Part 5

Ezen szavak után ismét behunyá Abu Hasszán szemeit s egészen magába merüle s a legnagyobb lelki háboruban marada. Egy pillanat mulva ismét fölveté szemeit s jobbra-balra mindazon tárgyakra forgatá, melyek neki mutatkoztak. „Nagy Isten! – monda ismét, noha kisebb csodálkozással s mosolyogva, – egészen gondviselésed kezeibe adom magamat, őrizz meg a sátán harczaitól!“ Azután ismét behunyá szemeit és szóla: „Tudom már mit csinálok. Addig alszom, mig a sátán el nem hágy s vissza nem megy, a honnét jött; habár délig kellene is itt feküdnöm.“

De nem engedtek neki reá időt, hogy a mint magában föltevé, ismét elalhassék. Szivélelem, – ez vala tudniillik neve egynek azon hölgyek közül, kiket már először látott, közelite hozzá és monda nagy tisztelettel: „Igazhitüek uralkodója, bocsánatot kérek felségedtől, ha bátorkodom arra emlékeztetni, hogy el ne aludjék, hanem, ha lehetséges, fölébredjen és fölkeljen, mivel már kezd virradni.“ – „Távozzál sátán!“ Felele Abu Hasszán, e szózatot hallván. Azután ránéze a lyánkára és monda: „Engem nevezesz igazhitüek uralkodójának? Te bizonyosan elismersz engem.“

„Én felségednek, – felele a lyánka, – ezen czimet adom, mely felségedet mint minden mozleminek felséges urát illeti, kinek én legkisebb rabnője vagyok s a kivel merészlek szólani. Felséged talán tréfálni akar, – ezt veté hozzá, – s ugy tettetni magát, mintha megfeledkeznék magáról; ha csak talán valami rosz álomnak következése nem ez. De mihelyt szemedet fölnyitod, el fognak enyészni a felhők, melyek talán képzeletedet homályositják, s meg fogod látni, hogy palotádban, szolgáid s rabnőid között vagy, kik készek szokott szolgálatukat megtenni. Egyébiránt ne csodálkozzék felséged, hogy ezen teremben és nem az ágyában van. Tegnap ugyanis oly hirtelen elaludtál, hogy nem akartunk fölkelteni és hálószobádba vinni, hanem megelégedtünk avval, hogy ide a szófára szépen lefektettünk.“

A leányka még sok egyebet is beszélt Abu Hasszánnak, mely oly hihetőnek tetszett előtte, hogy végre fölüle. Fölveté szemeit s megismeré mind azt, a ki hozzá szólott, mind a szép Gyöngypamatot és mindazon többi szépeket, kiket már látott. Most közelitének hozzá mindnyájan s a szép Szivélelem megint megszólamlék és monda: „Igazhitüek uralkodója s a prófétának földi helytartója! Ne vegye felséged kedvetlenül, ha arra figyelmeztetjük, hogy ideje a fölkelésnek; már virrad.“

„Micsoda csodálatos tolakodó emberek vagytok ti, – felele Abu Hasszán, szemeit dörgölvén, – én nem vagyok az igazhitüek uralkodója, hanem Abu Hasszán vagyok, jól tudom én azt és sohasem fogjátok az ellenkezőt elhitetni.“ – „Mi nem is ismerjük Abu Hasszánt, kiről felséged szól, – felele Szivélelem, – s nem is kivánjuk megismerni. Mi felségedet igazhitüek uralkodójának ismerjük és soha sem fogsz bennünket arról elhitetni, hogy nem vagy az.“

Abu Hasszán mindenfelé jártatá szemeit s egészen elragadtatott örömében, ugyanazon teremben látván magát, melyben már előbb is vala; de mindezt megint egy oly álomnak tulajdonitá, mint az előbbi vala és félt rosz következéseitől. „Istenem kegyelmezz! – kiálta felemelt szemmel és kézzel, mint egy oly ember, ki nem tudja, hol vagyon; – egészen kezedbe adom magamat! Mindazok szerint, a miket látok, nem kételkedhetem többé rajta, hogy az ördög bejövén szobámba, megszállott engem s képzeletemet ezen álomképekkel nyugtalanitja.“ A chalyf, ki őt látá és kiáltásait hallá, elkezde szivesen nevetni, ugy hogy alig tudá annak hangos kitörését elfojtani.

