Part 10

– Hogy miért nem irta meg ez elhatározását? erre megfelel az átnyujtott mérleg áttekintése, s én nem találom rendkívülinek, hogy az ember azon eszmét, a mi elől a halál karjaiba veti magát, a halál perczében irtózik leirni. Egyébiránt hány eset vall arra, hogy öngyilkosok semmi tudósítást nem hagynak maguk után. Emlékezzenek önök a fiatal Galonne esetére vissza, ki magát széngőzzel fojtotta meg, mennyi fáradságába került a hatóságnak csak nevét kitudhatni. Pedig tagadhatatlan volt az öngyilkolás. Aztán várhatni-e józan megfontolást valakitől azon pillanatban, midőn magát meggyilkolni készül, nem azt mondják-e, hogy az öngyilkos halála előtti perczeiben meg van tébolyodva? Jöhet-e hát kérdésbe, hogy egy tébolyodott miért nem tette ezt, vagy amazt? Az átadott iratok kimagyarázandják azt is, miért nem találtatott Monce irodájában semmi készpénz, – a mérleg kimutatása szerint Monce úr az nap minden készpénzt kiadott.

Duval úr fejét csóválta s a körüle állókhoz oly fejmozgásokkal látszott beszélni, mintha ellenfelét kezdené valamire becsülni. Hanem halljuk tovább.

– A mi azon körülményt illeti, hogy a lövések után egy embert láttak Monce úr bureaujából eltávozni és ismét egyet Moncené asszony lakán becsengetni, ebből sehogy sem az tünik ki, hogy a két alak egy és ugyanazon ember lett légyen, miután arczát a kapuson kívül senki sem látta, az pedig nem látta őt az irodából kijőni. De feltéve, hogy e rejtélyes ember mindkét helyen ugyanaz volt, nem valószinű-e, hogy ez Monce úr megbizottja lehete, kit ő külde a kérdéses pénzzel nejéhez? mit tán hitelezői elől akart elrejteni, de mit Moncené asszony azoknak visszaszolgáltatott és nem csak azt, hanem minden vagyonát, hogy meg ne tudja senki, miszerint férje azért halt meg, mert megbukott. Igen uraim! ezért hallgatott ő, ha férje halálának okát kérdezék, s azért vonult vissza a külvárosba, mert holt férje becsületeért mindenét föláldozá, s önkezeivel kellett keresnie mindennapi kenyerét.

Arnould egy perczre elhallgatott, a közönség résztvevő tekintettel fordult védenczéhez, itt-ott a hölgyek szemeiket törülték.

– És most uraim, vessenek önök egy pillanatot ez irtózatosan vádolt nőre, s kérdezzék meg szíveiket: lehet-e ily magasztos, ily nyugott arcza egy gonosztevőnek, ki birái előtt áll, ily szemeket adott-e az Isten a férjgyilkosnak, mint ezek? ily arcz alá rejtette-e a legiszonyatosabb bűnt? Annak, ki egész életében tiszta volt, embertársaihoz jó, férjéhez hű és az Istenhez szent, kell-e, szükséges-e más védelem, egy semmivel sem bizonyított gyanú ellenében, mint e megdicsőült angyali tekintet?

A közönség, mely Arnould szavait mindinkább növekedő részvéttel hallgatá, a mint ennek nem várt lelkesültsége fokról-fokra emelkedett, a szerint ragadtatva el általa, a végszavaknál nem tartóztathatta magát tovább, egyhangú helyeslésben tört ki… És valóban Angelika arcza azon perczben oly dicsőültnek látszék, mint egy mennyből leszállt angyalé.

– Uraim… vessetek rá egy tekintetet… mondjatok itéletet.

E szavakkal végzé beszédét Arnould, s a mint elvégzé azt, ismét oly ügyetlen alakot vett fel, mint beszéde előtt, a huissiernek kelle megmutatni, hogy hová üljön.

A közönség zajgása elcsillapultával az elnök a vád és védelem folytán kifejlett tényállást elmondá az esküdtek előtt, hidegen állítva össze mind a kettőt, úgy a mint elmondva voltak. Erre az esküdtek félrevonultak a mellékterembe, s fél órai tanácskozmány után azon határozattal jöttek vissza, hogy a vádlott, bizonyítványok elégtelensége miatt, fölmentetik.

