Part 6

„Már az szép! – esék megint szavába Emlékezetbája (Nuszhatulavadat); – ha csak csupa szinlett halálra kerül a dolog, ugy én is reá állok. Már most egészen számolhatsz reám, s majd meglátod, mily buzgósággal foglak a halál ezen nemében segiteni; mert hogy nyiltan megvalljam, kimondhatatlanul irtózom most mindjárt ugy meghalni, mint az előbb értettem.“

„No jól van! – felele Abu Hasszán; – majd megelégszem veled. Én igy gondolom a dolgot. Én holtnak tettetem magamat, s te fogj egy szemfödelet, s készits föl ugy, mintha valóság volna. Fektess a bevett szokás szerint a szoba közepére, turbánnal arczomon, s lábbal Mekka felé forditva, mintha ki kellene vinni a temetőre. Mihelyt minden igy el lesz készitve, kezdd el a sirást és szokott jajveszékelést, szaggasd meg ruháidat, tépd hajadat vagy legalább tettesd magadat, mintha azt tennéd, s eredj aztán siránkozva repülő hajjal Szobeidéhez. A fejedelemné kérdeni fogja tőled könyeid okát, s mihelyt zokogás közt felfedezed előtte, meg fog sajnálni, s a temetési költségre szép összeg pénzt s részint nekem szemfödélnek, részint neked ruhának az elszaggatott helyett egy darab aranyszövetet fog ajándékozni. Mihelyt ezen pénzzel s az aranyszövettel haza érkezel, én azonnal fölkelek a szoba közepén levő fektemből s te fekszel oda helyembe és holtnak tetteted magadat. Én aztán felöltöztetlek halottnak, s elmegyek a chalyfhoz, hogy nála ugyanazon szerepet játszszam, melyet te játszottál Szobeidénél, s remélhetem, hogy a chalyf szintolyan bőkezü lesz irántam, mint Szobeide volt tehozzád.“

Minekutána Abu Hasszán tervéről való ezen tekinteteit kifejtegette, tüstént felele Nuszhatulavadat: „Ugy hiszem, hogy ezen ámitás nagyon mulatságos lesz, s nagyon kellene csalatkoznom, ha a chalyf és Szobeide még meg nem köszönnék. Most csak az van hátra, hogy a dolgot jól hajtsuk végre. A mi engem illet, csak bizd reám; én legalább szintoly jól eljátszom szerepemet, mint tőled is várom, és pedig annál nagyobb gonddal és figyelemmel, mennél nagyobb a haszon, melyet abból aratni fogunk. Azért ne vesztegessük az időt. Mig én a szemfödelet előveszem, addig te vetkőzzél le egy ingre s gatyára; akárki sem tud nálam jobban halottat öltöztetni.“

Abu Hasszán nem késett azt cselekedni, a mit Nuszhatulavadat mondott neki. Kinyujtózott hanyatt, hosszában a szemfödélre, mely a szoba közepében a lábszőnyegre ki volt teritve. Keresztbe raká lábait, s ugy bele hagyá magát burkolni, hogy ugy tetszett, csak koporsóba kell tenni, s a temetőre kivinni. Felesége lábait Mekka felé forditá, befedé arczát musszuli patyolattal, s reá tevé turbánját, de ugy, hogy szabadon lélekzhetett. Azután letevé fej-ékességét, s könyező szemekkel s megeresztett repülő hajjal, melyet szinleg nagy jajgatás közt tépdelt, verdesé arczáját és mellét és minden jeleit adta a legmélyebb fájdalomnak. Igy szalada el, s keresztül a palota téres udvarán, hogy Szobeide fejedelemné szobáiba menjen.

Nuszhatulavadat oly éles sikoltást tőn, hogy Szobeide meghallhatta szobáiban. Parancsolá rabnőinek, hogy nézzék, honnan jő e jajgatás és kiáltozás. Ezek szaporán a rostélyos ablakhoz szaladtak, s jelentették Szobeidének, hogy Nuszhatulavadat közelit nagy siránkozva. A fejedelemné türtelen lévén megtudni, mi találta, azonnal fölkele s előszobája ajtajáig elejébe mene.