Abu Hasszán azonban megint lefeküdt s szemeit bezárta. Szivélelem tüstént igy szóla hozzá: „Igazhitüek uralkodója, mivel felséged, noha mi kötelességünk szerint tudtára adtuk, hogy megvirradt, még sem kel föl, s mivel egyátalában szükséges, hogy az ország dolgaihoz láss, élni fogunk azon engedelemmel, melyet ilyetén esetekre adtál.“ Avval megfogá karjánál s oda hivá a többi leányokat is, kik az ágyból kisegélék emelni s ugyszólván a terem közepére vivék és ott letevék. Ezután összefogódzván, tánczoltak és ugráltak körötte, minden hangszerek s kézi dobok hangjánál, melyet feje fölött és fülébe csöngettek.

Abu Hasszán leirhatlan zavarban vala. „Ugyan valóban igazhitüek uralkodója vagyok-e én?“ monda magában. Végre azon bizonytalanságban, melyben vala, szólni akart; de a hangszerek nagy zaja miatt nem tuda szóhoz jutni. Inte tehát a szép Gyöngypamatnak és Hajnalcsillagnak, kik körötte összefogódzva tánczoltak, hogy szólani akar. Ezek azonnal megszünteték a tánczot és hangszerek zengését s közelitének hozzá. „Ne hazudjatok, – monda nyiltan nekiök, – és mondjátok meg igazán, ki vagyok én tulajdonképen.“

„Igazhitüek uralkodója – felele a szép Hajnalcsillag, – felséged bizonyosan csak meg akar lepni bennünket ezen kérdéssel; mintha nem tudnád magad, hogy te az igazhitűek uralkodója és mindakét világnak, mind ennek, melyben élünk, mind a másiknak, a halál után valónak ura, az isten prófétájának földi helytartója vagy. Ha pedig nem tudod, ugy egy különös álomnak kellett veled elfelejtetni, mi vagy. Ez talán nem lehet minden ok nélkül, ha meggondolja az ember, hogy felséged ez éjjel tovább aludt, mint rendesen; mindazáltal, ha megengeded, emlékeztetni foglak reá, a mit a tegnapi napon cselekedtél.“ Elbeszélé aztán neki a tanácsgyülésbe menetelét, az imámnak s négy vénnek a fenyitő biró által lett megbüntetését, az ezer arany ajándékot, melyet a nagyvezér bizonyos Abu Hasszán anyjának vitt, továbbá a mi a palota belsejében és a három vendégségnél, melyet a három teremben raktak elejébe, egész végig történt. „Ezen teremben volt az, – folytatá – a hol felséged maga mellé az asztalhoz ültete s azon becsületet tevé velünk, hogy énekünket meghallgatá s kezünkből vevé el a bort, mig felséged az előttem szólott társném által mondott módon elalvék. Azóta szokásod ellen folyvást mély álomban feküdtél, egész azon pillanatig, midőn már megvirradt. Gyöngypamat minden egyéb rabnőkkel és szolgákkal együtt, kik itt vannak, be fogják bizonyitani. Készüljön tehát neki felséged, hogy az imádságot elvégezze, mert már itt az ideje.“

„Jól van jól, – felele Abu Hasszán, fejét rázván; – végre még elhitetnétek velem, ha rátok hallgatnék. A mi azonban engem illet, azt mondom, hogy bohók vagytok s elment az eszetek: a mi ugyan nagyon kár, mivel oly szép leányok vagytok. Tudjátok meg, hogy a mióta nem láttalak benneteket, otthon voltam; ott anyámat megvertem, azután a bolondok házába vitetvén, kénytelen voltam három hétig ott maradni, a mely idő alatt a ház gondviselője nem szünt meg naponkint ötvent veretni rám bikacsékkel s ti mégis azt vélitek, hogy ez csak álom? Ti csak gúnyolódtok rajtam.“

