Part 12

– Péter ébredj! Péter ne hagyj! rimánkodék Malika, a lábainál heverő vőlegényt erősen ölelve magához, az pedig a gyáva úgy tett, mintha holtrészegen feküdnék és nem hallana, nem érezne semmit.

Alant az udvaron a násznép dalolt torkaszakadtából, s azt hitte, hogy az a sikoltás, a mi a tivornya dalán keresztül tör néha, csak a vidám jókedv kitörése.

– Isten segíts! szent szűz ne hagyj! sikoltának a menyasszonyok, midőn a terem egészen elsötétült, – és abban a pillanatban felszakíttatott a terem ajtaja s berohant rajta fáklyával kezében, Kozima.

Fényes öltözete össze volt tépve rajta, haja szétkúszálva, a gyöngyhímzet összetörve tagjain, teste véres volt és összekarczolt.

– Hogy jösz te ide? rivalt Csarekoff a némberre, ki megjelenése által örömét zavará.

– Az ablakon át; felelt a leány, kinek szilaj arczvonásait a fáklya veres fénye még vadabbá tette.

– Őrült vagy-e? ablakod a medvék udvarára nyilik.

– Azokon keresztül jöttem ide, felelt Kozima, s a karjain alá csorgó vér tanusítja, minő küzdelmei lehettek ottan.

– S hogy merészelsz parancsom ellen ide jőni most? kérdé dühösen Csarekoff.

– Csak azért, hogy boszantsalak, semmi másért; szólt Kozima s a fáklyát letűzte maga mellé, leült az asztalfő elé, a hol a háziasszonyok helye, a magas, emelvényes székre, melyen máskor szokott ülni, midőn víg társaság volt jelen.

A gróf reszketett a haragtól.

– Te nyomorult! tudod-e hogy mezitláb hoztalak ide, egy alsó köntösben, egy himzetlen ingvállban?

– Tudom, felelt Kozima. Mezitláb megyek el innen, egy alsó köntösben, egy himzetlen ingvállban; s ezt szólva, lerakta magáról selyem öltönyeit, gyémántos nyaklánczát, arany kösöntyűit, mindent, egészen a himzetlen ingvállig, még pillangós czipőit is, még a szalagokat is kitépte hajából, s úgy állt meg ott, hosszú, leeresztett fekete hajjal.

– Még volt valami, a mit magammal hoztam, s magammal viszek, mondá sötét, fenyegető tekintetet vetve Csarekoffra.

A gróf felkaczagott.

– Pártádat, ugye bár?

– Azt nem vihetem el. De hoztam magammal egy kést. Azt elviszem. Emlékezzetek reá ti mind, hogy egy kést elvittem magammal.

És azzal egy hegyes kést keblébe rejtett.

A vendégurak Csarekoffal együtt hahotával kaczagtak fölötte.

Hahaha. Kozima meg akar mindnyájunkat gyilkolni. Jó éjszakát Kozima. Jó éjszakát szép kis leány!

A szilaj némber még egy sötét tekintetet vetett az egész dévaj társaságra, sötét szemeit végig jártatá a hahotázó tömegen, egyik kezében a kés, másikban a fáklya. Mindenki ő reá figyelt e pillanatban; és a midőn mindenki ő vele volt elfoglalva, akkor a menyasszonyok legszebbike, Malika, felszakítá hirtelen az ablakot s egy Jézus Mária kiáltással kiugrott rajta. Mire oda tekintettek, már kivül volt.

Kozima lassan aláfordítá a fáklyát, és kioltotta azt, s midőn a vendégek szájában egyszerre szörnyűködésre vált a kaczaj, akkor ő kezdte rá a nevetést, hogy őrült hahotája a velőket fagylalá meg.

És azután becsapta maga után az ajtót.

«Az úr és az ő angyalai vigyáznak az igazra, hogy lábait meg ne üsse»… A magas emelet ablakából alárohanó leány oly szerencsésen jutott a földre, hogy legkisebb baja sem történt. Az udvaron még akkor is ott vigadtak a násznépek, apák, anyák, testvérei a szerencsétlen menyasszonyoknak; azok elborzadva látták, mint hullott egyszerre közéjük a szép Malika, épen a borozó asztal közepére, hogy minden pohár felugrott ijedtében.

