Part 4

Kerner István 1867-ben született Máriakéménden (Baranya vármegye). Zenei tanulmányait a Nemzeti Zenedében és az Országos Zeneakadémiában végezte. 1885-ben az Operaház zenekarában brácsás lett, majd karigazgató, balett-, operai karmester, végül karnagy s tavaly óta főzeneigazgató.

Kerner István, mint a magyar zenei élet legelső művésztársaságának vezetője, a beléje helyezett bizalomnak nemcsak teljes mértékben megfelelt, hanem fáradhatatlan működésével beigazolta, hogy az ő vezetése alatt az ország zenei életében a filharmóniai társulat mindig elsőrangú tényező lesz. Különös gondot fordított arra, hogy a klasszikusok s a legjelesebb külföldi zeneszerzők művei mellett kellő figyelembe részesítsék a magyar zeneszerzőket. Ha sokszor eredménytelen volt is ilyen irányu kardoskodása, nem az ő jóindulatán mulott a magyar szerző mellőztetése. A magyar zeneszerzők régi gárdája mellé egy újabb csapatot gyűjtött, akik majd hivatva lesznek művészi zenénk fejlődését biztosítani és továbbfejleszteni. Kerner érdemeiből nem felejtjük el, hogy az érdemes karmester gyöngédséggel és megértéssel fordult a magyar munkásság felé is. Az ő kreációja a filharmóniai társaság «népszerű» hangversenyei, amiket a magyar munkásság számára rendszeresített, hogy a zeneművészet nagy alkotásait megismertesse azokkal a rétegekkel is, akiket egyrészt a rendes hangversenyek magas helyára, másrészt zenei életünk vezetőinek közömbössége elzárt a zeneművészet élvezetétől. Kerner meleg lélekkel utat nyított a munkásságnak, hogy a zeneművészet örömeit ők is megismerjék.

Kerner István, a külföldi mértéket is figyelembevéve, _egyike ma a legjelesebb Mozart-Beethoven- és Wagner-dirigenseknek_. De a moderneket is megérti és szeretettel karolja föl. Tisztult, nemes, egyszerű fölfogásában a nagy klasszikusok eredeti szavukat visszakapják. Vezénylőpálcája nem a részletekre fekteti a fősúlyt, hanem mindig nagyvonaluságra, egyöntetűségre és az egész mű szellemének lehetőleg teljes visszaadására törekszik. Nem divatos karmester, hanem megállapodott művésze a zenekarnak. Nem finomkodó, hanem finom, nem rendkívüliségekre utazik, hanem valódi ízét, színét, húsát és vérét adja vissza a partiturának. Karmesteri működésbeli külsőségei nyugodtak és nem hatásvadászók. Energikus szemét és kezét folyton érzi a zenekar, amely úgy szereti őt, mint egy útmutató testvért. Rendkívüli karmesteri értékei nincsenek ugyan, de művészete egészében komoly, magasrendű és magyar szempontból különösen értékes. Ő a magyar földnek az a ritka terméke, aki művészetében harmónikus tudott maradni. Magyar művészeti iskolákban nevelkedett, külföldi hírszerző munkára vagy csak vendégszereplésre is, sohasem volt vágya, – minden értékével maradt egészen magyarnak. Fogékony művészlelke a zeneművészet szociális céljait is megfelelően szolgálta és szolgálja.

XII. ÖT MAGYAR HEGEDŰMŰVÉSZ.

_Vecsey Ferenc, Telmányi Emil, Koncz János, Kerékjártó Gyula_ és _Pártos István_. Hangversenyeink szereplő hegedűművészei. Mind fiatalok. A legidősebb huszonhat esztendős s tizenöt a legfiatalabb. Ifjúságuknak ereje nagy reményeinket válthatja valóra.

