Part 11

Mert meg kell mindenek előtt tudni, hogy mit jelent orosz nyelven ez a szó: «muzsik» jobbágy.

Ez azt jelenti, hogy negyvennyolcz millió embernek nincsen saját sorsa születése órájától kezdve haláláig.

A muzsik az ő gazdájának fundus instructusa, melyet szaporít, elad, elpusztít, elajándékoz, a hogy neki tetszik. A muzsiknak ha van esze a kereskedéshez, vagy hajlandósága, hogy mesterember legyen, az ő urának megegyezésével lehet kereskedő, lehet mesterember; a mit pedig ezen az úton nyer, az mind gazdájáé, és ha a leggazdagabb aranyművest Szentpétervárott, vagy a legtiszteltebb nagykereskedőt egy órában megszólítja az ő földesura, hogy adja át rögtön minden ingó-bingóját, s maga feleségével és kisasszonyaival menjen haza a falujába kapálni, engedelmeskedni tartozik és semmi váltság, semmi védelem meg nem szabadítja őt, «muzsik voltál és muzsik maradsz».

Ha a muzsik feleséges ember és nincsenek gyermekei, a földesúrnak érdekében áll, hogy őt elválaszsza feleségétől és neki más feleséget, feleségének más férjet adjon; mert a muzsik az ő urának jószága, s kötelessége a szaporodás.

Ebből látni való, hogy a muzsik állapota a legnyugodalmasabb a világon, mert a földesúrnak érdekében áll, hogy jószágán sem éhen ne haljanak, sem egymást agyon ne verjék, sem pedig nagy munka idején tömlöczbe ne kerüljenek; a muzsik leányai mind férjhez jutnak, s ha kis gyermekek maradnak utánok, nem kénytelenek aggódni, hogy mi lesz belőlük, ott van a gazda, a ki ügyel az apró bárányokra, bornyúkra, ha az anyajuh és tehén bőrével talált is adózni, hogy el ne veszhessenek.

Ilyen muzsikja volt tizezer darab a többször tisztelt úrnőnek.

Azt meg kell vallani róla, hogy ő igen gondos asszonyság volt s gyakorta meglátogatta jobbágyait, s mint bizonyos, hogy tizezer ember közt mindig akad egy-két kitünő szépséggel biró fiatal leányka, ő azokat rendesen kiválogatá még nyolcz-tíz éves korukban s felviteté magához Szentpétervárra, díszes palotájába.

A jámbor muzsik úgy örült, ha elgondolá, hogy az ő leánya már most palotában fog lakni és selyem viganót visel.

Ott nevelőket, énekmestert, hárfaoktatót (zongorának még akkor nem volt divatja), nyelvtanítókat rendeltek a parasztlánykák mellé, megtaníták őket tánczolni, idegen nyelveket fecsegni, időjártával elméjük elevenséget, bőrük finomságot kapott, kezeik megfehérültek a keztyűviselésben, termetük hozzá szokott a vállfűzőhöz, a midőn bevezették őket az úrnő elfogadó termeibe, mint örökbe fogadott rokonokat, mint elhalt tisztviselők leányait, mint magas családok sarjait, kiknek titokteljes születésük nem engedi jogos neveiket viselni, és ezek a leányok voltak a vidám körök legragyogóbb ékességei és ezekért emelték **nő társasköreit még Potemkin herczegnőé fölé is.

Történhetett azután akárhányszor, hogy egy-egy fiatal orosz gavallér, vagy még többször valami élemedett öreg úr a milliomosok sorából belebolondult valamelyikbe e gyönyörű hajadonok közül. A szives delnő engedte az ilyen szenvedélyeket kifejlődni, engedte az öreg urakat bolondulni, s mikor már egynémely annyira ment indulatában, hogy tán képes lett volna feleségül venni szerelme tárgyát, akkor félrehívta az illetőt egy szóra, elmondá neki, hogy az a leány, a kit olyan nagyon szeret, korántsem valamely tisztességes család ivadéka, hanem egy muzsik leánya, testével lelkével neki adatott rab, a kivel úrnője azt teheti, a mit akar, férjhez adhatja az inasához, megkorbácsoltathatja s gázló malomba küldheti s eladhatja, a kinek tetszik. Ha tehát valaki birni akarja a leányt, tegyen le érte tíz vagy tizenkét vagy tizenötezer rubelt, a mennyit szépsége szerint megér, akkor elviheti a leányt, az ő jószága lesz az, – testestől lelkestől.