Nuszhatulavadat itt szerepét remekül játszá. Mihelyt Szobeidét megpillantá, ki előszobájának kárpitját maga tartá kitárva kezében s reá várakozott, megkettőzteté jajgatását s lépteit, haját tépdelte, mellét és orczáját erősebben verdesé és lábaihoz omla, azokat könyeivel áztatá.

Szobeide megütközvén, hogy rabnőjét ily mély szomoruságban látta, kérdezé, mi történt s mi szerencsétlenség érte?“

Felelet helyett az álszomorgó még egy ideig zokoga, látszólag erőltetvén magát annak elfojtására. „Ah kedves drága fejedelemném, – kiálta végre zokogva, – mi nagyobb s gyászosabb szerencsétlenség érhetett volna, mint a mely most kényszerit legszomorubb állapotomban felséged lábaihoz borulnom? Az Isten hosszabbitsa meg napjaidat tiszteletre méltó fejedelemném teljes egészség mellett, s ajándékozzon még hosszu és szerencsés életet! Abu Hasszán a szegény Abu Hasszán, kit kegyelmeddel tisztelél meg, kit te és az igazhitüek uralkodója nekem férjül adátok, nincsen többé!“

E végszavaknál kettőzteté Nuszhatulavadat könyeit és zokogását, s ujra a fejedelemné lábaihoz borula. Szobeide szörnyen megijedt ezen hiren. „Hát meghalt Abu Hasszán? – kiálta; – az az egészséges, kellemes és mulatságos ember? Valóban nem vártam volna, hogy ily hamar kelljen hallanom halálát egy ily embernek, ki hosszabb életet igért, s azt oly igen meg is érdemlette.“ Nem állhatá meg, hogy fájdalmát könyeivel ne enyhitse. Rabnői, kik oda kisérék s többször részt vettek Abu Hasszán tréfáiban, midőn Szobeide és a chalyf biztos mulatságaikhoz bocsáttatott, szintén könyeikkel jelenték ki elvesztésén való részvétöket és sajnálatukat.

Szobeide, rabnői és Nuszhatulavadat jó ideig siratták ezen halálos esetet. Végre Szobeide fejedelemné megszólamlék és monda a vélt özvegyhez fordulván: „Te rosz, talán magad vagy oka halálának! Talán sok boszuságot okoztál neki rosz kedveddel, vagy hogy az által végre sirba vitted.“

Nuszhatulavadat igen elszomorodottnak látszott Szobeide szemrevetésén. „Ah felséges asszonyom, – szóla, – ugy vélem, hogy azon idő alatt, a mig szerencsém volt rabnődnek lennem, soha sem nyujtottam alkalmat ily nem kedvező vélekedésre egy oly szeretett férj iránt való magamviselete felől; legboldogtalanabb személynek tartanám magamat, ha ezt hinnéd. Én Abu Hasszánt kimondhatlanul szerettem, a mint csak egy nő férjét, kit szenvedélyesen imád, szeretheti, s mondhatom, hogy mindazon szeretetet érzettem iránta, a mit előző szivessége, melylyel irántam való szives szerelmét kinyilatkoztatta, érdemlett. Meg vagyok győződve, hogy ha még élne, eziránt teljesen ki fogna felséged előtt menteni. De ah, – folytatá uj könyözönnel, – eljött az órája, s ez egyedül való oka halálának.“

Szobeide valóban rabnőjében mindig egyenlő kedvet, változhatlan szelidséget, nagy engedelmességet, s minden szolgálattételében oly buzgóságot tapasztalt, mely azt mutatá, hogy inkább hajlandóságból, mint kénytelenségből cselekszi. Azért nem is kételkedik szavára elhinni a dolgot s parancsolá kincstartónéjának, hogy kincstárából hozzon ki egy zsacskóban száz aranyat s egy vég aranyszövetet.

A kincstartóné nemsokára visszajött a zsacskóval s aranyszövettel s általadá Szobeide parancsára Nuszhatulavadatnak.

Ez a szép ajándék elvételekor a fejedelemné lábaihoz borula, s a legmélyebb tisztelettel megköszöné, örülvén magában a szerencsés foganatnak. „Eredj – monda neki Szodeide – csináltass az aranyszövetből szemfödelet urad koporsójára, a pénzt pedig forditsd arra, hogy tisztességes s hozzá illendő temetése legyen. Azután mérsékeld szomoruságodat; én gondoskodni fogok rólad.“

Nuszhatulavadat alig távozott el Szobeide szemei elől, s azonnal letörlé örvendezve könyeit, és sietve visszatért, hogy Abu Hasszánnak szerepe diszlését kijelentse.