=Vecsey Ferenc= már világnév. Ahol csak megfordulhat művész e földtekén, ő mindenütt volt. Még Délamerikában is. Sok babér és még több pénz kisérte útjain. Huszonöt éves korára gazdag ember. Zenekulturánknak mindenesetre büszkesége, de magyarságával való fennhéjázásunk dacára is meg kell benne látnunk a fogyatékosságokat. Először is önbizalma és önérzete nem tisztán a művész önérzete s az alkotó önbizalma, hanem egy kis magyaros elkapatottság és csodagyermekségének háncsa. Gyémántkövekkel ékített plasztronban és ilyen hetykén ma nem áll mély lelkű művész dobogóra. Igaz, hogy öt perc alatt vonójának hatalmával igazatadásra kényszerít mindnyájunkat, de mégis a művész szerénysége a legnagyobb előkelőség s nem a dzsentri póz. Külsőségekből mélységeket is megláthat a jó szem. Nézzük, igazolni tudjuk-e játékából megállapításunkat?

A Vecsey hegedülése eszményi tökéletességű hegedülni tudás. Nála kifogástalanabb hegedűlőmasina nincs. Ennél többet hegedűn tudni talán nem is lehet. Technikájának nagyszerűségéről könyvet lehetne írni. Ha csak erre gondolnánk, extázisos dícsérésbe kellene átcsapni, de hangversenyeinek végeztével rendszerint elillan csodálkozásunk s hideg szívvel, csaknem úgy megyünk ki a teremből, amint jöttünk. Pedig nem tisztán kápráztató virtuózitást kaptunk, érzésfuvallatok, érzelemmelegség is áradt felénk, de nem téveszt meg, mert ez mégis csak: manier. A Diderot művészeti paradoxon tanulmányának lezáratlan következtetése jut eszünkbe: hogyan tökéletesebb az előadó művész produkciója, ha érezzük, hogy átéli érzéseit, vagy csak mutatja átérzés nélkül, hogy ezt a részt így és így kell játszani, hogy ilyen és ilyen hatása legyen. Ujházi Ede felkérésre pecsenyeevés közben könnyezve sírt. Vecsey Bach «Air»-jét tökéletesen játszva, pecsenyét is ehetnék, ha volna még két keze. Aki ezt nem érzi ki a Vecsey játékából (és ez a többség), annak természetesen ő a legnagyobb hegedűművész.

Lelkének fejletlensége azonban írásaiból, szerzeményeiből látszik inkább. A komponálás nagy önáruló. Talán egy művészet sem annyira. Pőrén áll a lélek a hangjegyek mögött. Bármilyen burkolt is legyen egy szerzőnek emberi mivolta, valódi arca az ötvonalú papíron élesen látható.

A mai hegedűművészek általában gyenge, jelentéktelen zeneszerzők. Kreisler Frigyes talán az egyetlen kivétel. A Burmester, Mischa Elman, Manen Juan, Ysaye, Rosé stb. szerzeményei színtelen semmiségek. A mai hegedűművészek nem törekednek arra, hogy olyan szépet és újat játszanak, amit kívülük senki más. A túlságosan kifelé való élésben talán nem érnek rá esetleges mondanivalóikkal törődni? vagy nincsenek is mondanivalóik? A sok gyakorlás, a hegedűirodalom dús anyagának teljes megtanulása, a versenyképességben maradás gyötrő munkája s a pénzszerzés elvonják lelküket a rendkívülien szépet akarástól. Az is lehet, hogy elsősorban exekutív természetű énjüket üresre muzsikálják rengeteg hangversenyükön. Nem tudjuk megállapítani pontosan ennek a tünetnek okait, de talán a felsoroltak egyike vagy másika magyarázat lehet. A régi hegedűművészek másként cselekedtek. Önmaguk számára rendkívülieket írtak. Paganini, Lipinski, Spohr, Wieniawsky, Sarasate, Bériot, Vieuxtemps és a nagyok úgyszólván mindnyájan örökszép mesterművekkel gazdagították a hegedűirodalmat. De tulajdonképpen önmaguk koncertjei számára írták opuszaikat. Ennek a törekvésnek halavány fénye rávetődik a ma hegedűművészeire is, de mert nagy alkotó lélek évtizedek óta nincs közöttük, – a hegedűirodalom régóta semmit sem fejlődik, sőt nem áll magasabban ma, mint száz év előtt. Lehet, hogy ennek oka az is, hogy a hegedűművészet ma nem kapcsolódik bele úgy az életbe, mint régen. A rohanó modernség vágtató életkörülményei a halk, szerény hegedűnek szavát veszik. De a főok mégis csak az alkotó művészi magasság hiányában van. A nagy zeneszerzők ma alig törődnek külön a hegedű életével, a nagy hegedűsöknek pedig ma nincs nagy alkotó lelkük. Igyekeznek ébren tartani szerzeményekkel is a hegedűkultuszt, de jelentőségest nem találunk munkáikban. Hol van ma a hegedűnek a Chopinje, aki zeneszerzői lelkét, miként a bánatos lengyel a zongorán, ugyanúgy kizárólag a hegedűn sírná ki!

