Part 9

Az ebéd után Ganem az étkeket a mint maga rakta fel, ugy maga szedé el, és midőn a terem ajtajánál azokat a rabszolgának átadta, mondá Szívkinjának: „Kegyelmes hölgy, most talán nyugodni kivánnál; eltávozom tehát, és mihelyt kevéssé kipihented magad, készen leszek parancsodra.“ Ezt mondván, elméne, és két rabnőt vásárlott, nem különben két csomót, melynek egyike a legvékonyabb gyolcsot, a másik pedig mind azt foglalá magában, a mi egy chalyf kedvesének ékességűl szükséges volt. Mindakét rabnőt házához vezeté, s a szép Szívkínjának ily szavakkal mutatá be: „Nemes hölgy – egy rangodbeli személynek udvarlására legalább is két rabnő szükséges, engedd meg, hogy ezeket itt hatalmadba adjam.“

Szívkinja csodálá Ganem szives élénk figyelmét, és monda: „Uram, látom, hogy te nem az a férfiu vagy, ki valamit csak félig szokott tenni. Te mind inkább neveled irántad tartozásimat; reménylem azonban, hogy nem mint hálátlan halok meg, és hogy az ég nem sokára oly állapotba helyezend, melyben minden nemes jótéteményidet ki fogom pótolni.“

Minekutána az ifju kalmár a két rabnőt egy mellékterembe utasitotta, s ezek oda elmentek, Szívkinjához leült a pamlagra, de illendő távolságban, hogy megmutassa határtalan tiszteletét. Beszédjét ismét szerelmére térité vissza, s a legérzékenyebb módon érinté azon legyőzhetetlen akadályokat, melyek minden reményt tőle elfognak „Én még azt sem merem reményleni, – folytatá, – hogy minden nyájasságommal szivedben a részvétnek csak egy szikráját is fölélesztem, – szivedben mondom, melyet a föld leghatalmasabb fejdelme bir. Oh mint vigasztalna az szerencsétlenségemben, ha szabad volna magamnak avval hizelkedni, hogy te véghetetlen szerelmemet nem fogadtad hideg vérrel!“ „Uram – felele Szívkínja.“ – Ó kegyelmes hölgy! szavába esett hirtelen Ganem – te már másodszor tisztelsz meg e szóval uram. Első izben rabnőid jelenléte nem engedte, hogy észrevételt tegyek; – kérlek, az Istenre, nemes hölgy, ne ruházd reám ezt a becsület czimet, mely hozzám nem illik. – Bánj velem, igen kérlek, mint rabszolgáddal: mert hisz az vagyok, és soha sem szünöm meg az lenni.“

„Nem, nem, – válaszolt most Szívkinja, – én őrizkedni fogok egy férfiuval, kinek életemet köszönöm, igy bánni. Hálátlan volnék, ha valamit olyast tennék vagy mondanék, a mi személyedhez nem illőleg volna alkalmazva. Engedd hálám érzelmét követni s ne kivánd tőlem, hogy jótéteményed jutalmául hozzád szerénytelen legyek. Én ezt soha sem teendem; engem tisztes viseleted – tiszteletre gerjeszt, és én azzal vissza nem élek, valamint azt is vallom, hogy szives gondoskodásaidat koránsem hideg vérrel tekintem. Többet nem mondhatok; hisz ismered az okokat, melyek nekem hallgatást parancsolnak.“

Ganemet e nyilatkoztatások egészen megbájolák; sirt örömében, és mivel szavakat nem talált – köszönetét méltóan kifejezni, eléglé neki ezt mondani: ha ő tudja, mint hölgy a chalyfnak mivel tartozik, tehát ő is viszontag tudja, hogy „a mi úré, az tilalmas a rabszolgának.“

Mivel Ganem az estvét látá közelgetni, fölkelt, hogy világot hozzon. Maga hozta azt s egyszersmind egy könnyü ozsonnáta Bagdádban uralkodó szokás szerint, hol minekutána az ember jó ebédet evett, este csak egy kevés bor vagy gyümölcs eledele, és lefekvésig kellemes beszédekkel mulatozik.

