Part 2

Amint látjuk, Huberman jórészt autodidakta volt. Ebből, mint minden autodidaxisból mérhetetlen előnyök, de könnyen érthető verejtékezések és nehézségek is származnak. A művészetben leginkább az autodidakta jön rá új értékekre. Igy a hegedűn egy gyakorlás közben véletlenül ráhibázott fogás tetszetőssége, vagy valamelyik vonásnem újszerű kihasználása különös jellemzőjévé lesz játékosának, a hegedűművészetnek pedig új értékévé. Az autodidakta kölcsön alig kap valamit mástól. Önmagát fejleszti, gyötri, önmagából kell merítenie és önmagát irányítania, miért is az ilyen művész érzékenyebb, gazdagabb és értékesebb lelkű, mint tanárok évtizedes tapasztalataival könnyen élő, más talentumok. Talán a Huberman nagyságának is egyik alapja ez az elmélyedő, komoly autodidakszis. Mikor nagy anyagi nehézségek és küzdések árán a csodagyermekektől irtózó Joachim mesterhez került a kis Huberman, már kipróbált hangversenyező volt. Joachim előtt Spohr egyik koncertjét, Vieuxtemps «Ballada és polonaise»-ét, valamint Chopin noktürnjét játszotta. Ezeket a hatalmas műveket csupán magától tanulhatta, mert mesterei, – bizonyossággal állítható, – nem birták lejátszani. És mikor Joachim keblére ölelte őt, a zsenit tisztelte meg, amelynek művészeti oktatásra nincs szüksége, legfeljebb jó irányításra a fiatalabb korban.

Huberman Bronislaw tizenkét éves korától, mint legfigyelemreméltóbb csodagyermek hódítgatta a világot. Serdült korában visszaesni látjuk, amit érzelmi élete befolyásának tulajdoníthatunk. Meg is házasodott, családi élete nem volt boldog, elvált. Örökös hajszoltságokon, nagy lelki rázkódtatásokon és fájdalmakon átesve, maradt meg színarany értéknek daloló lelke. Az utóbbi hat-nyolc év alatt fejlődött ki tulajdonképpen a mai nagy mesterré.

Most harmincnégy éves. Törékeny, alacsony, zavaros nézésű ember. Szája, ajkai, álla csupa szabálytalanság. Kissé kopaszodó, nem hosszúhajú, fekete férfi. Ivelt, dudoros, nagy homloka uralja arcát, melyen a lelki és testi fájdalom is nyomokat hagyott. A legkevésbé szerencsés kinézésű s mégis csodálatosan lenyügöző ereje van lényének, ami abból magyarázandó, hogy látszik rajta, érezzük, hogy átéli és hiszi, amit játszik.

Ha játékát külön részleteznénk, minden tulajdonságát a legelismerőbb jelzőkkel kellene felruháznunk. Tónusa páratlan. Ezerszínű. _Hegedűjének zengését senki sem tudja megközelíteni sem._ Balkéz-technikája a tökéletesség mintaképe, vonójának pedig abszolut fejlettsége mellett _jellegzetes sajátsága a meglepően öblös hang és páratlan meleg, mély és komoly legató_. Ebben mindenkitől különbözik. Nagy erejű, csaknem harsonaszerű hangkezdései vannak. Csukló-technikája nem iskolásan szabályos és jól fejlesztett, de a legkifogástalanabban képzett csuklóval sem lehet elérni ilyen bámulatos jobbkéz-készséget.

