Part 13

– Lesz mindjárt. Rögtön hozok egyet, szólt tréfásan mosolyogva a grófnő s széttekinte vizsga pillanatával s ekkor meglátta a zongoránál ülő divathölgyet, ki ismét bámulatot követelő arczczal játszott a zongorára terített zsebkendőjén keresztül. Akadt is egy pár meghasonlott kedély, a ki ott állongott a csodájára.

– Ah, minő szemfényvesztés ez megint, jó Zia! szólt odaszökelve donna Serena, hisz ez nem művészet, csak mesterség, játssza ön e helyett inkább a «la hija del campo»-t; ah azt ön pompásan szokta játszani; meglássa, több hatást fog vele elérni.

A jó dáma megfogadta az intést s az ismert induló legelső accordjaira felhangzó taps és éljenzaj a szomszédteremből bizonyítá, hogy donna Serena nem csalódott.

Donna Serena ez alatt a szomszédterembe suhant, hol éltesebb hölgyek ültek kártyaasztalaiknál; egy whisztező dáma mellett félig elrejtve ült egy ifju szőke asszony, nem látszott részt venni semmi mulatságban, egészen félrevonult.

Ez egy bájos angol nő volt, kit egy év előtt fiatal spanyol caballero vett nőül. Egy szelid, halavány teremtés, nagy, mély kék szemekkel, hosszú fürtös selyemhajjal, szende, komoly, gondolkozó arczkifejezéssel. Egyszerű fehér creppruha volt rajta, melybe gyöngéd szinezetű selyem virágfüzérek voltak szőve.

Donna Serena odahajolt a szende, gondolkozó hölgyhöz s e szókat súgta fülébe:

– Férjed megérkezett.

A hölgy arczán könnyű rózsaszín hajnallott végig, szemei egében futó csillagok villantak le. – Csak maradj, biztatá őt Serena, ide fog jönni. Az angol hölgy visszaült helyére, jóval izgatottabb, mosolygóbb arczczal, mint azelőtt.

Serena sehol sem lelte, a kit keresett. Végre betekintett boudoirjába.

– Ah ön ide rejté magát! kiálta, rátalálva a könyvek és ujságok közt turkáló férfira. A hajlam elárulja magát; ön nem tudja megtagadni a tudóst, a hol könyveket lát. De így elbúni! Nem szokott ön tánczolni?

– Arra vén ember vagyok, úrnőm, felele a megzavarodott férfi, ki minthogy tudósnak hallá magát gyanusítani, jogot érzett magában bétiseket mondani.

– Tehát jőjjön velem, monda a házi nő, karját a makacsul ülve maradó democratáéba öltve. Valakivel meg akarom önt ismerkedtetni.

– Vajjon? kérdé a férfi, még mindig ülve maradva.

– Don Aquiles de Mendoza.

– Ah, a derék férfiu, kit don Godoy jobb kezének neveznek, bár inkább nevezhetnék balkezének, mert szüntelen ügyetlenségeket követ el! kiálta föl kaczagva a férfi. Ez érdekes találkozás lesz! S azzal hagyta magát a grófnő által keresztül vezettetni a teremeken s a magas, kopaszhomlokú úrral, ki disputáló társat keresett, szembesíttetni; donna Serena azzal magukra hagyta őket s mire a terem tulsó oldalához ért, egy hamiska pillantást vetve vissza, elégülten látta a két férfit neki hevült arczczal vitatkozni. Tűzben, lángban állt mind a kettő.

A jó tiant ez alatt kidült a physikai fáradság miatt a zongora mellől. Soha nagyobb hatást még nem aratott művészeténél fogva, a dicsőség és fáradság miatt csak alig lihegett.

– Ön felülmulta ma önmagát, szólt Serena nagynénjéhez oly hangon, melyet szabad volt komolynak is, tréfának is venni.

– A fiatalság el van ragadtatva, kedves öcsém; ha még hallhatnám tőled «a maurok búcsúdalát Cordovától», ez est örömei semmi kivánni valót sem hagynának számomra hátra.

Serena észrevevé az ajánlatból, hogy a jó tante halálig kifáradt kedvencz művészetében s így lehetetlen volt azt el nem fogadnia. Leült tehát maga a zongora mellé s elkezdé játszani «a maurok búcsúdalát».