A szobába lépvén, kaczagott, midőn Abu Hasszánt még mindig azon helyzetben lelé, melyben hagyta volt, azaz a szoba közepén, halotti ruhában. „Kelj föl, – monda neki nevetve, – s lásd itt Szobeide előtti hazugságom gyümölcseit. Ma még nem halunk meg éhhel.“

Abu Hasszán hirtelen fölkele s feleségével együtt nagyon örült a pénzes zsacskó és aranyszövet látásán.

Nuszhatulavadat annyira örült a fejedelemnén elkövetett csalás szerencsés diszletén, hogy örömét nem tartóztathatta. „Ez még nem elég, – monda nevetve urának, – már most én fogom a halottat játszani s majd meglátom, ügyes lészsz-e te is ennyit nyerni a chalyftól?“

„Erről ismerem meg igazán az asszonyi természetet, – felele Abu Hasszán, – igazán mondják, ezek mindig oly hiuk azt hinni, hogy ők többet tudnak véghez vinni, mint a férfiak, noha legtöbbnyire csak azoknak tanácslásából birnak valami jót tenni. Az volna még szép, ha én legalább szintannyit nem tudnék a chalyfnál véghezvinni, mint te, én, ki ezen csalásnak feltalálója vagyok! De ne vesztegessük az időt hasztalan beszédekkel. Játszszad te a halottat ugy mint én, majd meglátod, nem lesz-e szintén ezen szerencsém.“

Abu Hasszán felöltöztetvén feleségét halotti ruhába, ugyanazon helyre fekteté, hol ő maga feküdt, lábbal Mekka felé forditá, s egészen megzavarodva megforditott turbánnal, mint egy oly ember, ki legnagyobb szomoruságban van, mene ki a szobából. Ez állapotban a chalyf szobájába mene, ki épen titkos tanácsot tarta Dzsafár nagyvezérrel s más vezérekkel, kikhez nagy bizalma vala. Oda mene az ajtóhoz s az ajtónok tudván, hogy szabad bejárása van, felnyitá neki. Belépe tehát, zsebkendőjét egyik kezével szemére fogván, hogy tettetett könyüit elrejtse, melyeket bőven hullatott, s másik kezével mellét verdesé, oly fölkiáltások között, melyek a legnagyobb szomoruságot fejezék ki.

A chalyf, ki Abu Hasszánt mindenkor vidámságra serkentő vig ábrázatunak szokta látni, igen megütközött, ily szomoru állapotban látván őt maga előtt. Félbeszakasztá figyelmét, melylyel a tanácskozásba vett dolgot hallgatá és kérdezte tőle fájdalma okát.

„Igazhitüek uralkodója, – felele Abu Hasszán zokogás és sóhajtozás között, – nem érhetett volna nagyobb szerencsétlenség, mint a mely mostani szomoruságomat okozza. Isten éltesse felségedet még sokáig a thrónuson, melyen oly dicsőséggel ülsz. Nuszhatulavadat, kit kegyelmesen feleségemül adál, hogy hátralevő napjaimat vele töltsem, ah!… –“

E fölkiáltásnál ugy tetteté magát Abu Hasszán, mintha szive ugy elszorult volna, hogy nem tud többet szólni, és könyekre fakada.

A chalyf, ki észrevevé, hogy Abu Hasszán felesége halálát jött neki jelenteni, igen megilletődöttnek látszott rajta: „Isten legyen irgalmas lelkének!“ monda oly arczczal, mely szánakozását nyilván kijelenté. „Jó rabnő volt, s mi, Szobeide és én azért adók neked, hogy megörvendeztessünk; érdemes lett volna hosszabb életre.“ Könyek hullottak itten szemeiből és zsebkendőjéhez kelle nyulnia, hogy azokat letörülje.

Abu Hasszán fájdalmán s a chalyf könyein Dzsafár nagyvezér és a többi vezérek is könyre fakadának. Mindnyájan siratták Nuszhatulavadat halálát, ki a legnagyobb türtelenséggel várta, mennyiben fog Abu Hasszán boldogulni.

