Part 7

„Az isten tartsa meg mindig az igazhitüek uralkodóját ritka eszének birtokában, s legjobb használásában – felele Abu Hasszán könyes szemekkel, s folyvást zokogva. – Látod, hogy áll a dolog, s hogy én ebben ő felségét nem csaltam meg. Adná isten, – szóla tovább, hogy tettetését még tovább is üzze, – hogy ne lett volna okom ily szomoru és csüggesztő hirt vinni neki! Ah, – folytatá, – nem irhatom le szóval azon kipótolhatlan veszteséget, melyet szenvedtem!“ – „Az igaz, – felele Mezrur, – s mondhatom hogy nagy részt veszek szomoruságodban; de mégis vigasztalódjál s ne add magadat egészen a fájdalomnak. Most elhagylak, noha nem örömest, hogy a chalyfhoz visszatérjek, de kérlek tedd velem azon szivességet, – folytatá, – hogy a holttestet ne vitesd el addig, mig nem jövök, mert szeretnék jelen lenni temetésén s imádságommal kisérni.“

Mezrur már kiment a szobábol, hogy követségéről hirt vigyen, midőn Abu Hasszán, ki őt egész a házajtóig kikisérte, értésére adá, hogy nem érdemes azon tisztességre, melyet vele tenni akar. Tartván tőle, nehogy Mezrur megint tüstént visszatérjen, egy darabig szemeivel kisérvén, s látván, hogy jól eltávozott, visszatére lakába, megszabaditá Nuszhatulavadatot minden lepleitől és monda neki: „Itt megint uj jelenést játszottunk, de azt tartom, hogy ez még nem lesz az utolsó; kiváltképen Szobeide fejedelemné bizonyosan nem fog megnyugodni Mezrur jelentésén sőt ellenben ki fogja nevetni; sokkal jobb okai is vannak, mint hogy neki hihetne. Azért is uj jelenéshez kell készülnünk.“ Abu Hasszán e beszéde alatt megint felöltözködék Nuszhatulavadat, melyre mindketten a rostélyos ablak irányában a szófára ültek, hogy mindenre figyelmezzenek, a mi talán kün történnék.

Azonközben Mezrur Szobeidéhez ére. Mosolyogva lépett a szobába, s tapsola kezével, mint egy oly ember, ki valami nagyon kellemes dolgot jelent.

A chalyf természetesen igen türtelen volt, s mindjárt felvilágitást akart a dolog felől. Egyébiránt igen meg volt bántódva Szobeide bizalmatlansága miatt, azért is mihelyt Mezrurt megpillantá, kiálta: „Gonosz rabszolga, most nincs ideje a nevetésnek. Semmit sem szólsz? Beszélj szabadon; ki halt meg: férj-e vagy feleség?“

„Igazhitüek uralkodója, – felele azonnal Mezrúr komoly hangon. Nuszhatulavadat halt meg és Abu Hasszán még most is oly szomoru rajta, mint akkor, midőn felséged előtt megjelent.“

Nem hagyván neki időt a továbbszólásra, szavába vága a chalyf s hangosan kaczagván, fölkiálta: „Jó hir, még egy pillanat előtt birta asszonyod, Szobeide a képpalotát; már most az enyém az. Midőn elmentél, fölfogadott benne velem a mulató kertem ellen. Azért nem is tehettél volna nagyobb örömet ennél; meg is jutalmazlak érte. De hagyjuk azt most. Beszéld el pontról pontra, mit láttál?“

„Igazhitüek uralkodója – felele Mezrur, – midőn Abu Hasszán lakába értem, beléptem szobájába, mely nyitva vala. Még mindig igen szomoruan és felesége Nuszhatulavadat halálát siratva találtam. A halott fejénél ült, ki a szoba közepén feküdt, lábával Mekka felé fordulva s azon vég aranyszövettel leteritve, melyet az előbb ajándékozott felséged Abu Hasszánnak. Kijelentvén szomoruságán való részvétemet, odamenék a halotthoz, fölemelém a szemfödelet feje irányában s megismerém Naszhatulavadatot, kinek arcza már egészen föl van puffadva és elváltozva. Intettem Abu Hasszánt, a mint lehetett, hogy vigasztalódjék, s azt mondám neki eljöttömkor, hogy felesége temetésén meg fogok jelenni, egyszersmind kérém, hogy a halott eltakaritásával várakozzék addig, mig odamegyek. Ebből áll minden, a mit felségednek a nekem adott bizományra nézve jelenthetek.“