Mindezekre a Vecsey szerzeményeinek lapozgatása közben gondoltunk. Vecsey korunknak jelentős neve, de értékét szerzeményei öregbíteni nem fogják. Pedig nagy örömünk lett volna az ellenkezőjében, annak dacára, hogy magyar szerző műveit magyar cég _francia!_ nyelvű kiadásban adta ki. Eddig tizenegy szerzeménye és egy átirata jelent meg: egy «Caprice», aztán «Caprices» összefoglaló című sorozatból a «Le vent», «Cascade» és «La lune glisse à travers les nuages», «Chanson triste», «Conte passionné». A «Trois morceaux» összefoglaló című sorozat három darabja: «Rêve», «Humoresque» és «Menuetto», aztán «Souvenir», «Valse triste» (ezek mind zongorakísérettel) s egy szóló hegedűre írott «Preludio e Fuga.»

Jelentékenynek egyik sem mondható. Még leginkább a kissé Bach-os ízű hegedűszóló magaslik ki közülük. Van csinos, ügyes, tetszetős is közöttük s a szédületes hegedűtechnikának magasrendű példái, de _általában egy nagy előadóművész önkéntelen utánérzései_. Saját mondanivalója, érzése nincs, vagy nem értékes. A «Le vent», a «La lune…» s a «Cascade» erősen Paganinis, különösen az utóbbi igen emlékeztet az «Erdőzsongás» című Paganini etüdre; az elsőt pedig mennyivel szemben írta meg Bériot a «Le tourbillon» című etüdben. A «Chanson triste» Hubay szerenádjának (Unter Ihrem Fenster) utánérzése, a «Menuetto» pedig Mozart A-dur hegedűversenye menuettójának hatása.

Ezek a kották nem babérosak. Némelyik érdekes, de aligha lesznek maradandók. Hiányzik belőlük valami, ami mintha a hegedüléséből is hiányzana…

*

=Telmányi Emil= fekete, szélesarcú, intelligens mozgású, erős, zömök ember. 1892-ben Aradon született, hol atyja középiskolai tanár volt, Kezdetben Unger zenetanár volt mestere, de már tizenhárom éves korában a fővárosba jött s a Zeneakadémián Hubaynál és Koesslernél végzett. Első önálló hangversenye 1911-ben volt Berlinben, mellyel a szakemberek elismerését mindjárt megnyerte. Budapesten 1913-ban játszott először a filharmonikusokkal nagy sikerrel. A háborus évek alatt is érdemes hangversenyeket adott nálunk, míg az utolsó szezonban a Bach összes szonátáinak eljátszásával legkomolyabb hegedűművészeink egyikének kell őt tartanunk. Ezeknek előtte Svédországban, Dániában, Hollandiában, Norvégiában sikerrel hangversenyezett s Berlinben Zsigmondy Gáborral és Csuka Bélával egy magyar triót szervezett. Művészmultja rövid, de értékes. Kvalitásait a külföldi sajtó többször kiemelte.

_Játékát főként a tisztaság, átgondoltság és komolyság jellemzi._ Előadása nem elragadó, de gyönyörködtető. Öntudatosságot, de szerénységet, izlésességet, műveltséget, tanultságot, érző s még inkább gondolkodó lelket mutat. Kulturált lénye magas színvonalat biztosít számára.

*

=Koncz János= Telmányival szemben csupa szív, lélek, álmodozás. Tudása nincs akkora, mint tanulótársáé, de művészi ösztönösségében nagy kvalitás rejlik. _Mindig szépen és melegen hegedül._ Technikája nem bevégzett, de megfelelő.