A tömeg, a karzatok hallgatósága, az utczai gyülevész hangos tapsban tört ki. Éljeneztetve hangzék szájról-szájra a fölmentett neve… A közvélemény is fölmentette őt…

Angelika arczán végig csordult a köny, szemeiben, mik föltekintének az égre, a legnemesebb lélek hálája volt olvasható.

Arnould nem tudott zavarában hova fordulni, hogy könyeit elrejtse. Az ülés eloszlásával oda lépett hozzá a közvádló, magas leereszkedéssel szorítva meg kezét.

– Valóban, ön, kis barátom, eltévesztené hivatását, ha ez új pályán meg nem maradna. Legelső föllépténél olyasvalamivel dicsekedhetik ön, a mivel kollegái kevesen, hogy engemet legyőzött.

Arnould minden oldalról üdvözletekkel lőn elhalmozva. Védenczét diadal közt kisérte ki a nép.

Csak egy maradt annyi nép között hidegen, elégületlenül, midőn a birák a vádlottal együtt sírtak, s a közvádló maga legyőzöttnek mondá magát.

Ez ember az oszlopok egyike mellől hallgatá gúnyos arczczal a botorkázó ügyvédi beszédeket, mintha az volna eszében, hogy bármennyire erőlködik mind a kettő igazat mondani, a valót egyik sem tudja.

Ez ember – Taillard.

V.

Két hónap múlt el ez esemény után, midőn Moncené asszony egy napon újra az esküdtszék elé idéztetett. Itt-ott rebesgették, hogy új bizonyítványok kerültek ellene kézhez.

Az esküdtszék ismét együtt ült, a közönség ismét megjelent szinházi részvétével, a közvádló arrogans arczával, s Angelika ügyetlen külsejű védelmezőjével.

Csak ekkor lehete Angelika arczán némi jeleit a hideg neheztelésnek észrevenni.

Duval úr engedelmet kért rá, hogy tárgyalását a vádlotthoz intézett kérdésekkel kezdhesse.

– Önnek családi neve asszonyom «Duforet Angelika?»

– Igen.

– Szokott ön e név alatt leveleket kapni?

– Mióta Monce úr nevét viselni van szerencsém, soha sem.

– Van önnek valaki ismerőse Philadelphiában?

– Tudtomra senki sincs.

– Talán mégis ismerni fog ön ugyanott bizonyos – Tonners urat.

Angelika minden idegeiben összerázkódott, a meglepetést, mit Duval kérdése idézett nála elő, lehetetlen volt eltitkolnia.

– Nos asszonyom, most az egyszer tán nem mutattam önnek halálfőt, hogy így összeborzad kérdésemre. Ismeri-e ön Tonners urat?

Angelika szándékosan hallgatott azon levélkéről, mit amaz ijedelmes napon kapott, s minek tartalmát kívüle senki sem ismeré, ennek említése csak egy kétértelmű bizonyíték lett volna ellene, s miután a kérdés csak az ismeretséget föltételezé, szilárd, kemény hangon felele rá: «nem ismerem».

– Lám, ő ismeri kegyedet; ime egy levél, melyet említett Tonners úr ir Madame Duforet Angelikához. Tessék meghallgatni a levél foglalatját.

«Kedves Angelikám.»

Moncené az iszonyat kifejezésével arczán rázkódott össze e czímzet hallatára.

«Remélem, hogy Mr. T.... (itt a név nem volt kiirva) felvilágosítása után csak nevetni fogod férjed öngyilkosságát… Gondolom, hogy könnyen elhitték, s még könnyebben elfelejtették… E tárgyban Mr. T.... nek rendkívül sokkal tartozunk, ő tanácsolt és segített mindenekben… Tán ideje lenne már elhíresztelned ismerőseid között, hogy másodszor férjhez akarsz menni. Én epedve várlak és számlálom a napokat; ird meg ha jösz; Liverpoolba elődbe megyek. Isten veled, csókol ezerszer

Tonners.»

Angelika a sértett szűziesség lángpirjával arczán, állt a mindenünnen rábámuló tömeg közepett, s szava s lélegzete elállt az irtózatos rejtély előtt.