Mindketten asztalhoz ülének. Gyümölcsöt nyujtottak egymásnak, s a kinálást nyájassággal füszerezték; erre a bornak nemes ize ivásra hivá meg őket, és alig ittak abból kétszer vagy háromszor, midőn már törvénynyé tevék nem inni többé, mig előbb egy dalt nem énekeltek. Ganem néhány verset énekle, melyeket futólag költött, s melyek szerelme hatalmát jelenték ki; Szívkinja Ganem példája által buzdulván, hasonlólag verselt és énekelt dalokat, melyek kalandját érdeklék, s a mit Ganem kedvezőleg magára érthetett. Mindazáltal ez a hüséget, melylyel a chalyfnak tartozott, gondosan tartá emlékezetben. – Az ozsonnázás igen hosszu vala, s az est már éjre hanyatlott, midőn az elválásról gondolkozának. Végre Ganem mégis visszavonult hálótermébe, s a szép Szívkinját a magáéban hagyta, hova az uj rabnők azonnal beléptek s őt levetkeztették.

Igy éltek ők egymással több napokat. Az ifju kalmár csak akkor távozott házától, midőn igen fontos dolgai hivták; ezenkivül használta még az időt a kijárásra, ha a szép hölgy szendergésbe merült; különben minden pillanatot mellette töltött, és fő vétkének tartá, csak egyet is nélküle tölteni. Őt szüntelen csak kedves Szívkinja foglalá el, s ez viszont részéről hajlandóságától elkapatva megvallotta, hogy nem kisebb mértékben szereti Ganemet, mint szereti Ganem őt. Azonban, bármi hőn szerették is egymást, csupán e név chalyf, ha eszökbe jutott – képes volt őket az illendőség határai közt tartani; s ez indulatjok tüzét még inkább nevelte.

Azalatt, mig Szívkinja, ugy szólván, a halál karjai közül ragadtatott ki, s idejét Ganemnél oly édesen töltötte, Szobeide, Harun Arresyd palotájában nem volt minden nyugtalanság nélkül.

A három rabszolga, kikkel ő mint boszuállásának műeszközeivel élt, alig vitte el vak engedelmességgel a ládát – nem is tudván mi van benne, midőn Szobeide már a legszörnyebb zavarodásban érzé magát. Ezer aggasztó gondolat bolygatta nyugalmát; egy pillanatig sem alhatott, s egész éjjel csak azon tünődött, mint rejthesse el gonoszságát. „Férjem – igy szóla önmagában – jobban szereti Szívkinját, mint valaha egy kedvesét szerette. Mit feleljek most, ha visszatér, s tőlem hollétét tudakozza?“ Talált ugyan néha egy-két ármányfonalat, mely e nagy tekervényből kivezesse, de egy sem volt kedve szerint; mindig bizonyos nehézségeket látott, és igy nem tudta, mi tévő legyen. Volt társaságában egy élemedett asszony, ki őt kisded korától nevelte fel. Ezt hajnal hasadtával magához hivatta, fölfedezé neki titkát, és monda aztán: „jó anyám, te engem mindig jó tanácsiddal ápoltál, de ezen esetben reá legnagyobb szükségem van, mivel itt arra kerül, hogy veszélylyel körülviharozott lelkem megnyugtassék, – adj foganatos mentő szert kezembe, tanácsolj, mint békitsem a chalyfot? mit mondjak neki?“

