Part 8

Ezen idő körül uralkodott Damaskusban, Syriának fővárosában Mohamed, Szolimán fia, a melléknévvel Sinebi. Harun Arreschyd, ki rokona volt és Bagdádban lakott, átengedé neki a tartományt azon kötés alatt, hogy adófizetője lesz.

Nemsokára Abu Aibu halála után Ganem egyszer anyjával háznépi dolgokról beszélgetett, s ama tömérdek portékákat látván, melyek a raktárakban mind készen valának, kérdezte anyját, mit jelent minden gombolyagon a fölülirás. „Fiam, – válaszolt az anya – atyád majd e, majd ama tartományba utazott, s elutazta előtt mindenkor a város nevét, melybe indult, a gomolyagokra fel szokta irni. Ő épen már mindent elkészitett, hogy Bagdádba utazand – s ime meghal.“ Tovább nem szólhatott, férje kimultának eleven emlékezete gátolta beszédét, és őt sirásra fakasztá.

Ganem anyjának érzékeny megindulását nem nézhette, anélkül, hogy ő is meg ne induljon. Egy ideig némán és szó nélkül állottak. Végre Ganem ismét felbátorodott, és midőn anyját képesnek látta az őt meg hallgatásra, szólni kezde, mondván: „Mivel atyám e portékákat Bagdádnak szánta, s ő maga ezen czélját többé ki nem viheti, tehát az utat én teszem meg. Ugy gondolván, hogy szükséges minélelőbb megindulnom, nehogy a portékák megromoljanak, vagy elveszitsük az alkalmat azokat jobb áron eladni.“

Abu Aibunak özvegye, ki fiát szivéből szerette, e szándékát hallván, igen megszomorodék. „Édes fiam, monda a buslakodó – te dicséretet érdemelsz, hogy atyád nyomdokit kivánod követni; de gondold meg, hogy még igen fiatal vagy, tapasztalásod nincs, s az ily nehéz, terhes uthoz nem szoktál. – Azonfölül el akarsz-e engem hagyni, s azon fájdalmat, mely már eléggé sorvaszt, egy ujabbal nevelni? Nem jobb-e ezen portékákat a damaskusi kereskedőknek eladni, s mértékletes nyereséggel megelégedned, mint életedet a veszedelemnek kitenni?“

Az anya bármint törekvék is fontos okokkal Ganem elhatároztát legyőzni, fia nem hallá őt. Az utazás ingere, s azon égő kivánat, hogy lelkét a világ ismeretével fényesen kimivelje, utra hajtá, s anyjának ellenvetései, kérelmei s még könyüi is siker nélkül maradtak. Ő a rabszolgapiaczra ment, több izmos rabszolgát össze vásárlott, kibérlett száz tevét, és minekutána minden utra szükségest megszerzett, öt-hat damaskusi kalmárral, kiknek kereskedési dolguk volt Bagdádban, megindult.

Ezen kalmárok, kiket minden rabszolgáik s más több utazók is kisértek, oly nagy társaságot tevének, hogy a beduinoktól semmit sem kelle tartaniok. – Ezek a beduinok arab emberek, kiknek egyetlen mesterségük: a sik téreken kalandozni, az utazócsapatokat megtámadni, s kirabolni, ha ezek nem elég erősek megtámadásaik ellen. – A mi kalmárainknak tehát ama közönséges bajjal kellett csak küzdeniök, mely t. i. a hosszu utazással jár; de ezt a bajt örömmel felejték el Bagdád látásánál, a hová szerencsésen megérkeztek.

Ők a városnak első legpompásabb fogadójában telepedének le. – De Ganem, a ki kedvére és egyedül akart lakni, itt nem vőn szállást, csupán portékáit téteté itt rakházba, hogy biztos helyen volnának. – A szomszédságban egy szép, gazdagon butorozott házat bérlett ki, hol egy kert is volt, melyet számos szökőkut és élő fasor kellemesíte.

Nehány nap mulva, midőn az ifju kalmár e házban megszállott s az utazás terhétől egészen kipihent, diszesen felöltözködött, s elment ama nyilvános helyre, hol a kereskedők összegyülekeztek, portékákat vagy bevásárlani, vagy eladni. Egy rabszolga kisérte, ki egy egész gomolyag különféle portékákat, s azok között legfinomabb szövetü fátyolokat is vitt.