– Kérem, még utóirat is van: Azon medaillonban, mit kebleden viselsz, megholt kis gyermekünk hajfürtje van, küldd el azt nekem; míg magad eljönnél, azt hadd csókoljam helyetted.

Sziszegő zúgás hallatszott mindenünnen.

Moncené iszonyatosan fölsikoltott s a kétségbeesés vonásaival fordult biráihoz.

– Ah uraim, az irtózatos, a mi itt velem történik, eszemet, lelkemet vesztettem el belé és nem birok fölébredni ez iszonyú álomból. Valami pokoli ármány dolgozik ellenem, de melynek kútfejére nem találok. Azon ember, ki e levelet irta, valami pokolbeli lélek lehet, ki oda akar vinni, hogy megtagadjam az Istent.

– Oh épen nem pokoli lélek, szakítá félbe Duval, a consulatus útján rögtön fölszólíttatott a philadelphiai helytartóság, hogy e Tonners urat kerestesse föl, s küldje át Francziaországba szembesítés végett. Tonners urat csakugyan megtalálták, eleinte tiltakozott elfogatása ellen, de miután tudtára adták, hogy egy Duforet Angelikához czímzett levele fölfogatott, zavarba jött és azt kérdé: «Reménylem, azon nőnek nem történt semmi bántalma, egyedül én vagyok a vétkes».

– Jó, szólt magához térve Angelika, tehát végre meg fogom őt látni, szemeibe nézhetek és megkérdhetem tőle, miért üldöz engem ily irtózatosan.

– Sajnálom, asszonyom, de ez egy kivánsága alig teljesülend, mert Tonners úr az útközben kisérőit megvesztegetve elszökött, s daczára minden keresésnek, mindeddig nem akadt kézre.

– Oh hisz ez összeesküvés a sorstól a becsületes emberek ellen. Ez a Tonners valaki lehet, ki tán irántam, vagy férjem, vagy családom iránti boszúból messzire tervezett ármányt kohol ellenem.

– Épen nem, asszonyom. Ő esküvel állítá, hogy ön mindenben ártatlan, s az ő vétkéről nem tud semmit. De állítá azt is, hogy ön szereti őt és csak egyedül őt az életben, és ez az, mi önt gyanúba keveri.

Angelika agyában hirtelen egy új eszme villant keresztül.

– Minő külseje volt azon embernek?

A személyleírás szerint igen szőke kondor haj, kerek vörös szakáll, hunyorgó szemek.

– Nem ismerem… Nem ismerem… Oh Isten, légy tanúm, légy birám, hogy nem ismerem ez embert… S reszketve, kezeit az égnek emelve, rogyott térdre az asszony, fájdalmas jelképével a kétségbeesésnek.

– Különös, hogy ez az ember mégis oly titkokat tud, minőket csak a férjnek lehet tudnia.

– Irgalmas Isten! kiálta fel a szerencsétlen asszony, eltakarva mindkét kezével meggyalázott arczát és zokogva hanyatlott össze a padozatra. Odafutottak hozzá. Arnould karjai közt vivé őt székéhez; miért mentett meg ön először a haláltól? nyögé Angelika, most meg volnék mentve az élettől.

– Újra meg fogom önt menteni, szólt hozzá biztatólag Arnould, s azzal bátran, merészen lépett a birák elé. Görnyedő alakja kiegyenesedett, keble tágult, szemei ragyogtak.

