Part 14

A fogoly utána nézett a menetnek, a míg rostélyától láthatá; azután hallgatá zenéjét, míg el nem hangzott; azután is úgy rémlett neki, mintha még mindig hallaná; azzal lefeküdt ágyára és várta, míg éjszaka lesz.

A porkoláb bejött hozzá, észrevevé, milyen sápadt.

– Tán beteg? kérdezé tőle.

– Semmi bajom.

Az éjjel nyögni hallották önt.

– Mit hallottak? kérdé a fogoly, ijedelmét alig tudva elrejteni. Ki hallott valamit?

– Az őr, ki itt az ajtó előtt jár, mondta, hogy úgy tetszett neki, mintha valaki nyögne, vagy csiszolna valamit a szobában.

– Igen, igen… Rossz álmom volt… Fel is keltem.

– Ne küldjek be önhöz valakit az éjjel?

– Köszönöm; ma már jobban vagyok.

A porkoláb szétnézett a szobában, megvizsgálta gyertyájával a falak szögleteit, az ágymelléket, az ablakrámákat.

– Nincsenek önnek alkalmatlan látogatói? kérdé a fogolytól, azt mutatva, mintha némi szobalakó rovarok után fürkészne.

– Nem tapasztaltam, felele amaz.

Miután gondosan körülnézte a szobát, eltávozott a porkoláb.

A fogoly izgatott arczczal ugrott fel fekhelyéről… «Sietnem kell. Vigyáznak rám, valamit vettek észre.»

A léptek kongása elhangzott a hosszú folyosón.

E közben éj lett, kétszerte sötétebb a börtönben, mint kívül.

A fogoly eloltá gyertyáját. Vánkosát, melyen hálni szokott, felfejté nagy sietve, s abból egy több ölnyi hosszúságú kötelet húzott elő, mely finom czérnából a legnagyobb fáradsággal volt összefonva, s melyhez úgy jutott a rab, hogy czérnát kért magának azon ürügy alatt, mintha harisnyákat kötne belőle unalomból. Felét azonban mindig kötélnek fonta fel. A kötél alig volt ujjnyi vastagságú, hossza körülbelül elégnek látszott arra, hogy a második emeletből, egy merész szökéssel megtoldva, lesegíthessen valakit.

A fogoly négy hónap alatt roppant munkát vitt véghez… Keresztül bontotta börtöne falát.

Ott, hol a kályhacső a falba volt róva, kezdé meg munkáját, gyanítva, hogy e csőnek valahol egy kéménybe kell kimenni. Fuvolájának egy réz billentyűjét ketté törte, s ennek élesebb végével aprónkint kikapargatá a kövek mellől az összetartó vakolatot.

Azon a helyen a füst megkapta a falat, úgy, hogy e munkája rögtön el lett volna árulva a bevájt fehér rovátkok által. Ezen akkép segített, hogy reggelenkint, mert csak éjjel dolgozott, a vájt hasadékokat beragasztotta kenyérpéppel, azt behintette kőporral, s gyertyája füstjével mindig befeketíté.

A kivájt kőport pedig éjjel rendesen fuvoláján keresztül kifútta az utczára, nappal semmi nyoma sem volt látható éjjeli munkájának.

Az egymásután kiszedett köveket és téglákat reggelre rendesen visszarakta helyeikre s nyilásaikat oly ügyesen el tudá rejteni, hogy a legvizsgább szem sem akadhatott volna rájuk.

Negyedik hónapra érzé a fal kongásáról, hogy a tulsó szobától már csak egy tégla vastagságú réteg választja el s a porkoláb gyanús fürkészése sietteté terve végkivitelére.

A mint minden nesz elcsendesült, a folyosón járó őr kopogását kivéve, fölállt székére, a kötelet dereka körül övezte, kiszedte egyenkint a téglákat, miknek helyén egy akkora nyilás volt látható, minőn egy ember keresztül bújhat.

– Vagy hatot, vagy vakot! mondá most magában elhatározottan, s a még ellenálló téglaréteget megtaszítva öklével, az túlnan zajosan omla le.

Ha valaki van azon teremben, úgy terve meghiúsult, ha senki sincs, sikerült.

Az őr a folyosó túlsó végin járt akkor, de mégis meghallá a zajt s oda jött a fogoly ajtajához hallgatózni.