1894-ben született Budán. Édesanyja tanította először, majd pedig Balassa Emil, a volt Joachim tanítvány. Tőle Hubayhoz került a Zeneakadémiára, ahol tizennyolc éves korában végzett. Berlinben sikerült hangversenyei voltak, de utána négy évig nem szerepelt. 1916-ban lépett fel nálunk először, mint önálló koncertművész. A mult szezonban kimagasló művészettel játszotta Strauss Richárd hangversenyén a mesterrel együtt annak egyik szonátáját. Csábította is külföldre Strauss, de egyelőre nálunk marad s Zeneakadémiánk művészképzőjén a Hubay vezetése alatt oktatást vállalt.

*

=Kerékjártó Gyula= művészete sokban rokon a Konczéval, bár nem olyan nemes és intelligens. Viszont technikája készültebb. _Inkább a virtuózt kell látnunk benne, mint a művészt_, bár cigányos izű melegségével és nem pallérozott temperamentumával nagy hevületeket és áradó érzéseket sejtet. Sarasate játszott ilyen féktelen tüzzel, de természetesen sokkal tisztultabban.

1898-ban Budapesten született. Atyja mérnök, régi borsodi nemes család sarja. Anyja tanította először zongorázni fiát. Renkívüli zenei hajlama már négy éves korában kiütközött. Később valami kis hegedüt kerítettek számára s bámulatos találékonysággal jött rá a hegedülés titkainak is egész sorozatára. A Zeneakadémián két évig Szerémi Gusztáv, majd Hubay tanította. Nyolc éves korára mindent megtanult. Tíz éves korában a román királyi udvarban játszik, majd Angliában, Hollandiában, Belgiumban és Németországban aratott diadalai következnek. A háború alatt százezreket hegedült össze jótékony célra s mert nagy külföldi körutjait most meg nem valósíthatja, elvégezte a zeneszerzés elméleti tananyagát.

Sokra tartjuk ezt a túláradó fantáziáju fiatal hegedüművészt, akiről szó esvén, nem mellőzhetően megemlítjük, hogy Paganininek néhány etüdjét (Caprices 24-ből) úgy játsza, hogy azokat ragyogóbban, zseniálisabban előadni nem lehet.

*

=Pártos István= ma legfigyelemreméltóbb csodagyermekünk. Mi a Hubay csodagyermekgyártásában kvalitásos pedagogiai értékességnél egyebet látni nem birunk, mert a csodagyermeken csak csodálkozunk, pénzért csodálkozni pedig inkább a cirkuszba járunk, – de tény mégis, hogy ezekből a gyermekcsodákból nagy művészek is váltak, bizonyos fokig tehát számolni kell velük. Eddig a bizonyos fokig a most tizenöt éves Pártos István talentuma értékesebbnek mutatkozik, mint amilyen a szintén csodagyermek Vecseyé és Kerékjártóé ugyanilyen korban volt. _Bensőséges komolysága teszi ezt a talentumot nemessé_ és késztet elismerésekre. Amint a kis bársonyruhás, hosszuhaju, túlértelmes nézésű, barnaszemű, arcra Paganinire emlékeztető fiú játszani kezd, – azon nem csupán csodálkozunk. Gyönyörködünk is. Érezzük, hogy figyelemreméltóbb mondanivalója is van ennek a gyermeknek. Pedig éppen azzal az érvvel akarjuk megdönteni a csodagyermekkultusz művészeti jogosultságát, hogy egy éretlen gyermeknek nem lehet olyan mondanivalója, ami bennünket érdekelhet. Akinek pedig nincs saját mondanivalója, az nem művész. A gyermek Pártos csaknem felnőtt ember lelkét hordja, amit tizenkétéves korában tartott első önálló hangversenyén, amikor Mendelssohn s főleg Beethoven hegedűversenyét játszotta, mindenkinek elárult. Ebből a zsenge művészlélekből üstökös is lehet a hegedűművészet egén. Komolysága, intelligenciája és tudásvágya erősítik ezt. Minden iránt érdeklődik, sokat és mindent tanul. Eszes, olvasott gyermek. Egy év alatt megtanult németül és franciául s e mellett a negyedik gimnáziumot is kitünően végezte, de természetesen tovább járja a középiskolát.