– Uraim, esküdtbirák, kezdé erős, szilárd hangon, a vád, melylyel védencznőm terheltetik, most már nemcsak élete, hanem becsülete ellen is van intézve. A törvénynek meg van engedve, ott a hol gyanút lát, nemcsak a gyilkos vérfoltjait, hanem a házasságtörő csókjainak nyomát is fölkeresni; de az Istennek törvénye kötelességeket ir az emberek által szerzett törvények elé, mik a jogtudós helyett az emberhez szólanak. Én egyszerű polgár vagyok, én nem tudom: lehet-e egy nő becsületét három tollvonással elvenni? elvenni a becsületet, mit visszaadni nem lehet, elvenni egy nő hírnevét, ki teljes életét e hírnév tisztántartására szentelé; és elvenni azt egy ember pokoli rejtélyességű levele következtében, a kit senki sem ismer, kinek arczára, alakjára senki itt Párisban nem emlékezik, a hol Monce Angelika gyermeksége óta lakott, s a ki, midőn szavainak magyarázatára szólíttatik, előbb kétértelműleg felel, azután megszökik? Ki áll jót arról, hogy ez ember mindazt, a mit mondott és irt, nem valami kaján boszúvágyból tette-e? Látta-e őt valaki Moncené asszonynyal beszélni? És mi az, mi ott végül legsúlyosabb vádul van felhozva ellene? Egy hajfürt említése, mit Moncené asszony keblén rejtve visel. Nem lehet-e ily titkokat, mik természetöknél fogva semmi gondos rejtegetésben nem részesülnek, akármelyik nőcselédtől, ki azt megláthatta, kitudni? Nem beszélhetett-e róla Monce úr, vagy maga Moncené asszony bizalmasabb barátnéja előtt, s ha bűntárs volna az, kihez e levél irva van, lehetne arról feltenni, hogy azt egy levél titoktartására bízza? S nem sokkal egyszerűbb, valószinűbb volna-e azoknak, kik titkaikat féltik, megegyezett álnevek alatt levelezni? – De mit folyamodom én szőrszálhasogató mentegetésekhez, midőn büszkén kellene a vádlott multjára hivatkoznom, és azt kérdem: hol van a lefolyt életben azon folt, melyre a vádló ujja rámutasson? Uraim, esküdtbirák, én védenczemnek nem életét, becsületét kérem vissza, igazságot és nem irgalmat! nem itéletet, hanem elégtételt!

Az ember hangja dörgött a végszavakban. Utána általános csend lőn, csak a vádlott zokogása hangzék közbe-közbe.

Az elnök kevés szóval elismétlé a tárgyat az esküdtszék előtt. A birák félrevonultak. Tovább félóránál künn maradtak a mellékteremben, a hallgató teremben ez alatt sírbolti csend tanyázott, mindenki feszült figyelemmel várta az irtózatos dráma kifejlődését.

Egyszer végre nyílt a terem, az esküdtek visszatértek komolyan, lehajtott fővel, egyenkint foglalva el helyeiket; a határozat, melyet az elnök felolvasott, ez volt:

«Az ügy ezúttal véghatározat alá nem jöhet, a vádlott további bizonyítványok érkeztéig őrizet alatt marad.»

A hallgatók csöndesen, zaj nélkül távoztak el, az egész termen valami általános, néma, templomi sóhajtás futott végig.

A közvádló ezúttal nem szólt ellenfeléhez, hallgatva ment tovább.

Csak egy ember arcza mutatott örömöt, elégedettséget.

Ez ember – Taillard.

* * *

Egy este megnyílt a börtön ajtaja, s Angelika a belépőben Taillard urat ismerte meg. Hideg, megvető arczczal fogadá. Leküzdé szívében a feltörekvő félelmet, mit ez ember látása okoza benne, hogy megvetéssel fogadhassa.

– Asszonyom; kezdé Taillard, megállva a nő előtt, ki arczát félre fordítá előle; Ön nem akar rám emlékezni. Pedig a megjövendölt irtózatos napok elkövetkeztek. Ön szenved, de én is szenvedek. Ön egyetlen szava visszaadhatná nyugalmát, boldogságomat nekem, s egyetlen szó felmenthetné önt mind e fájdalomtól, a törvény vádjától, a tömeg rágalmaitól. Ön tartogatja e szót, mely engem boldoggá tehetne, és én esküszöm, hogy nem fogom azt előbb kimondani, mely önt megmentené.

– Uram, láthatja ön arczom nyugalmából, hogy sem biztatásai, sem fenyegetései nincsenek rám hatással. Ha igazat mond ön, s valóban csak egy szavába kerülne lelkemet, becsületemet, életemet megmenteni, s a helyett, hogy sietett volna azt tenni, engedte, hogy szenvedjek, hogy üldöztessem, meggyaláztassam, s hallgatni tud még most is, midőn ennyire jutottam, akkor nem félek jobban börtönömtől, nem a vérpadtól, mint azon fekete szívtől, mely ily pokoli kegyetlenségre képes, s örömestebb megtudok halni, mint ön iránt egyebet érezni a megvetésnél.

