Part 4

Azon mély és hatalmas benyomások, melyek azon napról maradtak Abu Hasszán lelkében, midőn a chalyf diszruhájában látá magát, annak minden dolgait végezte; hatalmát gyakorolta s szintoly engedelmességre talált, mint a chalyf, ezen behatások, melyek fölébredtekor azt rémlették előtte, hogy ő valósággal az, s melyek oly régóta tarták ezen tévedésben, lassankint kezdének kikopni lelkéből.

„Ha valóságos chalyf és igazhitüek uralkodója volnék, – szóla néha magában, – miért voltam fölébredtemkor szobámban s szokott ruházatomban? Miért nem látám többé a heréltek fejét, a többi herélteket s azon temérdek sok szép hölgyet köröttem? Miért hagytak volna el Dzsafár nagyvezér, kit lábaimnál láték, a sok emir, a tartományok helytartói s a többi udvarnokok, kiktől körülvéve láttam magamat, – egyszerre? Bizonyára ha legkisebb hatalmam volna is rajtok, már régen kiszabaditottak volna e nyomoru állapotból, melyben vagyok. De minden csupa álom volt. Már el kell hinnem. Igaz, hogy parancsoltam a fenyitő birónak, hogy az imámot s tanácsosait a négy öreget büntesse meg; továbbá meghagytam Dzsafár nagyvezérnek, hogy az anyámnak ezer darab aranyat vigyen: s parancsaim teljesittettek. Ez megint kétségbe hoz, és meg nem foghatom. De hány egyéb dolog is nincs, melyet szinte meg nem fogok és soha sem is fogandok meg? Ebben tehát Isten kezébe adom magamat, ki mindent tud s mindent ismer.“

Abu Hasszán még egészen ezen tünődésekben s gondolatokban merengett, midőn anyja belépe. Midőn oly soványnak s kiaszottnak látá, könyei bővebben megáradának, mint eddig akár mikor. Zokogása közben köszönté őtet szokott üdvözletével, s Abu Hasszán most viszonzá azt legelőször minden eddigi szokása ellen. Ezt az kedvező előjelenségnek vevé, letörlé könyeit és szóla hozzá: „Hát édes fiam, hogy vagy? Minő állapotban van lelked? Letettél-e már azon képzeletekről s beszédekről, melyeket neked a gonosz szellem sugalt volt?“

„Kedves anyám, – felele Abu Hasszán nyugodtan, s oly hangon, melyből az ellene tett vétkén való fájdalma nyilatkozott ki, – megismerem tévelygésemet; de kérlek, bocsásd meg azon undok és iszonyu bűnt, melyet ellened elkövettem. Szint ezért könyörgök szomszédimnak is a nekik okozott botránkozás miatt. Engem egy álom csábitott el, de oly különös és valószinü álom, hogy bizonyosnak állithatom, hogy akárki más is, kivel az történt volna, szintugy megragadtatott volna tőle s talán még nagyobb bolondságokra vetemedett volna, mint a melyeket tőlem láttatok. Még most is ugy meg vagyok tőle zavarodva, hogy alig hitethetem el magammal, hogy álom volt, ugy hasonlitott ahhoz, a mi ébren emberek közt történik. Akármint legyen is, én álomnak tartom és ámulatnak s mindig is annak fogom tartani. Meg vagyok győződve magam is, hogy nem azon álomkép chalyf és igazhitüek uralkodója, hanem a te fiad Abu Hasszán vagyok. Igen is egy oly anyjának fia vagyok, kit mindig tiszteltem egész azon szerencsétlen napig, melynek emléke szégyennel tölt el, oly anyáé, kit tisztelek s egész éltemben fogok tisztelni a mint illik.“