Többnyire a chalyf is szintazon gondolattal vala, mint hölgye, s azt képzelé, hogy talán Hasszán az oka felesége halálának. „Boldogtalan, – monda neki neheztelő hangon, – nem te okoztad-e rosz bánásoddal feleséged halálát? Ah, alig kételkedhetem benne. Legalább hölgyemre, Szobeidere kellett volna tekintened, ki őt jobban szerette, mint minden egyéb rabnőit, s a ki csupa jóságból fosztá meg magát tőle, hogy neked engedje.“

„Igazhitüek uralkodója, – felele Abu Hasszán, tettetvén magát, mintha még keservesebben sirna, mint előbb, – gondolhatja-e csak egy pillanatig is felséged, hogy Abu Hasszán, kit te kegyelmeiddel s jótéteiddel elboritál, s a kit oly becsületre méltatál, melyet reményleni is alig bátorkodott volna, képes lehetne ily hálátlanságra? Én feleségemet Nuszhatulavadatot mind azért szerettem, mind pedig egyéb sok szeretetreméltó tulajdonaiért is, melyek azt tevék, hogy iránta mindenkor azon hajlandósággal, szivességgel és szerelemmel viseltettem, melyet érdemlett. De uram, – folytatá – meg kellett halnia, s isten nem akarta, hogy azon szerencsével, melyet felséged és Szobeide hitvesed kegyéből birtam, tovább is éljek.“

Egy szóval Abu Hasszán oly jól tudá a szomoruság minden jelei által fájdalmát szinleni, hogy a chalyf, ki különben soha sem hallotta, hogy roszul éltek volna, mindazt, a mit mondott elhivé, és nem kételkedék többé őszinteségében. A palota kincstartója épen jelen vala, s a chalyf parancsolá neki, hogy menjen a kincstárba, s Abu Hasszánnak egy száz aranynyal tölt zsacskót, s egy vég aranyszövetet adjon. Abu Hasszán azonnal a chalyf lábaihoz borula, hogy az ajándékért való háláját és köszönetét kijelentse. „Eredj a kincstartó után, – monda neki a chalyf, – az aranyszövet szemfödélnek való a halott számára, s a pénz arra, hogy tisztességes temetséget adass neki. Megvárom, hogy szereteted ezen utolsó bizonyságát nem fogod tőle megtagadni.“

Abu Hasszán a chalyfnak ezen lekötelező szavait mély meghajtással viszonzá és eltávozék. Követé a kincstartót s mihelyt ez a zsacskót s az aranyszövetet neki odaadta, hazaindula, örülvén rajta, hogy ily hamar és könnyü módot lele azon bajból, melyben vala, s mely neki annyi nyugtalanságot okozott, kiszabadulni.

Nuszhatulavadat megunván már a hosszas erőltetést, csak azt várta, hogy Abu Hasszán hagyja el szomoru helyzetét. Mihelyt tehát az ajtót nyilni hallá, elejébe szalada és kérdezé: „No, meghagyá-e magát a chalyf is olyan könnyen csalni, mint Szobeide?“

„Látod, – felele Abu Hasszán enyelegve, mutatván neki a zsacskót s aranyszövetet, – hogy én is szintoly jól tudom játszani a feleségén (kinek semmi baja sincs) szomorgót, mint te oly férj halálán busongót, ki ép és egészséges.“

Abu Hasszán azonban élt a gyanúval, hogy ezen kettős csalás nem fog következés nélkül maradni. Azért is előleg intést ada feleségének mindenről, a mi talán történhetnék, hogy annál inkább egyetértve cselekedhessenek. „Mennél jobban diszlik – ezt veté hozzá, – a chalyfot és Szobeidét némi zavarba hoznunk, annál nagyobb mulatságukra fog végtére válni, s talán vele való megelégedésöket ujabb adakozással kimutatni.“ Ezen utósó tekintet akárminél is nagyobb ösztön volt a tettetést annyira vinniök, a mennyire lehetséges.