– Emlékezzék ön rá, asszonyom, mit mondtam önnek előbbi találkozásunkkor. Ha kegyed nem akarja velem megosztani az életet, én találok rá módot önnel megoszthatni a halált és meghalunk, asszonyom, meghalunk a halál legirtózatosabb nemével, a vérpad halálával.

Angelika egy perczre összeborzadt, de hirtelen elmult róla ez az ideggyöngeség, s egy oly nyugodt mosolylyal arczán, mely Taillardot kétségbe ejté, fordult hozzá.

– Nem félek, uram, ártatlan vagyok; de ha meg kell lenni, lelkem eléggé elszokott már az élettől s hozzá szokott a halál eszméjéhez.

– De nem a gyalázatéhoz. Gondoljon ön azon becstelenségre, mely a vérpad-halálhoz van kötve.

– Nem leszek annyira meggyalázva általa, mint meg lennék gyalázva önmagam előtt, ha önnek átadnám magamat.

Taillard a kétségbeesés dühével távozott el a börtönből. Az ajtóban még egyszer visszafordult.

– Holnap találkozunk, úgymond, és holnapután meghalunk.

* * *

Másnap Angelika esküdtszék elé hivatott.

Börtönőre, ki nagy részvéttel látszék iránta viseltetni, előre tudósítá, hogy új tanú jelentette magát.

– Hamis tanú, viszonzá rá Moncené.

A terembe belépve, azt ezúttal szokatlanul gyéren népesültnek találá. Az emberek elkezdték őt szánni, rosszul esett szenvedő arczával találkozniok.

A mint a tanúk padján végig tekinte, az új tanúban Mr. Taillardot ismeré meg.

Szemeik találkoztak. Moncené egy igen magas, igen hideg tekintetet vetett az emberre, mitől annak arcza lángvörösre gyulladt ki.

Az elnök szólítására fölkelt a tanú és meghiteleztetett.

Azután vallani kezde.

– Az én nevem Taillard Armin, ugyanazon név, mely mister Tonners levelében csak kezdőbetűjével van említve. Ki Mr. Tonnersnek Monce meggyilkolását tanácslá, én valék, én segítettem neki, az első lövést ő tevé, a másodikat én. Mr. Tonnerst Mme Monce régóta szereti. Oly közel állt hozzá, mint férjéhez, még most is hű hozzá s készebb meghalni, mint hogy őt elárulja.

Az ember szóról-szóra igazat mondott. Ha tudta volna valaki, hogy ki az a Mr. Tonners?

– A lelkiismeret nem engede nyugodnom, folytatá Taillard. Az élet gyötrelemmé vált előttem e bűntitok miatt; ki kelle azt mondanom. Bűnös vagyok, nyugodtan várom az itéletet, nyugodtan a halált.

– Van önnek mit mentségére felhozni? kérdé az elnök, észrevehetőleg reszketeg hangon Angelikától.

– Semmi, viszonzá az.

– Elismeri a tanú állítását?

– Hazudott, de lelke rajta. Nem védem magamat tovább.

A birák félrevonultak, félórai tanácskozás után visszajöttek. Nyolcz szóval négy ellen a vádlott «bűnösnek» találtatott.

E szó kimondásakor Angelika menyei magasztossággal tekinte végig a környező tömegen, valami túlvilági fenség ragyogott szép arczán, keble egy nehéz sóhajtól látszott menekülni.

Mindenki meg volt illetődve, Arnould ájultan rogyott össze.

Angelika oda futott hozzá, ápolta, éleszté, kérte a huissiereket, hogy siessenek orvosért, élesztő szerekért.

Az emberek körüle bámulattól voltak szótalanok.

Még azon perczben is, midőn az ő fejére mondták ki a halált, embertársa életét siet megmenteni!…

VI.

A kivégeztetés napja elérkezett.

Midőn a menet megindult a vesztőhely felé, oly vihar, oly menydörgés támadt egyszerre, mintha az ég le akarna szakadni a földre; az irtózatos orkán letépte a házak tetőit s lehajigálta a bámulók fejére, s az elsötétült levegő csak akkor világosult meg néha, ha a villám végig czikázott benne.