Ezen okos és értelmes beszédre a szomoruság, sajnálat és aggodalom könyei, melyeket Abu Hasszán anyja régóta hullatott, öröm, vigasztalás és kedves fia iránt, kit ujra megtalált, – viseltető szeretet könyeivé változtak. „Kedves fiam, – kiálta egészen magán kivül, – midőn téged a történtek után megint ily okosan hallak beszélni, szintoly örömben érzem magamat, mintha ujra szültelek volna a világra. Elődbe akarom most terjeszteni kalandodról való gondolatomat s egy körülményre foglak figyelmeztetni, melyre eddig talán nem igen ügyeltél. Az idegen, kit egykor este vacsorára hoztál, ugy ment el, hogy szobád ajtóját, a mire pedig megkérted, be nem csukta s ugy hiszem, ez nyujtott alkalmat a gonosz szellemnek, hogy szobádba férvén, téged azon iszonyu csábulásba tegyen, melyben valál. Adj hálát az Istennek édes fiam, hogy attól megszabaditott s könyörögj neki, hogy jövendőben őrizzen meg a gonosz szellem incseleitől.“

„Eltaláltad szerencsétlenségem kutfejét, – felele Abu Hasszán, – épen azon éjszaka volt ezen álmom, mely agyamat ugy megzavarta. Az idegen kalmárt nyilván megkértem, hogy az ajtót maga után csukja be, s most látom, hogy nem cselekedte. Meg vagyok már róla győződve veled együtt, hogy a gonosz szellem az ajtót nyitva lelvén, bejött, s mindazon képzeleteket verte a fejembe. Nyilván nem tudják Musszulban, a hovávaló volt azon kalmár, a mit mi itt Bagdádban igen jól tudunk, hogy tudniillik a gonosz szellem okozza mindazon rosz álmakat, melyek bennünket éjszaka nyugtalanitanak, ha a hálószoba ajtaját nyitva hagyja az ember. Mivel már Isten kegyelméből elmeháborodásomból, melyben valék, teljesen kigyógyultam, kérlek Isten szerelméért s oly esdekelve, a mint csak egy fiu kérhet egy ily jó anyát, mint te vagy, vigy ki oly szaporán, a mint csak lehet ezen pokolból és szabadits ki ezen hóhér kezei közül, ki, ha még tovább maradok itt, életemet kétségkivül megröviditi.“

Abu Hasszán anyja egészen megvigasztalódván s megilletődvén rajta, hogy fiát balgatag képzelgéséből teljesen kigyógyúlva látta, azonnal elindula, fölkeresé a ház felvigyázóját, ki azt oda vitte s mindeddig kormánya alatt tartotta. Bizonyossá tévén azt, hogy fia egészen eszén van, bemene vele, megvizsgálá s szeme előtt szabadon bocsátá.

Abu Hasszán megtére házához s több napig otthon maradt, hogy egészségét táplálóbb étkekkel állitsa helyre, mint a melyekkel eddig a bolondok házában élt Azonban mihelyt erőhöz jött s a fogságában szenvedett kinzásoknak nyomait nem érezte, elkezdé unni az estvéket úgy minden társaság nélkül tölteni. Azért nem is késett előbbi életmódját elkezdeni, azaz, mindennap elegendő eleséget szerezni, hogy estve egy vendéget vacsorára hihasson.

Azon nap, midőn régi szokását elkezdé, tudniillik alkonyat felé a bagdádi hid végéhez menni s a legelső idegent, kivel találkozék, megszólitani s vacsorára híni, épen a hónap első napja vala, melyen, a mint már mondottuk, a chalyf mindenkor mulatságból álruhában valamelyik kapun ki szokott menni, hogy személyesen meglássa, nem történik-e valami a jó rend ellen, melyet mindjárt uralkodása elején behozott.

Abu Hasszán alig ért oda s alig ült le egy padra a hid karfája mellett, midőn a hid másik végéről a chalyfot szintúgy, mint először Musszuli kalmárnak öltözve, ugyanazon rabszolgától kisérve, maga felé jőni látá. Azt hivé, hogy minden szerencsétlenség, melyet szenvedett, egyedűl abból származott, hogy ez a vélt Musszuli kalmár elmenetelekor a szoba ajtaját nyitva hagyta, hideg borzadás futotta el ennek látására. „Isten őrizz, – szóla magában, hiszen itt jő megint, ha nem csalódom, a varázsló, ki a minap ugy megbabonázott!“ Rátámaszkodék tehát a karfára s orczáját a viz felé forditá, hogy rá ne kelljen néznie, midőn mellette elmegy.