A stílusokat a legszebben megtartja. Nem egyénieskedik s mégis mindíg a nagy Hubermant érezzük a klasszikusok és a modernek háta mögött. Ő nem hegedül, hanem a hegedű útján közli érzéseit, gondolatait, szóval kezében a hangszer csak egy forma. Gazdag lelkének mélységes érzésein felül elragadó temperamentuma köti le és készteti lázas figyelésre a hallgatót. _Legjellemzőbb sajátsága játékának:_ _érzelmeinek öntudatlansága_. Ez az a gazdagság és az a kincs, mely a ma hegedűművészeiből hiányozni szokott. Ez az öntudatlanság a művészet lelke, mert ez különbözteti meg a hegedűművészetet a hangszer-tudománytól. Nála a hangulat, a szenvedély mindíg önmagától fejlődik ki már az első hangoknál. Nem emlékezőtehetség útján és nem mesterségesen csinálja, ezért sohasem manier-os s bizonyos belső merevségnek nyoma sincs játékában, mint annyi sok másnál. A sokat hangversenyző művész előadása többször eszébe juttatja az embernek a kiégett vulkánt. Huberman mindíg friss, meleg és harmatosan érzékeny. Elárulta önéletírásában, hogy az előadóművésznek ezt a legnagyobb tulajdonságát öntudatos módszerrel őrizgeti. Mikor ugyanis nagy hangversenykörútról tér meg, négy hétre teljesen abbahagyja a játékot. Ezt is csak egy ilyen nagy autodidakta zseni meri és képes megcsinálni.

A Huberman sokszínűségéből hamarosan nem is tudjuk, de nem is szükséges külön kiemelni, hogy a hegedűirodalomnak mely műveiben tündöklik legfényesebben. A Kreutzer-szonátát, avagy Bachot senki sem játszhatja nála ragyogóbban. Chopin szebb hegedűjén, mint a zongorán, melynél jellemzőbbet érzelemvilágára nem tudunk mondani. Virtuózitása a Sarasate-féle Carmen-fantáziában éri el tetőpontját, felülmulhatatlanságát. Mint lengyel származású, természetesen a lengyeleket csodálatos színnel játssza, szintúgy az oroszokat is. A nagy lengyel hegedűsnek, Wieniawskynak, fenkölt tolmácsa, különbet pedig hegedűn senki sem hallott, mint mikor Huberman Csajkovszky hegedű-versenyét adja elő. Egy bölcs és egy léha, egy fúria és egy angyal, egy tudós és egy szent, egy Petrarca és egy Laura hangzik hegedűjéből.

VI. STRAUSS RICHÁRD.

A huszadik század zenei jelleme még nem alakult ki. Két fő irányt látunk azonban: az egyik német, a másik francia. Amazt Strauss Richárd, ezt pedig Debussy képviseli azokkal együtt, akik velük gondolkozásban, érzésben találkoznak. Ez a két főirány: a zenei naturalizmus és impresszionizmus. A zenei impresszionizmus az érzések és gondolatok pillanatnyi benyomásainak érzékítése. A zenei naturalizmus pedig az emberi természetnek pontos és leplezetlen visszaadása (a festészetben a külső természet válogatás nélküli megrögzítésének mintájára), tehát tulajdonképpen durva hangfestés, mert arra törekszik, hogy inkább a természethez közelebb álló zörejhatásokat, mint a zenében rejlő szellemi szépségeket adja vissza. Az emberi idegéletnek és az idegélet bármely tünetének félelem nélkül való zenei rajza. Tulajdonképen csaknem teljes zenei formátlanság, mert még a zenelélektani formáktól és törvényszerűségektől is elfordul és teljesen a fantázia önkényének veti alá magát. A naturalisták minden zenei törvényszerűséget kényszernek hisznek, ami az alkotó géniuszt békóba szorítja, holott ez a törvényszerűség a lelki élet működésében lappang. Az emberi természet bátrabb szemlélete Wagneren át jutott el az új németekhez, – a zenei naturalizmus tehát főként az új németek művészeti tantétele, míg a zenei impresszionizmus a nemrég elhunyt Debussynak, tehát inkább a franciáknak iskolája.