„Drága fejedelmi asszonyom, – viszonzá az élemedett nevelőné – sokkal jobb vala, ha nem is helyezéd magad e nyugtalanságba; de mivel ugy történt, egyebet szólni már róla nem lehet. Most csak arról kell elmélnünk, mikép csalhatnánk meg az igazhitüek uralkodóját, s én azt tanácslom, hogy egy darab fát egy holt test képében faragtass ki; mi ezt azután egy avult gyolcsba betakarjuk, befektetjük egy koporsóba, s a palotában valamely helyen eltemettetjük; azután tüstént a sirhalom felett márványból egy kupboltos siremléket emeltess, nem különben egy gyászalkatot, mely fekete posztóval behuzva, és nagy gyertyatartókkal és vastag viaszgyertyákkal körülültetve legyen. Meg ne felejtkezzél, – folytatá az élemedett asszony, – gyászruhát venni magadra, s asszonyaidat s a holt kedvenczné asszonyait, herélteidet s a palota minden udvarnokait gyászruhába öltöztetni. Ha akkor majd a chalyf visszatérend, s egész palotáját veled együtt gyászban szemléli, nem fog késni, hogy okát kérdezze. Ekkor jó alkalmad lesz, magadnak nála érdemet szerezni, ha neki azt mondod, hogy te őhelyette tevéd a szép Szívkinjának, a ki hirtelen halállal mult ki, ezen végtiszteletet. Ekkor beszéld el neki, hogy te a szép kedvesnek egy siremléket emeltettél, és neki mindazon tisztelet jeleit adtad, melyeket ő maga mint chalyf, itthon létében adhatott volna. Mivel szerelme hozzá oly indulatos volt, bizonyosan elmegy sirjához, s ott könyeit ontja; talán hinni sem akarja majd, hogy valóban meghalt, sőt talán azt fogja gyanitani, hogy szerelemféltésed a palotából őt félremozditotta, és hogy ez a gyásztünet nem egyéb ármányfogásnál, melylyel őt ámitani és minden szorosabb nyomozástól elvonni akarod; sőt hihető, hogy őt ki is ásatja, s a koporsó fedelét félrevéteti; de ha ekkor a fából faragott halottat meglátja, meggyőződik bizonyosan haláláról, és magát mind azokért, a miket távolléte alatt nevében tettél, nagy adósodnak fogja ismerni. A mi a faképet illeti, magamra vállalom, hogy olyat e város egyik szobrásza által, anélkül, hogy tudná mi czélra, faragtassak. De te azon asszonynak, ki tegnap este a Szívkinjának a czitromvizzel udvarolt, parancsold meg: társnéinak jelentse, hogy asszonyukat csak imént halva lelé ágyában, hogy neked már erről hirt adott, és hogy te már Mezrurnak a szükséges parancsokat kiadtad felöltöztetése s eltemettetése iránt.“ Minekutána az élemedett asszony elvégzé tanácslatát, kivett Szobeide gyöngyszekrényéből egy drága gyémánt-gyürüt s a tanácslónak ujjára dugta, megölelé, s örömtelve igy szólott hozzá: „Óh jó anyám, mennyi hálával tartozom én neked! e tanácsot soha sem adhattam volna magamnak. Igenis, ennek el kell sülni, s érzem, hogy nyugodtabb vagyok, a fakép elkészitését tehát a te gondodra bizom, s a többit azonnal magam veszem munkálatba.“

A fakép minden lehető gonddal elkészült, s azt a vénasszony maga vitte Szívkinjának teremébe, hol, mint egy halottat felöltöztetvén, a koporsóba fektette. Erre Mezrur, ki maga is elámittatott, a koporsót az álhalottal felemelteté, s az minden szokásban lévő szertartásokkal eltemetteték, és pedig a kedvenczné asszonyainak hangos sirása mellett, kik között a czitromvizzel udvarló leginkább jajgatott, hogy a többit a gyászos sikoltásra folyvást tüzelje.

Szobeide még az nap hivatá a chalyf épitőmesterét, és azon parancs szerint, melyet neki ada, a siremlék igen rövid idő alatt elkészült. Oly hatalmu fejdelemnék, mint e fejdelem neje, kinek uralkodása keletről nyugotig kiterjedt, parancsaik teljesitésben mindenkor pontos engedelmességet lelnek. Ezután mindjárt egész udvarával gyászba öltözött, a mi azt okozá, hogy a halálhir a chalyf kedveséről az egész várost befutotta.