A kereskedők Ganemet nagy becsülettel fogadták, s az előlülő, kivel kezdetben találkozott, az egész gomolyagot megvevé, azon ár szerint, mely minden darabon följegyezve volt. Ganemnek oly igen kedvezett a szerencse, hogy minden portékái, melyeket naponkint oda vittetett, a kivánt áron elkelének.

Még csak egyetlen egy csomója maradt, melyet a rakházból saját hajlékába hozatott. Egykor ismét a kalmárok gyülekezethelyére ment. Itt minden boltot zárva lelt. Ez a körülmény neki rendesnek tetszvén, okát tudakozta, s ekkor megértette, hogy az első kereskedők egyike, de a kit közelebbről nem ismert, meghalt, és hogy valamennyi kereskedőbarátai és kalmártársai a szokás kivánata szerint temetésére mentek.

Ganem tudakozá a mecsetet, melyben a könyörgés tartatni, s honnan a halott a temetőhelyre vitetni fog; és midőn az neki megmondatott, visszaküldé ismét rabszolgáját a portéka gomolyaggal, s a mecsetbe ment. Odaért, mielőtt még a könyörgés elvégződött volna, mely egy fekete atlaszszal bevont teremben tartatott. Erre a halottat fölemelték s az egész rokonság, Ganemmel s a többi kalmárokkal együtt kisérték a temetőhelyre, mely a városon kivül s igen tova volt. Ez egy kúpalaku kőépület vala, mely a megholtnak egész nemzetsége számára készült; mivel az épület belseje szük térrel birt, tehát körösleg sátorok vonattak, hogy az egész halottas sereg, mig a szertartások tartanak, alattok lehessen. A sirbolt megnyittatott, a holttest bele tétetett, és az ajtó bezáratott ismét. Ekkor az imám s a mecset többi szolgái a fősátor alatt egy kerekben a szőnyegekre ülének, s elmondák a többi könyörgéseket és felolvasák törvény szerint a korán temetési czikkelyeit. A rokonság és a kalmárok példájokat követék, s hátul körösleg egy kerekben letelepedtek.

Közel éj vala, hogy mindennek vége lőn. Ganem, ki ily hosszu temetési pompára nem volt elkészülve, nyugtalan kezde lenni, és nyugtalansága nőtt, midőn látta, hogy a Bagdádban uralkodó szokás szerint halotti tor tartatnék. Egyszersmind hallotta, hogy a sátorok nemcsak oltalmul a nap hősége, hanem az éjjeli harmat ellen is huzattak fel, mivel csak reggel felé leend a városba való visszatérés. Ez a hir igen aggasztá Ganemet. „Én itt jövevény vagyok, – gondolá magában – és gazdag kalmárnak tartatom. A tolvajok használhatják távollétemet és házam kirabolhatják; sőt rabszolgáimat is megvesztegetheti ily szép alkalom, ők azon pénzzel, melyet a portékákért bevettem, megszökhetnek, és hol keressem őket azután?“ Ezen aggódással váltig elfoglalva, sietve evett nehány falatot, és észrevétetlen elosont a társaságból.

Hogy minélelőbb házához érhessen, kettőzteté lépteit, de a mint igen sokszor megtörténik, hogy a ki siet, hátrább marad, ugy járt most Ganem is; álútra csapott, eltévedt a sötétben, ugy hogy már éjfél vala, midőn a város kapujához ért. Legnagyobb szerencsétlenségére a kaput zárva találta. Ez a kellemetlen eset uj zavarba hozta, s kényszerité egy helyet felkeresni, hol az éjnek hátralevő részét eltölthetné s megvárhatná, mig a kapu megnyittatik. Belépett egy temetőhelybe, mely oly tágas volt, hogy a várostól egész odáig nyult, a honnan épen érkezett. Itt előre ment egy magas fallal keritett kis helyig, mely egy nemzetségnek tulajdon sirterme volt, s a melyen egy pálmafa állott. Voltak ezenkivül még igen sok más nemzetségi sirboltok is, melyeknek ajtai nem mindenkor valának erősen bezárva. Mivel Ganem épen azon sirhelyet, melyen a pálmafa állott, nyitva lelé, tehát bement oda, s maga után bezárá az ajtót, lefeküvék a gyepre, s mindenkép igyekezett elalhatni, de ama nyugtalan gondolat, hogy lakásán kivül van, azt meg nem engedte. Felkelt, nehányszor az ajtó felé fel s alájárkált s végre felnyitotta az ajtót, anélkül, hogy tudná, miért. Ezen pillanatban messziről egy világot látott, mely hozzá mindig közelebb jöve. Ezen tünetre félelem szállá meg, az ajtót ismét becsapta, mely csupán kilincscsel záródott, és hirtelen felhágott a pálmafára, hol szorongtában legbiztosabb menedéket gondolt.