Strauss Richárd magas, szikár, kopaszodó, elegáns kinézésű német. Most ötvennégy éves. Müncheni születésű s tanulmányait és kulturáját ebben a művészetileg magasrendűen fejlett városban szerezte. Bülownak is tanítványa volt s az ő ajánlatára fogadta el Meiningenben az udvari karnagyi állást, ahonnan a müncheni, majd pedig a weimari operához került karmesternek. Már régóta nem karmestereskedik, pénzügyileg jól adminisztrált műveinek dús jövedelméből él. Többször járt nálunk. Első alkalommal 1895-ben, mikor is egyik filharmóniai hangversenyen a «Halál és megdicsőülés» című szimfóniai költeményét vezényelte. Az «Elektra» bemutatása után is volt itt s körülbelül ugyanezen időtájt a Zeneakadémiában, mint 1918 április 11-én is, szóló-hangversenyt rendezett, hol «Arden Enoch» című melodrámáját zongorázta el nekünk. Öt-hat év előtt vezényelte ismét filharmónikusainkat.

Haydn, Mozart, Mendelssohn, Schumann és Brahms hatottak rá leginkább. A gimnáziumban még Wagner-ellenes, de csakhamar átpártol a bayreuthi mesterhez és Liszthez. Stílusának önállósága a «Till Eulenspiegel vidám csínyjei» című szimfónikus költeményével és a színpadon a «Feuersnot»-tal kezdődik. Dolgozási módjára jellemző, hogy a legnagyobb zenekari apparátust használja. Rettenetes erejű zenekara olyan harmóniai ellentéteket, olyan szélsőséges erőbeli hatásokat, a természeti hangjelenségeknek olyan utánzását tudja kifejezni, amilyenekre nem volt példa. Zenekari készültsége az eddig álmodott lehetőségeket túlszárnyalta. Utolérhetetlen az «eszközök»-ben. Ritmikájának elevensége páratlan. Frázisai csodálatosan meglepőek. A Strauss zenekaráról nagy tanulmányokat írtak már. Mindenféle új és régi hangszer áll fegyverben, a dirigens vezényszavát lesve. Idegtépő ez a zenekar, mert nem egységesen hangzik, hanem úgyszólván minden hangcsoport függetlennek tetsző motivum-töredékekkel és kontrapunktikával szolgálja a vezérgondolatot. Ilyen módszer mellett figyelmünket százfelé szakítja a sok egyszerre hangzó mellékképlet. Vezérmotivumokat használ s ezek köré csoportosítja legkétesebb értékű és legmagasabbrendű gondolatait is vegyesen. Zenekarából állandóan valami fanyar gúnyt, önérzetet, gőgös lenézést s drámai tusakodást érzünk. Nem új érzéseket vet kottára, de előadási módja az új, mert az indulatokból és érzésekből nem a nagy zengéseket szedi ki zenei közlés számára, hanem mint naturalista, megrögzít mindent, ami alkotás közben idegpályáin végigszalad, akár érdekes, akár banális az. Amint Molnár Géza találóan jellemzi «néha szűrő nélkül bocsátja ki agyából az ötleteket.» Miként a természetben naturalista festők hite szerint semmit sem szabad megvetni, úgy zenéjében mindent fölhasznál vakmerő kottacsoportosításaihoz.

Drámai hangja lenyügöző erejű, de tolla főként elbeszélő. _Ő eddig legnagyobb epikusa a zeneirodalomnak._ Elsősorban programmzenész. Ha szimfóniai költeményeit végiglapozzuk (Itáliából, Macbeth, Halál és megdicsőülés, Till Eulenspiegel, Imigyen szóla Zarathustra, Don Juan, Don Quixote, Simfonia domestica, Alpesi szimfónia), álmélkodva állunk a nagy koncepció és a hangkáosznak bűvészi szemfényvesztéssel való ragyogtatása előtt. Szédületes dolgok ezek és oly merészek, hogy a bírálatot mind nem is állják ki, sőt némelyik egy kis művészeti rosszhiszeműséget mutat. De bizonyos, hogy a szimfóniai költeményt eleddig legmagasabbra ő fejlesztette. Mint operaszerző (Salome, Rózsalovag, Elektra, Ariadne) is nagyjelentőségű Strauss Richárd, de ezeken kívül a zenének csaknem minden ágában alkotott kiválót. Dalai finomak, érdekesek. Nem könnyedek, mint természetszerűleg kellene lenniök, hanem új anyagból készült modern építmények. Vonósnégyesei, zongora-kvartettjei, különféle kórusai, szonátái, ha nem is tetszetősek, de pompázatosak. Nem zeneköltő, hanem zeneszerző, zenét író rendkívüli mester. Nem a szívével, hanem inkább eszével muzsikál. _A mai zenének mindenesetre legnagyobb géniusza._