Ganem csaknem utolsó volt, ki e hirt meghallá, mert ő, ugy szólván, ki sem járt. Azonban egy napon csak ugyan füléhez jött. „Nemes hölgy – monda a chalyf szép kedveséhez – téged egész Bagdád megholtnak tart, s nem kétlem, hogy maga Szobeide is annak gondol. Áldom az égeket, hogy oka és boldog szemtanuja lehetek életben létednek; és adná isten, hogy ezen álhirt használni, sorsodat az enyimhez csatolni, és velem messze innen hazámba költözni volna kivánatod, hogy ezentul csak szivemen uralkodnál! De hova ragad engem képzelmi álmom? Im elfelejtem rendeltetésedet. – Te arra születtél, hogy a föld leghatalmasabb fejdelmének szerencséje légy, és hogy csak Harun Arreschyd birtokodra méltó. Akkor is, ha te őt nekem feláldozni kivánnád, ha engem hazámba akárnál követni, szabad volna-e ezen áldozatot elfogadnom? Nem, sőt inkább folyvást arra kell gondolnom, hogy a mi az uré, tilalmas a szolgának.“

Noha a szeretetreméltó Szívkinja azon nyájas gerjedelmek iránt, melyeket ő maga szült, nem vala érzéketlen, mégis volt ereje – azokat nyilván nem visszonozni. „Uram – szóla hozzá – mi Szobeide győzelmét nem gátolhatjuk; azonban hadd végezze, hiszem, e győzelmet nem sokára nagy szomoruság fogja követni. A chalyf majd visszatér, és nekünk lesz alkalmunk, neki titkon mindent, a mi történt, tudtára adni. Hanem óvakodjunk annál inkább, hogy sejtse életben létemet; mi volna a következés, már megmondottam.“

Három hónap multával a chalyf győzelmi koszoruval tért Bagdádba vissza. Égőn ohajtván Szívkinját látni, s neki uj borostyánit átnyujtani – igy lép vala palotájába. Csodálkozik, hogy valamennyi udvartiszteit, kiket itt visszahagyott, gyászruhában látja; megijed, nem is tudja, miért; és nyugtalansága nevekedik, midőn Szobeide laktermeihez jő, és ezen fejdelemné minden asszonyival gyászban öltözve járul elébe. Szorongó kebellel kérdi okát e gyásztünetnek, és Szobeide válaszolt: „Igaz hitüek uralkodója, én ezen gyászt rabnődért Szívkinjáért viselem, ki oly hirtelen holt meg, hogy gyógyszerrel nem is segithették.“ Tovább akara még szólani, de a chalyf nem engedett időt. Ez a hir őt annyira megilleté, hogy hangosan felsikoltott, és ájulva dőlt Giafar vezérjének karjaiba, ki őt követi vala. Végre ezen ájulálásból ismét magához tért, s kérdezé a bánat tompa hangján, szeretett Szívkinja hová temettetett. „Uram – felele Szobeide, – én magam rendelém el a temetést, és nem kimélék semmit, a mi azt fényessé tehette; emelteték sirja felett egy márvány-emléket, és ha ugy kivánod, oda kisérlek.“

A chalyf nem akará, hogy Szobeide magát fáraszsza, hanem hivatá Mezrúrt s ez oda vezette. A chalyf ment, a mint megjött, hadi öltözetben. Midőn a fekete posztóval behuzott gyászalkatot, s körösleg a viaszgyertyákat, s a siremléknek egész külfényét látta, csodálá, hogy Szobeide, vetélkedőtársnéjának halotti ünnepét ily nagy pompával ülé, és mivel természetére igen gyanakodó volt, neje nagylelküségének nem hitt, s gondolá, hogy kedvese meg sem holt, hanem Szobeide használá talán hosszu távollétét, s elmozditá a palotából, s azoknak, kik őt elvivék, talán meg parancsolta, vigyék oly messze, hogy hirét ne hallhassa senki. – Egyéb gyanuja nem volt; mert azt nem hitte, hogy Szobeide oly gonoszlelkü legyen, és szive kedveltét az élők közül kiirtassa.