Alig volt a fán, hogy a világ fényénél három férfiut ugyanazon temetőhelyre, hol maga volt, belépni látott. Ruhájok mutatá, hogy rabszolgák. Az egyik elő ment egy lámpával, s a másik kettő követé őt, vállain vivén egy öt vagy hat láb hosszu ládát. – Ezt a földre letették, s erre az egyik a három rabszolgák közül mondá két másik társának: „Barátim, ha megegyeztek, tehát a ládát itt hagyjuk, s visszatérünk a városba.“ – „Nem, nem – monda a másik – asszonyunk parancsait hivebben kell teljesitenünk, különben egyszer megbánhatnánk, hogy azokat oly könnyedén vettük, mi e ládát inkább ássuk el, a mint parancsoltatott.“ – A másik két rabszolga ebben megegyezett. Ők itt vas eszközökkel, melyeket e czélra magukkal hoztak, kezdék a földet ásni, s minekutána egy mély gödröt csináltak, bele tevék a ládát, s betakarák azon földdel, melyet kiástak. – Erre elmentek a temető terméből, egyenesen haza.

Ganem, ki a pálmafán mindent, a mit a rabszolgák mondának, hallott, nem tudta, ezen kalandról mit véljen. Gyanitá, hogy azon ládában valami nagy kincsnek vagy egyéb igen nevezetesnek kell rejteznie, és azon személyt, kinek az tulajdona, nyomos ok késztheté arra, hogy azt a temetőben ásassa el. Eltökélé, hogy tüstént a titok mélyébe hat, s leszállott a pálmafáról. A rabszolgák eltávozása elűzte minden félelmét. Elkezdé a sirhalmot ásni, s kezeit és lábait oly emberül használta, hogy nemsokára a ládát megszabaditá a rajta fekvő földtől; azonban azt egy nagy lakattal lezárva lelé. Szörnyen boszankodott ezen uj akadályon, mely neki nem engedé kiváncsiságát kielégiteni. De azért türelmét nem veszté el, és midőn hajnalodni kezdett, a temetőtéren különféle nagyobb kövecseket talált. Egyet kikeresett azok közül, és minden nagy fáradság nélkül feltöré a lakatot; ekkor a ládát nyugtalan hévvel nyitá fel. – De mely nagy volt Ganem álmélkodása, – midőn a ládában pénz helyett egy tündér szépségü fiatal lánykát lele. Arczának eleven rózsaszine, s még inkább szelid, rendes lélekzése bizonyitá, hogy tökéletesen életben van; – csak azt nem foghatá meg, miért, ha csupán alszik, a lakat leütésekor okozott zörgés őt fel nem költötte. Testét gyönyörü öltözet födé, karkötői és függői gyémántból, nyakán pedig egy igen nagy értékű gyöngyláncz; mind ez egy pillanatig sem engedé kétkedni, hogy az udvarnak első asszonyai közül egynek kell lenni. Ily szépség látásánál Ganem hatalmas ösztönt érzett magában tehetsége szerint segiteni rajta; és nem csupán szánakozásból vagy természeti hajlandóságból, melylyel másoknak a veszedelemben segitségökre vagyunk, hanem egy még hatalmasabb érzéstől, melyet magának meg nem fejthetett, vonatott akkor.