A fogoly észrevette azt s székét zajosan tevé ágyához és nagyot ásított, mintha feküdni menne s ezzel támasztana zörejt.

Az őr gyanútalanul tovább ment, a fogoly ismét a kályhához tette székét, hogy a magasan levő nyiláshoz felkapaszkodhassék róla.

Lassan, erőszakos vonaglással, mint a hogy az óriás kigyó torkába szokott lecsúszni az elkapott madár, sajtolá keresztül magát a fogoly a szűk falnyiláson s fejtetőre lebocsátkozék a szomszéd terembe.

A mint sejté, az egy elhagyott konyhaféle szoba volt, egy kandallós terem, melyben télen át az őrök szoktak fűtözni. A kémény és tűzhely most elhagyatva állt.

A fogoly hirtelen föltalálta magát, egy ott heverő tőkét fölállított a tűzhelyre s arra felállva, szétfeszített könyökkel és térdekkel kezde felkapaszkodni a kürtő szűk torkába.

Néhány ölnyi magasra jutott már fáradságos küzdelemmel, midőn fejével egy keresztülálló vasba ütődött, mely a kémény nyilását merőben elzárta… Nem lehetett mellette elcsúszni… Ki kelle bontania a vasat… Zsebébe nyúlt, a széttört rézbillentyűt keresve… Nem volt ott, azt börtönében feledte… Néhány pillanatig gondolkozott, hogy mit tegyen? Nem volt egyéb hátra, vissza kellett mennie börtönébe azon darabka rézért… Ugyanazon úton, melyen jött, ismét visszacsúszott, bemászott a faltörésen, megkereste az ágya fenekén a keresett segédeszközt s újra kezdé fáradságos törekvését.

Ismét följutva a kéményt elzáró vasrúdhoz, annak egyik végét a rézdarab segélyével kivájta a falból, s kivette a vasrudat… Az egész munka tovább tartott félóránál, de a kivett vasdarab most igen hasznos eszközzé vált kezében; a mint a kémény legtetejéhez ért, ott kettős keresztvas állt ismét útjában, melyet csak az elhozott pálczával lehetett képes kifeszíteni… Már látta a világosságot, mely a szűk nyiláson a csillagos égről lesütött hozzá… Ekkor hirtelen egy új kétségbeejtő gondolat rázta végig lelkét: «hát a kötél hol maradt»?… Eszméletét kezdé veszteni… Újra visszamenjen-e oda, honnan megszökött?… Most harmadszor megkisértse az utat visszafelé?… Lelke elveszté bátorságát… Inkább le fog ugrani fejtetőre a házhéjáról, mintsem még egyszer visszatérjen… A kétségbeesés e pillanatában jutott eszébe, hogy hisz a kötél, a mit keres, vele van, ruhái alatt derekára kötve… Megkönnyebbülten sóhajta fel s néhány pillanat mulva kitörve a kémény tetején, a házhéj cserepein egyik szelelő ablakig kúszott alá s leoldá derekáról a kötelet.

Nagyon megcsalta magát! A kötél tán elég leendett a második emeletből leereszkedni rajta, de kifeledte számításából azt, hogy ő legalább négy ölnyivel van most börtönénél magasabban s a kötélen túl még legalább hat ölnyi mélység vár reá.

Szétnézett… Hogy segítsen magán?… Bemászott a padlásablakon, ott hosszú léczeket talált a gerendákra felrakva. Egyet kihozott. Lemászott vele a házhéj csatornájáig. Át próbálta nyujtani az átellenben levő háztetőre. Odáig nem ért. Hanem túlnan volt egy szűk sikátor, mely egy palotaszerű épületet választott el a börtönépülettől. Annak csatornája egy messze kinyúló rézdelphinben végződött. Úgy látszék, hogy a lécz át érhet odáig. Örömmel tapasztalá, hogy nem csalódott.

Attól függött minden, hogy a lécz megbirja-e terhét?

Ujra visszament a padlásra. Négy léczet a kötéllel összekötött. E keskeny hidat keresztül tette a két ház csatornája között s a végsőre elszántan, rálépett a lélekvesztő hídra.

Alant hajborzasztó mélységben a néptelen utcza kövezete látszék. Egy szédülés, és ő agyonzúzza magát. A hajlékony léczköteg úgy ingott minden lépte alatt, szerencséjére nem nézett le a földre, hanem csak az égre föl, s lábaival tapogatózott a következő lépés után.