Hogy a fejdelem megtudhassa a dolognak igaz mivoltát, félrevetette a gyászalkatot, s a sirt és koporsót jelenlétében felnyittatá. De midőn a gyolcsot látá, melybe a fakép vala takarva, nem mert közelebb járulni. Az istenfélő chalyf félt, hogy a vallás törvényeit megsérti, ha megengedné, hogy a halotthoz nyuljanak, s ez a jámbor habozás legyőzte minden szerelmét és kémlő gyanuját. Nem kétkedett többé Szívkinja halálán, lezáratta a koporsót, a sirt megtöltette, s a gyászalkatot téteté előbbi helyheztébe.

A chalyf, ki magát kedvese sirja iránt némely kitünőbb figyelemre érzé kötelesnek, külde a hitszolgákért, a palotatisztekért és a korán-olvasókért, s mig azok összegyülének, ő a siremléknél maradt, s áztatta könyüivel a földet, mely szerettének álképét takarta. Midőn mindazok, kiket hivatott, összegyültek volna – ő köztök elől állott; a többiek pedig magokat körösleg elhelyezék, s mondának hosszu könyörgéseket, mire a korán-olvasók több czikkelyt olvastak fel.

Ez a gyászszertartás egy egész hónapig mindennap reggel és estve ismételtetett, – és pedig mindenkor a chalyf, nagyvezér, Giafár és főudvartisztek jelenlétében, kik mindnyáján gyászruhát viseltek, valamint a chalyf is, ki ezen idő alatt meg nem szünt kedvese emlékezetének könyekkel áldozni.

A hónap utolsó napján az imádságok s a koránolvasás reggeltől fogva egész másnap virradtig tartottak, s miután minden elvégződött, kiki haza tére. Harun Arresyd, kit ily hosszú éjjelezés igen megbágyasztott, termébe ment, hogy kinyugodjék, s egy pamlagon palotájának két asszonya közt elszenderült, kiknek egyike fejénél, másika pedig lábainál ült vala, s mindketten a chalyf szendergése alatt himvarrással foglalatoskodtak mély hallgatásba merülve.

Az, ki főnél ült s Koránynak (Nuronnihar) neveztetett, látván, hogy a chalyf alszik, igy szólott a másikhoz: „Hajnalcsillag! – mert igy nevezék ezt – én ujságot tudok. Az igazhitüek uralkodója, a mi urunk és parancsolónk örülni fog s igen örülni fölébredésekor, ha tőlem meghallja, a mit neki mondani szándékozom. Szivkinja nem halt meg; fris és egészséges.“ – „Egek! kiálta fel Hajnalcsillag örömittasan – lehetséges-e, hogy a szép, kellemes s hasonlithatlan Szivkinja mint élő alak, világon volna?“ – Hajnalcsillag e szavakat oly élénk s emelkedett hangon mondá ki, hogy a chalyf felébredt. Kérdezé, miért zavarák meg őt álmában? „Ah uram! – viszonzá Hajnalcsillag, – bocsáss meg vigyázatlanságomnak! Nem hallhatám csöndes szivvel ama hirt, hogy Szivkinja még életben van, engem az öröm elragadott s kitörő hangjait nem tarthatám vissza.“ – „Nos tehát mi történt vele? – kérdé a chalyf – ha igaz, hogy meg nem halt?“ – „Igazhivők uralkodója, – felele Korány – én ezen estve egy ismeretlentől egy levelet kaptam aláirás nélkül, de a melyet Szivkinja saját kezével irt; ő nekem e levélben lefesti szomoru kalandjait, s egyszersmind parancsolja, hogy Fölségedet erről tudósitsam. Mielőtt ezen meghagyást teljesitném, csak azt akarám bevárni, mig Fölséged egy kevéssé kinyugodta magát, mire most ily hosszu éjszakázás s nagy megerőltetés után különös szüksége van, és – –“ „Add nekem ide a levelet“ – esett szavába hevesen a chalyf, – „te balul cselekvél, hogy e hiradást elhalasztottad.“