Midőn Mezrúr elvégezé jelentését, monda neki a chalyf szivesen nevetve: „Semmit sem kivánok tőled többé, s igen meg vagyok elégedve pontosságoddal.“ Ezután Szobeidehez fordula és monda neki: „No kedves feleségem, hát van-e még valami kifogásod ezen világos igazság ellen? Hiszed-e még, hogy Nuszhatulavadat életben van és Abu Hasszán meghalt, s nem vallod meg, hogy elvesztetted a fogadást?“

Szobeide egyátalában nem akarta megengedni, hogy Mezrur igazat jelentett legyen: „Hogyan uram, – felele, – hát azt képzeled, hogy én ezen rabszolga jelentése által hagyom a dolgot eldöntetni? Ez egy szemtelen ember, ki nem tudja, mit beszél. Én sem vak nem vagyok, sem bolond; saját szemeimmel láttam Nuszhatulavadatot legnagyobb szomoruságában, magam beszéltem vele, s nyilván hallottam, mit mondott férje haláláról.“

„Felséges asszonyom, – felele Mezrur, – esküszöm éltedre s az igazhitüek uralkodójának életére, és igy arra, a mi előttem legdrágább, hogy Nuszhatulavadat meghalt, s Abu Hasszán életben van.“ – „Hazudsz, élhetetlen semmirevaló rabszolga, – felele neki haraggal Szobeide, – most mindjárt megszégyenítlek.“ – Azonnal hivá szolgáló asszonyát, tenyerével tapsolván. Tüstént bejöttek nagy számmal. „Jertek közelebb, – monda nekik a fejedelemné, – és szóljatok igazat, ki volt az a személy, ki kevéssel az igazhitüek uralkodójának belépte előtt idejött és velem beszélt?“ – A nők mindnyájan felelének, hogy a szegény megszomorodott Nuszhatulavadat volt. „Hát neked, – szóla tovább kincstartónéjához fordulván, – mit parancsoltam, hogy adj neki elmenetelekor?“ – „Felséges asszonyom, – felele a kincstartóné, – én Nuszhatulavadatnak parancsolatodból egy zsacskóban száz aranyat és egy vég aranyszövetet adtam, melyet magával elvitt.“ – „No, nyomorult gaz rabszolga, – monda erre Szobeide legnagyobb boszujában Mezrurnak, – mit mondasz mindahhoz, a mit hallottál? Mit gondolsz, kinek higyek többet, talán neked magadnak, vagy kincstartónémnak, többi asszonyaimnak és magamnak?

Mezrur nem mulasztá el okokat állitani a fejedelemné ezen nyilatkozásának ellenébe; de félvén, hogy mindinkább föl fogja boszantani, megszünék és folyvást hallgata, noha minden bizonyságoknál fogva meg volt győződve, hogy Nuszhatulavadat halt meg, s nem Abu Hasszán.

Szobeide és Mezrur közötti ezen szóváltás közben a chalyfnak, ki mindakét részről fölhordott bizonyságokat látta s még mindig az ellenkezőről volt meggyőződve, mint a mit Szobeide állitott, mind annálfogva, a mit Abu Hasszánnal volt beszélése alatt önmaga látott, mind pedig azáltal is, a mit épen Mezrur jelentett, – szivesen kellett nevetnie, hogy Szobeide oly igen boszankodott Mezrurra. „Kedves feleségem, – szóla hozzá, – hogy ujra ismételjem, nem tudom, ki mondotta, hogy az asszonyok némelykor magukon kivül vannak, de ne vedd rosz néven, te magad is azt bizonyitod, hogy ennél nem mondhatott volna nagyobb igazságot. Mezrur ezen pillanatban jő Abu Hasszán lakából: azt mondja, hogy önszemeivel látta Nuszhatulavadatot a szoba közepén halva feküdni, és Abu Hasszánt élve a halott fejénél ülni: s az ő tanúságára is, melyet okosan nem lehet be nem venni, te még sem akarod azt elhinni. Ezt már ugyan meg nem foghatom!“