A legelső accordokra elcsendesült a szomszédtermek zajos mulatsága, a vigadók halkan, ihletten gyülekeztek a zongorázó hölgy körül, minden szem rá volt függesztve.

Mintegy harmincz éves lehetett a szép háziasszony; azon korban, midőn az európai nők legszebbek szoktak lenni. Nemes vonalmú arczán valami fönséges lemondás szenvedése volt megdicsőülve. Mondják, hogy több év előtt nagy szerencsétlenség történt vele. Senki sem beszélt róla örömest.

A mint ujjai végig futkostak a zongora elefántcsontjain, e fehér, csaknem átlátszó alabastrom kezek, azon dalt költve hangra, melynek szerzője, öndalától lelkesülve, midőn azt bevégzé, főbe lőtte magát; karcsú, deli őztermete felmagasult ilyenkor, szemeiből valami földfeletti fény sugárzott elő, fehér homlokán úgy reszkettek az ébenfekete fürtök. Szótlan ajkairól beleszólt a sóhaj a bús, a lelkesítő zengeménybe. Minden hanglejtés, minden érzelemcsendület, mely a húrok alól kiszabadult, meglátszott élveteg arczán, melynek vonalain szép lelke látszott honolni. A szelid őrjöngést, mely e dalban szerte ömlik s annak szenvedélyes változatait, a búskomor ábrándokat, a fájdalom óriási nyomását, mely alatt az erős lélek sír, a gyönge megőrül, együtt kisérte szép lelke; arcza fehér volt, mint a liliomlevél; ajkai rebegtek; szemei egén mintha felhők vonultak volna végig csöndes repüléssel; habkeblén reszketett az odatűzött halavány kék jáczint… És mikor azután jöttek a végkitörés kétségbeejtő haraglobbanásai, a szomorú dicsőség sötét piros reménye, vad, volcanhevű hangok viharos zenéje, akkor arcza kigyulladt, a belső égés lángja viszfényt vetett reá, szemeiből brilliantvillámok löveltek szét s félig nyilt rózsapiros ajkain egy dicsőűlt, elragadó mosoly hasadt meg, melyért éltét vetné oda akárki. Azután ismét alászállt a dal, ellassult, haldokolva, sírva, sóhajtva elenyészett, mint a hattyú végső szárnycsapása. A szép hölgy arcza fehér lett ismét, mint a vadrózsa levele, lehajló pilláin egy könycsepp gyémántja ragyogott.

Minden arcz felé volt fordulva, minden lélek lelke után repült. Nem egy ifju kebléből szakadt fel titkos, önkénytelen sóhaj. Senki sem érzé magát elég magasnak arra, hogy őt elérhesse. Nem volt méltó senki arra, hogy őt birja. E magasztos alak előtt hódolattá, imádássá változott a szerelem. Örömet nem adott ő senkinek, de a fájdalom, mely tőle jött, sokszor édesebb volt minden kéjnél, a mit asszony adhat. Úgy kellett neki virulnia, mint az egyetlen virágnak, melyből nincs több, hogy mindenki örüljön neki és senki le ne szakítsa, melynek birását irigyelné az ember saját magától is.

Mindenki el volt ragadtatva, még a két vitatkozó politikus is annyira elfeledkezett magáról, hogy egymás karjába füződve merengett a lelkesült hölgy arczán.

E pillanatban egy újonérkezett férfi tolakodott keresztül a méla vendégcsoporton, piquant arczával keresztültekintve az előtte állók fejei fölött. Hegyes spanyol szakálla, sovány, satyricus arcza, nagy szellemi erőt eláruló homloka, villogó szemei, miknek egyike elé egy négyszögű szemüveg volt szegletbe szorítva, sajátságos föltünést adtak külsejének, mely egyike volt azoknak, a miknek gúnyora a társadalmi körök ostora szokott lenni.

A mint Serena észrevette az érkezőt, hirtelen mosolygó arczczal szökött fel zongorája mellől s vendége elé sietve, azt kézen fogta s bemutatá a társaságnak:

– Don Jacinto unokabátyám!