Feljegyezhetjük még róla, hogy 1903-ban született Budapesten szegény családból. Özvegy édesanyja tanította először hegedülni. Öt éves korában a Fodor-féle zeneiskolába kerül, hol két évig marad, azután átmegy a Zeneakadémiára, ahol először Bloch tanítja. Egy év alatt hat osztályt ugrott. Ez után Hubay veszi át, akinél egy év alatt elvégzi a művészképzőt. Járt már Norvégiában és Svédországban is.

*

E részletező sorok után egy idevágó általános figyelmeztetés: nagy művész csak nagy, rendkívüli ember lehet. Ez pedig lehetetlen tudás nélkül, amit négy középiskolai osztály, vagy egy kínos érettségi nem adhat meg. Rengeteget kell tanulni. Mit? Mindent! Aki csupán hegedüjének él, korszakos, nagy művész sohasem lehet.

XIII. KODÁLY ZOLTÁN.

Volkmann Róbert mondta volt, hogy «a magyar zene akkor lesz csak művészileg nagy és fejlett, amikor magyar tanárok fogják tanítani.» Elértük végre ezt is. Molnár Géza az elméletben, Bartók Béla és Kodály Zoltán az exekutivában a legigazibb fajiságot képviselik a Liszt Ferenc-téri zenepalotában. Hatásukat, erejüket érzi mai zenekulturánk minden rétege, de szellemük átitatódása akkor lesz teljes eredményű, amikor Kodály működése is fejlett gyümölcsöket hozhat. Kodály a zeneszerzést tanítja. Nem a magyar zeneszerzést, mert ezt külön tanítani nem lehet, épúgy, mint nem lehet angol vagy francia zeneszerzést tanulni. Hatásaiban azonban nagy különbség, ha a zeneszerzést ízig-vérig magyar ember tanítja. Jelentősebb eredményei e téren még Kodálynak nem lehetnek, de munkájával szemben jogos minden szép várakozásunk.

Kíséreljük meg a Kodály helyét zenekulturánkban megkeresni. A negyvenes években a magyaros zene terén csak az őserő, a nemzeti ösztön működött. Az irodalom sokkal előbb járt, már maga előtt látta a célt, amelyet követnie kell. Az elnyomatás évtizedében – érdekes jelenség – a magyaros zenevilág először kezd csoportosulni határozottabb, öntudatos nemzeti cél felé. A dal és a hangszeres zene gazdag anyagkészlete ebben az időben kezdett a műveltebb világnak is bemutatható zenei tisztaságot nyerni. A hatvanas évek időszakában csak annak a zenének volt becse és kelete, amely magyaros firma alatt jelent meg s miként talán ez volt a magyar közéletnek legmagasabbra csapó szalmalángja, úgy a magyaros zenének is ez az időszak volt eddig vissza nem tért eldórádója. A hetvenes években, a komoly nemzeti alkotások korszakában, a hazai zeneügyek nagyobbmérvű fellendülését is látjuk. A nyolcvanas években azonban már visszaesést találunk. Kezdik hangoztatni, hogy a zene az egész világ tulajdona, nem állhat tehát faji alapon. Mivel nálunk a zene a legkésőbben ébredt közművelődési ág s idegen szellemü oktatók, tekintélyek és befolyások alatt állott – ez nem meglepő. A kilencvenes években tobzódik ez a felfogás, míglen jön az 1900–1910-es évtized, amely nagy fordulatot hoz.

Az ősi, nagy, erős magyarságnak hatalmas apostolai támadnak. Még dadogva ugyan, de az érdekesen megszólaló fiatalembereknek egész serege kiabál érvényesülésért. Gerinces talentumok fiatal erővel igyekeznek a művészetekben és irodalomban érvényesülni. Lelkükből kidobálják ősi magyarságukkal a beléjük nevelt talmi magyarságot. Érzik, hogy meghamisítottak itt mindent körülöttük: irodalmat, történelmet, művészetet, zenét. Ők a régi, a nagy, az erős magyarsághoz akarnak kapcsolódni. Igazi magyar kulturát akarnak csinálni. Ennek a fenséges mozgalomnak egyetemes erejű királya: Ady Endre, aki megtermékenyített maga körül minden földet.

