Part 32

Midőn az evést folytatták, s még háromszor ittak volna, végre a herczegné, ki a bűbájost udvarisága és nyájas hizelkedése által egészen megigézte, jelt adott az udvarló asszonynak, s ez hozá a borral tele poharat. A herczegné átvette s egyszersmind parancsolta, hogy az afrikai bűbájosé is hasonlóan töltessék meg, s neki adassék által. Midőn mindketten most a poharat kezökben tarták, igy szólott a herczegné az afrikai bűbájoshoz: „Én nem tudom, nálatok Afrikában a szerelmesek között, ha egymással isznak, mi szokás uralkodik; nálunk Chinában a férfiu és hölgy egymással szeretet jeléűl poharat vált, s igy isznak egymás egészségeért.“ Ekkor oda nyujtá neki a poharat, melyet kezében tartott, s kinyujtott kézzel várta a bűbájosét. Az afrikai bűbájos részeg örömmel siete cserélni, mivel ezt csalhatatlan jelnek tekinté, hogy a herczegné szivén tökéletes diadalt vett, a mi őt a boldogság főfokára emelte. Mielőtt ivott, mondá, a poharat kezében tartván: „herczegné! mi afrikaiak még igen messze vagyunk a chinai szép miveltségtől – nálunk az a mesterség idegen, mely a szerelmet minden mellékes kéjjel és gyönyörrel édesiti, és midőn én itt oly valamit tanulok, a mit eddig nem tudtam, érzem egyszersmind, mennyire kellessék becsülnöm ez irántam mutatott kedvezés jeleit. Én ezt szeretetreméltó herczegném, soha sem felejtem el; az által, hogy poharadból ittam, uj életem támadt, a mit, ha szivedben a dacz állandó maradt volna, nem lehete várnom.“

Badrulbudur herczegné, kit az afrikai bűbájos üres fecsegései untattak, szavába esett és mondá: „Igyunk most, s ha tetszik, beszédedet azután folytasd.“ Itt a poharat szájához vitte, de csak ajakival illette; az afrikai bűbájos ellenben oly igen buzgott őt megelőzni, hogy a poharat egy csöppig kiürité. Mivel az ivásnál fejét kevéssé hátra veté, hogy mutassa tüzes készségét, tehát még egy ideig e helyzetben maradt, mig végre a herczegné, ki még folyvást a csésze szélét ajakinál tartá, látta, hogy szemeit elforgatja, és lelketlenűl hanyatt omlik.

A herczegnének nem kellett még előbb parancsolni, hogy a rejtekajtó Aladdinnak nyittassék fel. Asszonyai, kik vele összeértének, a teremtől egész a legalsó lépcsőig bizonyos távolságra fel voltak állitva, ugy hogy azon szempillantásban, melyben az afrikai bűbájos hanyatt dőlt, már a rejtekajtó is megnyittatott.

Aladdin feljött s bement a terembe. Midőn a afrikai bűbájost a pamlagon elnyujtva látta, Badrulbudur herczegnét, ki felkelt és tárt karokkal elébe sietett, visszatartá, mondván: „Herczegné, még erre nincs idő; légy oly szives, és menj szobádba, gondoskodjál arról, hogy egyedül maradjak mert most azon dolgozom, hogy épen oly hamar Chinába visszahelyeztessél, mint onnan elragadtatál.“

Mihelyt a herczegné asszonyaival és herélteivel a teremből eltávozott, Aladdin az ajtót magára zárta, a bűbájos lelketlen testéhez közelitett, felnyitotta annak ruháját, s a lámpát onnan kihuzta, mely azon módon volt még eltakarva, a mint a herczegné leirta. Felfödé azt, és dörzsölte. A szellem tüstént megjelent szokott üdvözléssel: „Szellem! – szóla hozzá Aladdin – én hivtalak, hogy ezen lámpa nevében parancsoljam neked, hogy e palotát azonnal Chinába visszavitesd, és pedig ugyanazon helyre, honnan az elvétetett.“ A szellem főhajtással jelenté, hogy engedelmeskedni fog, s eltünt. Az áthelyezés valóban végbement, s azt csupán két gyönge rázódásból lehete észrevenni, midőn t. i. a palota Afrikában helyéről felvétetett, s az Chinában a szultán palotája mellett letétetett. Mind ez a legrövidebb idő alatt történt.