„Igazhitüek uralkodója, – felele Hajnalcsillag, – mi mindnyájan, a hányan csak itt vagyunk udvarlásodra, készek vagyunk mindenre, a mi csak szent előtted, megesküdni, hogy mindaz, a mit felséged itt beszél, csupa álom. Tegnapóta nem is voltál ki ezen teremből s az egész éjjel, mindezen pillanatig szüntelen aludtál.“

Az a bizakodás, melylyel a leány azt állitá, hogy mind az, a mit mondott, igaz, hogy a teremből ki sem volt, ujolag oly állapotba tevé őt, hogy nem tudá, mit higyjen magáról s mindarról, a mit látott. Egy darabig gondolatokban merengett. „Oh egek, – mondá magában, – Abu Hasszán vagyok e, igazhitüek uralkodója vagyok-e? Mindenható Isten! világositsd fel eszemet; engedd a valóságot megismernem, hogy tudjam mihez tartani magamat.“ Ezután kitakará vállát, mely még csupa kék és zöld volt a veréstől, mutatá a lányoknak és monda: „No nézzétek és itéljétek meg, ha álmodhatik-e az ember ily sebeket. Én részemről mondhatom, hogy nagyon is valóságosak, s a fájdalom, melyet még most is érzek, igen biztos kezes érte, a mely épen nem hágy benne kételkednem. Ha ez mindamellett altomban történt volna velem, ugy a világon legrendesebb s csodálatosb dolog volna s megvallom, ez fölülmulja minden felfogásomat.“

Nagy bizonytalanságában, melyben Abu Hasszán állapotja iránt vala, oda szólita egyet a chalyf szolgái közül, ki épen közel álla hozzá, és monda neki: „Jer ide s harapd meg a fülem czimpáját, hadd lássam, alszom-e, vagy ébren vagyok?“ A szolga oda mene, megfogá fülczimpáját fogaival s ugy megharapta, hogy Abu Hasszán fölsikolta.

Ezen kiáltásra egyszerre megint minden hangszer megzendült, s az udvarbeli leányok és szolgák oly zajosan kezdének Abu Hasszán körül tánczolni, énekelni és ugrálni, hogy ő is bizonyos örömelragadtatásba esett, mely őt ezerféle bohóságra csábitotta. Elkezde énekelni, mint a többiek, ledobá magáról a chalyf-köntöst, melyet reá adtak volt, földhöz vágá a süveget, mely fején vala s pőre ümögben és gatyában sebesen fölugrék, két leány közé dobá magát, s azokat kézen ragadván, elkezde oly eleven mozgással s testének oly vig és furcsa hajlongásával ugrálni és tánczolni, hogy a chalyf azon helyen, a hol vala, már nem tartóztathatá magát. Abu Hasszánnak hirtelen vigsága oly hangos kaczagásra fakasztá, hogy egészen magánkivül vala s nevetésének hangja a hangszerekét s kézi dobokét is sokkal fölülmulá. Sokáig tarta, mig magához térhetett, s kevésbe mult, hogy roszul nem lett bele. Végre összeszedé magát, kinyitá a rostély ablakot s bedugván rajta fejét, kiálta, még mindegyre kaczagván: „Abu Hasszán, Abu Hasszán, hát meg akarsz-e ölni nevettetéseddel?“

A chalyfnak ezen kiáltására minden elhallgata s a zaj megszünt. Abu Hasszán is megálla a többivel együtt, s arra forditá arczát, hol a szózat hallatszott, megismeré a chalyfban a Muszuli kalmárt. Ez azonban épen nem zavará meg. Sőt ellenben most általlátá, hogy ébren van s hogy mindaz, a mi vele történt, nem álom, hanem valóság volt. Elérté tehát a chalyf tréfáját, bátran nézett reá és monda: „Ah! Hát megint itt vagy, édes jó Muszuli kalmárom?! hát még te panaszkodol, hogy miattam agyon kell magad nevetned, te, ki egyedül vagy oka azon rosz bánásnak, melyet anyámmal tettem, és annak, melyet a bolondok házában volt hosszas létem alatt szenvedtem; te, ki a városszakunkbeli imámot s szomszédaimat, a négy seichet ugy megveretted, – mert én nem voltam, hanem ártatlanságban mosom meg kezeimet, – ki nekem annyi lélekfájdalmat s oly sok baleseteket okoztál? Egyszóval, nem te vagy-e a támadó fél, és én a megbántott?“

