, és nem láta többé semmit. Kétségbeesetten feszíté akkor kezein a kötelet, szét akarta azt szaggatni, de nem engedett az. Erősebben rántotta, még erősebben, – végre elszakadt, – e perczben gördült le feje lábaihoz. A vér magasra felszökellt, a hóhért fönn és az ősz embert alól összefecskendezé, az elszabadult test fejetlenül ugrált a téren föl s alá hánykódva, két kezével a vérpad szélibe fogódzott, míg a levágott fő kinyilt szemekkel bámult a bakóra.

És a néptömeg? A néptömeg tombolt örömében…

Másszor egy várost láttam égni. Kiknek házaik égtek, őrülten futottak alá fel s imádkozának az emberekhez és káromolták az Istent. Hát ha majd az egész világ fog égni, hogy fognak ezek jajgatni és ordítani akkor! kiknek pedig semmijök sem égett, azok összecsoportosultak, összedugták kezeiket, s gyönyörködtek a fölséges látványban.

S a látvány mindig nagyobbszerű kezde lenni. Tornyok gyulladtak ki s lángoltak föl az égre, mily nagyszerű szép volt.

Emeletes házban csecsemősírás hallatszik, ajtók és ablakok s fenn a gerendázat tűzlángban lobogtak. Ekkor egy bátor férfiu elszántan betört a zsarátnokzáporon keresztül a házba, a népség kiálta: minő nagylelkű férfi! visszajött, a csecsemőt ugyan nem hozta ki, de megtömte odabenn zsebeit ezüst és arany szerekkel s odább állt velök, mily nagylelkűség!

* * *

Pompás temetést láttam. Fáklyavilág kísérte a bársonynyal bevont, aranyszegekkel kivert koporsót, harsonák éneke siratta a kimultat, gyertyákat osztogattak és halotti czímereket és fátyolt minden kísérőnek. Meghordozák a halottat minden piaczon keresztül, s mikor a temetőbe értek, a megholt özvegye ráborult a koporsóra, leszállt a sírboltba vele, le akarta magát annyi nép előtt oly szép drága ruhában a földre vetni és hívni a halált.

Szegény asszony.

Később valakinek eszébe jutott azt mondani, hogy az ember halála nem volt természetes s a holtat ismét felvevék sírjából s úgy találták, hogy méreggel végeztetett ki a világból.

Az özvegyasszony ezalatt eltünt. Ki sem tudta hová?

Szegény asszony!…

Egyszer zivataros éjszakán a felháborodott tenger egy hajót temetett gyomrába, egyetlen férfi úszott a villámfénynél a haragos habokban. A férfi sírva kérte életét a tengertől, mondá neki: hogy honn síró családja, apró árvái vannak, kiknek kívüle nincs senkijök. A tenger hideg lény, sem szive, sem lelke, de meg tudta szánni a siralom fiát, parancsolt szörnyeinek, hogy azt ne bánthassák s kiveté őt sértetlen a partra. A parton kunyhók voltak felállítva, e kunyhókban emberek laktak, mely emberek a hozzájok folyamodó hajótöröttet – megették.

XII.

Irtóztatókat szokott lelkem álmodni. Kétségbeejtő, gyötrő képeket, miket az ébrenlét sem töről ki emlékemből, de mik ott ragadnak szivemben, újabb, sötétebb képekkel olvadva össze.

Egy óriási hegyet láttam egykor, melynek végtelen látása agyon fárasztá a gondolatot. Roppant fekete tömeg, alak és idom nélkül, láthatártalan oceán közepében. Semmi élet, semmi hang nem élt rajta; oldalain sem fű, sem bokor nem zöldült, csak a vihar vert oldalához veszni tért hajókat, s hosszú tengerútja felén a vándorfecske szállt meg vendégnemszerető kopár ormain. Éjenkint a viharok látogattak el hozzá.

És láttam, mint raktak e hegytetőre zsarnok várurak vastag sziklavárat, nagy nehéz falakat, sziklába vájt börtönt, nehéz rostélyokat a keskeny ablakokra. Rabszolgahad, ki embervérrel élt, lakott e várban, s kínzó ördögök, kik bor helyett emberkönyűket ittak, s Isten nevében átkokat követtek el. – – És elveszének mind. – – Mert élő volt a hegy. Gyomrában élő lángok laktak, s mikor nem tűrheté, melylyel elhalmozák, megrázkódék, kirombola, tüzével leszórta a rabszolgaság tanyáját fejéről, s haragja megolvadt ércztüzével urat és szolgákat mélyen eltemetett.

Még azután századok lefolyásáig hányt önvállaira lángokat, s a tengert maga körül tűzpatakokkal forralá fel, s nagy égő köveket dobált fel az égre, mely egykor menykövekkel sujtolá. Aztán kihűlt, lecsillapult dühe, kiégtek égre támadt lángjai, s most ottan áll a tengersivatag közepén, magánosan, testvértelenül, kopaszon. Olykor nehéz füst üli ormait, mit a vihar kanyargva kapkod szét a légbe, s magános éjeiben megrázkódik, megmozdul, mélyen dörg – s elcsendesül.

* * *

Másszor azt álmodám, hogy megöltem magamat.