A kör rögtön széttágult az érkezett előtt, helyet adva neki, míg az fixirozó tekintettel nézett szét a vendégseregen, mintha senkit sem ismerne meg közülök.

Legelébb egy fiatal őrnagy ugrott elé, egy szép, pörge bajuszú lancier s katonásan rázta az érkezett jobbját.

– Kicsoda ez az ember? kérdé a gróf félretekintve, comicus vértagadási minával. S azzal tetőtűl talpig mustrálva megköszöntőjét. Te volnál az én sógorom travestált árnyéka, a ki két hónap előtt az egyetembe volt temetve?

A társaság felkaczagott.

– Oh még többen is vannak itt idegenek, a kiket két havi távollét után nem fogsz megismerni, szólt tréfásan Serena s a csoportozat közé nyúlva, a szép nyúlánk angol hölgyet vezeté a férfi elé kézen fogva, ki örömtől derült arczczal nyujtá felé kisded, szépidomú kezét s édes csengésű hangon és a legtisztább kastellan kiejtéssel mondá spanyolul: «hozott az ég, kedves férjem.»

Donna Serena örömében gyermekiesen tapsolt kis kezeibe, maga a gróf is elfeledé egy pillanatra magát s míg arczán a gúnyoros kifejezést a legédesebb meglepetés öröme váltá fel, odahajolt szép neje kezéhez s azt szenvedélyesen, indulatosan megcsókolá. Midőn arczát fölemelte, az előbbi kötelőzködési szenv kaczaj közt tért vissza arra.

– Ah! kiálta nevetve Serenához, te az én nőmből, míg oda voltam, valóságos kedves kis… papagályt csináltál.

– Azt hiszi ön?

A két nő jelentékeny pillantást váltott egymással.

– Azonban, hogy annyi ismeretlen után egy pár ismerősre is találjon ön nálam, szólt Serena a grófhoz, ime forduljon ide, s azzal a két politizáló férfi elé állítá őt.

A gróf ajkán egy komikus «Hah»! lebbent ki, mint egy rögtön elfojtott kaczaj kezdete, melyet egy még mulatságosabb néma főhajtás követett, miközben a gróf mómusi arczkifejezéssel igen észrevehetőleg keresztett vetett magára. – A democrata észrevette s nevetve szólt:

– Ugy-e, édes gróf, nem jó az ördögöt a falra festeni!

– Plane kettesével. Ha látná don Manuel Godoy saját jobb kezét don Escoiquiz karjába fűzve!

A két férfi csak ekkor vette észre, hogy karöltve áll s egyszerre kiemelte karját, míg a gróf nevetve tolta magát közéjük, mindkettőt karjára fűzve.

– Legyek én önök közt az összetartó kapocs.

E perczben megnyiták a szolgák az étterem szárnyajtait s a spanyol etiquette ellenére a vendégek egymás kinálgatása nélkül siettek az asztalokhoz.

Itt lehete együtt látni az egész vendégsereget, mely eddig a többi termekbe szét volt oszolva s ekkor tünt fel legszembeszökőbben: mily sajátságos alkatrészekből volt e társaság rendezve.

Az akkori napok minden szinezetű és véleményű celebritásai, büszke grandok, még büszkébb republikánusok, egy-egy elhirhedett költő, majd ismét egy vénebb katonatiszt, amott egy falhoz támaszkodó ujságiró, fiatal, sötétarczú népszónok, vén mosolygó hidalgok s mind e különnemű, fajú és érzelmű tömeg, a közte elömlő hölgyvilág által, mint egy virágkoszorúval egymáshoz kötve, egybeolvasztva.

– A szándék szép, monda Jacinto Serena karját magáéba fűzve, te közel akartál bennünket egymáshoz vezetni; most jer tekints szélylyel és számítsd fel a hatást, melyet eszközöltél. S azzal körülvezette szép rokonát a teremben.