A chalyf a tréfát, melyet magának Abu Hasszánnal csinált, még tovább akarván üzni, szorgosan megtudakozott mindent, a mit ez más napon fölébredtekor mondott és csinált, s általában a mi haza érkezése óta történt vele. A mit felőle hallott, valamint az a kemény vele bánás is, melyet a bolondok házában szenvedett, nagy mulatságot okozott neki. Mivel azonban igen nagylelkü és igazságszerető fejedelem vala, és Abu Hasszánban, a mint vélé, olyan emberre talált, ki neki még sok mulatságot szerezhetne, s mivel továbbá kételkedett benne, valjon a vélt chalyfi méltóság letétele után, fogná-e Abu Hasszán előbbeni életmódját folytatni, legjobbnak tartá, hogy őt megint magához vonhassa, a hónap első napján ismét Musszuli kalmárnak öltözni, hogy szándékát annál jobban végrehajthassa. Ő tehát csaknem azon pillanatban meglátá Abu Hasszánt, melyben ez őtet, de mindjárt észrevette magaviseletéből, hogy ez neheztel reá, s szándéka van előle kitérni. Azért is a hidkarfának azon felére mene, hol Abu Hasszán ült. Közel érvén hozzá, lehajtá fejét s szeme közé nézett. „Te vagy atyámfia Hasszán? – kiálta. – Üdvözlégy, s engedd meg, hogy megöleljelek.“

„Én pedig – felele Abu Hasszán hidegen, nem is tekintvén a vélt Musszuli kalmárra, – én nem üdvözöllek. Nincs szükségem sem köszöntésedre, sem ölelésedre. Menj dolgodra.“

„Ejnye, – kérdé őt erre a chalyf – hát nem ismersz már? nem emlékezel azon estvére, midőn most egy hónapja azt a becsületet tevéd velem, hogy oly gazdagon megvendégeltél?“ – „Nem, – felele Abu Hasszán ugyanazon hangon; – nem ismerlek s tudom, miről akarsz velem beszélni. Takarodjál, mondom még egyszer, eredj dolgodra.“

A chalyf Abu Hasszánnak ezen gorombasága által nem hagyá magát elijesztetni. Jól tudta ugyan, hogy Abu Hasszán többek közt azt is törvényévé tevé, hogy valamely idegent egyszer megvendégel, nem tart vele többé semmi közlekedést; Abu Hasszán ezt maga mondotta neki: de ugy akará magát tettetni, mintha azt nem tudná. „Nem hihetem el, – szóla tovább, hogy meg ne ismernél: nincs még nagy ideje, hogy egymást láttuk, lehetetlen hogy oly könnyen elfeledhettél volna. Valaminek kellett rajtad történni, a mi ezen idegenséget támasztá benned irántam. De emlékezni fogsz, hogy én háladatosságomat a legjobb kivánságok által nyilatkoztatám ki, sőt hogy bizonyos pontra nézve, mely igen sziveden feküdt, befolyásomat ajánlottam, mely épen nem megvetendő.“

„Nem tudom, – felele Abu Hasszán, – minemü lehet befolyásod, s legkisebb kedvem sincs azt próbára tenni; csupán annyit tudok, hogy jó kivánataimnak nem volt egyéb sikere, mint hogy csaknem megbolondultam bele. Azért még egyszer isten nevében kérlek menj dolgodra, s ne boszants tovább.“

„Ah kedves atyámfia Hasszán, – felele a chalyf, és megölelé, – nem szeretnék ily módon válni meg tőled! Mivel jó szerencsém ugy akarta, hogy ismét találkozzam veled, még egyszer csak meg kell ugy vendégelned, mint ma egy hónapja s még egy palaczk bort kell veled kiinnom engedned.“

„Azt ugyan épen nem teszem; – felele Abu Hasszán. – Annyi erővel még csak birok magamon, hogy minden további együttlételt egy oly emberrel, mint te vagy, ki csak szerencsétlenséget hoz az ember házába, elkerüljem. Hiszem tudod a közmondást: Vedd válladra dobodat, és takarodjál. Alkalmazd most magadra. Hát annyiszor kell ezt előtted ismételnem? Isten veled! Már ugy is elég bajt hoztál reám, nem akarom többé magamat afféléknek kitenni.“