Mindenek előtt bezárta a temetőhely ajtaját, melyet a rabszolgák nyitva hagytak. Azután visszatért, karjai alatt megfogta a hölgyet, kiemelte a ládából, s az ujonnan kiásott földre fektette. Alig, hogy itt feküdt a szabad jó levegőn, – egyet tüsszente és fejének egy kis erőlködésével – nedvességet ereszte szájából, mely, ugy látszik, eddig gyomrát nehezité. Azután pilloga, s félig ébren kiálta – egy hangon, melytől Ganem egészen megbájoltatott: kertvirág, korál-ág, czukornád, napvilág, hajnalcsillag, kedvtöltés szóljatok már, hol vagytok? Igy hivták tudniillik a rabnőket, kik neki közönségesen udvarlának. Ő kiáltozá nevöket, és igen csudálkozék, hogy senki sem felelt. Végre fölveté szemeit, és midőn egy temetőben látta magát, félelem szállotta meg. „Mi ez? – kiálta még hangosabb szózattal, mint előbb – a halottak kelnek-e fel? itt e már az itélet napja? – Mely csoda változás tegnap este óta!“

Ganem az ifju szépet nem akará tovább e nyugtalanságban hagyni. A legszerényebb arczczal s legmélyebb tisztelettel járula elébe, és szóla hozzája: „Nemes hölgy! én csak gyönge ecsettel festhetem le azon örömet, melyet érzek, hogy itt jelen voltam, s neked ezen szolgálatot tehettem, és hogy segitségedre lehetek, a mint mostani állapotod kivánja.“

Hogy a szép hölgyben hozzá bizodalmat gerjeszszen, megmondá először neki, ki ő, és mi történetből vetődött e temetőhelybe; azután elbeszélé a három rabszolga eljövetét, és azt, hogy a ládát mint ásták el. A hölgy, ki Ganem látására elfödte arczát, nagy hálaérzésre gyult iránta és monda: „Hálát adok Istennek, hogy ily nemes, vitéz férfiut, mint te vagy, rendelt életem szabaditójának. De mivel ezen emberi szeretet szép munkáját elkezdetted, égre földre kérlek, ne hagyd azt végzetlen. Menj, kérlek, a városba, és rendelj egy öszvérhajtót, a ki engem e ládában innét elvisz és házadhoz telepit. Mert ha én veled gyalog megyek el innét, utközben valaki ruhámon, mely a városban nemem ruházatától különbözik, megütközhetik, és arra késztheti, hogy utánam jőjön; a mit nekem igen nyomos okokból eltávoztatnom kell. Mihelyt hajlékodban leszek, elbeszélem neked történetemet, és tudni fogod, ki vagyok; addig is győződjél meg, hogy irántad hálára nem hálátlant köteleztél.“

Az ifju kalmár, mielőtt a szép hölgyet elhagyná, kihuzta a ládát a gödörből, s a gödröt földdel megtöltötte; a hölgyet viszont a ládába tevé, s ezt ismét ugy zárá be, hogy észre nem lehetett venni a lakatzár feltörését; de hogy azalatt a hölgy meg ne fuljon, egy kis nyilást hagyott a ládán, melyen által éltető levegőt szihatott. A temetőhelyről elmenvén, az ajtót maga után behuzta, és mivel a város kapuja már nyitva volt, azonnal meglelé, a mit keresett. Most ismét visszatért a temetőhelyre; az öszvérhajtónak segité a ládát az öszvérre feltenni, és monda, el akarván fojtani minden gyanuját: hogy ő éjszaka idején egy másik öszvérhajtóval érkezett ide, és ez, hogy minél előbb visszatérhessen, a ládát a temetőhelyen lerakta.

Ganem, a kit Bagdádba érkezése óta csak a kereskedés foglalt el, még soha sem érzé a szerelem hatalmát; most szállá meg az legelőször szivét. Az ifju szépre nem nézhetett, a nélkül, hogy szépsége meg ne bájolná, s az a nyugtalanság, mely keblét elfogta, midőn távolról az öszvérhajtót kisérte, valamint amaz aggodalom, hogy utközben a történet szép nyereségétől megfoszthatja, kijelenték neki belső állapotját. Véghetetlen volt öröme, midőn szerencsésen elért hajlékához s a ládát leemeltetni látta. Minekutána az öszvérhajtót elereszté, s egyik rabszolgája által a házajtót bezáratta, megnyitotta a ládát, kisegité abból az ifju szépet, karját ajánlá, s vezette szobáiba, sajnálkozását mutatván, hogy a ládában oly nagy szorongást kelle szenvednie. „Ha én valamit szenvedtem – felele a szép hölgy – az által, a mit értem tevél, s azon öröm által, melyet visszanyert szabadságomban érzek – minden károm kétszeresen megtérült.“