– Nézd e becsületes embereket, szólt Serenához, mi alatt úgy tett, mintha egy süteményről levett czukorfiguráról beszélne neki, melyet kezében tartott; mint külön vonják most is magukat. Egyik szögletben egy csoport, másikban a másik. Csak akkor szólnak egymáshoz, a mikor összevesznek. Nézd, amott a békefőnök egy párthíve jött össze don Infantadó egyik emberével; don Manuel emberének arcza savanyú, az Infantadoé mosolyog. Most meglátják egymást. Nem kerülhetik ki. Egyszerre a manuelita kezd el mosolyogni s az Infantadoé ölt komoly képet. Szólnak egymáshoz egy pár szót s azzal elfordulnak. Most ismét a béke emberének képe lesz hosszú, míg amaz szakállába nevet. Lehetetlen ezeket amalgamázni, édes madame Rolandom.

A grófnő kivonta karját Jacintoéból, a gróf ezzel elhagyott democratájához sietett, kivel don Godoy jobb keze ismét nagy vitában volt, egyik ujját annak gomblyukába akasztva.

– Mondjatok egy toasztot, szólt don Jacinto, szétválasztva a két szellemi gladiatort.

Don Aquilez rögtön fölemelkedett s egy-két elmés és ragyogó mondatban felköszönte mindent, a mi az összegyűltek előtt becses volt: Spanyolországot, don Hernandót, de la Romanat és a győzedelmet.

A poharak zajosan csörrentek össze.

A toaszt a democratának szállt. Ő állt elébe. Röviden, mint szoká, virágos szók nélkül, de tiszta gondolattal mondott egy felköszöntést a szép úrnőre. Tulajdonkép ez is Spanyolországnak volt intézve, de az volt benne a jó kivánság tartalma, hogy adjon az Isten neki sok ily nemes, ily magaslelkű hölgyet, mint ő.

A felköszöntés don Jacintónak szállott. Ő is fölemelé poharát, egy pillanatot vetett az aranyló nedvben felfutó gyöngyökre, mik fehér tajtékká pezsdültek a pohár koronáján s röviden így szólt:

– Áldja meg az Isten azokat, a kik a jövő esztendőt megérik.

A kinyújtott pohár megállt az emberek kezében. A bor megfagyott az ajkak előtt e szavakra. Senki sem tudta, hogy saját magát nem feledi-e ki ezúttal azok közül, a kiket éltet. Többen kedvetlenül hátat fordítottak a grófnak. A hidalgo fölkelt a kis kerek asztaltól, melyhez letelepedett s a democrata tenyerébe könyökölve mondá félig magában:

– Meglehet, hogy azok nem mi leszünk.

A csüggesztő hatást, mit a gróf toasztja előidézett, nem lehetett észre nem venni. Egy pillanat alatt felkeserült mindenkiben a politikai pártszenvedély. Az emberek gúnyosan, keserű arczokkal fordultak szomszédaikhoz, de senki sem szólt.

E pillanatban a meghasonlott társaság közepére lépett Serena grófnő. Karján vezette az ifju angol nőt, Don Jacinto gróf nejét.

– Egy pillanatnyi csendet kérek, szólt az egybegyűlt férfiakhoz; azok helyet nyitottak neki.

Az angol hölgy halványan állt meg a középen. Nagy, sötétkék szemei merengő nyugalommal néztek fölfelé, hosszú fürtös selyem haját hátra simítva, egy lépést tőn előre, megszorítá Serena kezét s azzal magasztos, ünnepélyes arczczal, s bájos, édes rokonhangon Camoensnek egyik halhatatlan költeményét: «Granada ostromát», mely csak kéziratban forgott, de melyet minden spanyol ismert, kezdé elszavalni.

Mint egy galvanicus villanyszikra ütött végig a társaság lelkén ez ismert dal szava, egy idegen hon leányától elmondva, ki még egy év előtt Spanyolhonnak sem földét, sem nyelvét nem ismeré. A szent hangok melegítő borzalommal lepték meg a szíveket. A lélek kilopta magát a szemekbe, mik a bűbájos idegen ajkáról lesék le a honszerelem ismert, de elfelejtett parancsszavát. Mindenki közelítni érzé magát azokhoz, a kik körüle álltak.

Mint lángoltak az arczok e pillanatban köröskörül, mint feszültek a karok izmai, mint szikráztak a szemek.

Mint tágult a kebel, mint keresték a szemek az eget.