„Édes jó barátom Abu Hasszán – folytatá a chalyf, és ujra megölelé, – te oly keménységgel bánol velem, melyet épen nem vártam volna. Kérlek ne folytass tovább ily sértegető beszédet ellenem, sőt ellenben légy meggyőződve barátságomról, Tedd meg azt a szivességet s beszéld el nekem, mi történt rajtad, nekem, ki csak jót kivántam s most is kivánok, és szeretnék alkalmat lelni ennek tettel való bebizonyitására, hogy azon szerencsétlenséget némileg helyrehozhatnám, melyet a mint mondod, reád vontam, ha különben az valóban az én vétkem.“ Abu Hasszán engede végre a chalyf szorgos kéréseinek, s maga mellé ültetvén, igy szóla hozzá: „Hihetlenséged s tolakodásod végső próbára tevék türelmemet. Meg fogod érteni abból a mit most beszélek, ha van-e okom reád panaszkodni.“

A chalyf leüle Abu Hasszán mellé, s ez elbeszélte neki mind azon kalandokat, melyek vele a palotában lett fölébredése óta egész a második fölébredéséig a maga szobájában történtek, és pedig mind ezt ugy beszélte el neki, mintha egy igen élénk álom lett volna temérdek egyes körülménynyel, melyeket a chalyf szintugy tudott mint ő, s melyek abban azon tréfa mulatságát ujitották meg. Lefesté aztán előtte nagyitva azon behatást, melyet ezen álom hagyott hátra lelkében, hogy ő chalyf s az igazhitüek uralkodója volna. „Ezen behatás, – folytatá oly nagy bolondságokba buktata, hogy szomszédaim kénytelenek valának mint egy őrültet megkötözni, a bolondok házába vinni, hol oly módon bántak velem, melyet valóban kegyetlennek, vadnak, s embertelennek lehet nevezni. De a mi téged leginkább meg fog lepni, s a mit bizonyosan nem vársz, az, hogy mind ez csupán hibád miatt történt rajtam. Emlékezni fogsz még azon kérelmemre, melyet akkor tettem hozzád, hogy a szoba ajtaját jól bezárd. Te azonban azt nem tetted, sőt ellenben nyitva hagyád, s igy a gonosz szellem bejővén azon álmot verte fejembe, mely bármi kellemesnek tetszék is előttem, mindazon szenvedéseket hozá reám, melyekről panaszkodom. Te vagy tehát az oka, s te tartozol számot adni róla gondatlanságod miatt, hogy én azon undok és iszonyu gonosz tettet követém el, hogy nem csak kezemet emeltem föl anyámra, hanem csaknem annyira is vittem, hogy lábaimnál adá ki lelkét, s csaknem anyagyilkosságot követtem el, s mindezt oly ok miatt, melyen valahányszor eszembe jut, pironganom kell, mivel tudniillik fiának nevezett, a mi valósággal vagyok s nem akart elismerni igazhitüek uralkodójának, a minek magamat előtte kiadtam. Te vagy továbbá oka azon botránkozásnak, melyet szomszédaimnak tettem, midőn szegény anyám kiáltására odafutván, látták, hogy csaknem félig agyonvertem; mely mind nem történt volna, ha te elmeneteledkor szobám ajtaját a mint kértelek, gondosan becsuktad volna. Ugy akaratom ellen házamba sem jöhettek volna, és igy, a min leginkább boszonkodom, bolondságom tanui sem lehettek volna. Továbbá magam védelmében meg nem ütöttem volna őket, s ők is engem nem vertek s nem kötöztek volna, hogy a bolondok házába vezessenek s bezárjanak, a hol az egész idő alatt, mig benn valék, mondhatom, nem mulasztották el mindennap jó sort verni rám bikacsékkel.“

Abu Hasszán mindezen panasza okait nagy tűzzel s indulattal beszélte el a chalyfnak. A chalyf jobban tudta, mint ő, mi történt vele, s örült magában vig ötletének s ámitásának diszletén. Azonban az egész történet hiv elbeszélését nem hallgathatá kaczagás nélkül.