Aladdin most a herczegné szobájába ment alá, megölelte őt, s igy szólott hozzá: „Herczegné, bizonyossá tehetlek, hogy holnap reggel örömünk mértéke teljes lesz.“ Mivel a herczegné még vacsoráját egészen el nem végezte, és Aladdin is enni kivánt, a herczegné a huszonnégy ablaku teremből az étkeket, melyek ott felhordattak, de hozzá még alig nyult valaki – szobájába hozatta. A herczegné és Aladdin együtt ettek, s egyszersmind ittak az afrikai bűbájos jeles ó borából is.

A szultán, mióta Aladdin palotája eltünt, s Badrulbudur herczegné elragadtatott, vigasztalhatatlan vala. Ő sem éjjel sem nappal nem alhatott; a helyett, hogy elmellőzött volna mindent, a mi bánatját táplálhatá, váltig azt tevé csak, a mi nevelni segitette. Igy p. o. azelőtt minden reggel egyszer palotájának nyilt erkélyébe ment, hogy szemeit a szép gyönyörű látványon, Aladdin palotáján legeltesse, most naponkint még többször járt oda, de csak könyűket folyasztani, s azon gondolat által, hogy azt, a mi neki oly igen tetszett, meg nem látja többé, s hogy egyszersmind a világon legdrágább kincsét elvesztette – magát a bánatba minél mélyebben sülyeszsze el. Azon nap, melyen Aladdin palotája régi helyére ismét visszaállittatott, alig pirult a hajnal, s im a szultán már az erkélybe ment. Komor tünődésbe merűlt lélekkel lépett ő be, s szemeit szomoruan vetette azon táj felé, hol csak puszta tért, de nem palotát vélt láthatni többé. És igy, midőn egyszerre e puszta helyett ismét betöltve látta, azt a köd ámitó játékának hitte. Nagyobb figyelemmel nézte mindinkább, és végre teljesen meggyőződött, hogy az – Aladdin palotája. Öröm és vidor kedv váltá fel itt lelkének nehéz boruját. Sietve tért szobájába vissza, parancsolván, hogy egyik lova nyeregkészületben vezettessék elő. A lovat elővezeték, ő felűle, s elindult. Lovagjártában ugy tetszett neki, hogy ménjének ónlába van, s Aladdin palotája a világ vége.

Aladdint, ki előre látta azt, a mi történhetik, hajnalhasadtán felkelt, és minekutána egyik leggazdagabb köntösét magára vette, felment a huszonnégy ablaku terembe, honnan a szultánt érkezni látta. Lesietett, s még épen jókor jöve, hogy őt a főlépcsőn elfogadja, és lováról lesegitse. „Aladdin – monda a szultán – én veled egy szót sem szólhatok, mielőtt leányomat láttam s öleltem.“ Aladdin a szultánt Badrulbudur herczegné szobái felé vezette, és ez, kit fölkeltekor Aladdin arra emlékeztetett, hogy többé nem Afrikában, hanem Chinában és ugyan atyjának fővárosában, közel palotájához, vagyon, épen elvégezte öltözetét. A szultán többször megölelé, arczát az öröm könyüi áztaták, és a herczegné részéről, minden lehető jeleit adá az örömnek, melyet viszonlátásán éreze.

A szultánt az érzékeny megindulás jó ideig szólni nem engedé, hogy szeretett leányát, kit oly sokáig mint halál áldozatját siratott, viszont megtalálta; s a herczegné szintazon mód örömkönyüket hullatott, hogy atyját, a szultánt, viszontláthatta.