Forrongó, ősi, tudós, talentumos testvére neki a zenében Kodály Zoltán. Csupán régi dalok ismeretlen szerzőivel rokon. Közben az egész magyaroskodó zeneszerzőgárdát sikerült neki elfelednie. Tudással vértezi agyát s talentumát a régi, messzi magyar idők talajából érleli. Elmegy a legalsóbb réteghez, a néphez, a dalhoz. Szorgalmasan gyűjti, tanulja, formálja azokat. Beleülteti a mai, modern zeneművészetbe s nagy kortársával, Bartók Bélával egyetemben _megteremti belőlük a legmodernebb, legragyogóbb, valódi, faji, magyar zenei nyelvezetet. Az ő zenéjük nem magyaros zene._ _Az ő zenéjük: magyar zene. A magyarok zenéje._ Nem a formája s a külszíne, hanem a lelke, a húsa, a vére, a szelleme: magyar. Öncéllá lesz művészetük, nem pedig magyaros úri muzsikává, amely a cigány és a híres úri muzsikusok eredeti tehetségéből, a népből felszűrődő hagyományok kicifrázásából és a nyugati elmaradhatatlan hatásokból olvadt össze. Ez nem az Erkel Ferencék zenéje. Ez a mi zenénk, a magyar nép tölgyfaerős rétegéből nőtt orchidea. Nem ismerik, nem szeretik és nem ápolják még elegen ezt a kincsünket. Sivalkodnak még ellene, de letagadni, eltaposni nem lehet. Bartók és Kodály által zenénk az új, a valódi magyar magaslathoz érkezett el.

Krisztus arcú, finom vonású, vöröses-szőke hajú és szakállú ember Kodály. Túlságosan zárkózott. Inkább komor, elgondolkozó és szögletes modorú. 1882-ben, Kecskeméten született. Iskolába Nagyszombaton járt. Gyermekségének emlékei a szintén színmagyar Csallóközhöz, Mátyusföldhöz fűződnek. Budapesti egyetemünk bölcsészeti karát végezte s a Zeneakadémián a Koessler vezetése alatt a zeneszerzési szakot. Olyan feltűnően komoly eredménnyel, hogy 1907-ben kinevezik a Zeneakadémia tanárává. Már ekkor járja a vidéket s gyüjti szorgalmasan Bartók Bélával egyetemben a népzene hamisítatlan kincseit. Ezt a munkát most is folytatják és nagy veszteség, hogy gyüjtésük még jórészt holt anyag. Számtalan értékes tapasztalattal tér meg minden ilyen útjáról a két mester s mert kritikailag is vizsgálva gyüjtenek, tudásuk és ösztönük pozitiv eredményekre vezette őket. Ezeknek egyike például, hogy 1900-ban a negyven éves emberek tisztán a népszínművek zenéjét ismerik. A Blaháné dalait dalolják, tehát jórészt magyaros csinálmányok megtévesztett szellemében élnek. Ugyanakkor a negyven éveseknek szülei még az őseredeti magyar dalokat is ismerik és szeretik, fiai pedig – tehát az 1900-ban húsz éves generáció, alig tudnak valamit a népszínházi zenekulturából. A régi-régi nóták világát szeretik. Mit igazol ez? Kodályt, aki szintén érezte, hogy csillogó hamisítvány-magyarságunk előtt ősi értékeink voltak. A mából kiszakítva magunkat, azok után kell tehát mennünk, hogy a jó utat megtaláljuk. Erkel, Mosonyi, Liszt, Zichy Géza, Hubay s számos eddigi nagynevű magyar zeneszerzőnknek különben tiszteletreméltó munkája nagyot veszít ebből a világításból nézve. Kodály-lyal és Bartók-kal a magyar zenének egy korszaka lezárult, illetőleg velük egy másik kezdődik.