„Igazad van Abu Hasszán, – felele a chalyf, folyvást való nevetés közben, – de hogy minden szenvedéseidért megvigasztaljalak s kárpótlékot adjak, kész vagyok rá, s Istent hivom tanúmul, hogy egészen tetszésed szerinti elégtételt adok, a mit csak kivánhatsz.“

A chalyf e szavak után leszálla a benyilóból s a terembe lépe. Azután a maga egyik legszebb köntösét hozatá oda s parancsolá a leánykáknak, hogy komornyiki szolgálatot tegyenek s azon ruhát adják Abu Hasszánra. Midőn felöltöztették, megölelé a chalyf és monda neki: „Te az én atyámfia vagy; kivánj tőlem mindent a mi csak örömedre lehet, és én megadom neked.“

„Igazhitüek uralkodója, – felele Abu Hasszán, – azt a kegyelmet kérem felségedtől, add tudtomra, mit csináltál velem, hogy fejemet ugy megzavarád s micsoda szándékod volt ebben. Ezt most jobb szeretem, mint minden egyebet, hogy eszemet megint szokott rendébe hozhassam.“

A chalyf oly kegyes vala, neki ezt megadni. „Először is tudnod kell, – kezdé a chalyf, – hogy én igen sokszor elöltözöm, kivált éjjelnek idején, hogy személyesen lássam, valljon Bagdád városában legjobb rendben van-e minden; s mivel továbbá azt is szeretem tudni, mi történik a környékben, egy napot rendeltem magamnak, és ugyan minden hónap elsőjét, hogy a városon kivül majd egyik, majd félről egy fordulót tegyek és akkor mindig a hidon által térek vissza. Azon estvén, midőn házadhoz vacsorára hittál, épen egy ily sétálásból jöttem vissza. Beszélgetésünk közben azt mondád, hogy egyetlen egy kivánságod volna, egyszer, csak huszonnégy óráig chalyf s az igazhitüek uralkodója lenni, hogy a városszakodbeli mecset imámját s tanácsosit s négy seichet eszökre hozhatnád. Kivánságod alkalmasnak látszék előttem arra, hogy nekem kellemetes mulatságot szerezzen s mindjárt jutott eszembe egy mód, melyen azt teljesithetném. Volt nálam olyan por, mely azon pillantatban mély álomba meriti az embert, midőn beveszi, melyből csak bizonyos idő eltelte után ébred föl. Az utolsó csésze borba, a nélkül hogy észrevetted volna, egy kicsit vetettem ebből, oda adtam s te megittad. Azonnal elaludtál s én rabszolgámmal fölfogattalak, és palotámba elhozatalak, nyitva hagyván eljöttömkor szobád ajtaját. Nem szükség mondanom, mi történt palotámban, fölébredtedkor s az egész napon keresztül veled, mig estve ebéd után egyik rabnőm, ki neked udvarlott, parancsolatomra abból a porból egy kicsit vetett az utolsó pohár borba, melyet neked nyujtott, és te azt megivád. Azonnal mély álomba estél s én ugyanazon rabszolgám által, ki ide hozott, megint visszavitettelek házadhoz, meghagyván neki, hogy eljövetelekor szobád ajtaját hagyja nyitva. A mi következő napon és napokon történt veled, azt magad beszélted el nekem. Nem gondoltam, hogy annyit fogsz e miatt szenvedni, mint ez alkalommal valóban szenvedtél; de a mint már szavamat adtam, minden lehetőséget elkövetek, hogy megvigasztaljalak s veled minden szenvedésidet elfeledtessem. Gondold meg most jól, mi által tehetnék neked valami örömet, s kérd bátran a mit óhajtasz.“

„Igazhitüek uralkodója, – felele Abu Hasszán, bármi nagyok voltak is a szenvedések, melyeket kiállottam, mégis azon pillantatban eltüntek emlékezetemből, midőn megtudtam, hogy azok nekem az én felséges uram és fejedelmem részéről okoztattak. A mi egyébiránt felséged nagylelkü és kegyes ajánlását illeti, legkisebbé sem kételkedem szavad visszavonhatlanságán; mindazáltal, mivel az önhaszonlesésnek soha sem volt rajtam hatalma, ha már e szabadságot engeded, csupán azon kegyelemért bátorkodom könyörgeni, hogy szabad legyen mindenkor személyedhez járulnom s egész életemben felséged nagyságának csodálója lennem.“