Végre a szultán igy kezdé beszédjét: „Kedves leányom! azt kell gondolnom, hogy a viszontlátás öröme okozza, hogy rajtad oly kevés változást veszek észre, mintha legkisebb kellemetlenség sem zavarta volna meg éltedet; és még is meg vagyok győződve, hogy sokat, sokat kelle szenvedned. Egy egész palotát, s benne téged elragadtatva képzelni alig lehet a nélkül, hogy nagy nyugtalanság s aggodalom ne legyen mellette. Beszélj el nekem mindent, és ne titkolj el semmit.“ A herczegné örömének tartá a szultánnak, atyjának, akaratját teljesiteni s monda: „Ha rajtam, atyám és Felség! oly kevés változást tapasztalsz: kérlek, fontold meg, hogy én még tegnap korán reggel feléledtem drága férjem és szabaditóm Aladdin megérkezése által, a kit már reám nézve elveszettnek gondoltam és mint olyat sirattam; és hogy a téged ölelésnek szerencséje engem visszahelyez egészen egykori boldog sorsomba. Hogy nyilván kimondjam, egész szenvedésem abban állott, hogy magamat felségedtől, s kedves férjemtől elszakasztva láttam, és pedig nem csupán férjemhez viseltető szerelmem tekintetéből, hanem azon való aggodalmamnál fogva is, hogy Felséged gerjedékeny természetét ismervén, őt mint ártatlant bár, feláldozottnak képzeltem. Kevesebbet kellett rablóm szemtelensége végett kiállanom, ki oly szavakat ejtett hozzám, melyek nekem épen nem tetszhettek, de azon felsőbbség által, melyet magamnak rajta szerezni tudtam, könnyű volt azoknak határt vetnem. Egyébiránt bármi kényszeritést is szintoly kevéssé tapasztaltam, valamint most. A mi pedig illeti elragadtatásomat, abban Aladdinnak legkisebb része sincs, hanem oka, bár ártatlan is, egyedül én vagyok.“

Hogy beszéde igazságáról a szultánt meggyőzhesse, elmondá továbbá körülményesen, mikép vevé az afrikai bűbájos egy lámpaárus alakját magára, és mikép kinála uj lámpákat ócskákért cserében, és ő mint adta csupán kedvtöltésűl Aladdin lámpáját, melynek titkos erejét és fontos voltát nem ismerte, egy ujért oda; továbbá mikép emeltetett fel, s vitetett Afrikába által e csere után ő és palotája, az afrikai bűbájossal együtt, kit két rabnője, s a lámpát becserélő herélt nyomban megismertek, mihelyt czélzatának szerencsés sikerülte után magát legelőbb is bemutatni, s kezét kérni, bátorkodott. Végre minő kisértéseket kelle Aladdin elérkeztéig türnie, micsoda eszközökhez nyultak együtt, hogy a bűbájostól a lámpát, melyet az szüntelen magánál hordozott, visszakeritsék; mikép boldogultak ebben – magokattettetvén, s őt vacsorára szobájokba hiván, s ugy a többiti egész a méregpohárig, melylyel a herczegné őt megkinálá. A többire nézve, – ugymond – férjemre bizom, hogy azt Felségednek elbeszélje.

Aladdin ezekhez csak keveset adhatott. „A mint előttem – igy folytatá a rejtekajtó megnyittatott, s én a huszonnégyablaku terembe feljutván, az árulót, a por hatalmas ereje által a pamlagon odahalva találtam, kértem a herczegnét, kihez a további jelen maradás nem illetett, hogy asszonyaival s herélteivel együtt szobáiba vonulna vissza. Csak magam maradtam tehát, kihuzván a bűbájos kebléből a lámpát, annak szintazon titkos erejét használtam, melylyel előbb a bűbájos élt vala, midőn e palotát a herczegnével együtt elragadá. Igy vittem véghez, hogy a palota ismét előbbi helyén áll, s szerencsém lőn Felséged parancsolatja szerént a herczegasszonyt is visszahozni. Egyébiránt a történt dolgot hiven beszéltem el, s ha Felséged nem tartja terhének, a terembe felmenni, önszemeivel fogja látni, mikép nyerte el a bűbájos méltó büntetését.“