Abu Hasszán azt hivén, hogy története inkább sajnálatot érdemel, s hogy minden embernek annyi részt kellene rajta venni, mint neki, igen boszankodott a vélt Muszuli kalmár ezen felkaczagásán. „Te még kinevetsz? – monda neki, – hogy igy egyenesen szemem közé kaczagsz; vagy talán azt gondolod, hogy tréfálok, holott egész komolysággal szólok veled? Akarod-e szemmel látni annak bizonyságát, a mit mondék? Nézz ide s mondd meg aztán magad, tréfálok-e?“ E szavaknál lehajlék s felfödözé vállait és mellét s mutatá a chalyfnak a sebhelyeket és kék foltokat, melyeket a sok verés okozott neki.

A chalyf nem nézheté ezt iszonyodás nélkül. Megszánta szegény Abu Hasszánt, s nagyon sajnálta, hogy ennyire vitte tréfáját. Magába tére, megölelé szivesen Abu Hasszánt, és mondá neki komolyan: „Kelj föl édes atyámfia, kérlek; jer, menjünk házadhoz. Szeretném még ez estét veled vigan tölteni. Holnap, ha isten akarja, majd meglátod, hogy minden igen jól megy.“

Abu Hasszán eltökélett szándéka s tett fogadalma mellett is, hogy egy idegent sem vendégel meg egyszernél többet, nem állhata ellent a chalyf hizelgő unszolásainak, kit még mindig Muszuli kalmárnak vélt. „No nem bánom, – monda neki, – de csak azon feltétel alatt, ha nekem esküvéssel megfogadod, hogy házamból elmeneteledkor az ajtót bezárod, hogy a gonosz szellem megint el ne jőjön, és agyamat meg ne rontsa, a mint már egyszer cselekedett.“ A vélt kalmár mindent igére. Fölkelének s mindketten utjokat a városnak vevék. Hogy Abu Hasszánt még inkább lekötelezze, igy szóla a chalyf hozzá: „Légy hozzám bizalommal; én bizonynyal nem leszek hitetlen, fogadom becsületemre. Azért is ne kételkedjél bizodalmadat egy oly embernek ajándékozni, ki neked minden lehető szerencsét és boldogságot óhajt, melynek sikerét majd meg fogod látni.“

„Én ilyest nem kivánok tőled; – felele Abu Hasszán röviden, – rá állok unszolásodra, de elengedem minden jó kivánásaidat s Isten nevében kérlek, ne mondj egyet is. Minden szerencsétlenség, mely eddig történt velem, csupán az ajtó nyitvahagyásától s azon kivánságaidtól származik, melyeket már előbb nyilatkoztattál előttem.“

„No jól van, – felele a chalyf, mosolyogván magában Abu Hasszán beteg képzelődésén, – mivel ugy akarod, engedelmeskedem s megfogadom, hogy soha sem kivánok neked semmit is.“ – „Már annak örülök, ha igy beszélsz, – monda erre Abu Hasszán; – egyebet nem kivánok tőled semmit is, s megelégszem, ha szavadat megtartod, a többit szivesen elengedem.“

Mig Abu Hasszán és a chalyf, kit rabszolgája kisért, igy beszélgettek, észrevétlenül közelitettek rendeltetésök helyére. A nap már hanyatlani kezdett, midőn Abu Hasszán házához értek. Ez azonnal szólitá anyját s gyertyát hozatott. Azután kéré a chalyfot, hogy fogjon helyet a szófán és melléje ült. Rövid idő mulva föladták a vacsorát, minekutána az asztalt elejökbe tették. Ettek minden feszengés nélkül. Midőn elvégezték az evést, Abu Hasszán anyja mindent elszedvén az asztalról, gyümölcsöt raka föl és bort s csészéket teve a fia mellé; azután eltávozék s nem jelent meg többé.

Abu Hasszán először magának töltött bort s azután a chalyfnak. Mindenik öt vagy hat pohárral ivott s a mellett közönyös dolgokról beszélgettek. Észrevevén a chalyf, hogy Abu Hasszán hevülni kezd a bortól szerelmi történetekre forditá a beszédet, s kérdé Abu Hasszánt, szeretett-e valaha?