Abu Hasszán haszonkeresetlenségének ezen utolsó bizonysága teljesen megnyerte a chalyf tiszteletét. „Nagyon köszönöm kérésedet, monda a chalyf: – megadom azt, a hozzám való akármikori szabad járulással együtt, bár hol legyek is.“ Egyszersmind lakást rendele neki a palotában. Jövendő fizetésre nézve azt mondá neki, hogy semmi dolga sem lesz a kincstartókkal, hanem csak ő vele személyesen és különös kincstára gondviselője által azonnal ezer aranyat adata neki egy zsacskóban. Abu Hasszán ezért legmélyebb köszönetét tevé a chalyfnak; melyre ez eltávozék onnan, hogy szokása szerint a tanácsba menjen.

Abu Hasszán használá ezen időt, hogy anyját minél elébb értesitse arról a mi történt, és nagy szerencséjét tudtára adja.

Megmutatá neki, hogy mind az, a mi vele történt, nem álom volt, hanem hogy ő valóságosan chalyf vala s egy egész nap folytatta annak dolgait s élt az azt illető tisztességgel, s hogy épen nem lehet rajta tovább kételkedni, mivel neki a chalyf maga személyesen mondotta.

Abu Hasszán szerencséjének hire igen hamar elterjedt egész Bagdádban s a szomszéd tartományokban, sőt a legtávolabbakban is mind azon rendes és vig különösségekkel együtt, melyek avval összefüggésben voltak.

Az uj kegyelem, melyre Abu Hasszán emelkedett, azt tevé, hogy igen gyakran vala a chalyf körül. Mivel természettel igen vig kedvü vala s ötletei és tréfái által mindenütt, a hol vala, örömet gerjesztett, a chalyf alig tudott el-lenni nélküle, és soha sem csinált, magának valami mulatságot, melyre őt is meg ne hitta volna. Sőt néha hitveséhez Szobeidéhez is elvivé, kinek elbeszélé történetét, melyet az igen mulatságosnak lele. Szobeide őtet igen örömest látá; azonban mindenkor észrevevé, midőn az a chalyfot őhozzá kiséré, hogy szemei szüntelen egyik rabnőjére Nuszhatulavadat (Emlékezet bája) nevüre szegezte. Föltevé magában, hogy a chalyfnak egy intést ád iránta. „Igazhitüek uralkodója, – mondá egykor a fejedelemné a chalyfnak, – talán nem vetted észre, mint én, hogy mindig mikor Abu Hasszán ide kisér, szemei szüntelen Nuszhatulavadaton csüggenek, és hogy ez mindég elpirul rajta. Nem fogod kétleni, hogy ez bizonyos jele annak, hogy nem neheztel reá, s ha nem ellenkezel benne; házasságot szerezhetünk köztök.“

„Kedves hölgyem, – felele a chalyf, – olyanra emlékeztetsz, a mit már régen kellett vala tennem. Én ismerem Abu Hasszán izletét a házasság dolgában, és pedig önön szájából s megigértem neki, hogy oly feleséget szerzek, kivel minden oka lesz megelégedni. Nagyon örülök, hogy ezt megmondtad s nem foghatom meg, hogyan feledkezhettem úgy el ezen dologról. De jobb, hogy Abu Hasszán önnön hajlandóságát követte és maga választott. Egyébiránt nehogy talán Nuszhatulavadat megint elidegenedjék tőle, ne sokáig késsünk ezen házassággal. De hiszen itt vannak mindketten; csak az a hija, hogy megegyezésöket jelentsék ki.“

Abu Hasszán leborula a chalyf és Szobeide lábaihoz, hogy előttök kinyilatkoztassa, mennyire megismeri hozzá való kegyességöket: „soha sem nyerhetnék, – szóla fölkelvén, – jobb kézből feleséget; de nem remélhetem, hogy Nuszhatulavadat szint oly örömmel fogja nekem adni kezét, mint én kész vagyok az enyémmel megkinálni.“ E szavaknál rá pillanta a fejedelemné szép rabnőjére, ki részéről tisztelettel teljes hallgatása és orczájának elpirulása által eléggé kijelenté, milyen hajlandó a chalyf és asszonya Szobeide akaratját teljesiteni.