A szultán, hogy az igazságról teljesen meggyőződjék, felkelt, s a terembe felment, és a mint itt az afrikai bűbájost halva, s képében a méregportól fekete-kékülten találta, megölelé Aladdint igen érzékenyen s igy szóla hozzá: „Fiam, ne vedd rosz néven azon bánást, melyet irántad mutattam, atyai szeretetem kénytetett arra; én valóban megérdemlem, hogy ezen hirtelenkedést, melyre magam elragadtatni hagyám, megbocsásd.“ „Uram, felele Aladdin, legkisebb okom sincs, Felséged bánása ellen panaszkodni. Felséged csak azt tevé, a mit tenni tartozott. E bűbájos a gyalázatos, és semmirekellő – volt egyedűl oka, hogy Felséged kegyelmét elvesztém. Ha egykor Felségednek ideje leend, elbeszélem egy más galád csinjét ellenem, mely lelkét szintoly feketének vallja, mint az, melytől most istennek különös kegyelme megmentett.“ „Én magam – válaszolt a szultán – jegyzek ki erre neked egy bizonyos órát, és pedig minél előbb. De most ne legyen egyébre gondunk, hanem, hogy megpihenjünk; ezt a gyülölt tárgyat pedig takarittasd el.“

Aladdin az afrikai bűbájos tetemeit elviteté, parancsolá, hogy a vesztő helyen a vadaknak vessék martalékul. A szultán azalatt parancsát adá, hogy dobok, trombiták és más hangszerek játékával egy közös örömünnep kezdődjék, mely Badrulbudur herczegné és Aladdin szerencsés visszajövetének emlékezetére tiz napig tartson.

Igy menekedett Aladdin másodszor egy őt környékező halálos veszedelemből; de még ez sem volt utolsó, hanem még egy harmadik is fenyegeté, melyet itt körülményesen elbeszélünk.

Az afrikai varázslónak vala egy ifjabb testvére is, ki a varázslatban nem kevésbbé, mint bátyja, volt jártas, sőt azt lehet mondani, hogy gonoszságával és kártékony ármányaival őt még felűl multa. Mivel nem mindenkor együtt s azon egy városban laktak, és az egyik gyakorta napkeleten, a másik napnyugoton tartózkodott, tehát nem mulaszták el a pontozás mesterségének segedelmével évenkint kitanulni, mindegyik a világ melyik részében él, minők körülményeik, és nincs-e egymás segedelmére szükségök.

Kevés időre azután, midőn az afrikai varázsló Aladdin szerencséje ellen törtében halálát lelé, ifjabb testvére, ki már egy esztendőn túl bátyjáról semmit sem hallott és nem Afrikában, hanem egy igen távol tartományban lakott, tudni kivánta, a földnek melyik részén él amaz, mint van dolga és mit mivel. Akárhova ment, szinte miként bátyja, magával vivé a pontozás négyszögét, ezt most elővette, elrendezé, pontjait kijegyzé, képeket és vonalakat vont, s születését állatá.

Midőn mind ezen képeket átfutá, ugy találta, hogy bátyja nincs a világon többé, hanem hogy hirtelen méreghalállal kimult, és ugyan Chinának fővárosában, ezen és ezen a helyen. És hogy gyilkosa egy pór származásu ember, ki a szultán herczegleányát házastársul vevé.

Midőn a bűbájos ily módon bátyjának szomoru sorsát kitudta, nem veszte időt hasztalan szánakozással; hanem nyomban eltökélé, annak halálát megboszulni, lóra ült s Chinába vette utját. Utaztában jó tova sik térségeken, folyókon, hegyeken és pusztákon ment keresztűl a nélkül, hogy valahol késnék, és igy jött végre szertelen bajok s akadályok között Chinába és ezen tartomány fővárosába. Bizonyos lévén, hogy nem csalódott, hogy ezen tartományt nem egy másikkal cserélte fel, e fővárosban megállapodott és szállást vőn.