Ilyen módon évenkint vevőhöz juttatott a derék úrnő kettőt-hármat örökbe fogadott leányai közül, a mit némelyek tán nem megvetendő jövedelemforrásnak fognak nevezni s azt mondhatják, hogy ez az eljárás nagyon különbözik attól a fentebb leirttól, melyben jámbor asszonyságok fogadott leányaik neveltetése és rendeltetése felől van szó; hanem hiszen épen azért kezdtem beszédemet azon, hogy «valahány ház, annyi szokás»; ottan ez a szokás, hátha ott épen ezt tartják a legillendőbbnek. – Mi fehérnek képzeljük az angyalt, a szerecsen feketének.

Volt egyszer a többször tisztelt úrnőnek egy különösen szép leánykája, a kit Feodorának híttak. Soha oly hosszú, szőke, selyempuha hajat emberi képzelet nem alkotott, mint az övé; kék szemekben is ritkaság látni annyi tüzet, termetének egyéb részeiről nem is szólok, mert nem illik feleséges embernek olyan nagy elragadtatással beszélni idegen női kellemekről.

Egy jeles fiatal orosz gróf beleszeretett a gyönyörű leánykába; az úrnő engedte szenvedélyét egész az őrülésig fejlődni s mikor már annyira ment, hogy egészen eszét veszté a leányka miatt, akkor megismertette őt a valóval, tudniillik hogy megnyerheti a leánykát, ha tetszik, huszezer rubelért; azon alól nem használ semmi sóhajtás.

Gróf Csarekoff azonban bebizonyítá, hogy még sem vesztette el az eszét oly mértékben mint mások képzelék, mert a helyett, hogy a húszezer rubelt leszámlálta volna a delnő asztalára, egy dáridó alkalmával, míg az úrnő maga a cotillont járta, a szép Feodorát leszökteté a lépcsőkön, felülteté ötlovas szánkójába s elvitte valamelyik ukraniai kastélyába – ingyen.

A fiatal gróf egy pár igen vidám évet töltött el Feodorával ukraniai jószágán, azalatt gyakran felment Szentpétervárra s elégszer találkozott a delnővel, kitől a szép leánykát elszöktette, az eleget dúlt-fúlt, perlekedett, hanem a gróf maga is kedves ember levén az udvarnál, semmit sem nyerhetett ellene. Még ki is nevették, a kiknek panaszkodott, s minthogy a gróf elhiresztelte, minő üzletet tart a tisztelt asszonyság a muzsikleányokkal, minden ember azt mondá, hogy nagyon jól tevé, a miért a legszebbiket elszöktette közülök és igen sokáig a finom társaságokban ezt az esetet beszélték a legsikerültebb tréfa gyanánt.

II.

Ha e sorok kegyes olvasói az itt elmondottak felett fejet találnak csóválni, csak annyit mondhatok rá: valahány ház, annyi szokás. Bevett tréfa nálunk is, hogy kutyát és macskát ellopni nem vétek, sőt elmés mulatság; másutt azt a mulatságot egyéb jószágokra is kiterjesztik s ezen gondolaton nincs miért megütközni.

Tehát a gróf sok ideig beszéltetett még magáról e jeles tréfája miatt, s hogy másrészről a megkárosult delnő mennyire fel lehetett ingerülve ő ellene, de még inkább a magát elszöktetni engedő leányka ellen? azt könnyű elképzelni.

Később, néhány év multával, midőn a gróf egyszer falui egyikében kocsikáznék, valami paraszt ház előtt egy szép barna, tűzszemű leánykát látott állani, ki nem hunyta le előtte nagy fekete szemeit, sőt ellenkezőleg igen bátran tekintett rá vissza.

A gróf megállítá szekerét s egy pohár vizet kért a leánykától.

Az bement és hozott neki egy pohár vizet.

Azután nevét kérdezte.