A házasság meglett s a lakadalmat a palotában legnagyobb mulatsággal tartották meg, mely több napokig tartott. Szobeide rabnőjének igen drága ajándékokat adott a chalyf kedvéért, és a chalyf Szobeidére nézve szintoly bőkezü volt Abu Hasszán iránt.

A menyasszonyt elvezették azon lakásba, melyet a chalyf rendelt férjének Abu Hasszánnak, ki őtet türtelenül várá. Elfogadá a palotabeli énekesek s énekesnék karai s minden hangszereik zengésénél, kik eltölték a léget bájos szavok s hangjátékok zengeményével.

Több napok teltek el vendégséggel s mulatsággal, melyeknek utána az uj házasokat szerelmök háboritatlan éleményében hagyák. Abu Hasszán és ifju hölgye el voltak bájolva egymás által. Oly tökéletes egyeségben éltek, hogy azon időt kivévén, midőn a chalyfnak, vagy Szobeide fejdelemnének udvarlásukat tették, mindig együtt valának és soha egy pillantatra sem hagyák el egymást. De birt is Nuszhatulavadat egy oly nő tulajdonaival, ki Abu Hasszánban szerelmet és hajlandóságot tudott gerjeszteni, mivel a mint ő a chalyf előtt hajtotta, ez meg tudott vele az asztalnál birkózni. Ily tulajdonságok mellett nem hibázhatott: hogy idejöket egymással igen kellemesen tölték. Asztaluk mindig a legdrágább s legnyalánkabb ételekkel vala megrakva, melyeket egy vendégfogadós gondosan készittetett és szolgáltatott nekik, s a pohárszék mindig a legválogatottabb borokkal volt ellátva s ugy készitve, hogy mindeniköknek igen kezére esett. Igy tehát igen biztosan éltek együtt s ezerféle vidám tréfákkal enyelegtek. Kiváltképen a vacsorát mulatságra szentelték. Ekkor csupán ritka gyümölcsöket, kalácsot és mondolasüteményt adattak föl s minden pohár bornál, melyet ittak, egymást uj énekekkel serkentették, melyeket gyakran hevenyében költöttek beszélgetésök tárgyáról. Némelykor ezen dalokat lanttal, vagy valami más hangszerrel is kisérték, melynek játszásához mindketten értettek.

Abu Hasszán és Nuszhatulavadat alkalmas ideig éltek igy vendégeskedésben és mulatságban. Asztalok költségeiről nem aggódtak, s a fogadós, kit maguknak választottak, mindent hitelbe adott. Illő vala, hogy végre valami pénzt is lásson s ezen czélból beadá nekik számolását. A summa, a mint kisült, igen nagy vala. Ehhez járultak még mindkettőjök lakodalmi ruháiért, melyek a legdrágább szövetekből készültek, és a menyasszony gazdag ékességéért való költségek, az összeg oly iszonyu nagynak találtatott, hogy csak most későn vették észre, hogy az egész pénzből, melyet eljegyeztetésök alkalmával a chalyftól és Szobeidétől ajándékban kaptak, csupán annyiok maradt fenn, hogy a fogadós követelését kielégithetik. Ez igen komoly eszmélkedésre birta őket a mult fölött, mely azonban a jelen bajon nem segitett. Abu Hasszán ugy vélekedett, hogy a fogadóst ki kell fizetni s felesége is megegyezett benne. Elhivatták tehát s kifizettek neki mindent a mivel tartoztak, legkisebb zavarodásukat sem mutatván, hogy mit fognak ezen fizetés után cselekedni.

A fogadós eltávozott, igen örülvén, hogy szép fényes aranyokkal, – más pénzt nem lehetett látni a chalyf palotájában, – fizették ki; Abu Hasszán és Nuszhatulavadat pedig legkisebbé sem örültek, könyökig vájván pénzes zacskójokban. Mély hallgatásban maradtak, lesütött szemmel a legnagyobb zavarodásban állapotjok fölött, melybe mindjárt házasságok első évében sülyedve láták magukat.