Noha a jelen ülésben még többféle lett volna elintézni és tanácskozásba venni való, a chalyf mégis mindjárt Abu Hasszán elmenetele után vágyván Szobeidéhez menni s nála rabnője halálán sajnálkozó látogatását megtenni, fölkele székéről, s a további tanácskozást más napra halasztá. A nagyvezér és többi vezérek elbucsuzának tőle s eltávoztak.

Mihelyt elmentek, monda a chalyf Mezrurnak, a palota heréltjei fejének, ki személyétől csaknem elválhatatlan vala, s azonkivül minden tanácskozásban részt vett: „Jer velem, s jelentsd ki te is a fejdelemné előtt rabnője halálán való sajnálkozásodat.“

Elmentek együtt Szobeide szobájához. Midőn a chalyf az ajtóhoz ére, kinyitá az ajtókárpitot, s látá a fejdelemnét a legmélyebb szomoruságban s könyező szemekkel a szófán ülni.

A chalyf belépe, közelite hozzá, és monda: „Kedves hölgyem, nem szükség, mondanom, milyen részt veszek szomoruságodban, mivel tudva van előtted, mennyire érzek mindent, a mi neked fájdalmat, vagy örömet okoz; de mindnyájan halandók vagyunk, s vissza kell adnunk istennek tőle kölcsönvett éltünket, mihelyt kivánja. Nuszhatulavadat a te hű rabnőd valóban oly tulajdonokkal birt, melyek érdemessé tevék figyelmedre, s nagyon javalom, hogy még holta után is kimutasd azt iránta. Gondold meg azonban, hogy fájdalmad nem adja vissza életét. Azért kedves hölgyem, ha nekem hiszesz és szeretsz, meg fogsz vigasztalódni ezen veszteségen, s jobban fogsz gondolni életeddel, mely, a mint tudod, előttem véghetetlenül drága, s egész boldogságát teszi az enyémnek.“

Ámbár a fejedelemné nagyon örült is azon szives érzelmeknek, melyekkel a fejedelem meglátogatá, mégis igen megütközött Nuszhatulavadat halálának hirén, melyet épen nem várt vala. Ez őt oly bámulásba ejté, hogy sokáig semmit sem tudott felelni. Meglepetése még az által is nagyobbodott, hogy ezen hir az előbb hallottal egészen ellenkező vala, s egészen elnémult. Végre összeszedé magát, és szóla oly arczczal és hanggal, mely egész csodálkozását elárulá: „Igazhitüek uralkodója, mélyen érzem azon szives indulatokat, melyeket irántam kijelentesz: de engedd meg azt mondanom, hogy azon hirt, melyet rabnőm haláláról hozál, nem foghatom meg, mivel egészen jól van, és egészséges. Az Isten tartson meg tégedet és engem! Ha engem szomorunak látsz, az csupán az ő férjének a te kedvenczednek Abu Hasszánnak halála miatt van, kit szintugy becsültem azon figyelemre nézve, melylyel iránta viseltetél, mint az is, mivel oly kegyes valál őt velem megismertetni, és ő engem néha igen kellemesen mulattatott. De uram azon részvétlenség, melyet annak halálára nézve rajtad látok, s azon emberről való teljes elfeledkezésed, kit máskor oly szivesen láttál magad körül, csodálkozásra és bámulásra ragad. S ezen részvétlenséged még szembetünőbb azon mód által, melylyel engem attól el akarsz vonni, rabnőm halálát jelentvén az övé helyett.“

A chalyf, ki azt vélte, hogy jól van értesitve a rabnő haláláról, s kinek a szerint, a mit látott és hallott, oka is volt reá, elkezde nevetni s vállat ránditani, midőn Szobeidétől ezen beszédet hallá. „Mezrur, – monda ő e felé fordulván és megszólitván, – mit szólasz feleségem beszédéhez? Nem igaz-e, hogy az asszonyok némelykor nincsenek magoknál, a mit csak igen nehezen lehet nekik megbocsátani? Egyszóval te szintugy láttad és hallottad, mint én.“ Ezután megint Szobeidéhez fordula, és monda neki: „kedves hölgyem, ne ejts több könyet Abu Hasszán halálán; ő igen jól van. Sirasd inkább kedves rabnőd halálát. Csak kevés percz előtt jött férje siránkozva, s szánakodást inditó szomorusággal szobámba, hogy felesége halálát jelentse. Én egy zsacskóban száz aranyat, s egy vég aranyszövetet adattam neki vigasztalásul és segedelmül a meghalt rabnő temetésére. Mezrur itten látó s halló tanúja volt a dolognak, s ugyanazt fogja mondani.“