Midőn végére járt a dal, nem lehetett tovább kiállani. A gróf szemeiből kicsordult a köny, oda rohant neje lábaihoz. Kezét megragadta, csókjaival elhalmozá. S nem szégyenlé senkitől, hogy szeméből a köny pörög, mert hiszen sírt minden ember.

Az összezördült pártfelek egymás kezét szorongatva törülték le könyeiket. A testvérek egymásra ismertek erről, hogy midőn közös anyjukat hallák említeni, mindenik szeméből kicsordult a könyű.

– Győztél nő! monda a gróf Serenához fordulva. Ajándékba adtál bennünket egymásnak; s azzal szép nejét karjára fűzve, eltávozott.

A többiek is követték egymás után. Ily ünnepélyes jelenet után frivol mulatság nem töltheté be a kebleket.

Mindenki jobbnak érzé magát, mint volt az előtt. Mindenki tett magában valami szent, nagy, megmásolhatatlan fogadást. Mindenki boldogabb volt, mint egy órával előbb.

Három nap mulva száznyolczvanezer harczos állt készen a spanyol földről elűzni az ellenséget.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Serena egyedül maradt. Vendégei mind eltávoztak. Maga hálószobájába vonult.

Az utczák zaja elhallgatott már. Néha zördült még meg a távolban valami késői hazatérő hintaja.

Kiknek lelke nem fél a magánytól, ismerik azon jóltevő érzületet, mely el szokta fogni az embert, midőn népes, zajos társaság után végre egy éjfélutáni órára egyedül marad. A termek csillárfényét fölváltja az éji lámpa fátyolozott, pisla mécsvilága; az egymásba nyiló nagy termek helyett kis szűk alvószoba fogadja el a fáradt lelket, hol az ismerős, nyugalomra hívó tárgyak mind oly közel vannak egymáshoz. A zenerobaj, az emberhangok zavart töredéki még viszhangzanak az izgatott lélekben, pedig köröskörül már minden oly csöndes, csak a falióra ingája osztja perczekre a nagy hallgatást, halk ketyegésivel.

Az ember levetkőzi feszes, gátoló öltönyeit, s gyakran még feszesebb, erőszakolóbb arczvonalmait, s míg élv- és izgatottságtól kimerült tagjait nyugalomra hívja a megszokott fekhely, lelkének oly jól esik, hogy végre egyedül maradt, s nem kénytelen idegen szeszélyek röpteit kisérni.

Előjőnek aztán azok a titkos, ábrándos gondolatok, miknek naphosszant megjelenniök nem szabad. Egy-egy örökké tartó emlék, egy-egy elévült vágy, mely messze-messze ered, távol a legközelebb elmult vigalomtól, s melynek csak olyankor szabad visszatérni, mikor a lélek aludni megy, az álom s ébrenlét közti mélázás fátyolozott perczeiben, s melynek utóhangjaiból aztán az álomlátások képei szövődnek odább.

Midőn a grófnő utolsó nőcselédjét is kibocsátá magától, alcovenje hátterébe lépett, ott egy fekete damaszszal letakart festményről félrevonta a rejtő függönyt, s kezeit bánatosan összetéve, az előtt megállt.

Egy szép, halvány férfi arczképe volt az, oly mosolygó arcz, szemei szinte élni látszottak, tartása nemes volt és büszke, homloka komoly, méltóságra mutató. Azon férfiak közül, kik most elhagyák termeit, egy sem hasonlíta e képhez.

A hölgy egy hosszú, hosszú pillanatot vetett reá; felfohászkodott, s midőn ismét visszaereszté rá a függönyt, még egyszer visszatekintett rá. Azután leült éji lámpájához, naplóját elővevé, s a múlt nap eseményeit néhány sorral följegyezte abba. A naplóhoz egy másik kis feketén szegélyzett emlékkönyv volt kapcsolva, tábláján ugyanazon férfi arczképe miniatur festésben, ott is fekete papirral letakarva.

E könyvet is felnyitá Serena. Néhány sort irt bele, néhány szomorú gondolatot, melylyel legvígabb napját befejezte:

«Ma is boldogtalan voltam. Ma is eszembe jutottál. Ma is sírtam azért, a mit szenvedsz miattam és miattad. Ma is megbocsátottam azért, a mit vétettél ellenem és magad ellen. Könyörüljön rajtad a halál, és rajtam is, mind a kettőnkön».