A leány azt is megmondta: Kozimának hítták.

Ezután egy csókot kért tőle.

A leány azt sem tagadta meg, elfogadta a csókot és vissza is adta forrón és szenvedélyesen.

A grófnak tetszett ez a leány.

Mondta neki, hogy üljön föl mellé a hintóba.

A leány egy szóra felült és vissza sem nézett, midőn a gróf elhajtatott vele.

Hanem annál inkább nézett Feodora, midőn a gróf egy idegen leánynyal érkezett meg a kastélyba, a ki ott rögtön otthon látszott magát találni.

Feodorát egészen elkényezteté a gróf, tíz szoba állt rendelkezésére a kastélyban, külön szobája, piperekészítője volt, valamennyi szakács, inas, szobaleány mind az ő rendeletére állt és szaladt, s éjjel-nappal két rendbeli hintó volt számára befogva, hogy a mely perczben eszébe jut, akkor kocsikázhasson ki.

Most tehát a gróf tudtára adá, hogy ezentúl öt szobában kell megférnie, a másik öt Kozimáé lesz, a szabó annak is fog dolgozni, az asztalnál ezután ketten fognak ülni, a szakács tanuljon meg buktát sütni, a mit Kozima nagyon szeret, a cselédség fele őt szolgálja s egyik hintó az ő számára álljon készen.

Feodora eleinte ájuldozni kezdett, éjjel-nappal görcsei voltak, azután meg akarta mérgezni magát, bevett valami bolondságot, a mivel azt nyerte, hogy csupa sömör lett tőle a teste; a gróf ezért megneheztelt rá s minthogy Kozimával úgy sem tudtak összeférni, egész egyszerűséggel kirendelte őt a kastélyából valami kerti lakba, parancsolva, hogy onnan elő ne merjen jönni.

A szegény semmivé lett, testben lélekben összeroncsolt teremtés azonban minden módon iparkodott gazdája örömeit megkeseríteni; mikor az Kozimával az angolkertben sétált, akkor szemközt jött reájok, vagy leveleket irdogált neki, sőt egyszer, midőn a gróf új választottjával kikocsikázott, kétségbeesetten a lovak elé veté magát, hogy agyon gázolják. – A lovaknak több nevelésük volt, inkább a hintót fordították föl; a grófnak betört az orra s Kozimának a testéről két helyen lement a bőr.

A gróf ezért nagyon megharagudott, s méltó boszújában rögtön szekérre pakoltatá Feodorát, s a hogy elhozta, ugyanabban a tánczvigalmi köntösben visszaküldé őt egyenesen hajdani úrnőjéhez Szentpétervárra, a kitől elszöktette volt.

A leány addig nem is tudta hová viszik, a míg ott az ismerős udvaron le nem tették a delnő ácsorgó cselédei között.

Az úrhölgy eleinte nem bírt ráismerni a bánattól, betegségtől elnyomorodott leányra, s talán magának sem hitte volna, ha mondja, hogy ő a hajdani szép Feodora, ha Csarekoff egy mulatságos levelet nem irt volna neki, melyben a legszívesebb hálálkodásokkal köszöni meg a visszaküldött leányt, s azzal fejezte be tréfás levelét, hogy a mit néhány év alatt ráköltött a leányra, azt kéri magának az úrnő által megtéríttetni.

Az úrnő dühe nem ismert határt. Annyi esztendős boszantás után végre hozzá jutott a keserűséget okozó tárgyhoz; minél inkább haragudott a grófra, annál inkább tölthette boszúját a leányon.

Más ugyan szánalommal tekintett volna erre a könyörtelenül letépett virágra, ki oly korán elhervadt, elpusztult, de az úrhölgynek itt is csak az jutott eszébe, hogy ime egy gonosz szerelmes leány elpazarlá húszezer rubel értékű szépségét, a mi nem is az ő szépsége volt, hanem az úrasszonyáé.

Sajnálnám az olvasók szíveit annak elmondásával keseríteni, a mi a martalékul esett leánynyal történt.

Olyan dolgok ezek, a mikről jobb nem tudni semmit.