VII. TANGO EGISTO.

Fürge, temperamentumos, kis olasz. Csupa zene, ritmus, ütem az egész ember. Még nem világhírű, de mindenesetre zseniális karmester. Ha semmi más érdeme nem volna az Operaház vezetőjének, mint a Tango idehozatala s mindenféle intrikák dacára megfelelő foglalkoztatása, – ezzel az egy tényével már értékes művészeti rátermettségét igazolta.

Tango most negyvennégyéves. Alacsony, fekete, sovány, de izmos, rendkívülien értelmes szemü, éles arcvonásu, komoly és inkább zárkózott ember. Rómában született s mint minden olasz, gyermekségével szívta magába a zene szeretetét. A bolognai zeneiskolát végezte s főként Bossinak volt kedvelt embere. Egész fiatalon már korrepetitora a milanói Scalá-nak, azután több olasz színháznak és staggionenak karmestere. Társulatának éléről a híres Gregorhoz kerül Berlinbe, ahonnan a newyorki Metropolitan-színházhoz szerződik, majd visszakerül Olaszországba s génuai működése közben hívja őt hozzánk Bánffy vendég-dirigálásra. Az Aidá-t, Toscá-t és Pillangókisasszony-t vezényeli s olyan sikerrel, – bár csak egy zenekari próbája volt – hogy mindjárt az első napon aláiratják vele azt a szerződést, mely őt az évnek felére Operaházunkhoz köti, mert génuai szereplését nem lehetett felbontani. Az első szerződési év után azonban egészen magunknak szereztük meg vezénylőpálcáját, egyelőre olasz operák betanítására. Sikert-sikerre halmozva dolgozik fáradhatatlanul. Gyönyörű előadásban hozza színre az Aidá-t, Traviatá-t, Rigolettó-t és Álarcosbál-t, miközben a Bartók Béla kívánságára neki osztják ki a Fából faragott királyfi című Bartók-balettet, amellyel zseniális karmesteri talentumát kétségen felül igazolta. Színes vezénylőpálcája nyomán tizenkét előadást ért meg hamarosan ez az értékes, modern, magyar balett, mely Tangonak egyik elévülhetetlen érdeme. Miután így a modern zenében való avatottsága is beigazolódott, rábizzák a Violantá-t, melyben a szerző és kitünő énekesek érdemein felül a legnagyobb művészeti elismerést ő érdemelte és kapta. Nemcsak az olasz klasszikusokat és az említett moderneket, hanem az olasz moderneket is sorra veszi. Pillangókisasszony, Bohémélet, Tosca, Parasztbecsület, mind pompás előadásban állanak műsorunkon. Közben ne feledjük az inkább nemzetközi jellegű Dinorah-nak és Sába királynőjé-nek gyönyörű előadásait sem.

Amint látjuk, minden érték, amit a kezébe vesz. Rövid idő alatt tizenkét operát vezényelt, repertoireja tehát nagyobb, mint bármelyik operaházi kollegájáé. Verdinek Otello-ját és Falstaff-ját is be fogja mutatni, ezenfelül izgató a híre is, hogy Mozartnak Figaró lakodalmá-ra készül. Akinek pedig ilyen széles skáláju a karmesteri pálcája, érdekes volna meglátni, mit csinálna Wagnerrel?