És az égdörgés, a viharordítás közepett lehete hallani a tompa dobszót, mely a halálra menők indulóját verte, s a villámlobbanásnál látni lehete a hosszú fekete menetet, elől-hátul fegyveres katonaság, közepett birák, papok és két elitélt. Az egyik oly fehér. Előttük viszik kész koporsóikat.

A mint a vesztőhelyhez érnek, a két elitélt egymás mellé jut.

– Még van idő, szól suttogva Taillard Angelikához. Még megmenthetlek. Egy óra múlva holt leszek, s akkor nincs Isten, a ki megszabadítson többé.

– Térj Istenhez magad, nyomorú, viszonzá Moncené, védd lelkedet, nem az én életemet.

Taillard oda fordult gyóntató papjához; elvégezve gyónását, megcsókolá a feszületet, s azután sebes léptekkel futott fel a vesztőhely lépcsőin s elkezde vetkőzni.

Ekkor Angelika kérte magához gyóntatóját s nehány szót súgott fülébe. A gyóntató rögtön sietett a végrehajtó biróhoz.

Az ég menydörgött, a vihar zúgott, a felhők repedésein kilövellő láng fénye mellett lehete látni a vesztőhelyen Taillard alakját, a mint a nyaktiló előtt letérdepelt. Szemei szenvedélyittasan függtek a másik elitélten, ki halványan, fehéren állt a vérpad állványa mellett.

Most az ég egy irtózatosat harsant, a villám függőlegesen csapott le az ég magasságából a föld szinére, látni engedve a széthasított felhőkárpitokon keresztül a világos kék eget. – A végrehajtó biró szava hallatszott.

– A második elitéltre nézve az itélet felfüggesztetik.

Taillard ott fenn a vesztőhelyen kétségbeesetten sikolta fel e szóra:

– Megá…! kiálta, a guillotin ketté vágta szavát, a többit a másvilágon mondhatta el.

A zápor sűrű cseppekben kezde el zuhogni. A gyászmenet a szomorú dobszó mellett az úton, melyen jött, újra visszament.

Még az nap egy esküdt-biróság alakíttatott – hölgyekből. Tizenkét matrona, a város legtiszteltebb női közül alkotá e szokatlan törvényszéket, mely Angelika fölött volt itélendő.

A határozat, mit e törvényszék hozott, ez volt:

Moncené reményben van anyává leendni. Addig, míg gyermeke meg nem születik, a halálitéletet rajta végrehajtani nem lehet.

* * *

Közel volt már az idő, mely Angelika gyermekének életet, ő neki magának halált volt adandó.

Egy napon meglátogatta a közvádló Moncené asszonyt s felszólítá részint önlelkiismerete megnyugtatására, részint a törvények tekintélye végett, hogy miután sorsát úgy sem rosszabbíthatja általa, vallja meg önkénytelen vétkét, mely miatt el van itélve.

– Ártatlan vagyok, volt Angelika örökké hű válasza.

– Jó, asszonyom. Meglátandjuk, meddig fogja ön e hideg nyugalmú tekintetet megtartani? Kövessen engem.

Moncené nyugodtan hagyta magát vezettetni szobájából, hol fogva tartatott; egy folyosóra vezették, ott egy kis ajtó nyilt meg előtte, melyen a mint belépett, az esküdtszék termeiben lelte magát; a terem ismét zsúfolásig tömve volt, az átalános hallgatás a belépőre látszott várni.

A huissierek a terem közepéig vezették őt, hol a közvádló egy intésére hirtelen egy addig rejtve tartott férfi állíttatott vele szembe, a férfinak kerek vörös szakálla, kék szemüvege, szőke kondor haja volt.

A szembesített férfi meglátva Angelikát, minden idegeiben meglátszott rendülni, csaknem összerogyott, míg Moncené legkisebb illetődés jele nélkül tekinte reá. Arcza hideg, fehér maradt, mint a márvány.

– Nem ismeri ön ez embert? kérdé a közvádló, szemeit le nem véve az asszony arczáról.

– Soha sem láttam, felele Moncené.

– Egy vonás sem változik meg arczán! suttogák itt-amott a jelenlevők. Csodálatos lélekjelenlét.