Korány azonnal átnyujtá a levelet, melyet ő indulat hevével nyitott fel. Szivkinja itt körülményes jelentést teve mindenről, a mi történt, de kevéssé élénk szinekkel festé ama szivélyes megelőző gondoskodást és szorgalmat, melyet Ganem hozzá bizonyitott. A chalyf, kinek természetével féltékenység párult, a helyett, hogy Szobeide kegyetlen bánásán meginduljon, csak ama hűtelenségen keseredett el, melyet Szivkinja – mint vélé – iránta elkövetett. „Ej, mi ez?“ – felkiáltott, minekutána a levelet végig olvasta, – „a hitszegő négy hó óta él egy ifju kalmárnál, kinek szive szorgalmát előttem még magasztalásokkal meri halmozni! – Harmincz nap óta vagyok ismét Bagdádban s csak ma jut eszébe nekem magáról hirt adni? – Azalatt, hogy én minden napot érette könyek közt töltök el, ő mindennap hűtelenséggel keserit! Jól van, érezze tehát boszumat a gonosz hitszegő, érezze a fiatal kalmár, ki engem ily vakmerőn sérteni nem irtózott.“ E szavakat mondván, felkelt a fejedelem, s egy nagy terembe ment, hol rendszerint udvarának nagyait elfogadni s velök szólni szokása volt. Annak előajtaja megnyittaték s az udvari férfiak azonnal beléptek, kik e pillanatra már régen várakoztak. Giafar nagyvezér megjelent, arczra borult a thrónus előtt, melyen a chalyf ült, erre felkelt s oda állott ura elébe, ki is oly pillanattal, mely tüsténti engedelmességet akar, igy szól vala hozzá: „Giafar! Jelenléted egy igen fontos parancsom végrehajtására szükséges, halljad tőlem azt. Végy testőrzőim közül négyszázat magaddal, s előre tudakozd ki, hol lakik bizonyos Ganem nevü kalmár, ki Abu Aibunak fia Damaskusból. Mihelyt ezt megtudod, menj házához s rontasd kőhalommá, de előbb tedd raboddá Ganem személyét s vezesd őt ide Szivkinja rabnőmmel együtt, ki négy hónap óta nála tartózkodik. Akarom, hogy adózzék hűtelenségeért, s egyszersmind a vakmerő jövevényt, ki a köteles tiszteletet irántam annyira feledé, példásan büntetni.“

A nagyvezér, miután e határozott parancsot vevé, meghajtá mélyen magát a chalyf előtt, kezét fejére tette, annak jeléül, hogy készebb azt elveszteni, mintsem ura iránt engedetlen legyen s erre eltávozott. Az első a mit tőn, az vala, hogy a selyem- és fátyolkereskedők előljárójánál Ganemet tudakoztatta, nevezetesen az utczát s házat, melyben Ganem lakott. Az udvari tiszt, kit ezen feladással elküldött, csakhamar megérkezék azon válaszszal, hogy Ganem nehány hónap óta nem is mutatja magát, senki sem tudja, mi ok marasztalja őt házában, ha t. i. még a városban van. Az udvari tiszt a nagyvezérnek egyszersmind a helyet megnevezé, hol Ganem lakott, sőt még azon özvegynek nevét is, ki neki házát bérbe adta.

E tudósitásra, mely mindenkép hiteles volt, a nagyvezér rögtön megindult a katonákkal, kiket a chalyf melléje rendelt, s ment a politia-biróhoz, kit hasonlólag felszólitott, hogy kövesse őt, s számtalan kőmivessel és ácscsal egyetemben, kik egy háznak földig lerontására szükséges mindenféle szerszámmal fel voltak készülve, jelenék meg Ganem lakása előtt. Mivel az épület magánosan állott, körösleg bekerité katonákkal, ugy hogy az ifju kalmárnak lehetetlen vala abból menekedni.