Azután visszatevé emlékkönyveit – a honnan elővevé – a lefátyolozott kép alá; az alabastrom fényernyőt a lámpa elé állítá, s alcovenja hímzett vapeur függönyei mögött eltünt.

Pillanatok mulva csendes volt minden.

Az igazak nyugodtan alszanak.

III.

A kapus szobájában voltak még ébren.

Az ablakok vastáblái be voltak téve. A kapus egyedül beszélt feleségével, egy vén vörösorrú kobold egy vén piszeorrú gnómmal.

– Megszámláltad a kimenőket? kérdé a kapus.

– Mind egy lábig, felele a Jezabel, szegre akasztva a nagy vastag kulcsot.

– Egy sem maradt hátra?

– Épen annyi ment ki, mint a mennyi bejött.

A kapus boszús arczfintorgatással tömött egy marék burnótot orrába, úgy rázva és taszigálva azt a nagy, megtermett hústömeget, mintha valami idegen vad állattal birkóznék.

– Hiába várunk, hiába szemfüleskedünk, ez az asszony nem is asszony, hanem ördög, hogy nem kellenek neki a férfiak.

– Én meg azt hiszem, hogy ki tud bennünket játszani. Míg mi idebenn vigyázzuk, ezalatt ő ki tudja hol éli világát?

– Nem lehet neki, szólt a kapus, ravaszul alákonyítva mozgékony pulykaorrát. Minden kocsisa, minden inasa szövetségünkben van, a legelső lépését elárulnák.

E perczben valaki halkan zörgetett a kapuspáholy ajtaján, s vékony női hang sipogá: – én vagyok, ereszszenek be.

Kis kusza szobaleányi alak surrant be a felnyitott ajtón, titkolózó kéz- és arczmozdulatokkal.

– Nos Dinita? valami jó hír? kérdé sátáni mosolygással a kapus.

– Valami jó ujság? valami titok? sipegé felesége, a varangy, a szobacziczus kezét hizelgően simogatva.

– Csitt. Legyenek csendesen. Végre kitudtam valamit!

– Nos? nos? kérdé a két szárazföldi fóka, lesve a leány szájából a szót.

– A hogy asszonyom elbocsátott, szólt az, félénken szétnézve. De nem hallja-e meg valaki?

– Nincs itt senki.

– Az ablakon keresztül?

– Be vannak téve a vastáblák, betettük, hogy ki ne kelljen világítani az ablakokat.

– Tehát hallják. A mint asszonyom magára maradt, én ott maradtam az ajtóban, az üvegajtó szőnyegén rég készítettem előre egy kis hasadást, melyen keresztül a szoba minden részébe belátni. A hogy asszonyom egyedül vélte magát, az alcovenjébe ment, ott félrehúzta egy rámáról a fekete függönyt, melyet soha sem vettem ott észre, s ime egy szép – szép fiatal úr arczképe tünt elő, s arra aztán olyan szerelmesen kacsingatott.

– Ez az egész?

– Úgy hiszem elég kezdetnek.

– Nemde egy barna bajuszú, magas homlokú úr van azon a képen festve, sötét palástban, lehajtott inggallérral?

– No igen.

– Nem ér semmit, monda lehangoltan a kapus. Nem ér semmit.

– De hát mit tudom én, hogy mi ér valamit? szólt kifakadva a szobaleány, s boszújában szinte sírt. Maguk azt bízzák rám, hogy lessem ki, nem szerelmes-e úrnőm valakibe? Hát én azt hiszem, hogy ő abba, a ki oda van lefestve, szerelmes; mit tudom én, hogy mi kell maguknak egyéb?