A leány alig hogy meglátta apját, odarohant hozzá sikoltva: apám, fussunk innen. Gyilkolnak, ölnek a kastélyban. Mindnyájan itt fogunk veszni.

A félittas parasztok ijedten ugrottak fel e szavakra az asztalok mellől, s bomlottan futott ki minden ember a kastély udvarából, a faluig meg sem álltak.

V.

Oda fenn pedig a kastély ura boszankodva látta az ablakból, mint menekül meg, csodálatos úton, kezei közt tartott martaléka.

– Péter! kiálta a földön fekvő hajdúhoz, ki fejét karjára hajtva horkolt a földön. Kelj fel!

Az ember kötelességének tartá felkelni és nem aludni többé.

– Miért tántorogsz?

– Uram parancsára részeg vagyok.

– Légy józan és állj egyenesen.

Az ember egyenesen állt és nem volt részeg többé.

– Menyasszonyod az ablakon kiugrott, s apjával és násznépével el merészelt menni udvaromból. Eredj utána rögtön, te férje vagy, parancsolója, vezesd őt vissza. Meglásd, hogy engedelmes nőre találj, mert a milyen jó volt eddig nálam laknod, olyan jó lesz laknod az ólombányában, ha nélküle térsz vissza.

A hajdú megcsókolta ura kezét és eltávozott.

A falu végén utólérte a futó násznépet. Megállítá őket ismerős ordításával. Kezében volt az a szíjkorbács, a mit olyan jól ismernek már az engedetlenkedők.

– Hol van a feleségem? kiálta parancsoló hangon, széttekintve a csoport között.

Malika félve húzódott apja háta mögé és nem mert felelni.

A durva férfi észrevette őt s oda ment és megragadta kezét.

– Jősz velem vissza a kastélyba!

Az öregek közbeveték magokat, hogy ne bánjék oly durván ifju arájával házassága első napján.

– Hát ti engedetlenségre akarjátok tanítani az asszonyokat, hogy pártját fogjátok egy szökevény némbernek, a ki az urát elhagyta? Nem ura és parancsolója vagyok-e én az én feleségemnek, a mint ti azok vagytok a tieiteknek, s nem ott van-e az asszony helye, a hol férje van? Uj világ lesz-e ezentúl, hogy az asszony lesz az úr a háznál, s a férj engedelmeskedik neki?

Ezek az okok hatni kezdettek az öregekre. Elálltak Malika védelmétől s biztatni kezdték, hogy bizony a nő engedelmeskedni tartozik férjének s a hol a férj jelen van, ott a nőnek nem szabad félni semmitől.

Hanem a leány leveté magát a földre s átölelve vőlegénye lábait, úgy könyörgött neki szívszaggató hangon, hogy ne vigye őt vissza amaz irtózatos helyre. Inkább taszítsa ki a hideg éjszakába, inkább küldje el mezitláb a farkasok berkébe, inkább verje agyon, csak ne vigye vissza ama kastélyba.

A vőlegény dühösen rántá fel a rimánkodó leányt lábaitól, irgalom nélkül kiáltva rá:

– Jösz velem, a hová én megyek.

– Oda ugyan nem! kiálta akkor a háta mögött egy éles csattanó hang, s a nagy erős férfi azon pillanatban halálnak halálával rogyott össze, oly rögtön, oly szótalanúl, hogy még a végső hörgését sem hallá senki. Felette pedig ott állt Kozima, fehér alsó ruhájában, mezítláb, szétszórt hajjal, kezében egy kés, vérbe mártva.

– Te elmentél a pokolra! szólt az egy döféssel legyilkolt hajdú fejére téve lábát s azzal villogó szemekkel fordult a bámuló néptömeghez.

– Hát ti nyomorultak, mit bámultok reám? Nem tudjátok-e, hogy mi történik a kastélyban? Nem pirultok-e a gyalázat miatt, a mi fejetekre száll le? Nem emlékeztek-e az ütlegekre, fogságra, sanyargattatásra, a mit annyiszor szenvedtetek igaztalanul, nincsen-e késetek, fejszétek, fogatok, hogy azt megtoroljátok? Ha kutyák vagytok, hűséges kutyái a ti uraitoknak, nincs-e egy köztetek, a ki megdühödjön s megmarjon mindnyájatokat, hogy veszetten forduljatok ellenök?