Szivkinja és Ganem csak imént végzék az ebédet; az első felkelvén, az ablakhoz üle, mely az utczára hosszat kiszolgált. Hirtelen lármát hall, kitekint az ablakon, s midőn a nagyvezért egész kiséretével látja közeledni, sejti azonnal, hogy ez a látogatás őt és Ganemet illeti. Most meggyőződék, hogy irt levele, a mint akará, kézhez jutott; azonban ily feleletre nem tarta számot s arra nem is volt elkészülve, azt hitte, hogy a chalyf e dolgot egészen máskép veendi. Szivkinja nem tudta, mikor tért a fejedelem Bagdádba vissza, s jóllehet keblében a féltékenység indulatát ismeré, mégis e részben semmitől sem tartott. Most a vezér pillanata s a számos katona félelemmel s aggsággal tölté szivét, reszketett nem magáért, de Ganemért. A mi önszemélyét illeté, nem kétkedett, hogy magát ki fogja menthetni, ha a chalyf őt kihallgatni kegyes lesz; de Ganemre nézve, kit inkább vonzódás, mint hálás érzet csatolt szivéhez, előre sejté, hogy a haragragyult fejedelmi vetélytárs őt majd látni kivánja, s fiatalsága és szép virágzó termete miatt kárhoztatni fogja. Elméje ily gondolatoktól hányatván, az ifju kalmárhoz fordult s monda neki: „Ah, Ganem! Mi elvesztünk; im jőnek téged és engem börtönbe hurczolni. – Ganem azonnal kinézett a rostélyos ablakon s megrémült, látván a chalyf őreit kivont kardokkal s ezeknek szárnyain a nagyvezért s politia-birót. E jelenés az ifju érzékeit megmerevité, s alig vala egy szót kirebegni hatalmában. „Ganem! – igy szólt a kegyencznő – most egy pillanatig sem szabad késnünk. Ha engem szeretsz, vedd szaporán egyik rabszolgád ruháját magadra, kend be arczod s kezeid korommal, s végy e tálak közül nehányat fejedre, meglehet, hogy imigy egy vendéglő szolgájának fognak nézni s szabadon bocsátnak. Ha talán kérdik tőled, hol van a ház ura, csak bátran feleld: a házban van.“ „Ah kegyelmes asszonyom! – monda Ganem, kit kevésbbé önsorsa, mint Szivkinjáé aggasztott, – te csak rólam gondolkodol, de mi fog majd veled történni?“ „Az téged ne aggaszszon, – válaszolá Szivkinja – bizd azt reám. Annak, a mit e hajlékban visszahagysz, én viselem gondját s reménylem, hogy neked minden hiven fog kezedhez visszakerülni, mihelyt a chalyf haragja leszelidült; mindazáltal most kerüld el annak első kártékony hevét. Azon parancsok, melyeket első gerjedtében ad, mindenkor veszélyesek.“ Az ifju kalmár szomorusága oly nagy volt, hogy nem tudta, mire tökélje el magát, és őt minden bizonynyal e haboztában a chalyf katonái meglepték volna, ha Szivkinja nem ösztönzi az átöltözésre. Végre sok forró kérelmének engedett, egy rabszolga-köntöst magára vőn s arczát, kezeit bemázolá korommal. Valóban volt oka sietni, mert már kopogtatás hallatszék az ajtón – s most csupán annyi idő maradt még, hogy egymást a szeretők futólag megöleljék. Mindkettőnek szivét annyira el fogá a fájdalom, hogy ajkokon elakadt a szó. Igy vala elválások – néma, de érzékeny. Ganem végre néhány tállal fején a teremből kimene. A szerencse kedvezett neki, mert az őrök csakugyan vendéglő szolgának tarták és szabadon ereszték, sőt a mi több, a nagyvezér, kivel előbb találkozott s ki nem is álmodá, hogy ő ugyanazon ifju, kinek elfogatására ki van küldve, még félre is lépett, s neki utat nyitott; szintigy cselekvék a többi is, kik a nagyvezér után jövének, mindegyik oldalvást lépett s elősegité futását. Legnagyobb sietséggel vevé utját a város egyik kapujához s a várost csakhamar maga után hagyá.

Azonközben, hogy Ganemet jó sorsa a nyomozók kezéből kimenté, a nagyvezér a terembe lépett, hol Szivkinja pamlagon ült s melyben számos szekrény állott, melyek Ganem javaival s a már eladott javakból beszerzett pénzzel tömve valának.