Elég annyit tudnunk Feodoráról, a mennyit egy Szibériát beutazott franczia említ, ki visszatértében egész sor szánnal találkozott, miken uraik ellen daczoló jobbágyokat vittek a fenyítő gyarmatokba, s kik között különösen feltünt előtte egy fiatal leányka, kinek magaviseletéről látható volt, hogy hajdan finomabb társasághoz volt szokva. A hó sűrűn omlott, a szél fújt szemeibe, a szegény elkényeztetett leány csak azon panaszkodott, hogy nincsen keztyűje, szép fehér kezei mind oda lesznek a fagyban. A zivatar, a hófuvás nemsokára elfedte őt is a többiekkel együtt szemei elől. Ki tudná, hogy mi lett azután belőle.

Csarekoff úr bizonyosan nem is álmodott róla többé ukrániai várában, mely ismét új örömök tanyája lett.

III.

Ha Feodora szelíd, mívelt és érzékeny volt, az utána következő leány annál vadabb volt és szilajabb, valóságos nőstényfarkas, kit ha megharagítanak, karmol és harap. Ez nem vágyott pompás hintók után, hanem felugrott a nyeregtelen lóra, úgy nyargalászott rajta, ebédnél sem válogatta a finom ételeket, hanem megette a pástétom külső borítékát, a mi nem emberi gyomornak való, s villával, kanállal nem is tudott bánni, zongorával, regényolvasással nem untatta magát, hanem versenyt ivott a férfiak dőzsasztalánál, s mikor valamennyien kótyagosak voltak, össze is verekedett velök, s Csarekoffnak nem egy csomó kitépett hajába került, míg azt a vadszülöttet le birta győzni; a ki aztán, ha jól megkorbácsolták, hizelgve s mosolygva csúszott az ő urának lábaihoz s lecsókolta róluk a port.

Az ilyen teremtés tetszett Csarekoffnak. Hasonló leánynyal még soha sem találkozott életében. Ha kizárta az ajtón, ott hált a küszöbön a hideg márványon.

Csarekoff annyira bele volt bolondulva, hogy az egész telet jószágán töltötte s nem ment Szentpétervárra, hanem a helyett a környékbeli kurta nemességből otthon alakított magának korhely-társaságot, melynek körében minduntalan válogatott bohóságokon törték fejöket: különösen, ha a zivatarok beszoríták őket a medvevadászatról, farkashajtásról, olyankor volt szem nem látta, fül nem hallotta tivornya a várban, hogy minden jó lélek keresztet vetett magára, a ki közel járt hozzá.

Az ember olyan, hogy a jóból is megúnja a sokat; ezt a mondást ugyan nem a magunkforma szegény emberek találták föl, a kiknek csak a rosszból jutott untig való; hanem mi csak úgy másokon, messziről teszszük ezt a tapasztalást, a mire azt szokás mondani: «nézd csak, hogy nem fér a bőrébe!» «nézd csak, hogy nem tud hová lenni dicsőségében!»

Csarekoff úr udvarában soha sem találták szerit-számát a gyönyörűségnek; a vendég nem is tuczat számra, de százával lakott nála; ott nem ittak, hanem úsztak a borban, ott nem verekedtek lakomázás közben, hanem csak agyon ütögették egymást, ott nem csak ölelgették a szép leányokat, hanem mulatság végével kihajigálták őket az ablakon, vagy meggyujtották rajtok az öltözetet, úgy hagyták elfutni; ott a ki leült kártyázni, egy ülő helyében elvesztette apai, anyai jussát egész a rajta levő ingéig, egész a még ezután születendő legutolsó jobbágyáig s ha zivataros volt az idő és nem lehetett medvékre vadászni, akkor kiültek a gavallérok az ablakokba s onnan legkényelmesebb lesből lövöldöztek az azon járó-kelőkre.

Mindennap valami új, valami hallatlan tréfát kellett kitalálni, mely a vendégurak kedvét új pezsgésbe hozza; az ilyen hosszú tél idején az ember úgy sem tudja mivel tölteni a veszedelmes időt; a fővárosi tánczvigalmak, dáridók, az egyforma felpiperézett estélyek, sakkjátékok, wisztasztalok és a legcsikorgóbb hidegben gyakorlott katonai parádék, mind nagyon elkoptatott mulatságok voltak már az ifju Oroszország inyének; ez úttal föltevé magában Csarekoff, hogy a falusi mulatságokkal jobban fogja azokat pótolni s naponkint igen eleven tanúbizonyságait adta leleményességének.