Valóban ez az egy veszett fenevad ő maga volt. Ádáz szavai a víziszony titkos mérgeként hatották át a csendes emberek idegeit, hogy elkezdtek szemeik vérben forogni, kezeik késeiket keresni és ajkaik szitokkal telni meg.

– Mire vártok még? Ez a vér többet kér. Vagy a mienket, vagy a többiekét. Rohanjatok haza! Ragadjatok kaszát, ásót, vasvillákat, reggelre hire hamva sem lesz gyilkosaitoknak. – Tűzbe, vérbe temessétek valamennyit.

A végszavakat általános vészordítás fojtotta el. A felbőszült tömeg kiáltozva rohant fegyvereiért, s félóra mulva egy egész zendülő tábor hullámzott a kastély felé, elől a két leány ment: Kozima és Malika, a zendülés véres fáklyáival, véres késeivel. Nem két leány, két vészangyal volt az, kik elfelejtkezve leányi voltukról, maguk rohantak legelől az ostromlott kastélyra.

Ott minden ittas volt ebben az órában már. A csatlósok, hajdúk a pitvarban hevertek torkig elázva, csak néhány diadalmas úr dalolta még tivornyadalait a kastély ivótermében.

A nagy lármára ezek is felriadtak, s a mint meglátták a fenyegető veszélyt, hirtelen puskára, kardra kaptak, s azzal véres verekedés támadt a palota csarnokaiban. A parasztok kaszái, cséphadarói nem sokat értek a kard és pisztoly ellenében; a felriadó cselédek, vadászok mindinkább kiszoríták a zendülő pórokat, míg a tornácz elején sikerült egy vasrostélyt lebocsátniok, mely egészen kizárta a támadókat.

Háromszor rohant Kozima maga a vasrostélynak a parasztokkal, hogy azt sarkaiból kivesse. A zár nyelve meghajlott a nyomás alatt, de nem tört el; a leány mellett álló pórokat mind lelövöldözték, csak őt nem érte a golyó.

Ekkor egy pokoli terv fogamzott a leány fejében. Visszahívta a zendülőket a kastély udvaráról, hol az ablakokból boszúlatlanul lövöldözték le őket. A kapu előtt megállítá a tömeget.

– Hordjatok ide köveket és gerendákat, temessetek be velök minden bejárást. Ne lehessen egy ajtót is kinyitni.

A mint ez megtörtént, akkor hosszú szurokfenyő póznákat hozatott elő, azoknak végét meggyujtá fáklya gyanánt.

– Most kinek lesz bátorsága ezeket a pinczeablakon lenyujtani?

A megriadt népség hallgatott.

– Jerünk mi ketten Malika.

És a két leány felvett két hosszú égő fáklyát s a pinczeablakhoz futott vele.

A terem ablakaiból tiz-húsz lövés fogadta őket. Egy sikoltás hallatszott, Malika kiszenvedett.

De Kozima elérte a pinczét.

Az a pincze az egész kastély alatt végig vonult és tele volt nagy hordókkal, a mikben égett bor volt eltéve.

Kozima lenyujtá a kanóczot s feltaszítá vele a legközelebb álló hordó dugaszát.

Azzal be volt végezve az egész munka. A leány visszafordult, s hátra sem tekintve, csendes léptekkel tért vissza társai tömegéhez.

A pinczében egyszerre lángra kapott a borszesz; az első hordót a mint szétveté az égő borlé ereje, a kék folyóláng szétterjedt az egész pinczében; néhány óra mulva egyes hangos durranás jelenté, hogy ismét egy hordó pattant szét; nemsokára minden pinczeablakon világított elő az a kékes, zöldes láng fénye, mely olyan halottszínt adott a körülállók arczainak.

A zendülőknek csak körül kellett állniok a kastélyt a golyók járásán kivül és bámulni azt a pokoli látványt, a mi előttük kifejlődött.