A varázsló eljövete után más napra kiment, és midőn a városban szertesétálna, koránsem annak szépségeit, melyek nem érdeklék, látni, hanem veszedelmes czéljának műeszközeit elrendezni – befordult minden nyilvános helyekre, hol sok ember volt, és élénken figyelt mindenre, a mit ott beszéltek. Egy ilyetén helyen, hol az időt mindenféle játékkal volt szokás tölteni, és a hol mig az egyik rész játszott, a másik ujsággal s napi történetekkel mulatá magát, különös csudadolgokat hallott beszélni egy világtól elkülönözött erkölcsös jámbor asszonyról, kinek neve Fatime volt. Gondolván, hogy ezen asszony majd valamiben szándékát segedelmezheti, egyet a társaságból félrehitt és kérte, mondana neki valami körülményest e szent asszonyról s azon csudákról, melyeket tesz.

„Hogyan? – válaszolt a férfiu – te ezen asszonyt még soha sem láttad, sem beszélni róla nem hallottál? Ő bőjtölése, szigoru élete és jó példája által a városban közcsudálat tárgya. Hétfőn és pénteken kivül soha sem jő ki kisded magányából, és a mely napokon a városban mutatja magát, számtalan jókat tesz, és minden főfájdalomban szenvedőt kezével illetvén, meggyógyit.“

A varázsló többet nem kivánt tudni, csak azt tudakozta még a vendég-férfiutól, a városnak mely részén fekszik e szent asszonynak remetelakása. A férfiu leirta neki a helyet. Minekutána e tudósitásokat vette s a galád csintervet, melyről nem sokára szólani fogunk, kidolgozá, mindjárt másnap, melyen a szent asszony kiment, valamennyi lépéseit megleste, mignem estve őt magányába visszatérni látta. Midőn a helyet magának jól feljegyezte, elment a már érintett helyek egyikébe, hol bizonyos meleg itallal szoktak szolgálni, és hol egész éjszakákat lehetett tölteni, ha a jó kedv úgy akarta, kivált nagy hőségben, hol az ember e tartományban inkább pokróczon mint ágyban alszik.

Minekutána a varázsló a fogadósnak ama kevésért, a mit magának adatott, megfizetett volna, éjfélkor eltávozott, egyenesen a szent Fatime asszony remetelakjához – ezen nevezet alatt ismérte t. i. kiki őt a városban. Megnyitá igen könnyeden az ajtót, mert csupán kilincszára volt. Midőn oda belépett s az ajtót igen csendesen viszont betette, látta Fatimét tiszta holdvilágnál egy nyugvón aludni, mely silány daróczczal vala betakarva. A varázsló közelite hozzá, és tőrt vont ki, melyet oldalán viselt, s fölkelté őt.

Midőn a szegény Fatime fölemelte szemeit, nem kevéssé ijedt meg, látván egy férfiut, ki őt meggyilkolni készüle. A varázsló a tőrt keblének tartá, igy szólván hozzája: „Ha kiáltasz, vagy legkisebb zajt inditsz, oda életed; kelj fel, és cselekedd, a mit mondok.“

Fatime, ki öltözötten aludt, az ijedelem miatt reszketve kelt fel. „Ne félj, – monda a varázsló – én csupán ruhádat akarom, add azt ide, s vedd érte az enyimet.“ Kicserélék itt ruháikat, és minekutána a varázsló Fatime ruháját magára vevé, igy szólott hozzá: „Most fesd be arczomat a tied szerint, ugy hogy hozzád hasonlónak láttassam, a festék pedig az arczon ne változzék.“ A varázsló őt még folyvást reszketni látta, hogy tehát megnyugtassa, s rábirhassa, annak a mit tőle kivánt, nagyobb bizodalommal teljesitésére, monda neki: „Ne félj, ujra mondom; esküszöm neked Istenre, hogy nem bántom életedet.“ Fatime őt beereszté kamrájába, lámpáját meggyujtá, ecsetet vőn s egy bizonyos nedvvel, melyet egy kis edényben tarta, bekené arczát, s bizonyossá tevé, hogy amaz állandó, s arcza legkisebb különbség nélkül az övéhez leend hasonló. Ezután saját asszonyi fövegét tette fejére – egy fátyollal együtt, s megtanitá, azzal arczát a városon jártában mint födözze el; végre, midőn egy nagy olvasót, mely elől egész övig nyult, akasztott volna nyakába, tulajdon botját, melylyel közönségesen kijárt, adá kezébe, s tükröt tartván elébe, igy szólott: „Tekints be, s lásd, hogy tökéletes másom vagy.“ A varázsló mindent ugy lele, mint kivánta, de esküvését, melyet a jó Fatimének oly ünnepileg tőn, nem tartá meg. Félvén a vérjelektől, agyon ugyan őt nem szurta, de megfojtotta, és midőn látta, hogy kiadá lelkét, holttestét lábainál fogva a remetelak kutjához hurczolta, s bevetette.