Alig volt még a veszélyes útnak felén, midőn hirtelen úgy teszék neki, mintha az utcza túlsó végén az alguazilok szabályos lépteit hallaná közelíteni, sietnie kellett. A nyavalyatörés borzalmával tekinte maga alá s pár tántorgó lépéssel a tulsó háztetőre vetve magát, ott lerogyott, annak érczcsatornáját kétségbe esett erővel ragadta meg s ott feküdt, míg az őrjárat léptei újra elhangzottak. Ekkor föltekinte ismét. Bátorsága kétszeresen tért vissza a kiállt veszély után. Börtönén kívül volt már.

Áthúzta magához a veszélyes hidat, melyen átjött, leoldá róla a kötelet, a léczeket beeresztette a házhéj ablakán s a kötél egy végét derekára kötve, a másikat a csatorna egy kiálló vaspántjára hurkolta s leereszkedett a második emeleti erkélyre.

Alig volt attól egy lábnyomnyira, midőn a vékony czérnakötél közepén ketté szakadt. Ha egyenesen a földre ereszkedett volna, most agyonzúzza magát. Igy azonban az elszakadt kötél épen elég volt neki arra, hogy annálfogva az első emelet erkélyéig lebocsátkozhassék.

De most hova?

Az utczára nem szökhetett le, mert lábai épségét koczkáztatá, mi további menekülését gátolta volna meg; azonkívül az ott járó őr is észrevehette volna.

Utoljára is arra határozta magát, hogy be fog menni a házba az erkély-ajtón keresztül, s iparkodni fog onnan aztán valahogy kijuthatni; ha máskép nem, a legelsőt a kivel találkozni fog, megragadja s fenyegetéseivel ráveszi, hogy nyissa fel a kaput. Akkor aztán lefut a bástyalépcsőn; ha utána lőnek és találják, jó; ha nem találják, bele veti magát a Manzanaresbe s keresztül úszik rajta, onnan aztán el a hegyek közé, vagy akárhová…

E határozott szándékkal benyúlt az erkélyablak nyitott redőnyein s a kulcsot a zárban találva, azt elfordítá. Az ajtó kinyilt. A szökevény egy nagy teremben találta magát. Jobbra is balra is nagy szárnyas ajtók nyiltak bele.

Néhány pillanatig ott állt határozatlanul, nem tudva magát tájékozni, hogy jobbra, vagy balra induljon-e neki?

Végre is vaktában benyitotta az egyik ajtót s azon keresztül egy sötét szobába jutott.

Tapogatózva körülment, s az átelleni falon ismét egy ajtóra talált, de az be volt zárva. Koczkáztatá, hogy a legkisebb zörejre elárulja magát… Vissza akart fordulni, hogy a tulsó szárnyon próbáljon szerencsét; ekkor, a mint tapogatózik, egy szőnyegajtó kilincse akad kezébe. Megnyomja, az ajtó kinyilik. Valami szűk, sötét folyosó feketéllett előtte, minők szoktak régi úri házaknál lenni, egyedül az uraság magánhasználatára elkülönítve. Belépett. Mindegy volt neki, akárhova fog az vezetni; egy lépéssel odább jutand. A folyosó padlata puha pokróczokkal volt beterítve, lépteinek semmi hangja se hallatszott. Végre ismét egy szőnyeg-ajtóra bukkant, mely a folyosó tulsó felét zárta. Az is nyitva volt. Benézett. A szobában nőcselédek aludtak, egy falra akasztott lámpa vetett körül világot. Senki sem volt ébren. A szobából ismét két szőnyegajtó nyilt két ellenkező oldalra. Nem sok ideje volt válogatni, melyiket nyissa fel? a melyikhez közelebb volt, benyitott.

Ismét egy másik hálószobában lelte magát. A szőnyegajtó az alcovenre nyilt. A hálóterem halavány tejüveggel leborított éji lámpától volt homályosan átderengve. A tárgyak alig tüntek elő a félsötétben.

Az alcoven fenekén egy menyezetes ágy volt, melynek virágos selyemfüggönyei földig le voltak eresztve. A halk álompihegés hangja tanusítá, hogy ott alszik valaki.

E szobából nem volt többé kijárás.