A mint az alulról jövő láng lassankint átmelegíté az épület boltozatait, elkezde a kastély termeiben rémes ordítozás támadni; a bennlevők érzék a nőttön növekedő hőséget s a berakott ajtókon nem menekülhettek ki. Eleinte emeletről-emeletre, végre a padlásra szorultak fel, s midőn a kék lángok lassanként veresre váltak s a palota ablakain kezdtek kilövellni, egy eget verő ordítás hangzott az éjszakában, melyre az ostromlók vérszomjas kaczagása felelt.

Csak egy embernek volt bátorsága megkisérteni a merész ugrást a háztetőről az ostromlók közé, az Csarekoff volt.

Estében kitörte lábát, de azért oroszláni erővel védte magát, míg a sokaság le nem verte. A legelső kés, a mit szivében megforgattak, Kozimáé volt.

És ettől az éjszakától számított húsz nap alatt hatvanhét nemesi kastélyt égetett fel a fellázadt pórság, s a zendülés elterjedt Ukrania határáig, leirhatlan borzalmakkal fertőztetve be minden darab földet, melyen átvonult.

A leghunyászabb nép a legirtózatosb, ha egyszer kitör; sehol sem oly irtózatos a lázadás, mint az északi szláv és a chinai fajoknál.

Végre sikerült a kormánynak elfojtani azt.

A vezetőket, a legkitünőbb harczosokat elfogták, a boszúvágyó nemesség példás büntetést követelt fejökre. A büntetés megadatott. A hirhedett lázadók küldessenek a kaukázi hadsereghez, s ha Isten úgy akarja, hogy bűneik miatt meghaljanak, haljanak meg hazájokért küzdve.

A főnemességnek pedig tudtul adatott, hogy ha még egyszer jobbágyaik fellázadnak, a nagy tanács a jobbágyok örökváltságát fogja indítványba hozni; mert vagy tudjanak a földesurak jobbágyaikkal kegyesen bánni, vagy tudjanak velök birni.

Az orosz jobbágyok örökváltsága még most sem jött létre. Sorsuk most is az, mi régente volt.

Adjatok hálát az Istennek ti, kik boldog határainkon belül laktok.

A SZÖKEVÉNY.[1]

I.

1808-dik az év. Március 18-dika van. A franczia hódító sereg elfoglalta már Spanyolországot, a király már Mexicóba készül futni, midőn a spanyol nép Aranjuezben kitűzi a harczi zászlót, s elhatározza, hogy megmenti Spanyolországot és a királyt, VII. Hernandot, a frank uralom alól.

A hír befutja az országot; a főváros örömünnepet ül, Madrid egy éji délibáb, hol a rengő fénytengerben magas csillámló paloták árnyképei tünnek elő az elborult ég homályából, körülszegve fényes tüzes vonalokkal, miket ezernyi lámpák sorai képeznek. A Manzanaresparti paloták homlokzatára tűzbetűkkel van felirva e szó: «la libertad», s távolabb a halászkunyhók lakója is kitette gyertyáit ablakába, s szomszédaival a Cortes összehivásáról beszél.

A Manzanares fekete tükrén egy tűzcsoda tünik elő, egy horgonyra kötött bárka, lámparagyogványnyal szegélyezve; mécsekkel kirakott kerek ablakai, mint egy tengeri szörny tűzkarikaszemei rémlenek a messzeségbe.

A pompás kőhíd oszlopairól tarka röppentyűk szállnak fel az elborult égre, mintha erővel csillagokat akarnának rá felrakni, a felküldött meteor elpattan a magasban, kék, zöld és rózsaszín csillagokat szórva szélylyel, mik halk hullással szállnak vissza a víz színére.

S a kivilágított utczákon forr és tolong a néptömeg, csupa vidám, csupa lelkesült arczok; senki sem tudja, mi történt vele, minden szív kinyilt, minden ajk megtanult beszélni szépről, csodásról, nemesről.

Néhol «viva!»-rivalgás közt egy nyilt kocsi halad végig, a benne ülő, mintha mindenkinek közel barátja volna, mosolyogva köszöntget jobbra-balra; s utczáról-utczára tovább-tovább halad a vivakiáltás, az ablakokból integetnek a fehér kendők, az erkélyekről hull a virág, a fölemelt kalapok hintálnak a légben, a diadalívek zászlóit lobogtatja a szél, a buen-retiroi várfokról dörögnek az ágyúk üdvlövései. – Ez üdvözölt férfi Infantado herczeg, Hernando pártvezére.