„Édes atyámfia, – felele Abu Hasszán bizodalmasan, azt vélvén, hogy magával hasonlóval beszél, – én a szerelmet, vagy ha ugy akarod nevezni, a házasságot, mindig ugy tekintettem, mint jármot, melynek felvételére soha sem volt kedvem. Ezen pillanatig, meg kell vallanom, csak az asztal örömeit, jó ételt s kiváltképen jó bort, egyszóval a kellemes mulatságot s jó barátokkal való összejövetelt szerettem. Mindazáltal bizonyossá tehetlek, hogy sem a házasságtól idegen, sem a szerelemre érzéketlen nem volnék, mihelyt oly hölgyet találnék, ki oly szép s szeretetreméltó volna, mint azok, kiket azon éjjel láttam álmomban, midőn először valál itt nálam és szerencsétlenségemre a szoba ajtót nyitva hagyád; oly hölgyet, ki az estéket velem bor mellett töltené, énekelni tudna, egy vagy több hangszert játszanék s engemet kellemesen tudna mulatni. Egy szóval, ki csak arról aggódnék, hogy nekem tessék s engem fölvíditson. Sőt azt hiszem, hogy közönyösségem az ily személy iránt a legnagyobb ragaszkodássá változnék s vele igen boldogúl fognék élni. De hol találnék ily hölgyet, a milyet most rajzolék, ha csak az igazhitüek uralkodójának palotájában, vagy Dzsafár nagyvezér házában, vagy az udvar leghatalmasb nagyainál nem, kiknek elég aranyuk s ezüstjük van, hogy maguknak afféléket szerezhessenek? Azért hát inkább csak a boros palaczknál maradok, ez olyan mulatság, mely kevésbe kerül s ezt kaphatok szintoly jót, mint azok.“ E szavaknál fölvevé a csészét, bort tölte magának és szóla a chalyfhoz: „Vedd föl csészédet, hogy neked is töltsek; ne tunyálkodjunk ezen kedves gyönyörüséggel élésben.“

Midőn a chalyf és Abu Hasszán ittak volna, ujra igy szóla az első: „Mégis nagy kár, hogy ily csinos ember, mint te vagy, ki nem idegen a szerelemtől, ily rideg s elvonult életet él.“

„Én nem tartom áldozatnak, – viszonzá Abu Hasszán, – e nyugalmas életet, melyet, a mint látod, folytatok, többre becsülni egy nő társaságánál, ki talán elég szép sem volna, hogy nekem tetszhessék s azonkivül hibái s rosz kedve által ezerféle boszúságot okozhatna.“

Jó tova vitték ezen tárgyról való beszélgetésöket, s midőn a chalyf azon ponton látá Abu Hasszánt, a hol kivánta, ezt mondá neki: „Csak bizd reám; mivel oly jó izlésed van, mint minden becsületes embernek, majd találok én számodra, a mit kivánsz, a nélkül, hogy valamidbe kerülne.“ Egyszersmind fogá a palaczkot és Abu Hasszán csészéjét, melybe igen ügyesen vete két csipetet azon porból, melyet már másszor is használt, azután csordultig töltvén neki, odanyujtá és monda: „Nesze, idd ki előre azon szépnek egészségéért, ki élted boldogságát teljesiteni fogja; ugy hiszem, hogy megelégszel vele.“

Abu Hasszán elvevé mosolyogva a csészét, fejét csoválá és mondá: „No jó szerencsére, mivel már ugy akarod! Nem akarok irántad goromba lenni s ily csekélységben oly becses vendégnek, mint te vagy, nem szegem kedvét. Iszom tehát azon szép egészségeért, a kit igérsz, noha sorsommal egészen meg vagyok elégedve, és igéretedre épen semmi reményt sem épitek.“

Abu Hasszán alig itta ki a tele poharat, midőn mély álmosság köde fogá el érzékeit, szintén mint más két izben, s a chalyfnak alkalmat nyujta tetszése szerint bánni vele. Ez tehát azonnal parancsolá a rabszolgának, kit magával hozott, hogy Abu Hasszánt fogja föl s vigye a palotába. A rabszolga fölvevé vállára, s nem levén most szándéka a chalyfnak őt, mint amaz előbbivel, visszaküldeni, elmenetelekor becsuká a szoba ajtaját.