Nem is hallgatván arra, a mit a chalyf elébe terjesztett, viszonza Szobeide: „Igazhitüek uralkodója, bocsáss meg, hogy gyanum van reá. Jól látom, hogy Mezrurral összebeszéltél, hogy engem boszants s türelmemet a végső próbára tedd; s mivel sejtem, hogy ez a Mezrur jelentése előre kifőzött dolog, azt kérem ki, hogy részemről én is küldhessek valakit Abu Hasszán lakába, megtudni, tévedésben vagyok-e, vagy sem.“

A chalyf megengedé s a fejedelemné ezen fontos követséget dajkájára bizá. Ez már igen éltes asszony vala, ki Szobeide gyermeksége óta mindig körötte volt s a többi asszonyokkal együtt most épen jelen vala. „Kedves dajkám, – monda neki, – halljad csak! Eredj Abu Hasszán lakására, vagyis inkább Nuszhatulavadatéra, mert hiszen Abu Hasszán meghalt. Látod, micsoda versengésem van az igazhitüek uralkodójával és Mezrurral, egyebet nem szükség mondanom. Hozz nekem minderről fölvilágositást s ha jó hirt hozasz, szép ajándékot várhatsz tőlem. Eredj szaporán, s jőj vissza tüstént.“

A dajka eltávozék a chalyf nagy örömére, kinek nagy mulatsága volt azon, hogy Szobeidet oly zavarban látá. Mezrur ellenben nagyon szomorkodván rajta, hogy a fejedelemné ugy megboszankodott reá, s mindent elkövetett, hogy megengesztelhesse, s hogy mind a chalyf, mind Szobeide meg legyen vele elégedve. Azért igen szerette, midőn látá, hogy Szobeide arra határozá magát, hogy dajkáját küldje Abu Hasszán lakására, meg lévén győződve, hogy az a jelentés is, melyet az tenni fog, csalhatatlanul megegyez az övével, s arra fog szolgálni, hogy őt kimentse s megint az előbbi kegyelembe helyhezze.

Azonközben Abu Hasszán, ki a rostély-ablaknál szüntelen őrt állott, már távolról észrevevé a dajkát s mindjárt sejtette, hogy ez a követség Szobeide részéről jő. Szólitá nejét és semmit sem habozván, mitevő legyen, monda neki: „Most jön épen a fejedelemné dajkája, az igazságot megtudni; most meg én fogom megint holttá tenni magamat.“

Mindent elkészitettek. Nuszhatulavadatot hirtelen halotti ruhába öltözteté Abu Hasszánt, reá terité a vég aranyszövetet, melyet Szobeide adott neki s turbánját arczára tevé. Eközben a dajka iparkodván a vett bizományban eljárni, alkalmas gyors léptekkel közelitett. A szobába lépvén, látá Nuszhatulavadatot megeresztett hajjal s siránkozva ülni Abu Hasszán fejénél, mellét és orczáját verdesni és hangosan jajgatni.

Közelite a vélt özvegyhez és mondá neki részvevő arczczal: „Édes kedves Nuszhatulavadatom, nem azért jövök ide, hogy szomoruságodban háborgassalak, vagy meggátoljalak, hogy férjedet, ki téged oly szivesen szeretett, könyezve gyászold.“ – „Ah, kedves jó anyám, – esék szavába az álözvegy, – látod, mi nagy bajom van, micsoda szerencsétlenség talált ma kedves Abu Hasszánom halála által, kit az én és te asszonyunk Szobeide s az igazhitüek uralkodója adtak férjemül. – Abu Hasszán! Kedves, drága férjem, – kiáltá még egyszer, – mit vétettem neked, hogy oly hamar elhagyál! Nem jártam-e mindig inkább akaratodon, mint a magamén? – Ah, mi lesz a szegény Nuszhatulavadatból?“

A dajka igen nagyon csodálkozott, épen az ellenkezőt látván, mint a mit a heréltek feje jelentett a chalyfnak. „Ez a Mezrur fekete ábrázatja, – kiáltá fölemelt kézzel, – megérdemlené, hogy az Isten megbüntesse érte, hogy ily szörnyü hazugságával oly nagy háborúságot szerzett jó asszonyunk s az igazhitüek uralkodója közt. Föl kell fedeznem előtted, édes leányom, – monda erre Nuszhatulavadatnak, – ezen semmirevaló Mezrur gonoszságát és csalárdságát, ki megfoghatlan szemtelenséggel azt állitotta jó asszonyunk ellen, hogy te meghaltál és Abu Hasszán életben van.“

„Ah kedves jó anyám, – szóla Nuszhatulavadat, – adná Isten, hogy igazat mondott volna! Ugy most nem volnék ezen szomoruságban, melyben látsz s nem kellene ily kedves férjem halálát siratnom.“ Ez utolsó szavaknál könyre fakada és sirása s jajgatása kettőztetésével jelenté még nagyobb vigasztalatlanságát.