És az egész tündéri tünemény fölött egy bűbájos jelenet tünik ki magasra. Az éj sötétében, az ég magasában egy roppant tűzkorona. A buen-retiroi erősség köröskörül kivilágított alakja az, mely a távolban és magasban úgy látszik, mint egy óriási égő korona, mely a fekete éjben, hol ég és hegy összefoly, mintha a puszta légben függne.

A buen-retiroi paloták közt egy nagyobb erkélyes épület első emelete van fényesebben kivilágítva, mellette mindjárt egy ódon sötét épület következik, melynek szűk ablakai közül csak egyetlen egyben van két szál gyertya kitéve.

Azon sötét épület… a börtön. Lakóinak nagy része az év elején az általános kegyelem utján megszabadult, csupán egy maradt benn, egy élethosszú fogságra itélt bűnös, ki ellenét szerelmi boszúból ölte meg. Ez börtönében maradt az adott amnestia után is, az ő bűnét ember nem bocsáthatá meg.

A fogoly hallá az örömrivalgást a városból, látta a kivilágított épületek sorait, olvasá a homlokzataikra irt szót: «la libertad», s két gyertyát kitett ablakába – a szabadság emlékére.

A külmozgalmak zaja felhatott börtönéig; a nélkül, hogy tudná mi az? Látta, hogy az emberek örülnek, ujjongnak, boldogok; a nélkül, hogy tudná miért? Négy év óta volt már börtönében, s ismeretlen volt előtte minden, a mi azon kívül történt.

Kikönyökölt szűk vasrostélyos ablakába, elbámult a kivilágított nagy város, a diszelgő menetek, a hullámzó tömegek, az alig haladható hintók sorai felett. Egy-egy szót iparkodott elolvashatni az átelleni transparentek égő soraiból. E szó mindig ez volt: «la libertad». Egy hangot tudott kivenni a nép zavart kiáltozásaiból, e hang volt: «la libertad».

A tömlöczével szomszéd emeletes ház ablakai is körül voltak rakva sokszinű lámpákkal, az első emeleti termekben vidám zene hangzott, a tánczolók tünékeny alakjai futó árnyékokat vetettek az ablakfüggönyökre. Olykor neki hevült ifjak s lenge hölgyek jöttek ki a zászlókkal rakott erkélyre, utána dúdolva a belül hangzó fandangó tűzhangjait, az utczán karöltve vonult végig egy-egy örömittas férficsoport, lengő tollakkal kalapjaikon, miket lobogtatva emeltek meg az erkély alatt, lelkesülten hangoztatva: «El rei Hernando!»

«Viva!» hangzott alá az erkélyről, «fogadj isten»-képen, s a víg zene hangjai elnyelék a lassú beszélgetést.

– Mi történhetet itt? hogy annyian örülnek. Tömlöczből szabadult-e ki annyi ezer ember, hogy úgy vigad? Börtön volt-e mind ez a sok épület, hogy úgy ki van most világítva? Mint tánczolnak ide át! Minden ember olyan boldog… A fogoly elmélázva nézte ablakából az örvendő világot. Csak ő volt rab, csak ő nem érté azon lelkesülés hangját, mely börtöne magányáig felhatott. Egy hónap előtt még fogolytársait hallotta zörögni, énekelni, neszezni a mellette levő szobákban, most azok is úgy elnémultak. Mind kiszabadult valamennyi, csak ő maradt hátra, egyedül a nagy szomorú épületben. Egy napon rivalgó néptömeg jelent meg az épület előtt. A négyszögű udvaron valami kegyelmezést olvastak fel; hallá, mint nyiltak meg a szomszédszobák ajtai, egyenként mint találkoztak egymással és rokonaikkal, ismerőseikkel a kiszabadulók, hogy sírtak! hogy nevettek! mind ott mentek el ajtaja előtt, az eltávozók töredékszavaiban hallható volt a megtébolyító öröm kifejezése. Minden szoba kiürült. Este felé csöndes, viszhangos lett a nagy épület, sehonnan sem jött egy sóhajtás, egy lánczcsörrenés. Csak ő maradt ott egyedül; – jobbról, balról, alulról, felülről eltávoztak a szomorú szomszédok, mindegyikért eljöttek az örülő barátok, a búcsúzó börtönőr, csak ő érte nem jött senki.