Ganem szobája, bármi gazdagon volt is butorozva, a szép hölgyet kevésbbé érdeklé, mint szabaditójának sugár termete és nemes illendősége. – Ennek szerénysége, nyájas szolgálatkészsége a legforróbb hálaérzést gerjeszték szivében. A hölgy leült egy pamlagra, és hogy a kalmárnak megbizonyitsa, mely tiszta hálával viseltetik szolgálatai iránt, levette fátyolát. Ganem érzé részéről a kegyelem nagyságát, melyre a szelid szépség arcza felleplezésével méltatta, vagyis inkább érzé, hogy szive hozzá olthatatlan hő szerelemmel lángol. Bármi hálával vala is neki a szép hölgy adós, ezen egyetlen szivessége lefizette azt.

A szép hölgy sejté Ganem indulatját, de az nyugtalanná nem tevé, mert tőle tiszteletes viselettel távol tartózkodott. Ganem gondolta, hogy a szép hölgy talán éhezik s valamit enni kivánna; és mivel azon becsületet, ily kellemes jövevényt megvendégelni, másnak engedni nem akará, tehát egy rabszolgát vevén maga mellé, elment egy vendégfogadóshoz, s nála ebédet rendele. A vendégfogadóstól méne aztán egy gyümölcsárushoz, hol magának a legszebb és legizesebb gyümölcsöket választá ki; igy vett a legjobb borból, s ugyanazon kenyérből, melyből a chalyf maga szokott enni.

Mihelyt házához visszatért, saját kezével állitott a bevásárlott gyömölcsökből egy kúposzlopot s azt a legfinomabb porczellán tányéron a hölgy elébe tevé, e szavakat mondván: „Nemes hölgy! Mig a táplálóbb s hozzád méltó ebéd elkészül, válaszsz, kérlek, e gyümölcsből.“ – Előtte állva akart maradni, de a hölgy azt mondá, hogy addig a gyümölcshöz nem nyul, mig ő is le nem ül, és vele nem eszik. Ganem engedelmes lőn, és minekutána nehány darabot megettek, megpillantá Ganem, hogy a fátyolnak, melyet a hölgy maga mellé a pamlagra letett, szegélye aranybetükkel van kihimezve, s engedelmet kért ezen him-varrást megtekinthetni. A szép hölgy vevé és átadá neki a fátyolt, azon kérdéssel, tud-e olvasni? „Mélyen tisztelt hölgy! – felele szerényen – kalmár, ki legalább olvasni és irni nem tud, igen fonákul vinné dolgait.“ – „Jó tehát – válaszolt a hölgy – olvasd e szavakat, melyeket a fátyolon kivarrva látsz; ez egyszersmind alkalom leend neked történetemet elbeszélni.“

Ganem vevé a fátyolt s e szavakat olvasá: „Én tied vagyok, és te enyém, ó próféta nagybátyjának maradéka!“ – A próféta ezen nagybátyjának maradéka chalyf Harun Arreschyd volt, a ki akkor uralkodott és Mohamed nagybátyjától, Abbastól eredett.

Midőn Ganem e szavak értelmét megfogta, felszólalt szomoruan: „Oh kegyes hölgy! én imént adtam ujra életedet vissza, és ez az irás nekem halált ád. – Ámbár én ennek titkos értelmét egészen nem ismerem, de azt látom és érzem, hogy a legboldogtalanabb emberek egyike vagyok. Bocsásd meg, nemes hölgy szabadságomat, melylyel neked azt mondom, hogy nem nézhettem reád anélkül, hogy szivem is neked ne adtam volna; te tudod, mely kevéssé állott hatalmamban azt tőled megtagadni, és ez az, a mi merészségemnek mentségül szolgáland. Én eltökélém, hogy szívedet tiszteletem, gondosságom, szolgálati készségem, buzgalmam, hódolatom, állandóságom által megilletem és alig kelt bennem e kecsegtető szándék, midőn reményeim is már odahalnak. – Én nem merem igérni, hogy ily nagy szerencsétlenséget kiállni képes leszek; mindazáltal akármi következzék is abból, legalább vigasztalni fog az, hogy éretted halok meg. Engedd, kérlek nemes hölgy, egészen ismernem életem jövendőjét.“