Mikor nagy bálványok omlanak, forradalmároknak nevezik az újítókat. Pedig Kodály nem művészeti forradalmár. Miért volna az? Teljesen újat nem hozott, csupán korrigálni akar vagy egy félszázadot a magyar zeneművészet történelmén. Modern tudással szállott le a néphez, vagy szállott ki az ősmagyarságból s a nyugati nagy zenekulturába csillogóan beillesztette a sajátos, magyar, népi zenét. Ez történelmi szemmel nézve csak természetes következmény, nem újítás. Nem rombol ő, csak a talmit akarja elpusztítani, az igaz útról elseperni.

_Ahogyan_ aztán teszi ezt, vagyis _a módszerben_ lehet újító, határjelző, új művészeti bálvány, mint ahogy az is. Kodály álmodozva rajongó, tudós, meggondolt, tanáros s ezért egyszerű is. Zenei formái tiszták és világosak. Szerkezetei, ritmikája, melódikája és harmónizációja természetesen adódó. Nagy vidámságokat, eszeveszett duhajságot nem ír kottapapirra, inkább borus, melancholiára hajlamos szív, mely alatt hősi erő és tűz lappang. Zenei nyelvezete tisztult, érthető s ez munkájának és jelentőségének legnagyobb értéke.

Kodály nem bő termelő. Csak akkor szólal meg, amikor érett mondanivalója van. Még a legnagyobb zseni is pongyolaságba esik, ha folyton ontja magából a kottafejeket. Kodálynak minden sora gondos, választékos. Minden szerzeménye ész és szívügye s minden egyesben megtalálhatók összes jellegzetességei. _Műveit általában egyéni következetesség és hangulatosság jellemzi._ Dolgozási módszerét pedig: a formákban inkább a szabályosság; harmóniában modernség, az egyidejűleg való megszólaltatással érdekesen zavaros hatású akkordok, melyek különben egymásra következve, megszokottak volnának; ritmikában üdeség, merész változatosság, szakadozottság és végül pompás érzék a jól hangzás iránt. Művei ezek: Adagio hegedűrezongorakísérettel, Op. 2. Vonósnégyes, Op. 3. Zongoramuzsika (tíz zongoradarab), aztán Berzsenyi, Csokonai, Kölcsey és Balázs Béla szövegekre írott dalok, szonáta gordonkára és zongorára, egy hegedűre és gordonkára írott duó, gordonkaszóló szonáta, második vonósnégyes, vonóshármas, a «Nyári est» című zenekari mű és 20–25 drb népi szövegekre írott dal. Mindezekből csak a három első jelent meg Rózsavölgyinél, a többi kézirat. Egy ilyen értékes mesternek nincs állandó kiadója. Mégha a háborús nehézségekre is gondolunk, szégyelhetjük érte magunkat. Hiszen ha nem akadályozná a fegyverzaj, rég elkapkodta volna tőlünk a külföld, amely sokkal jobban értékelte őt eddig is, mint mi.

Műveiből csupán a népi szövegekre írott dalokat nem hallottuk még nyilvánosan. A többinek két szerzői est keretében tapsoltunk. Az egyik vagy nyolc év előtt volt, a másik, a jelentősebb, 1918 május 7-én. Ezt a hangversenyt a szerző szíve vére árán megérzett művészetnek szent vallomásai beírták a magyar zenetörténetbe. A vonósduett klasszikus hangon valóságos történéseket regél. Adagiója: a nyári est homályában végtelenül elömlő Alföld békéje. Nemes, színmagyar. Első vonósnégyese: a négy vonóshangszer játszókedvén épített magyar palota. Második vonósnégyese: a magyar zenének búzavirága, pipacsa, kökörcsinje és árvalányhaja egybekötve. Gordonkaszóló szonátája: magyar emlékekkel telesírt varrottas-kendő. Zongoramuzsikája: a legzongorább zongoramuzsika, melynek minden hangja a zongora eszméjének bölcsőjében ringott. Dalai: a tősgyökeres magyar beszédnek legszebb zenei fordításai. Népdalai: a magyar népkedélynek művészi echója. Gyönyörű gordonka–zongora szonátája örök magyar kincs, melynek adagiója mintha az Attila király pompázatos temetésének zenei megfestése volna.

TARTALOM.