A fejedelemné a chalyfnak mindezen állitásait nem tartá valóságnak, hanem azt hitte, hogy el akarja őtet ámitani. „Igazhitüek uralkodója, – felele, – noha egyébkor is szoktál tréfálni, de azt kell mondanom, hogy most épen nincs annak helye; a mit én mondok, az teljes valóság. Nem az én rabnőm haláláról van itt a szó, hanem férjééről Abu Hasszanéről, kinek sorsát fájlalom, s kin velem együtt fogsz te is sajnálkozni.“

„Én pedig, – szóla a chalyf legnagyobb komolysággal, – tréfán kivül mondom neked, hogy csalódol; Nuszhatulavadat halt meg, Abu Hasszán pedig él és egészséges.“

Szobeide megbántottnak érzé magát a chalyf száraz felelete által. „Igazhitüek uralkodója, – felele fölindulva, – az Isten mentsen meg, hogy tovább is megmaradj ezen tévelygésben; különben még azon gondolatot támaszthatnád bennem, hogy eszed nincsen szokott rendén. Engedd még egyszer ismételnem, hogy Abu Hasszán halt meg, és Nuszhatulavadat rabnőm a megholtnak özvegye él és egészséges. Egy órája sincs még, hogy innen elment. Egészen vigasztatlanul s oly állapotban jött ide, mely maga képes lett volna engem könyre fakasztani, ha zokogás közt föl nem födöztem volna is szomoruságának igaz okát. Minden szolgáló asszonyaim sirtak velem együtt rajta, és hiteles bizonyságot tehetnek előtted róla. Ezek azt is meg fogják mondani, hogy én egy zsacskóban száz aranyat s egy vég aranyszövetet ajándékoztam neki. Fájdalmamat, melyet beléptedkor arczomon észrevehetél, szintugy férjének halála, mint azon vigasztalatlanság okozta, melyben őt látám, s épen hozzád akartam küldeni sajnálkozásomat jelenteni, midőn beléptél.“

Szobeidének e szavaira hangosan fölkaczaga a chalyf és monda: „Kedves feleségem, ez mégis különös makacsság! Én neked ellenben azt mondom, – folytatá igen komoly hangon, – hogy Nuszhatulavadat halt meg.“ – „Nem uram, – felele Szobeide tüstént egész komolysággal, – mondom, hogy Abu Hasszán halt meg. Soha sem fogsz arra birni, hogy az ellenkezőt higyjem el.“

A chalyf arcza most lángba borult. Jó távolra üle le a fejedelemnétől a szofára, és monda Mezrúrhoz fordulván: „Eredj mindjárt, és nézd meg, melyikök halt meg, s jelentsd meg nekem haladék nélkül, miben van a dolog. Noha igen bizonyos vagyok benne, hogy Nuszhatulavadat az, a ki meghalt, mégis inkább ezen módhoz akarok nyulni, hogysem tovább is vitassak oly dolgot, melyet bizonyosan tudok.“

A chalyf alig mondá ki ezt, s Mezrur azonnal eltávozott. „Most mindjárt meglátod, – szóla Szobeidéhez fordulván, – melyikünknek van igaza.“

„A mi engem illet, – felele Szobeide, én már tudom, hogy az igazság felemen van, s magad is meg fogod látni, hogy a mint én mondottam, Abu Hasszán halt meg.“

„Én pedig, – felele a chalyf, – oly bizonyos vagyok benne, hogy Nuszhatulavadat halt meg, hogy kész vagyok veled akármibe fogadni, hogy ez már nincs életben, Abu Hasszánnak pedig semmi baja.“

„Ne gondold, – visszonza Szobeide, – hogy ez által meg fogsz győzni; elvállalom a fogadást. Ugy meg vagyok győződve Abu Hasszán haláláról, hogy szivesen fölteszem legkedvesebb jószágomat is akármire, a mit akarsz, bár legcsekélyebb értékü legyen is. Jól tudod, mim van s izletem szerint mit kedvelek legjobban; tehát csak válaszsz és tégy föl, én reá állok, bármint üssön is ki reám nézve a dolog.“