A szökevénynek hirtelen egy eszméje támadt; az ágy mellett egy nagy képrámát látott fekete damaszttal lefüggönyözve; a függönynek hosszú, vastag selyem zsinege eszébe juttatá, hogy ezen könnyű volna neki az erkélyről lebocsátkoznia s akkor csak az volna még a kérdés, hogy az őr golyója eltalálja-e, vagy sem?

Rögtön hozzá fogott e zsinórt lebontani a rámáról s midőn készen volt vele, a függönyök lehullottak a képről.

A szökevény ijedten tántorodott vissza. A kép, mely előtte állt, őrült iszonyattal töltötte el lelkét. Merev szemmel, elképedve bámult reá. Egy élő emberreli találkozás nem ijesztette volna meg, de e kép elsápasztá arczát, a vér fagyott meg ereiben.

A nagy kép alatt egy kis fekete könyv hevert, annak tábláján ismét ugyanazon képet látta. Odanyúlt. Vonagló reszketéssel nyitá fel a könyvet, beletekintett és e sorokat olvasá benne:

«Ma is boldogtalan voltam, ma is eszembe jutottál. Ma is megsirattalak, ma is megbocsátottam…»

– Én Istenem! hol vagyok? Kiálta a szökevény hangosan, magáról elfeledkezve, s kiejté reszkető kezeiből a könyvet.

A támadott zajra megmozdultak az ágy függönyei. Egy hófehér kar félretakarta azokat s egy halvány női arcz tekinte elő közülök.

A nő hirtelen, tompa, elfojtott sikoltással veté magát vissza ágyába, a mint ez alakot meglátta maga előtt. A szökevény rabruhája össze volt tépve és fenve a szökés viszontagságaitól s vérehagyott arczára, merev szemeire s elsápadt ajkaira iszonyú volt tekinteni e csöndes éjféli órában.

Egy szót nem tudott szólani, egy mozdulatnak nem volt ura. Lábai a földbe gyökereztek.

Percz mulva ismét előtünt az úrnő párnái közül. Most már éber lélekjelenléttel fordult az éjféli ijesztőhöz.

– Ne tartson tőlem, mondá neki, nem fogok zajt ütni. Itt kulcsaim. Fogja. Amott a szekrényben állnak ezüstneműim. Iróasztalom nyitva van, ott találand ön pénzt. – Vagy attól tart ön, hogy cselédeimet találom hívni? Megálljon. Magam fogok önnel menni. Forduljon el kissé.

S e közben az öntudat teljes nyugalmával kapta magára könnyű selyem éji burkonyát s szeméremőrző vigyázattal lépett ki ágya függönyei közül, rózsás lábacskáival himzett papucsait keresve.

Olyan szép volt…

Hosszú fekete haja rendezetlen fürtökben hullott alá liliomos vállaira, sötétével halvány arczát még fehérebbé varázsolva, kezével összetartá keblén a tapadó éji burkonyt, melyen keresztül még a szív sebesebb ütései is láthatók voltak. Egész arczán, magatartásában valami fönséges volt az a nyugalom, mely a segélytelen veszély pillanatában föntartotta lelkét.

– Jőjjön ön, mondá halkan a vad iszonyatos alakhoz fordulva, a nélkül, hogy ajkai vagy kezei reszketnének. Jőjjön. Magam fogok átadni mindent.

A megszólított minden hangnál jobban-jobban reszketett. Szemei azon vadállati ijedelemmel voltak a hölgyre függesztve, melylyel a farkas szokott nézni az emberre, kivel véletlenül találkozott, midőn nem tudja, hogy elfusson-e, vagy rárohanjon?

– Istenem, hát mit akar ön? kérdé a nő megdöbbenve, midőn látta, hogy az ember nem akar megmozdulni, s szemeibe egy könyű lopózott, tanújeléül annak, hogy lélekereje fogyni kezd.

E pillanatban az ijesztő alak összerogyott lábai előtt s két kezét arczára tapasztva, elkezde keservesen, fuldokolva sírni.

– Szentséges Isten! kicsoda ön? kiálta fel a hölgy, amaz erőszakos asthmaticus hangon, mely a suttogó beszédben az indulatot fejezi ki.

A szökevény erőszakosan fojtá el sirását s föltekinte, de még mindig térdenállva maradt. Arczára a könyek után nemesebb, emberibb vonások tértek vissza. A képre mutatott.