_Tango nagy művész, de inkább virtuóz karmester._ Leginkább Colonnera emlékeztet. Minden gondolata, mozdulata tiszta zene. Benne él az előtte levő vezérkönyvben, bár rendszerint csak emlékeztetőül nézi vezénylés közben, mert érzi idegeivel az egészet s emlékezőtehetségének rendkívülisége természetesnek tünik fel. Fő jellezmője: _az abszolut kidolgozás_. A mű szellemének nagyvonaluságát mindig éreztetni tudja, de az apró részletek tökéletes kidolgozásával állandóan ideges várakozásban tartja figyelmünket. A keze alatt álló vezérkönyv felépítésben mindig átlátszó, világos és folyamatos. Zenekara élén való parancsolását olyan természetesnek tudja feltüntetni, mintha másként nem is lehetne felfogni sokszor önkényes tempóit s ritmusait. Olyan egyszerűen viszi az ember fülébe a legbonyolultabb részeket. Ritmusérzéke csodálatos. Soha egy frázisa sem száraz, minden gondolatát izgalmas-érdekesen tudja kifejezni. Ha ő vezényel, ő a főszereplő. Zenekar, énekesek és színpad közötti kapcsolat szerves s mind az ő kezében van.

Igen sokat dolgozik, nyolc-tíz órát ül bent naponta az Operaházban. A latin faj energiájával szorgoskodik, akinek a munka nem teher, hanem gyönyörűség. Úgyszólván mindent maga végez, az énekesekkel is rendszerint ő maga korrepetál. Kék és vörös ceruzával maga jegyzi be minden egyes stimmbe még a vonásnemeket, összekötőjeleket, dinamikai jelzéseket is. Óriási munka és nagyon értékes. A modern vezérkönyveknél erre nincs szükség, de a klasszikusoknál elkerülhetetlen, mert ezek a szerzők rendszerint maguk tanítva be darabjaikat, személyesen magyarázhatták meg intencióikat, melyek így csak hagyományként élnek tovább.

Ha a sajtó egy része nem is, de közönségünk állandóan megbecsüli ezt a zseniális mestert, akinek nagyságát általánosan (mint Nikischnél és Mahlernél) majd csak akkor fogjuk elismerni, amikor talán már nem lesz közöttünk. Akkor mondogatni fogjuk, hogy «Tango ezt így csinálta, a Tango idejében ez így volt…» Működésének értékességét csak az kisebbíti, hogy nem tud magyarul. De erről nem tehet, ránk nézve azonban sajnálatos, mert egy ilyen erőskezű művész énekeseinket végre a helyes magyar szövegkiejtésre is rászoktatná.

VIII. DOHNÁNYI ERNŐ.

Zeneéletünk utolsó húsz esztendejében három magyar név nőtt naggyá s járja a világot: Dohnányi Ernő, Bartók Béla és Vecsey Ferenc. Húszéves zeneakadémiai anyagból nem nagy eredmény, de értékben nemzeti büszkeségünk ez a három művész, különösen pedig Dohnányi és Bartók.

Dohnányi Ernő 1877-ben született Pozsonyban, ahol atyja gimnáziumi tanár volt. Számtant és fizikát tanított. Az öreg Dohnányi érdekes fajtáju, sokoldalú ember volt, nagy zenekedvelő, kitünő gordonkás s más hangszerhez is értő. Mikor látta fiának zene iránti visszatarthatatlan vágyát, maga kezdte őt zongorázni tanítani. Az öreg nem volt jó zongorista, úgyszólván együtt tanulta a hangszert hatéves kis fiával. Két év után a tanítvány már annyira haladt, hogy vezetését az öreg tovább nem vállalhatta. Forstner pozsonyi székesegyházi orgonista veszi át ekkor tanításra a kis Dohnányit. Forstner komoly zenész volt s elég jó zongorista is. Vagy másfél évig előzongorázással is ment a tanítás, de azután technikailag a gyermek sokkal többet tudott, mint a tanítómester. Az öreg Dohnányi az életet jól látó ember lévén, ragaszkodott ahhoz, hogy fia rendkívüli zenei talentuma dacára is végezze el a középiskolát. Igy is történt, Dohnányi Ernő tizenhétéves korában jó érettségi bizonyítvánnyal került Budapestre növendéknek a Zeneakadémiába. Pozsonyi gyermekeskedése alatt természetesen minden évben többször fellépett hangversenyeken. Gimnázista korában Fis-moll zongora-kvartettjét Bécsben a Duesberg-vonósnégyes társaság koncertjén nagy sikerrel maga játszotta. Mert Dohnányiból is korán kiütközött a zeneszerzői ősvéna. Gyermekkori szerzeményei, feljegyzései, vázlatai figyelemreméltóak s a mai Dohnányi is értékként használja néha azokat. Amint látjuk, Dohnányi is atyjától örökölte zenei talentumát. Érdekes különösség, hogy az átöröklés általános törvényével ellentétben, a nagy zeneművészek zenei képességére az apa a döntő, pedig a szellemi képességeket általánosságban anyjától örökli a gyermek. Bachnál, Mozartnál és Beethovennél is így volt például. Dohnányi, mikor zenei gyermekkoráról beszél, mindig az atyját említi.