A szent Fatimévé átalakult varázsló e galád gyilkosság után az éj maradékrészét a remetelakban tölté el. Másnap reggel vagy hét órakor, noha épen e napon a szent asszony kijárni nem szokott, a városba ment, meggyőződvén, hogy e végett senki őt kérdezni nem fogja, s ha valaki kérdezné is, fog reá felelhetni. Mivel a városba érkeztével mindenek előtt Aladdin palotáját már kitudakozta, s azt előlegesen megnézte, és mivel rémczélzati azon helyen valának kiviendők, egyenesen oda vevé utját.

Mihelyt a varázló a szent asszony alakjában magát az utczán mutatta, azonnal számos nép vevé körül. Ezek itt könyörgéseibe ajánlák magokat, amazok kezeit csókolták, mások mint okosabbak csupán ruhája szegetét; s ismét mások, kik főfájásban szenvedtek, vagy attól csupán mentek maradni kivántak, meghajlának előtte, hogy kezeit fejökre tartaná, a mit a varázsló meg is tett – közben néhány szót imádság gyanánt dörmögvén; – szóval: ő a szent asszonyt oly hiven utánozta, hogy mindenki őt a jámbor Fatimének gondolá. Minekutána utjában többször megállapodott volna, hogy az emberek kivánatit kielégitse, kiknek az ily kézilletés sem ártott sem használt, eljött végre azon piaczra, melyen Aladdin palotája állott. Itt oly nagy volt az összetódulás, hogy csak bajjal lehetett egyesnek hozzá közelitni. Az erősök és tüzeskedők erőszakkal törtek a sokaságon keresztül, a mire oly hangos panaszok támadtak, hogy a zaj még a huszonnégyablaku terembe is, melyben Badrulbudur herczegné vala, elhallatszott.

A herczegné kérdezé, mi zajgás az; és mivel senki sem mondhatta meg, parancsolá, hogy valaki nézné meg, és hozzon hirt. Rabnői közül egyik, a nélkül, hogy elhagyná a termet, egy rostélyablakon kitekintett, s jelenté azután, hogy a zaj a népsokaságtól ered, mely a szent asszonyt körülveszi, ki kézilletéssel gyógyit minden főfájdalmat.

A herczegné, ki a szent asszonyról már igen sok jót hallott, de őt még soha sem látta, kiváncsi lőn őt látni és vele beszélni. Mihelyt ez iránt kedvét sejteté, a heréltek feje, ki épen jelen volt, igy szólott hozzá: „Herczegné, ha kedved tartja, örömmel hivatom elődbe – csak parancsolnod kell.“ A herczegné elfogadá ajánlását, és a heréltek feje tüstént külde négy heréltet azon parancscsal, hogy az álszentet kisérjék fel.

Mihelyt a nép a herélteket kilépni látá a palotából, s a burkolt varázsló felé menni, azonnal visszavonult; és midőn a varázsló most magát szabadnak, s a négy heréltet feléje jönni látta, vidám arczával méne elejökbe, – mert sejté, hogy ámitásai kivánt folyamatban vannak. A heréltek egyike igy szólott hozzá: „Szent asszony! a herczegné téged látni óhajt, jer, és kövess minket.“ „A herczegné igen kegyelmes – felelt az ál Fatime – legyen meg, a mint parancsolja.“ Ezt mondván, követé a herélteket, kik már a palota felé visszaindultak.