A rabszolga utána mene terhével s midőn a chalyf a palotába ért, Abu Hasszánt egy szófára teteté a negyedik teremben, melyből egy hónap előtt legmélyebb álmában viteté vissza házába. Minekelőtte itt csendesen hagyták volna szunnyadni, parancsolá, hogy megint azt a köntöst adják reá, melyet akkor mint chalyf viselt vala. Azután parancsolá, hogy kiki aludni menjen s a belső palota gondviselőjének és szolgáinak, az énekesnéknek s minden leánykáknak, kik akkor a teremben valának, midőn az utolsó pohár borban az álomszert megitta, meghagyá, hogy másnap korán reggel fölébredtekor okvetlen jelen legyenek, s kinek-kinek lelkére köté, hogy szerepét jól játszsza.

Most a chalyf is lefeküdt, megizenvén Mezrúrnak, hogy valamivel korábban keltse fel őt; minekelőtte a többiek a terembe mennének.

Mezrúr nem mulasztá el a chalyfot pontban annyi órakor fölkelteni, midőn neki parancsolta. Ez hirtelen felöltözék s azon terembe mene, hol Abu Hasszán még aludt. Ott találá a herélteket, a belső palota szolgáit, a hölgyeket s énekesnéket az ajtónál állva s az ő jövetelére várakozva. Megmagyarázván nekik rövideden, mi légyen tulajdonképen szándéka, bemene s leüle a sürü rostélyu benyilóba. Mezrúr, a palotai szolgák, a hölgyek és énekesnők belépének utána a terembe és sorba állottak a szófa köré, melyen Abu Hasszán fekvék, de ugy, hogy a chalyf miattok ne akadályoztassék azt látni s minden tetteit szemlélni.

Minekutána minden rendben volt s az álompor ereje megszünt, fölébrede Abu Hasszán, a nélkül, hogy szemeit fölnyitotta volna s egy kis turhát vete ki, melyet, mint az először, egy kis aranymedenczébe fogtak föl. Ezen pillanatban a hét éneklő karok megzenditék gyönyörü szavukat a hobojok, fuvolyák és egyéb hangszerek mellett s gyönyörü zengeményt csináltak.

Abu Hasszán bámulása kimondhatlan volt, midőn a gyönyörű muzsikát hallá. Fölveté szemeit s nevekedék bámulása, a mint a hölgyeket s udvari szolgákat meglátá, kik körülötte állottak s előtte ismerősöknek tetszének. A terem, melyben vala, ugyanannak látszék, melyet korábbi álmában látott és szinte ugy találá kivilágítva, bútorozva és fölékesitve.

A zengemény megszünék, hogy a chalyf vendégének egész magaviseletére s mindarra, a mit talán meglepetésében mondana, figyelemmel lehessen. A hölgyek, Mezrúr és a belső szobák minden szolgái mély hallgatásban voltak, s kiki tisztelettel helyén marada. „Ah! – kiálta Abu Hasszán, oly fennszóval, hogy a chalyf meghallhatá, ujját megharapván, – no már megint azon álomba s ámulatba keveredtem, mint ezelőtt egy hónappal. Már megint számot tarthatok a bikacsékkeli kinzatásra, a bolondok házára és vaskalitkára. Mindenható Isten! – ezt veté hozzá, – isteni gondviselésed kezébe adom magamat! Nagyon hitetlen ember volt az, kit tegnap este házamba fogadék s ki megint ez ámulatot s a várható kedvetlenségeket vonta reám. Ez a hitetlen és áruló esküvéssel fogadta meg, hogy elmenetelekor szobám ajtaját be fogja csukni: de nem cselekedte, s igy betört az ördög, ki most fejemet egészen megzavarta ezen átkozott álommal az igazhitüek uralkodójáról s más temérdek agyvázakkal, melyekkel szememet vakitja és kápráztatja. Az Isten szégyenitsen meg, sátán, s vajha egy nagy kőhegy omolna reád!“