Négy év óta hozzászoktatta magát azon gondolathoz, hogy börtönéből csak a síron keresztül van szabadulás. Megszokta az egykedvű sétát az ajtótól az ablakig, s ismét vissza. Megismerkedett a nagy pókokkal, mik évről-évre ugyanazon szögletben üték föl magányos tanyáikat, megosztva vele börtöne unalmas magányát. Midőn estenden fuvoláját elővéve, ábrándos dalt játszott rajta, előjöttek a pókok rejtekeikből, kiugráltak hálóik széleire, elébb tovább tánczoltak a falon, megállva s ismét közelebb, közelebb futosva hozzá.

Négy év alatt saját életrendszert alkotott magának, minőt szoktak rendesen a rabok, kik megtudtak nyugodni a rájuk mért sorsban. Ének, fuvola, rajzolás, viaszalakidomítás, magányos séták és a kedvencz pókok időjósló mozdulataira figyelés foglalták el a rámért napokat. Oly időtöltések, mik a foglyot megóvják a gondolkozástól s a mire az vezetni szokott, a megőrüléstől. S ha mégis előjöttek olykor a rettegett, az álomijesztő eszmék, iszonyú képek a mult emlékeiből s a jövendő sötétéből, azon semmivé tevő gondolat, hogy a mult visszahozhatlan, a jövendő örökkévaló és a jelen egy feloszthatlan percz négy börtönfal közé szorítva, akkor kiült ablakába, elkezdé az alant látszó házak tetőin egyenként sorban számlálni a cserepeket, míg e gondolatölő munkában agyonfáradva zsibbadt el a lélek.

Nyáron kenyérmorzsákat hintett ablakába. A kis madárkák odaszoktak rá, felültek vasrostélya pálczáira s enyelegtek, énekeltek, czivakodtak. Télen kis vaskemenczéje mellett ült, melyet belülről lehete fűteni, elmélázott az izzó parázson. A tűz látása oly jó arra, hogy a lelket elvonja önmagától. A láng tánczol jobbra-balra, a szikrák futnak fölfelé, valami úgy pattog, ropog a tűzben, a parázs sötét vöröse mindig fénylőbb fehérbe megy által, azután ismét fekete hamufátyol támad körüle. Egyik hasáb a másik után kialszik, az utolsó parázs is elhamvad. A lélek fáradtan tér meg aludni, maga sem tudja, merre járt azalatt?

Ez egész börtöni életrendszerét a rabnak ez egy nap semmivé tette. Izgatottan, kábult fővel hagyta oda ablakát, levetette magát hideg ágyára, lecsukta szemeit. Nem tudott aludni. A külzaj, a szomszédház zenehangjai fölverték fektéből. Fölkelt s nyugtalanul járta végig tömlöczét. Nagysokára elcsendesült az utczák moraja. Azt hivé, hogy most már nyugodtan fog alhatni. Lefeküdt. De az utczák zaja még most is füleiben zúgott. Lelkében viszhangzott a minden oldalról jövő kiáltások hangja; szívének érverése nem hagyta pihenni, a vér lázasan tódult hevülő agyába. Millió, millió hangot képzelt hallani.

Lázasan ült fel ágyában. Kezével végig simítá homlokát. Oly forró volt feje és keze oly hideg. Az ablakban végig leégtek a gyertyák. Hallgatózott, nem hallik-e kívülről valami emberi hang, mely szétriassza lelke kisérteteit? Csöndes volt minden. A szögletben egy légy fogta meg magát valamelyik pók hálójában, a pók köröskörül futkosta, összébb vonva körüle fonalait. A légy oly szánalmasan döngött a halálos tusa közt. Az embernek oly rosszul esik a haldokló rovar e hangját hallani.

– Hah, te is? te is börtönőr vagy? kiálta felugorva fektéből a fogoly s odarohanva a pókhoz, kiszabadítá a faggatott bogarat s valami könnyebbült érzéssel nézett utána, a mint az e megmenekülés örömében vígan dongva repkedte körül a szobát.