Vadászatok, tűzijátékok, lakomák, párbajok mind csak mellékes dolgok voltak, apró fogadások, hogy kinek a feleségét lehetne elszöktetni a jelenlevők közül? – tartoztak a csekélységek közé; ha valaki megsokalta már a tivornyát és megszökött, s a többiek aztán rajta mentek, rágyújtották a házat, ez is csak együgyű tréfa volt; hanem a legjobb mulatság, melyet Csarekoff úr vendégei számára tartogatott, csak ezután következett még; azzal legutoljára biztatta őket, az fogja bekoronázni a többit.

A farsangi hetek egyik szent vasárnapján az egész úri társaság meglátogatta a falusi templomot.

Talán valami szent ihlet szállotta meg őket s eljöttek felszaporodott bűneiket meggyónni?

Talán észrevették, hogy illendő a szent dolgokról megemlékezni, illő, hogy a kik az ördögnek emeltek egy nagy oltárt, az Istennek is gyujtsanak meg egy kicsiny szál gyertyát?

Vagy tán a rendes szokásnak kivántak eleget tenni, hogy a midőn majd Szentpétervárott a vallási rendet szigorúan tartó czár számon kéri eltöltött napjaikat, elmondhassák: «Istenesen éltünk, templomban is voltunk».

Épen semmi gondjuk sem volt nekik mindezekre: a vidám, jókedvű urak csupán azért látogatták meg a falusi templomot farsang utolsó vasárnapján, mert ilyenkor van együtt a hajadonok szépe, java; itt lehet felettük szemlét tartani, termeteiket, arczaikat birálgatni, szemérmes elpirulásaikban gyönyörködni, bájaikban válogatni?

S nem féltek ezek az emberek azoktól a komoly áhitatos szent arczoktól, a mik ihlett fenséggel néznek le rájuk mindenünnen? nem félnek tőle, hogy az a megváltó, ki egykor a jeruzsálemi főtemplom csarnokából kiűzte a kufárokat és zsibárusokat, újra megjelen előttük testben, s elhajtja szent hajléka alól azokat, kik vétkezni jöttek oda, a hová más vétkeitől menekülni siet?

Nem érezték ők Isten közellétét. Fenhangon beszéltek láthatólag nevettek az ájtatos sóhajtások helyén, mintha övék volna a napok hosszú rende; pedig ki tudja, nem volna-e jó hallgatniok azt a szót: kyrie eleison! és melleiket megütni, mondván: amen, amen! Ki tudja, van-e mindazok számára, kik itt tréfálnak Istennel, csak egy új következő nap jegyezve a jövendők könyvében? ki tudja, nem-e a legközelebbi órák egyike lesz-e az, melynek ütésére meg kell jelenniök a minden uraknak ura előtt?…

Ki gondolt volna most erre? a szép orosz hajadonok viselete oly igéző; lefesteni is érdemes. Hajfürteik két széles tekercsbe vannak fonva, tarka selyem szalagokkal, mind a kettőt hátra engedik csüngni; magas gyöngyös párta fogja körül homlokukat mintegy korona alakban, melyről kétfelől széles szironyok lebegnek, karcsú derekukat feszes vállfűző szorítja, melyet keresztben, hosszában aranyos pánthimzések ékesítnek, azon felül van a kaftánka, nyuszt vagy kék rókaprémmel, azt a tarka öv szorítja körül, tenyérnyi pálmavirágokkal, mely egész térdig csügg a sok ránczba szedett kurta viganóra. Az oroszok büszkesége az, hogy leányaik czifrán járjanak, s az orosz paraszt inkább a legszükségesebb marháját nélkülözi, mint az új szalagokat leánya hajában.

Ám a látványok szépe csak ezután kezdődött még.