– Egykor, valaha, úgymond halkan, e kép eredetije voltam, most szökevény vagyok.

A nő egy nyugtalan sikoltással kapott szivéhez. Öröm, fájdalom, őrült ijedtség s tébolyító meglepetés vonaglott egy pillanatban keresztül lelkén. A másik pillanatban önfeledő szenvedélylyel rohant a férfi felé.

– Diaz!

Az elfordított arczczal, karját visszatartólag terjeszté ki a nő elé.

– Igaz. Igaz, mondá a nő, szemeit lesütve s megállt előtte búsan, mint egy szobor. A férfi még mindig térdelt.

– Az én kezem nem nyúlhat te hozzád, monda Diaz szomorúan. Üdvömet elvesztém örökre. De mi nekem a túlvilági üdv ahhoz képest, a mit benned elveszték! Oh mennyit szenvedtem s mennyit fogok még szenvedni!

– Én is. – Én is. Rebegé a hölgy, karszékébe rogyva s zokogó arczát kezeire hajtá.

– Ismered vétkem nagyságát, lehetetlen, hogy szeress. Ismered szerelmemet irántad, lehetetlen, hogy gyűlölj. Ugy-e jó lesz mindkettőnkre nézve, ha meghalok?

– Ha meghalunk. Igazítá ki a hölgy.

– A börtönben nem lehet meghalni. Olyan soká él ott az ember, s a halál is rút ott, mint az élet. Ki kelle törnöm onnan. Nem élni, hanem meghalni. Hiába is maradtam volna tovább, nem javultam semmit. Lelkem most is olyan vad, mint volt akkor, midőn megtudtam, hogy téged bántott valaki, s a mint megöltem akkor, megölném most.

– Oh ne szólj így!

– Vétkemért meg tudok halni. Ezzel tartozom neked, tartozom megbántott Istenemnek. Megteendem. Még egy utolsó szót: tudtad, hogy én e börtönben vagyok?

– Azért jöttem ide lakni, hogy közel legyek hozzád.

– Te voltál azon ismeretlen hölgy, ki börtönömben napról napra gondoskodtál rólam.

A hölgy némán inte.

Diaz mélyen felsóhajta.

– Gyanítám. Légy áldva érte. Jusson eszedbe, hogy e gondolat boldoggá tesz halálom órájában.

Ezzel fölkelt a férfi s indult kifelé.

A hölgy odalebbent mellé, megragadta kezét s annyi nőiség, annyi gyöngéd érzelem volt szavaiban, midőn ezt suttogá: «én megbocsátottam neked».

– Köszönöm. Köszönöm, Serena! Óh mi rég volt, midőn e nevet kimondtam. De ha te megbocsátasz is, ha megbocsát maga az Isten, az emberek nem fognak megbocsátani soha.

– Megállj. Van még egy út, mely bűnbocsánatra vezet. Van egy gondolat, mely megtisztít. Van egy mód, mely visszaád az életnek, az emberiségnek, a becsületnek és nekem… Ez a csatatér. A zászlók ki vannak tűzve, eredj oda. Ha elesel, úgy sírod meg van áldva, emléked meg van siratva. Ha visszatérsz, az egész hon egy bűnbocsátó kezet nyujtand feléd, nőd egy szerelemtől reszketőt.

A férfi imára kulcsolá kezeit. – Isten, Isten! te angyalodat küldöd hozzám, hogy felemeljen! te a dicsőségen keresztül nyujtod felém irgalmad olajágát. Elmegyek érte a halálba és elhozom azt, vagy ott maradok, a hol az terem.

Szólt és csókokkal halmozá el a kezet, mely megmutatta neki az égbevezető utat.

– De így nem lehet eltávoznod, szólt Serena, Diego öltözetére mutatva. Mindenütt fölötlenél vele. Jer velem. Öltönyeidet, miket egykor viseltél, mind ereklyeül tartogattam meg, most vedd hasznukat. S ezzel egy ruhaszekrényt nyitott fel, melynek öltönydarabjait a mint férje egyenkint magára szedte, akként tünt mindinkább ki a hasonlatosság közte és az arczkép között.

Serena mégis annyira megváltozottnak találta őt.

– Hogy meghalaványultál; milyen beesettek arczaid…

– Megnőtt szakállam teszi azzá… Te nem változtál semmit.