– Talán nevéről rá fog kegyed ismerni, asszonyom, szólt szigorú hangon M. Duval. Ezen úr itt mister – Tonners.

– Meglehet, viszonzá Angelika nyugodtan. Most látom őt először.

– Kérem, szólt közbe egyike a huissiereknek, ezen úr álszakállt és vendéghajat visel.

– Ah – ah – hangzék minden oldalról. «Le kell őt álczázni». Most csak ráismerend a megátalkodott.

Az elnök intésére a huissierek leszedék az álarczot, álhajat és szakállat s azon perczben Angelika ijedelmes sikoltással ismert reá az emberre és karjai közé rogyott.

De a birák és a vádló szinte rá ismertek mind, és szoborrá meredve bámultak rá az alakra, ki mintha sírból támadott volna föl, hirdetni, hogy az emberi ész törpe.

– Ez ember Monce!… szólt a félelmetes suttogás, mely szájról szájra kelt a megdöbbent tömeg között.

Mindenki szorulni érzé szivét.

* * *

Az Isten lát, az ember sejt. Isten olvas a szivből, ember a szóból.

A ki adja az életet, az adhatja a halált.

Az ember csalódik. Ne játszatok a halállal.

VALAHÁNY HÁZ, ANNYI SZOKÁS.

(Az ukrán pórhad.)

I.

Valahány ház, annyi szokás.

Nálunk, itt a jó Magyarországban, szokás az, hogy gazdag, gyermektelen asszonyságok felfogadják szegény emberek gyermekeit, elhagyott árva leánykákat örökbe, azokat fölnevelik, megtanítják mívelt magaviseletre, házkörüli munkákra, gazdasszonykodásra, ügyelnek erkölcseikre, hozzá szoktatják takarékossághoz, emberbecsüléshez, Istenimádáshoz, hogy bárminő sorsra legyenek is hivatva, magasra vagy alacsonyra, magukat abban otthon találják, emezzel megelégedve legyenek, amannak diszére váljanak; és a midőn eljön az Istentől rendelt idő és alkalom, kiházasítják tisztességesen örökbe tartott leányaikat, választván számukra becsületes, szorgalmatos férjet, s ellátva őket mindenféle becses aprósággal, a mi új gazdáknak annyira szükséges, és még azután is gondoskodnak felőlük; és ha férjhez adtak egyet, keresve keresik, hogy hol kapjanak másikat, a kinek ismét hasonló sorsot készítsenek elő.

Nálunk ez a szokás.

Beszélik, hogy az orosz birodalom fővárosában lakott egy úri asszonyság, előkelő születésű, a kinek palotáját a legdíszesebb urak látogatták, s tánczvigalmait egy Dolgorucki és egy Potemkin herczegnőé mellé merték helyezni pompa és pazarlás tekintetében. Sőt voltak vakmerők, kik még elsőbbséget mertek találni e mulatságokban a több főúri vigalmak fölött; ezen elsőbbség abból állt, hogy míg a legnagyobb herczegnőknek sem áll hatalmukban, hogy mikor mulatságot adnak, abban minden jelenlevő hölgy szép és fiatal legyen, addig **nő dáridóiban mind a legválogatottabb szépségek voltak jelen. A kellemes delnő maga is szerette a könnyelmű életet s iparkodott maga körül olyan társaságot gyűjteni, melyben mindenki hasonlóan kellemes és könnyelmű tudott lenni, mint ő.

Különösen kitüntek azonban e víg mulatságok alkalmával, mind rendkívüli szépségük, mind pompás öltözékeik, elragadó tánczuk, szellemdús társalkodásuk által a delnő fogadott leányai. Rendesen volt neki öt, hat. Ezek tán elszegényült rokonok leányai, hűséges gazdatisztek árvái, tán egy-egy magasabb családbeli hölgy eltitkolandó gyermeke: ilyesfélét lehetett róluk hallani, ha valaki érdekesnek találta, hogy felőlük tudakozódjék.

Voltaképen pedig ez volt a fogadott leányok eredete: a nagyon tisztelt úrnőnek roppant kiterjedésű jószágán tizezer jobbágya lakott, kik neki az ország törvényei és szokásai szerint testükkel és lelkükkel tartozának.