Ezen végső szavakat nem mondhatta könyek nélkül. A szép hölgy szive megindult, Ganem kinyilatkozását nem fogadá neheztelve, sőt inkább örüle titkon; mert szivén az ifjunak szép lelke hatalmat vőn. Mindazáltal érzését rejté, s mintha Ganem szavaira nem is figyelt volna, monda neki: „Én őrizkedtem volna neked fátyolomat megmutatni, ha tudhatám, hogy neked kedvetlenséget szerzend, és valóban nem látom át, mint tehesse az, a mit imént mondottam, sorsodat oly szomoruvá, a mint te képzeled. Tudd meg – folytatá a szép hölgy – hogy elbeszéljem életem történetét – engem sziv kinjának hivnak; – ezen nevet születésemkor nyerém, azt vélték tudniillik, hogy tekintetem egykor sok bánatnak szerzője lesz. – Nevem hihetőleg neked sem ismeretlen, mivel Bagdádban egy ember sincs, a ki ne tudná, hogy a chalyfnak, Harun Arreschydnak egy ilynevü kedvese van. Engem még gyermekéveimben udvarába hoztak, és itt oly gonddal neveltettem, melylyel neveltetnek mindazon nemembeliek, kiknek rendeltetésük az udvarban maradni. Én abban, a mire engem tanitottak, nem utolsó előlépéseket tettem, és ez s még némely vonásai a szépségnek, megnyerték a chalyf barátságát, ki nekem saját terme mellett nyitott lakást. A chalyf nem eléglé ezt a megkülönböztetést irántam. Husz asszonyt és annyi heréltet rendelt udvarlásomra, és azóta oly tetemes ajándékokkal halmozott, hogy nemsokára gazdagabb valék, mint akármely királyné e földön. – Könnyen gondolhatod, hogy Szobeide, a chalyf neje és rokona nem nézheté szerencsémet irigy bánat nélkül. Jóllehet Harun minden tisztelettel viselteték hozzá, mégis ez minduntalan csak vesztemre tört. Eddig még folyvást elkerültem lesvetéseit, de végre szerelemféltésének utolsó ármánya legyőzött; és ha te nem jősz, most a halálnak martaléka vagyok. Bizonyos, hogy ő egyet rabnőim közül megvesztegetett, ki nekem tegnap estve czitromvizben port adott be, mely oly mély álmot okoz, hogy azokkal, kik azt bevették, kény szerint bánhatni, és ez álom egyszersmind oly természetü, hogy hét-nyolcz óráig azt semmi sem üzheti el. Nekem annál nagyobb okom van ezt hinni, mivel rendesen igen ébren alszom, s minden legkisebb zörrenetre felocsúdom. Szobeide gonosz szándékának eszközletéül a chalyf távollétét használta, a ki nehány nap előtt hadi népével táborba ment, hogy megboszulja némely szomszéd királyok merészségét, kik támadólag összeszövetkeztek ellene. – Vetélkedőtársném ezen kedvező alkalom nélkül, bármi dühös legyen, életem ellen nem mert volna semmit is kezdeni. Nem tudom, mit cselekszik majd, hogy a chalyf ne törjön gonosztettének titkába; te azonban látod, mily nyomos az reám nézve, hogy ezen esetet kebledben mint titkot, megőrizd. – Életem veszedelemben forog, és valamig a chalyf távol lesz Bagdádtól, még házad sem ád nekem biztos menedéket. Magadnak is lehet okod, hogy kalandomat titkold; mert ha Szobeide megtudná, miért tartozom hálával neked, rajtad is, mint életem szabaditóján, boszuját töltené. Ha a chalyf visszajött, kevésbbé lesz szükséges magamra vigyázni. Fogok akkor módot és alkalmat találni őt arról, a mi történt, értesiteni: és meg vagyok győződve, hogy ő nálamnál is buzgóbban igyekszik majd egy szolgálatot megjutalmazni, mely engem szerelmének visszaajándékoz.“