A mint a pópák elénekelték melódiás rythmusaikat, jött tizenkét ifju pár az oltár elé; szép fiatal szűzek vőlegényeikkel, kiket ott az Isten szolgája szertartásos pompával összeadott, összekötve kezeiket az örök frigy szalagjával, hogy soha el ne szakítsa azt a halálon kívül semmi, beterítve a béke kárpitjával, hogy úgy legyenek megoltalmazva minden háborúság ellen; a násznagyok és nyoszolyó-asszonyok búzát hintettek reájuk, hogy úgy hulljon fejeikre minden áldás.

A legszebb volt a szép ifju menyasszonyok között egy karcsú, sugártermetű hajadon, a tehetős patakmolnár leánya, Malika; illett termetére selyem és hímvarrás, illett méltóságteljes arczához az a gyöngyös párta, melyet nem érdemetlenül viselt a környék legszebb leánya. A legszebb leány a legjobb leány is volt; ellene senki nem mondhatott semmi rosszat, még az irigység is kénytelen volt őt dicsérni.

De ki is választá számára apja, a patakmolnár, a szerencsét; délczeg, derék termetű ifju legény járult a menyasszony mellett, kinek zsinóros dolmányáról még az idegen is megtudhatja, hogy ez a méltóságos úr belső inasa; az udvarból való ember. Nagy szerencse ám az egy leánynak.

Milyen jó dolga lesz már Malikának! mondogatják a nyoszolyó asszonyok; az ura mindennap hordhat neki haza a nagy dáridókból körömfaladékot, még majd bort is iszik s ha üresen megy valahová a hintó, még bele is ülhet. Szakácsok, kocsisok s más egyéb nagy urak fognak beszélgetni vele, s nem hajtják robotra, mikor úr dolga van. Cselédek nem ütik, kutyák meg nem ugatják az úri udvarban; sőt még tán a méltóságos úrnak is szemébe talál tünni, s még meg is szólítja… Ilyen nagy szerencse nem mindenkinek jut.

Az Isten szolgája szépen megáldotta, örök frigyre összekötötte az oltár előtt álló párokat; a vidám úri társaságnak pedig az jutott eszébe, hogy milyen jeles tréfa volna az, ezt a frigyet még a foganatba vétele előtt elrontani, hiúvá tenni minden malasztot, a mi onnan felülről jő!

A templom-ajtóban megállítá a földesúr a párokat.

– Ma vendégeim lesztek, én tartom ki lakodalmatokat, kastélyomban minden kész a menyegzői mulatsághoz, lesz étel, ital és zene. Ne mondjátok, hogy nem vagyok jó uratok.

A csődült népség örömkiáltással üdvözlé a kegyes ajánlatot: nincs több olyan kegyelmes úr, mint gróf Csarekoff a világon.

A násznépet felültették az úri szánokra, elől ment, a ki fútta a balalajkát. A szegény orosz úgy tánczol, a hogy fújják neki.

IV.

Az udvarba érkezve, ott várta már őket a mindenféle jó süteményekkel és sültekkel rakott asztal, két végén csapra ütve volt két nagy hordó, egyikben ser, másikban erős pálinka. A kegyelmes úr leereszkedő nyájassággal inte a násznépnek, hogy foglaljon helyet a tornáczon és vigadjanak kedvök szerint, a kiknek nem is kellett kétszeri intés, ettek, ittak és vigadtak s nem törődtek mindazokkal, mik benn a kastélyban történnek.

A vőlegények és menyasszonyok azon kitüntetésben részesültek, hogy őket behítták a kastély belső termeibe.

Mint rendesen, úgy most is Kozima jött a vendégek elé őket elfogadni. Ruhája, öve, pártája ragyogott a drága kövektől; olyan volt a sok gyémánttól, mintha ezer meg ezer szeme volna, melylyel mindenfelé tud nézni.

Pedig azzal a két fekete szemével is száz megölő tekintetet tudott vetni, a mint az ifju leányokat megpillantá, kik egymás után jöttek be a teremajtón, vőlegényeik karjain. Csarekoff észrevevé Kozima haragját, de mit tartott ő egy leány haragjától, egy féregétől, kit, ha tetszik, eltapodhat? Nehogy a vidám mulatságot elronthassa, megfogá a kezét, s kivezette a teremből a kastély legtávolabb eső szobájába, mely sem fűtve, sem bútorozva nem volt; ott reggelig majd kihűtheti haragját.