A dajka megindula Nuszhatulavadat könyein. Leüle melléje, sirt vele, közelite halkan Abu Hasszán fejéhez, fölemelé egy kissé turbánját és felfödé arczát, hogy megismerje. „Ah szegény Hasszán, – mondá ismét befödözvén, – kérem istent, cselekedjék veled irgalmasságot! – Isten hozzád kedves leányom, – szóla erre Nuszhatulavadathoz, – ha tovább lehetnék veled, szivesen cselekedném, de már nem késhetem. Tisztem sürget, hogy siessek s jó asszonyunkat kiszabaditsam azon szomoritó nyughatatlanságból, melyben ezen semmirekellő fekete, szemtelen hazugsága által ejtette, esküvéssel állitván, hogy te meghaltál.“

Alig tette be Szobeide dajkája elmentével az ajtót s Nuszhatulavadat jól tudván, hogy siettében nem fog megint visszatérni, letörlé könyeit, Abu Hasszánt szaporán kiszabaditá lepleiből s vele együtt előbbi helyökre a szófára a rostélyablakkal általellenben ült, nyugton várván mindketten ezen csalás végét és készek lévén a bajból kivergődni, akármely oldalról akarnának is hozzájok férni.

Szobeide dajkája azonban öregsége mellett is még jobban sietett hazamenet, mint eljövet. Az az öröm, hogy a fejdelemnének jó hirt vihet s még inkább a jó jutalom reménye siettették lépteit. Csaknem lélektelenül lépett a fejedelemné szobájába s jelentést tevén követségéről, mindent hiven elbeszéle Szobeidenek, a mit látott.

Szobeide dajkája jelentését nagy örömmel hallá és ezt nyilván ki is jelenté. Mert alig végezte el beszédét, azonnal monda a dajkának oly hangon, mely nyert játékot hirdete: „Beszéld el csak ugyanazt az igazhitüek uralkodójának, ki bennünket eszteleneknek tart s a mellett szeretné elhitetni, hogy semmi érzetünk sincs a valláshoz, és semmi félelmünk istentől. Mondd meg továbbá ezen gonosz feketének, ki oly szemtelen oly dolgot vitatni szemembe, a mely nem igaz s a mit jobban tudok, mint ő.“

Mezrur azt várván, hogy a dajka követsége és jelentése neki kedvező lesz, igen megszomorodott rajta, hogy minden épen ellenkezőleg ütött ki; azonkivül azt is igen nagyon fájlalá hogy Szobeide oly lett dolog miatt, melyet ő akárkinél is bizonyosabban vélt tudni, oly nagyon megharagudott reá. Azért is nagyon kedvére vala, hogy alkalmat nyert magát e felől a dajka iránt szabadon kinyilatkoztatni és pedig sokkal örömestebb ez, mint a fejedelemné iránt, kinek nem merészlett ellentmondani, félvén, nehogy a tartozó tiszteletet megsértse. „Fogatlan banya, – monda kimélés nélkül a dajkának, – te hazudsz; mind abból a mit mondasz semmi sem igaz; én saját szemeimmel láttam Nuszhatulavadatot mint halottat kiteritve szobája közepén.“

„Te magad vagy hazug és pedig igen gonosz hazug, – felele a dajka sértegető hangon, – hogy bátorkodol ily hazugságot vitatni ellenem, ki épen most jövök Abu Hasszán lakából, kit ottan, mint halottat kiteritve, láttam, – ellenem, ki épen most hagytam el nejét élve és egészségben.“

„Én nem vagyok csalárd, – felele Mezrur, – hanem inkább te akarsz bennünket tévedésbe ejteni.“