– Senki sem fog így rád ismerni. Burkolózzál e köpenybe; vedd e pénzt, mind. Én tudok magamnak holnap ismét teremteni. Neked szükséged lesz rá. Rögtön, még ez órában fogadj gyorsszekeret, eredj Toledoba. Ott jelentsd magadat Cuesta Coronelnél, ő mint önkénytest be fog sorozni s elküld Arragoniába. Igy nyomodat vesztik, míg egykor magad fogod nevedet büszkén bevallhatni ismét. Akkor – újra találkozunk.

– Mához egy évre kivívom magamnak vagy az életet, vagy a halált.

– Most siess e házból kijuthatni. Még éjjel van, mindenki alszik. Fogd e kulcsot, az udvar hátulsó részében van egy kis szögletajtó, azon észrevétlenül kimehetsz a mellékutczába. Odáig vezetni foglak, hogy el ne tévedj.

Ezzel Serena gyertyát gyujtva egy kis kézi gyertyatartóban, megfogta férje kezét s néhány szobán keresztülvezetve, egy rejtekajtóhoz vivé, melytől keskeny csigalépcső vezetett le az udvarra; ott elbucsuzott tőle, megszorítá kezét s maga az ajtóban maradva, ott várt, míg férje az udvarra leért.

Hallá, mint kopog végig a kövezeten.

– Lassabban, szólt aggodalmasan susogva. Azt hivé, hogy az hallani fogja e hangot.

Már hallá, hogy az ajtóhoz ért s a kulcsot a zárban megfordítá, midőn a sötétben hirtelen fölkiálta egy hang: «tolvaj»! s utána több lármahang keletkezett minden oldalról, zajosan kiáltozva: «tolvaj, fogjátok el!» s egyszerre több lámpa fénye világítá meg az udvart.

Dinita, a grófnő cselédje észrevevé, hogy úrnője hálószobájában valami férfi beszél, s rögtön sietett azt hírül adni a kapusnak; ez felkölté a cselédeket s midőn Diego az ajtóhoz ért, három-négy férfi rohant egyszerre minden szegletből reá, tolvajt kiáltozva.

Serena szédülni érzé agyát.

Diego azonban e megtámadásra hirtelen visszafordult, megragadott kettőt üldözői közül s egy pillanat alatt jobbra-balra dönté őket, míg azoknak, kiknek lámpás volt kezeikben, egy pár ökölcsapással kiverte azokat kezeikből, a midőn aztán a sötétben nem lehete egyebet hallani, mint egy zajos tülekedést, melyből olykor egy-egy hangosabb puffanás s az azt követő jaj hallatszott elő.

Diegonak már sikerült az egész háznépet agyba-főbe verni s e közben félig kinyitni az ajtót, midőn egy hang, melyben a kapuséra lehetett ismerni, elkiáltá: – fussatok az alguazilokért!

Serena összeborzadt. Ha férjét itt kapják, veszve van. Hirtelen elfeledve mindent, csak Diego veszélyét látva, felszakítá az ablakot, melyen keresztül a jelenetet nézte s a magasból alávilágítva, lekiálta:

– Bocsássátok őt szabadon.

A cselédek szemtelen arczczal fordultak a hölgy felé, minden arcz gúnyosan mosolygott rá.

Diego haragos vörössé vált a düh miatt, a mint ezt észrevette.

– Mit akar az asszony! kiálta fel magán kívül. Nekem semmi közöm önhöz. Én tolvaj vagyok, lopni jöttem.

– Úgy le kell lőni. Rikácsolá a kapus.

– Megálljatok! kiáltá Serena kétségbeesve. Félre onnan. Senki se merje bántani. Bocsássátok szabadon. Én parancsolom.

– De hát ki ez az úr? dünnyögé a kapus.

– Azt én tudom. Senkinek semmi köze hozzá.

– Ha úgy van, felelé a kapus szemtelen meghunyászkodással, úgy gyerünk aludni, szólt vállat vonva, s míg gúnyolódó bókkal hajtá meg magát Diego előtt, Serenára egy mondhatlanul sértő vigyorgást vetett, különféle kifejezésteli arcz- és kézmozdulásokkal kisérve.