Midőn a varázsló, ki a jámborság köntöse alatt ördögi szivet takart, a huszonnégyablaku terembe lépett, s a herczegnét meglátta, imádságot kezdett, melyben az Istentől a herczegnének szerencsét, áldást, minden kivánatira sikerülést kért. Azután csábitó, jámborármányos beszédességét kezdé használni, hogy az istennesség palástja alatt a herczegasszonynál magát beszinezze. Ezt elérte igen könnyen; mert a herczegné szelid természetű, jó szivű volt, s azt vélé, hogy mindenki ugy gondolkodik, ugy érez, miként ő; leginkább pedig azoktól nem gyanithatott roszat, kik a világtól elvonulva látszottak Istennek szolgálni.

Végezvén az ál-Fatime hosszu beszédét, igy szólott hozzá a herczegné: „Köszönöm, jó anyám, szép imádságidat, bizom és reménylem, hogy Isten azokat meg fogja hallgatni. Lépj közelebb, és ülj le mellém.“ Az ál-Fatime leüle tettetett alázattal, s a herczegné ujra igy szólott: „Jó anyám, én valamit kérek tőled, de meg ne tagadd. Maradj nálam, beszéld el nekem életed folyását, s jó példáid által tanits meg, mint szolgáljak hiven Istenemnek.“

„Herczegné – válaszolt erre a kendőzött Fatime – kérlek, ne kivánd tőlem, a mit nem teljesithetek, a nélkül, hogy imádságomat s istenes gyakorlásaimat elmulaszszam.“ „Ez ne busitson, – felele a herczegné – nekem elég üres szobám van, válaszd ki magadnak azt, mely leginkább tetszik, s melyben istenes gyakorlásidat szintugy mint remetelakodban békével végezhesd.“

A varázsló nem sok ellenvetést tőn a herczegné szives ajánlásaira; főczélja csak az volt, hogy Aladdin palotájába magános szabad bejárást szerezzen, azt most elnyeré kedvezőbb szerencsével, mert magában a palotában lakhatott, a herczegné kegyelme és oltalma alatt ördögi csinját igy könnyebben viheté véghez, mint ha a remetelakból a palotába, s innen viszont oda kellett volna szüntelen mennie. „Herczegné – igy szóla alázattal a galád – bármint tökélje is magában el egy szegény nyomoru asszony, mint én vagyok, hogy a világról, annak fényéről és pompájáról lemond; egy jámbor kegyes herczegnének szavai nagy erővel birnak; én kivánatának, parancsának nem állhatok ellent.“

A varázslónak ezen szavaira a herczegné felkele és mondá neki: „Kelj fel és jer velem, megmutatom neked üres szobáimat: válaszsz azokból kedved szerint.“ Ő követé Badrulbudur herczegnét, és valamennyi tiszta és ékes szobák közül azt választá, mely legegyszerűbb vala; mondván ekkor is a képmutató, hogy szemeinek nehéz leend csak ennek is fényéhez szoknia, ámde a herczegné kedvéért kész ez áldozatra.

A herczegné az ámitót a huszonnégyablakú terembe akará visszavezetni s ebéden magánál tartani; de mivel a galád tudta, hogy asztalnál a fátyolt arczáról félre kell emelnie, és félt, hogy a herczegné megismeri, hogy ő nem a szent Fatime asszony – váltig lemondólag köszönte a kegyelmet. „Én – ugymond – csak kenyérrel és száraz gyümölcscsel élek, paloták csemegéihez nem szoktam, engedd, hogy kisded ebédemet saját szobámban egyem meg.“ „Jó anyám – felele kérésének engedőleg a herczegné – te szabad vagy, cselekedjél, mint remetelakodban szoktál; én magam viszem el étkedet; azonban ne felejtsd el, hogy ebéd után hozzám visszavárlak.“

A herczegné ebédhez ült, s az ál Fatime, mihelyt egy herélttől megérté, hogy felkelt az asztaltól, azonnal jött. „Jó anyám – monda a herczegné – örvendek, hogy ily szent életű asszonyt nyertem magamhoz, ő áldást fog hozni ezen palotára. De ugyan valld meg, mint tetszik neked e palota? Azonban, mig azt neked szobáról szobára megmutatnám, mondd meg, mit itélsz ezen teremről?“