„Már ez mégis iszonyu szemtelenség, – válaszola a dajka, – engem a két felség jelenlétében meghazudtolni, – engemet, ki tulajdon szemeimmel láttam annak valóságát a mit itt állitok.“

„Dajka, – felele Mezrur még egyszer, – jobban tennél, ha egy szót sem szólnál; csupa izetlen dolgot fecsegsz.“

Szobeide nem türheté tovább Mezrurtól a tiszteletnek ezen megsértését, ki minden tekintet nélkül ily becstelenül bánt az ő jelenlétében dajkájával. Nem engedvén azért időt dajkájának ezen szidalomra felelni, szóla a chalyfhoz: „Igazhitüek uralkodója én igazságot kérek ezen szemtelenség ellen, mely szintoly kevés tekintettel van irántad, mint irántam.“ Nem tudott tovább szólni ugy elfogta belső boszonkodása, könyei fojtották el többi szavait.

A chalyf ki az egész versenygést hallotta, nagyon szövevényesnek találta a dolgot, akárhová gondolkodott, nem tudta mit tartson ezen ellenmondásokról. Más részről a fejedelemné is és Mezrur a dajka és jelenlevő nők szinte nem tudták mit gondoljanak ezen kalandról és hallgattak. Végre megszólamlék a chalyf: „Kedves hölgyem, – monda Szobeidéhez fordulván, – látom, hogy mi mindnyájan hazugok vagyunk, legelőször én, azután te Mezrur, és te dajka: legalább nem látszik, hogy valamelyikünk hitelesebb volna a másiknál. Kerekedjünk föl azért és menjünk magunk a hely szinére, meglátni, ki részén van az igazság. Nem látom más módját kétségeink elháritásának s a magunk megnyugasztalásának.“

E szavakkal fölkele a chalyf, a fejedelemné követte és Mezrur, ki előttök mene, hogy az ajtókárpitot kinyissa, monda: „Igazhitüek uralkodója, nagyon örvendek, hogy felséged erre határozta magát s még jobban fogok örülni, ha a dajkának megmutatom nem azt, hogy esztelen dolgot fecseg, – mivel ezen szónak szerencsétlensége volt asszonyom neheztelését érdemelni, – hanem azt hogy jelentése nem volt való.“

A dajka nem maradt adós a felelettel. „Hallgass te fekete pofáju, – felel, – nincs itt senki is kivüled, a ki esztelen dolgot fecseghetne.“

Szobeide, ki szörnyen megboszonkodott Mezrurra, nem törheté, hogy az megint szidalmazza dajkáját, azért ismét pártját fogá, mondván: „Gonosz rabszolga, akármit beszélj is, én mégis azt állitom, hogy dajkám igazat szólott; a mi pedig téged illet, ugy tekintlek, mint egy hazugot.“

„Felséges asszonyom, – felele Mezrur, – ha a dajka úgy meg van győződve, hogy Nuszhatulavadat életben van és Abu Hasszán meghalt, hát fogadjon velem; tudom nem lesz reá kedve.“

A dajka készen volt a felelettel. „Annyi kedvem van reá, – monda, – hogy mindjárt szavadon marasztlak. Meglássuk, bátorkodol-e szavadat visszavonni.“

Mezrur nem lépett vissza. Fölfogadtak a chalyf és a fejedelemné jelenlétében egy vég ezüstvirágu aranyszövetben, melyet mindenik tetszése szerint választhasson.

A szobák, melyekből a chalyf és Szobeide kiindultak, noha alkalmas távolságra, de épen általellenben voltak Abu Hasszán és Nuszhatulvadat lakásának. Abu Hasszán, ki őket jőni látta, előttök Mezrurt, utánok a dajkát és Szobeide minden szolgálónőit, mindjárt mondá feleségének, hogy ha csak igen nem csalódik, ez a látogatás őket illeti. Nuszhatulavadat is kinézett a rostélyos ablakon, és szinte azt látta. Noha férje előre elkészitette is ezen lehető esetre, mégis igen megijedt rajta. „Mit csináljunk? – Kiálta, – oda vagyunk!“

„Semmiképen nem, ne félj semmit is, – felele Abu Hasszán nyugodt hidegvérrel, – hát már elfelejtetted, hogy mire beszéltünk össze? Most mindketten holttá tegyük magunkat, mint már elébb egyenkint tettük s a mint összebeszéltünk, s meg fogod látni, hogy minden jól megyen. A milyen lassan jőnek, minekelőtte ajtónkhoz érnének, mink már a szükséges helyzetben lehetünk.“

Abu Hasszán és neje valóban beburkództak, a mint lehetett; s ily állapotban egymás mellett a szoba közepén fekve mindegyik a maga aranyszövetével beteritve várák nyugton a számos társaságot, mely látogatásukra jöve.