– Nevess gazember! kiálta Diego, észrevéve a szemtelen vigyorgást, s úgy csapta pofon a vén faunust, hogy az kiesett az udvar közepére, s azzal még nekiállt egyet rugni rajta.

– Siess! az Istenért siess! sikolta Serena a kétségbeeséstől környékezve.

Diego gyorsan felszakítá az ajtót, s eltünt szem elől.

IV.

Egy év lefolyt. Langy májusi éjszaka van. A francziák elhagyták Madridot, csak a Buen-Retiro erősség van általuk megszállva.

Madrid utczái sötétek. Egyetlen lámpa sincs meggyujtva, az ablakokban nincsen gyertyafény. Minden néma. A lakosság kiköltözött a városból. A családok az erdőben ütöttek tanyát. Benn a városban hallgatás van az üres utczákon és sötétség.

De távolabb, a Tajo partjain, ott fény van és élet. Száz meg száz őrtűz világít az erdőben, mintha a csillagok mind egy mezőre szálltak volna le pihenni.

Egyike körül ez őrtüzeknek fiatal katonatisztek ültek, punchot készítve tréfás beszéd között, egy pár a fűben hevert ábrándozva, egy közülök, kinek vállrózsája törzstisztet enged sejteni, rhumot égetett egy cseréptálban.

Ha jól megnézzük, ismerősünkre találunk benne, ő azon demokrata, kivel Serena grófnő estélyén találkozánk. Akkor még nem volt katona, hanem egy év sokat változtat az emberen.

– Jó estét bajtársak! szólt egy újon érkező tiszt, szürke köpenybe burkoltan; csak félszeme látszott, a másik selyem-kötelékkel volt fedve.

– Adjon Isten! felelének a körben ülők; senki sem látszott őt ismerni, hanem azért a katonavilágban mindenki pajtás.

– Úgy látszik, már te sem ismersz? szólt az érkező a demokrata vállára ütve, s annak arczába tekintve.

– Ah! Lehetetlen! kiálta fel az csodálkozással, a mint jobban megnézte a jövevényt, te vagy Jacinto?

– Szép vagyok így félszemmel, ugy-e?

– Ah, ah?

– Kiütötték biz azt Ciudad Rodrigo ostrománál ablakostul együtt.

– No de hozott Isten. Maradt még másik.

– Csakis azért jöttem ide, ha valahogy még ezt a másikat is ki tudnám üttetni.

– Ez fölséges találkozás. Poharat fiuk ennek a vitéz bajtársnak. Méltó, hogy közöttünk üljön. Minő véletlen összejövetel.

– Még csak don Aquiles hiányzik közülünk, hogy együtt legyünk. Csoda dolgokat beszélnek az öreg legényről. Mindig sír-rí a sok vérontás felett, s mégis mindig ő nyargal elől a csatában. Mondtam én, hogy «vas a feje».

– Dejszen, ha vas lett volna a feje, akkor ő vitte volna el a golyót, nem az őtet, viszonzá Jacinto, kedélyesen letelepülve a fűbe, a többiek mellé.

– Ah, mit mondasz? szólt emez, a tréfából szánalomra sülyedő hangon.

– Leütötte biz annak a fejét egy franczia ágyú, úgy hogy maga sem vette észre; még azután is rajta ült a lovon, fej nélkül kergette az ellenséget.

E hír kissé lehangolta a demokrata kedélyét.

– Tehát csakugyan azért jöttél fel Madridba, hogy Buen-Retiro ostromában részt vehess? kérdé Jacintótól.

– Első voltam a Ciudad Rodrigoi sánczokon, itt is az akarok lenni, szólt ez, szivarát meggyujtva a tűznél.

– De már abban megelőzlek, pajtás, szólalt meg ekkor egy hang a beszélők háta mögött. Az egy fiatal ezredes volt a fűben elheveredve.

– Kicsoda? kérdé don Jacinto felpattanva.

– Én.

Don Jacinto hátranézett a megszólalóra, tréfás büszkeséggel.

– Menykő fiu az, bizonyítá a demokrata. Közkatonából lett ezredessé.

– Magam sem generálisból lettem azzá.

– Akármiből lettél, de oda nem mégy előttem, állítá a fűben heverő.

– Hinni, vagy fogadni és nem feleselni; szólt Jacinto kezét nyújtva elé.

– Akármibe. Egy országba! viszonzá ez amannak tenyerébe csapva.