A Dohnányi-család nem volt gazdag, de fiúknak anyagi gondokkal sohasem kellett küzdenie. Mikor 1894-ben Budapestre jött a Zeneakadémiába, segítette ebben a Liszt Ferenc ösztöndíj is. Az akadémián Thomán és Koessler volt mestere, de már olyan készültséggel került hozzájuk, hogy társai közül gyorsan kitünt. 1895-ben egyik akadémiai vizsgahangversenyen zongorakvintettjével aratja az első nagyobb sikert, ugyanebben az időben írja meg F-dur milleniumi szimfóniáját, mellyel díjat nyert. A mű ma is kézirat.

1897-ben végezte Dohnányi a Zeneakadémiát, ahonnan első nagyobb külföldi koncertjére Berlinbe ment. Még ugyanebben az évben visszajön hozzánk, ahol akkor filharmónikusainkat a nagy dirigens, Richter János, vezényelte. Egy ilyen hangversenyen Beethoven G-dur versenyművének átgondolt, stílusos előadásával nagy sikert arat s Richter annyira értékeli és megszereti, hogy a következő év elején elviszi Bécsbe, azután pedig Londonba, ahol Richter saját zenekarával évente több hangversenyt tartott. Az 1899/900-as szezonban Angliában két hónap alatt harminckét hangversenyt ad Dohnányi, nyolcat közülük Londonban. Ugyanekkor Skót- és Irországban is hangversenyezett. Ugyancsak ebben az évben Amerika nagyobb városaiban tizenöt hangversenyt tartott. A következő évben is Amerikában marad. Erre az időre esik ragyogó szépségű E-moll zongorakoncertjének megírása, mellyel megnyerte a bécsi Bösendorfer-díjat. Nálunk szintén a Richter vezénylete alatt mutatták be. Egy évre rá megírja D-moll szimfóniáját, melyet Richter Manchesterben dirigált először. Bejárta ezután Norvégiát, Skandináviát, játszik Pétervárott, Párisban s Olaszországban is. Sikerei folytán neve úgy nőtt, hogy 1905-ben a berlini zenefőiskolára hívják meg tanárnak. Mint zenepedagógushoz a világ minden tájáról sereglenek hozzá tanítványok. De azért évente végigjárja körútjait és dolgozik szorgalmasan. Még a színpad számára is ir egy pantomimet, a Pierette fátyolát, melyet 1910-ben Drezdában mutatnak be sikerrel s ugyanebben az évben nálunk is. Ez a munkája is nemes és előkelő s ahol jó előadásban tudták színrehozni, nagy sikert aratott. Két év előtt is felelevenítette Operaházunk jó előadásban, azóta azonban sajnálattal nélkülözzük.

Dohnányi 1916 óta Zeneakadémiánk zongora tanszakának tanára. Nekünk él teljesen s zenei világunknak halk vezető szelleme. Közönségünk annyira megszerette, tiszteli és megbecsüli őt, hogy el sem birnók képzelni nemes művészete nélkül hangversenyszezonunkat. Zeneakadémiai tanári működése nem nagy eredményű, nincs szerencséje tanítványaival s személyi tekintetek is gátolják pedagógiai kvalitásainak kifejtésében. Lényegesebbnek is tartjuk azt a működését, amelyet mint vezető mester tölt be. Az 1917/18-as szezonban is harmincnégyszer lépett föl, 1916-ban és azelőtt is csaknem minden héten. Hangversenyeire alig lehet jegyet kapni s közönsége a legválogatottabb zeneközönség. Művészi nyughatatlansága a folytonos munkában nyilvánul. Állandóan kottavonalak környezetében él. Alig lehet hozzá betoppanni, hogy előtte valami partitura ne volna. Csak ilyen szorgalom eredménye lehet kiadott műveinek itt felsorolt pontos jegyzéke:

op. 1. Zongorakvintett, op. 2. Négy zongoradarab, op. 3. Valcerek négykézre, op. 4. Variációk, op. 5. E-moll zongora-koncert, op. 6. Passacaglia, op. 7. A-dur vonósnégyes, op. 8. Gordonka szonáta, op. 9. D-moll szimfónia, op. 10. Vonóstrió-szerenád, op. 11. Rapszódiák zongorára, op. 12. Gordonka-koncert, op. 13. Winterreigen, op. 14. Dalok (hat dal), op. 15. Des-dur vonósnégyes, op. 16. Dalok (hat dal), op. 17. Humoreszkek (öt zongoradarab), op. 18. Pierette fátyola, op. 19. Fis-moll suite zenekarra, op. 20. Simona néni (Debreczenben adták elő nálunk először nagy sikerrel 1918 április 2-án), op. 21. Hegedű-szonáta, op. 22. Két dal zenekarral (bariton), op. 23. Három zongoradarab, op. 24. Suite régi stilben, op. 25. Variációk, op. 26. Zongorakvintett, op. 27. Hegedűverseny (kézirat), op. 28. Hat koncertetüd, op. 29. Változatok magyar népdal fölött (kézirat). E kották mellé gondoljuk el, hogy Dohnányi alig negyvenéves s közel kilencszáz hangversenyen játszott már. Hangyaszorgalmu, komoly munkásság. Ezenfelül van egy operája is. «A vajda tornya», melynek első előadását nem szabad külföldre ereszteni. Emlékszünk rá, hogy e körül az opera körül a zeneszerző és Operaházunk között nézeteltérés merült fel. Ilyen nagy mesterrel szemben semmiféle nézeteltérés sem lehet áthidalhatatlanul komoly.

Dohnányi középtermetű, szimpatikus megjelenésű, fakó arcu, szelid nézésű, szőkés férfi. Művelt és kellemes modorú s zárkózottságra hajlamos. A talentum szerénysége és ereje érződik egyéniségéből. Dolgait, terveit, életét nem szereti mutatni, beszélni. Lelkét igyekszik elburkolni, ami legsajátosabb tulajdonsága, merthiszen ez esetleg mindenkinek sikerülhet, csak a zeneművésznek nem. Talán ilyen rokonlelkűség miatt szereti annyira Brahmsot, aki rá, mint zeneszerzőre, nagy hatással volt. Védi körömszakadtáig ezt a Hamburgból Ausztriába került nagytudású és hidegvérű németet s azt mondja róla, hogy azért nem értékelik eléggé, mert lelkének leplezésében mintegy önmaga áll saját magának útjába. A nagyok közül Beethovent, Mozartot, Schumannt és Schubertet szereti leginkább.

A zárkózott lelkű Dohnányiról nem tudom megállapítani, hogy a zongoraművészt, vagy a zeneszerzőt tartja-e nagyobbra önmagában. Mi s a külföld is inkább mint zongoraművészt értékeljük. Egyéniségének főjellemzője: _a finomság, ízlés, gondosság és érzékeny lélek_. Ezek a kiválóságok minden sor kottájában megtalálhatók, invenciója azonban nem áll arányban ezekkel a magasrendű kvalitásokkal. Szerzeményei általában valami nemes szürkeségbe burkolóznak, mindig előkelőek, de hiányzik belőlük a lélek tobzódása, az érzések, érzelmek és hangulatok pregnáns hatalma, melyek nélkül pedig a legszebb elgondolásnak sincs örök ereje. Zenekari technikája elsőrangú. Egy gyermekdal témájára írott változataival megmutatta, hogy zenekari kidolgozásban Strauss Richárd magaslatán áll.