Abu Hasszán jól emlékezék, hogy a chalyf, midőn palotájába fogadta, megigéré neki, hogy semmiben sem hagyja szükséget látni. De ha meggondolá, mily rövid idő alatt eltékozolta adakozó kezének ajándékait, egy részről nem volt kedve a kéréshez, más részről pedig nem akará kitenni magát azon szégyenre, hogy a chalyf előtt föl kelljen födöznie, mily roszul vette hasznát adományának, és hogy uj segedelemre van szüksége. Egyébiránt örökségét azon pillanattól fogva, midőn a chalyf magához fogadá, általengedte anyjának s koránsem volt szándéka annak erszényéhez folyamodni, a mi által jelentette volna, hogy megint oly rendetlen életre vetemedett, mint atyja halála után.

Nuszhatulavadat, ki Szobeide ajándékait és házasságra lépésekor szabadon bocáttatását felesleges jutalmául tekinté szolgálatainak és hűségének, szintén nem képzelt magának jogot arra, hogy attól még valamit kérjen.

Végre megszólamlék Abu Hasszán s felvidult arczczal tekintvén Nuszhatulavadatra, monda neki: „Jól látom, hogy te is ugyanazon zavarban vagy, melyben én, s hogy azon tünődöl, mihez fogjunk e szomoru helyzetben, midőn egyszerre elfogyott a pénzünk, hogy előre láttuk volna. Én ugyan nem tudom, te hogy gondolkozol, de én azt vélem, hogy akármi következzék is belőle, legkevesebbé se szoritsuk meg naponkint való költségeinket, s ugy hiszem, hogy te sem fogsz velem ellenkezni.

Itt csak az a kérdés, hogy módot szerezzünk hozzá anélkül, hogy elvetemednénk, s a chalyf vágy Szobeide segitsége kérésére kellene szorulnunk; s ugy hiszem, hogy találtam egy módot benne. De abban egymást segélnünk kell.“

Abu Hasszán ezen nyilatkozása igen tetszett Nuszhatulavadatnak s némi reménységet vett belőle. „Én is szintugy tünődtem ezen gondolaton mint te, s csak azért nem szóltam róla, mivel semmi módot sem láttam a menekedésre. Meg kell vallanom, hogy felfedezésed nekem a legnagyobb örömet okozza; de mivel azt állitod, hogy találtál már módot, melyhez segédemre van szükséged, csak mondd meg mit cselekedjem, s meg fogod látni, milyen jó fogom hozzá magamat alkalmazni.“

„Reménylettem is, – felele Abu Hasszán, – hogy ezen dologból, mely téged is szintoly közelről illet, mint engem, nem fogod magadat kihuzni. A mód, melyet annak eszközlésére kitaláltam, hogy e jelenvaló bajunkban legalább egy ideig pénzben szükséget ne lássunk, következendő: Az egész dolog tudniillik egy kis csaláson épül, melyet nekem a chalyf s neked Szobeide ellen kell játszanunk, s a mely, a mint bizonyos vagyok benne, nekik mulatságukra, nekünk pedig hasznunkra fog válni. Ez a csalás abban áll, hogy mi mindketten meghalunk.“

„Hogy mindketten meghaljunk? – vága szavába Nuszhatulavadat. – Halj meg magad, ha kedved van reá; a mi engem illet, én még épen nem untam meg az életet s nincs is kedvem, ha rosz néven nem veszed, még egy hamar meghalni. Ha más módot nem tudsz ajánlani, mint ezt, ugy bár kövesd magad, mert én bizonyossá teszlek, hogy nem nyulok hozzá.“

„Te asszony vagy, – felele Abu Hasszán – azaz szertelen elevenségü s hirtelenkedésü személy, s nem engedsz időt magamat kimagyaráznom. Hallgass csak egy pillanatig türelemmel, s meg fogod látni, hogy magad is szivesen meghalsz azon halállal, melylyel én akarok meghalni. Elgondolhatod, hogy én itt nem valóságos, hanem csak szinlett halált értek.“