A leány nem könyörgött neki, hogy ne bánjon így vele.

Csarekoff azután visszatért a vigalom teremébe, hol már akkor szólt a zene, került a pohár; sorban ültek a párok, mindegyik menyasszony egy vőlegény és egy úrfi között.

Van az orosz vigalmakban egy víg társasági mulatság: a végtelen pohár. Egy gömbölyű pohár áll az asztalon, melyre ez van irva: «ha ki ittál, fektess le, ha fölállok, tölts tele». A pohár feneke sokkal nehezebb, mint az egész pohár, ilyen formán az, akármely oldalra fektetik, megint talpra áll s tovább kell inni belőle.

Ez a pohár azután kézről-kézre forog, a legvadabb tivornyadal mellett s az a legjobb része a mulatságnak, hogy egy-egy ivó majd előbb, majd később kidűl a sorból, a kinek esetén azután a többiek nagyot kaczagnak s az marad a társaság diadalmas hőse, ki legutoljára ülve marad az asztalnál, mikor a többiek már mind alatta henteregnek.

Ez a mulatság nem szegény paraszt ember fejének való, ő nem olyan gyakorlott az ivásban, mint a kinek egyéb dolga sem volt annál. A forduló pohár sok kárt tett a jámbor paraszt vőlegényekben, ámbár menyasszonyaiknak is szabad volt poharaikból keveset csippentgetni, nem sokára mégis úgy eláztak a jó fiuk, hogy egymásután dülöngéltek az asztal alá, a nemes urak nagy hahotájára.

Csak a hajdú birta a versenyt uraival.

Ő is tudott már úgy inni, a hogy azok, ha nem jobban. Az ő feje sem ingadozott a bortól; azt is megtanulta, hogy mikor az ember iszik, akkor legjobb hallgatnia, mert így semmit sem vesznek rajta észre. Éjfél táján maga maradt egyedül talpon a tizenkét vőlegény közül.

A mint a vőlegények elhullottak, az urak közelebb húzták székeiket a menyasszonyokhoz s vígabban kezdtek velök enyelegni. Csak Malika vőlegénye volt még útjukban.

– Te Péter, szólt oda fordulva hozzá a gróf úr; te ma nagyon ostoba vagy. Máskor még a gondolatomat is ki szoktad találni, ma pedig fajankó vagy. – Nem látod, hogy társaid már mind eldűltek és alusznak?

– Mert részegek, felelt a hajdú.

– Hát te nem tudsz részeg lenni?

A hajdú a szép Malikán felejté szemeit, s azt felelte, hogy nem!

Csarekoff belső zsebéből kivett egy marék aranyat s azt a szolga kezébe nyomta.

– Tudsz-e részeg lenni Péter?

Péter egy ideig majd az aranyokra, majd menyasszonyára nézett, mintha összehasonlításokat tenne magában a kettő között, hogy melyik szebb? a menyasszony szelíd susogása, az aranyok rekedt csördülése, emezeknek sárga fénye, amannak elpirulása? Végtére is az arany lett a szebbik. Péter feje elkezdett szédelegni, úgy tett, mint ki nagyon kivánkozik a föld felé, s bár a megijedt menyasszony két karjával akarta őt feltartani, ölében elpihentetni, a vőlegény csak mind lekívánkozott a földre, feldönté a széket maga alatt, kiejté a poharat a kezéből, s mintha siket volna menyasszonya rimánkodásira, élettelen alakként zuhant le az asztal alá.

Mikor azután az utolsó vőlegény is elpihent, akkor azt mondá Csarekoff vidám társainak:

– Már most oltsátok ki a lámpákat.

A megcsalt menyasszonyok akkor kezdték csak átlátni, mily borzasztó tréfa áldozataivá lőnek s kétségbeesve rohantak ittas vőlegényeikhez oltalomért, segítségért kiabálva. Hasztalan, azok aludtak felkölthetetlenül; az ajtók zárva voltak, az ablakok táblákkal fedve, semmi kiáltás sem hallatszott többé.