A fényes társaság végre megérkezik. Mezrur kinyitá az ajtót, s a chalyf és Szobeide egész kiséretökkel beléptek a szobába. Igen megütköztek, s a szomoru látványra, mely neki mutatkozott mereven és mozdulatlanul állottak meg. Senki sem tudta, mit gondoljon ezen történetről. Végre megszólamlék Szobeide: „Ah, – szóla a chalyfhoz, – mindketten meghaltak! Hát ti, a chalyfra és Mezrurra tekintvén, makacs ámithatástokkal, mintha kedves rabnőm meghalt volna, annyira vittétek, hogy valósággal meghalt, s kétségkivül férje halálán való buvában.“ – „Kedves hölgyem, – felele a chalyf, ki épen ellenkező véleményben volt, – mondjad inkább, hogy Nuszhatulavadat halt meg előszer s hogy a szegény Abu Hasszán nem tudta elbirni neje halálán való szomoruságát; s igy azt is meg fogod engedni, hogy te vesztetted el a fogadást, s hogy képpalotád már most igazán az enyém.“

„Én pedig, – felele Szobeide a chalyf ellenmondása által ingerelve lévén, – én azt állitom, hogy te vesztettél, s mulatókerted az enyém. Abu Hasszán halt meg előbb, mivel a dajkám téged is, engem is bizonyossá tett, hogy feleségét élve és holt urán siránkozva látta.“

A chalyf és Szobeide ezen versengése egy másikat is támasztott. Mezrur és a dajka is hasonló esetben valának; azok is fogadtak, s mindenik azt állitá, hogy nyert. A szóváltás egy kissé éles lett és heves, s a heréltek feje a dajkával már azon ponton vala, hogy a legvastagabb sértegetésekre vetemedjenek.

A chalyf minden történteket meggondolván magában, végre hallgatva megengedé, hogy Szobeide szintolyan jussal állithatja, mint ő, hogy nyert. Azon való boszujában, hogy ezen kalandban az igazságot nem tudá kieszközölni, a két holthoz közelitvén, leüle fejökhöz, s valamely eszközről gondolkodék, mely neki győzedelmet szerezhetne Szobeidén. „Igenis, – kiálta egy pillanat mulva, – esküszöm Isten szentséges nevére, hogy annak ezer darab magamverette aranyat adok, a ki megmondja, ki halt meg előbb közülök.“

Alig mondá ki a chalyf az utolsó szót, midőn azon vég arany szövet alól, mely Abu Hasszánt födözé, egy szózatot halla, mely ezt monda: „Igazhitüek uralkodója én haltam meg előbb; add nekem az ezer aranyat!“ Egyszersmind látá Abu Hasszánt az őt födöző arany szövet alól kimászni, s lábaihoz borulni. Felesége is lehányá lepleit és Szobeide lábaihoz omla illendőségből a vég aranyszövetbe burkolódzván. De Szobeide nagyot sikoltott, mely még nevelte a körülállók borzadását. Végre magához tére a fejedelemné félelméből, s kimondhatlan örömet érzett rajta, hogy kedves rabnője csaknem azon pillanatban támada föl halottaiból, midőn holtteste látásán vigasztalhatlan vala. „Ah te rosz személy, – kiálta, – te vagy oka, hogy oly sokat szenvedtem éretted. Azonban szivesen megbocsátok, csakhogy nem haltál meg.“

A chalyf részéről nem vette ugy szivére a dolgot. A helyett, hogy Abu Hasszán szavától megijedt volna, azt gondolta, hogy meg kell szakadnia nevettében, midőn mindkettőjöket leplegeikből kimászni látta és Abu Hasszán igazán kérte az ezer aranyat, melyet annak igért, ki meg fogná neki mondani, melyikök halt meg előbb.