„Ha már ennyire jött a dolog, – szóla mostan a chalyf, – fölteszem mulató kertemet képes palotádra; egyik megéri a másikat.“ – Nem jön az itt kérdésbe, – felele Szobeide, – kerted többet ér-e, mint palotám, – azon tul vagyunk; – hanem csupán az, hogy te azt választottad, a mi neked minden jószágom közül legjobban tetszik, ellentételül a helyett, a mibe részedről te fogadsz. Reáállok tehát s áll a fogadás. Az Isten legyen tanunk, hogy én nem leszek első, ki szavát megmásitja.“ A chalyf szintazon esket tevé s igy maradtak, Mezrur visszaérkezésére várakozván.

Mig a chalyf és Szobeide Abu Hasszán vagy Nuszhatulavadat halála fölött ily eleven és heves szóváltásban voltak, Abu Hasszán, ki ezen pont iránt való versenygésöket előre látta, mindenre igen figyelmes vala, a mi abból következhetnék. Mihelyt tehát a rostélyablakon keresztül, melynek nejével beszélgetése alatt irányában ült, Mezrurt távolról megpillantá, s egyenesen lakása felé látta tartani, mindjárt sejdité, mi végre küldetett. Mondá feleségének, hogy tegye magát megint holttá, mint egymás között elvégezék és semmit se késsék.

Az idő valóban igen szorgos vala és Abu Hasszán Mezrur odaérkeztéig nem tehetett egyebet, mint hogy feleségét halottnak felöltözteté, s azon vég aranyszövetet, melyet a chalyf ajándékozott neki, fölébe kiterité. Azután kinyitá lakása ajtaját és szomoru elcsüggedt ábrázattal zsebkendőjét szemére fogva üle le az álhalott fejéhez.

Alig vala készen, midőn már Mezrur a szobába lépett. A szomoru látvány, mely neki itt mutatkozott, titkos örömet gerjesztett benne a chalyftól vett bizomány tekintetéből. Mihelyt észrevevé Abu Hasszán, elejébe mene, megcsókolá tisztelettel kezét és monda sohajtva neki: „Uram, a legnagyobb szomoruságban látsz engem, mely valaha találhatott volna kedves hölgyem, Nuszhatulavadat halála által, kit megtisztelél kegyeddel.“

Mezrur e beszéden megilletődött és lehetetlen volt a meghalt emlékétől néhány könyeit megtagadnia. Fölemelé egy kicsit a szemfödelet feje irányában, hogy ábrázatját megnézze, s egy fél pillantatot vetvén reá, ismét leereszté mély fohászszal mondván: „Nincs más Isten az Istenen kivül? Mindnyájunknak alája kell magunkat vetni az ő akaratjának, s minden teremtménynek vissza kell hozzá térnie! Nuszhatulavadat kedves jó hugom, – ezt veté utána sohajtozva, – a te életpályád igen rövid vala! Isten legyen irgalmas hozzád!“ Ezután megint Abu Hasszánhoz fordula, ki könyekre olvada, és monda neki: „Nem helytelenül állitják, hogy az asszonyok néha annyira magokon kivül vannak, hogy alig lehet megbocsátani. Szobeide az én jó asszonyom is ezen esetben van most. Azt méltóztatott a chalyf ellen vitatni, hogy te haltál meg és nem feleséged, s bármit mondott is a chalyf ellene, hogy az ellenkezőről meggyőzhesse, minden, még legkomolyabb bizonyitása is foganatlan vala. Engem is tanúul hivott, hogy ezen dolog valóságát megerősitsem, a mint tudod, hogy jelen valék, midőn oda jöttél, s neki ezen szomoritó hirt hozád; de mind ez semmit sem használt. Mindkét részről makacs vitatásra került a dolog, melynek vége nem szakadt volna, ha a chalyf azon ötletre nem jő Szobeide meggyőzése végett, hogy engemet hozzád küldjön, hogy ujolag értesittessék a dolog valóságáról. De igen félek, hogy ez sem fog használni; mert a mai világban bármely oldalról kerüljön is az ember az asszonyoknak, hogy velök valamit megfogasson, meggyőzhetlen makacssággal birnak, mihelyt ellenkező tekintet foglalta el őket.“