Minekutána Harun Arreschyd szép kedvese elvégzé beszédét, Ganem igy szólott: „Kegyelmes hölgy! ezerszer köszönöm a kérésemre adott felvilágositást, s kérlek egyszersmind, hidd el, itt nálam tökéletes bátorságban vagy. – Azon érzelmek, melyeket látásod szivemben élesztett, kezesek érte, hogy nyelvem hallgatni fog; a mi pedig rabszolgáim közt a titoktartást illeti, megvallom őszintén, hogy abban nem lehet egészen megbizni. Ők a nekem tartozó hűséget könnyen elfelejthetnék, ha tudnák, mi alkalommal és mely helyen volt szerencsém reád akadni; de ezt lehetetlen, hogy sejthessék, sőt a mi több, bizonyossá tehetlek, hogy legkisebb kiváncsiságuk sem lesz, azt nyomozgatni. Ifju embereknél az valami köznapi, hogy szép fiatal rabnőket szereznek, és igy rabszolgáim látásodon nem ütköznek meg, vélvén, hogy te olyan rabnő vagy, kit csak imént vásárlottam; azt is fogják gondolni, hogy okom volt téged azon mód szerint, a mint történt, házamba hozni. Légy tehát egészen nyugodt és meggyőződött, hogy rabszolgáim azon tisztelettel és megkülönböztetéssel fognak szolgálni neked, a mint egy ily hatalmas fejedelem kedvese megkivánhatja. Azonban a chalyf bármily magas pontján álljon is a méltóságnak, meg fogod engedni, nemes hölgy, azon vallásomat, hogy semmi sem képes engem többé azon ajándék visszavételére birni, melyet neked szivemmel tettem. Tudom ugyan, hogy nem szabad megfeledkeznem ezen irott törvényről: „a mi az uré, az tilalmas a szolgának,“ mindazáltal én szerettelek, mielőtt még nekem megmondottad volna, hogy a chalyf sajátja vagy, és többé nem áll hatalmamban indulatot elnyomni, mely csirázatában már a viszonszeretettől emelt viszontvonzat teljes erejével bir. Kivánom, hogy fenséges és igen boldog szeretőd Szobeide gonoszságán az által álljon boszút, hogy karjai közé téged visszavesz, és ha magadat majd kivánatinak visszaadatva lenni látod, óhajtva hogy néha-néha a szerencsétlen Ganem jusson eszedbe, kinek szivét, mint a chalyfét, meghóditottad. Bármily hatalmas is az a fejedelem, még sem fog – ha különben ismered a gyengéd szerelem érzelmét – engem, a mint remélem, emlékezetedből egészen kinyomhatni. Ő téged hivebben, forróbban nem szerethet, mint én szeretlek, és én nem szünöm meg lángolni éretted, akármely szögébe a világnak menjek is, – téged elvesztvén – meghalni.“

Szívkinja sejté, hogy Ganem keble mély fájdalomtól szorong, és rajta megindult. – Előre látta a zavarodást, melybe magát helyezi, ha ezen tárgyról s beszédet folytatni fogja, félt hogy iránta elárulja hajlandóságát, s azért igy szólott hozzá: „Látom, hogy e beszéd téged szomorit; hagyjuk tehát abban. Beszélek inkább ama véghetetlen háláról, melylyel neked adós vagyok. Le nem irhatom örömömet, ha meggondolom, hogy te levél életem megszabaditója.

Szerencséjökre most kopogás hallatszék az ajtón. Ganem fölkelt, hogy látná, mi legyen, s im a rabszolgák egyike volt, ki a vendégfogadós elérkeztét jelenté. Ganem, ki nagyobb elővigyázat okáért rabszolgáit azon terembe, melyben Szívkinja volt, nem akará bocsájtani, elvevé a vendégfogadóstól az étkeket, és maga tevé azokat a szép vendég elébe, ki különös gondoskodásán Ganemnek iránta – szivében örűlt.