„Ej Abu Hasszán, – monda a chalyf még mindig nevetve, – hát megesküdtél-e, hogy halálra nevessem rajtad magamat? Hogy jutottál ezen ötletre, hogy Szobeidét és engem oly csellel fogj meg, melytől épen nem őrizkedtünk?

„Igazhitüek uralkodója, – felele Abu Hasszán, – mindjárt megmondom tartalék nélkül. Emlékezhetik fölséged, hogy én mindig sokat tartottam a jó asztalra. Azon nő, kit feleségemül adál, nem fogyasztotta ezen szenvedélyemet, sőt ellenben azon hajlandóságok, melyeket benne találtam, azt még öregbitették. Könnyen elgondolhatja felséged, hogy ha ezen természetünk mellett oly véghetlen kincscsel birtunk volna is, mint a tenger s fölül reá még felséged minden kincseivel, mégis hamar nyakára hágtunk volna. Ez valóban meg is történt. A mióta együtt vagyunk, semmit sem kiméltünk, hogy felséged ajándékaival kényünkre éljünk. Midőn ma reggel fogadósunkkal számot vetettünk, ugy találtuk, hogy ha őt kielégitjük, s többi adósságinkat is kifizetjük, egész pénzünkből semmi sem marad. Csoportosan tolakodtak most a multon való elmélkedések s a jövőre való jó szándékok elménkre s gondolatinkra. Ezer tervet késziténk, de mindjárt mindenikkel fölhagyánk. Végre a szégyen, hogy oly szomoru állapotban valánk, melyet felséged előtt nem bátorkodtunk felfedezni, ezen módot sugallá, melyen szükségeinken segitsünk, s ezen kis csalással felségteket is mulassuk, melyre nézve felségtek kegyelmes bocsánatjáért könyörgünk.“

A chalyf és Szobeide igen megelégedtek Abu Hasszán őszinteségével s épen nem látszottak neheztelni a történtekért; sőt ellenben Szobeide sem állhatá meg a nevetést, ki a dolgot mindig igen komolyan vette, ha meggondolá mind azt, a mit Abu Hasszán kikoholt, hogy tervét szerencsésen végrehajtsa. A chalyf még alig szünt meg a nevetéstől, oly pár nélkül valónak tetszett előtte ezen ötlet. Fölkele, és monda Abu Hasszánnak és feleségének: „Kövessetek mindaketten; megadatom az igért ezer aranyat azon örömemért, hogy nem haltatok meg.“

„Igazhitüek uralkodója, – monda Szobeide, – kérlek elégedjél meg az ezer aranyat Abu Hasszánnak kifizetni; egyedül magának tartozol avval, a mi a feleségét illeti, azt csak bizd reám.“ Egyszersmind parancsolá kincstartónéjának, hogy Nuszhatulavadatnak szintén ezer aranyat fizessen ki, hogy ő is kijelentse részéről azon való örömét, hogy az még életben vagyon.

Ily móddal Abu Hasszán és neje Nuszhatulavadat még sokáig megtarták magukat Harun Arresyd chalyf és hitvese Szobeide kegyében, s annyit kaptak azoknak adakozásából, hogy egész hátralevő éltökben minden szükségeiket a legbővebben kielégitheték.

Ganemnek, Abu Aibu fiának története.

Volt egykor Damaskusban egy kalmár, a ki munkássága és ügyes szorgalma által nevezetes vagyont szerzett, melyből igen tiszteségesen élt. Abu Aibunak (igy neveztetett ez a kalmár) egy fia volt és egy leánya. A fiunak neve Ganem vala, későbben pedig e melléknevezetet nyeré: Szerelem rabja. A természet őt szép testalkattal, jeles tehetségü lélekkel ajándékozta meg; ezen még szendergő tehetségeket értelmes okos mesterek, kiket atyja rendelt melléje, fejleszték ki és képezék. A leány hivatott szivhatalomnak, mivel oly tökéletes szépségü volt, hogy mindenkinek, a ki látta őt, szeretnie kellett.

Abu Aibu megholt, s maga után roppant gazdagságot hagyott. Ama száz szállitmány selyemszövet, mely rakházaiban találkozott, csak legkisebb részét tevé annak. – A szállitmányok el valának már rendelve, és minden gomolyagra nagy betükkel felirva: „Bagdádba.“