– Értse meg a dolgot, jó Dinita. A mit mondok, úgy hiszem titokban marad, mert a maga szerencséje is kérdésben forog. Asszonyunk nagyapjának három külön fiától három unokája maradt. Az ősi vagyon kevés volt, hanem az öreg szerzeménye iszonyú. Végrendeletében egyenlően osztotta fel azt mind a három unokája között. Asszonyunkat azonban soha sem szerette, don Jacintót még kevésbbé, de annál inkább don Eustaquiot, a ki igen derék, istenfélő méltóságos úr. Asszonyunk tizennyolcz éves korától fogva igen szabadgondolkozású volt; gouvernantot, gardedameot, duennát soha sem tűrt maga mellett. Az öreg gróf mindig azt mondta róla, hogy donna Serena fogja családja becsületét beszennyezni. Érti Dinita, hogy mikép? A grófnőről azonban az irigység sem tudott semmi rosszat beszélni. Szép volt, ostromlója volt elég, de senki meg nem hódította, senki egy kegyével sem dicsekedhetett. Az öreg don Desiderio nem győzte végit várni jóslatának, hanem végrendeletet tőn és meghalt. A végrendeletben az van irva, hogy ha donna Serena valaha valami szégyent találna ejteni családja nevén, veszítse el minden vagyonát, s csak az ősi negyedből maradjon kegyosztaléka, az elvesztett vagyon pedig szálljon – ne don Jacintóra, a ki igen szeles és tékozló, hanem usia don sennor Eustaquióra, a ki igen derék méltóságos úr. Érti már most?

– Annyit értek, hogy don Eustaquio e szerint jónak látja mind nekem, mind önöknek, mind úrnőnk többi cselédjeinek külön bért fizetni, hogy valami hasznára való titkot megtudhasson, hanem tovább még nem látok. Hogy ha úrnőnk valakibe szerelmes lesz, nem tudnám, hogy miért kellene abból valami gyalázatnak következni? Férjhez megy hozzá s azzal punctum.

– Mit beszél Dinita! kiálta közbe a kapusné, régóta húzogatva pisze orrát, boszújában, hogy szóhoz nem juthatott. Hiszen van már férje.

– Hallgass bolond! kiálta rá felétartott orral a kapus.

– Lehetetlen! kiálta fel a szobaleány álmélkodva. De hát hol van?

A kapus feleségére nézett, nehogy szólni találjon, s kitérő feleletet adott a kérdésre.

– Épen annak a képe az, a kit maga az alcovenben látott.

A szobaleány düledezett a bámulat miatt.

– De hát ha szereti az asszonyunk, miért nem élnek együtt?

– Ne kérdezzen lelkem Dinita, ne kérdezzen olyanokat.

– Vagy ha nem szeretik egymást, miért nem válnak el?

– Hagyja ezt galambom. Ez magára nem tartozik. Maga csak arra vigyázzon, hogy ha valaki úrnőnkhöz közelítni talál, akárki, a ki azon képhez nem hasonlít, azt jelentse meg nekünk. De a míg asszonyunk azon kép előtt sóhajtozik, addig nagyon messze vagyunk a dicsőségtől.

– De én megkérdem valakitől, hogy hol van asszonyunk férje? mert engem megöl a titok.

– Hiába kérdezi lelkem. A háznál senki sem tudja. S ha asszonyunk észreveszi, hogy maga ilyesmi után kutat, bizonyos lehet róla, hogy rögtön elbocsátja. Buenas noches szép Dinita, el ne felejtse, hogy una mano lava la otra aj ambas la cara. (Egyik kéz a másikat mossa, s mindkettő az orczát.)

A szobaleány csengetést hallott, s elhagyta a kapuspáholyt. A két monstrum aludni ment. Künn az utczán koronkint egy pár pajkos azon járó mérges nagyokat ütött a kivilágítatlan ablak vastábláira, s visítozva ment odább.

– Pukkadj meg! mormogá a kapus, mindannyiszor felijedve álmából, s inkább nem aludt egész éjjel, mint hogy kivilágította volna ablakait.

* * *

Madrid utczáin víg zene mellett járt a toborzó. A hordott zászló körül tánczoltak az ujonczok. Napok mulva ágyúk előtt kelle állaniok.

Egy-egy szomorú legény kedvese vállára borulva ment a zászló előtt, fejében volt már a tollas barét. Megölelte szeretőjét. Hihetőleg utoljára.

A víg toborzó menet elvonul a tömlöcz előtt. A szűk ablak vasrostélya közül sápadt arcz tekint le reá. Iparkodik elolvasni a zászlóra festett betűket.

Ismét «la libertad».

Tehát már küzdenek is érte…