A pók eltünt a szögletben. Hová lehetett? gondolá a fogoly magában, a mint visszatért lelkébe az az undorító borzadály, mely e sötét állatok iránt az emberrel vele születik.

– Hová lettél te leskelődő állatgyilkos? kezde a fogoly a pókhoz beszélni, különös boszúálló gyűlölettől áthatva. Azért jöttél börtönömbe lakni, hogy látogatóimat fojtogasd? Kipusztítalak innen néma méregkeverő; nem fogsz itt e kedves, eleven, napban repkedő, aranyszemű állatkákra leskelődni többé! s ezzel fölvett a szögletből egy seprőt s kereste vele a pókot, az elfutott szétdúlt hálójából s végig szaladva a falon, a vaskemencze csöve mellett, hol az a falba volt róva, ismét eltünt szemei elől.

A fogoly felállt egy székre, gyermekes dühvel, mi lélekállapotának volt természetes kifolyása, üldözve laktársát.

Az egészen eltünt előle.

Kereste és sehol sem találta… Végre észrevevé a hasadékot, mely a fal és a kürtőcső mellett támadt, a pók azon menekült ki.

A fogoly lelkében egy gondolat támadt.

– Ha te kimehettél itt, miért ne mehetnék én is itt ki?

E gondolat gyökeret vert lelkében. Megszabadulni! kimenni innen, lenni szabadnak, mint más, ujjongva rohanni végig az utczákon, mint annyian.

Lefeküdt ágyába, a gyertyák elaludtak, sötétben maradt.

«Megszabadulni!» lebegett álmatlan lelke előtt.

II.

A szomszédházban vígan szólt a zene.

E palota donna Serena de Reynos tulajdona volt, kinek termeiben ez este népes társaság volt összegyülekezve; a vidámabb, könnyebb lelkületű hölgyek és lovagok a tánczteremben mulattak, kedélyes, könnyelmű beszélgetés, önfeledő táncz között. A mimosa bosquetek megett, mik a szögletekbe voltak rendezve, egyes susogó párokat lehete látni, titkos szóváltásban s ismét tova röppenni, ha egy észrevevő szem pillanta feléjök. Nehány öreg grand járt ide-amoda, a fáradt, lihegő sylpheket elfoglalni hizelgő coquetteriával, míg ismét tova szálltak.

A zongorateremben ezalatt a komolyabb, patheticusabb lelkületű vendégek települtek le, politizáló férfiak, critizáló dámák, kik egyenesen nem tartának igényt a tánczolhatásra, de azon esetre, ha mégis valakinek eszébe jutna, közel akartak lenni, a nélkül, hogy várakozni látszanának; tánczszünetek közt néha egy éltesebb divathölgy foglalt helyet a zongoránál, a legművésziebb darabokat verve le rajta s az obligát csodálók bámulatára olykor batist kendőjét az elefántcsont lemezekre vetve s úgy játszva az eltakart láthatlan billentyűkön.

A mellékteremben éltes dámák ültek whisztasztalaik mellett, hadvezéri komolysággal foglalkozva robbereikkel, míg a kis elegans boudoirban, hol egy asztalon lapok, könyvek és aczélmetszetek voltak izléses rendetlenségben szétrakva, egyes egyedül ült valami mogorva vendég, a képeskönyvekben lapozva.

A háziasszony ez alatt teremről teremre járt, vendégei mulatságát fűszerezve, gazdagítva, nemesítve, kellemes ötleteivel.

A tánczolók a nélkül is jól mulattak, hanem a zongorateremben mindjárt akadt egy magas, kopaszhomlokú férfira, kinek máskor oly jókedvű arczán most oly hontalan rosszkedv, vagy szórakozottság, vagy unalom látszott helyet foglalni.

Odasimult hozzá, kezét vállára tevé: – Ön rosszul mulat? önnek nincs kivel vitatkozni?

A megszólított elnevette magát.

– Valóban, szép úrnőm, semmim sem hiányzik egyéb; ezek a gyerekek itt mindent ráhagynak, a mit mondok. Nincs kivel disputálnom.