Part 31

Mihelyt Aladdin magát ismét szabadnak látta, fejét felemelte, és midőn a szultánt megszemlélte volna, igy szólott fel hozzá érzékeny hangon: „Felség! hallgasd meg kérésemet, kegyelmedhez, melyet imént árasztottál reám, csatolj még egy másikat is, s add tudtomra, mit vétettem.“ „Mit vétettél, áruló? – válaszolt a szultán; – és te még azt nem tudod? – Lépj fel ide, én megmutatom neked.“

Aladdin fellépett, és midőn a szultán szine előtt állott, monda ez neki: „Kövess engem!“ s ment előtte, reá nem nézvén. Vezette pedig a nyilt erkélyhez, és midőn az ajtóhoz ért, igy szólott hozzá: „Lépj be ide. Hisz fogod még tudni, hol állott palotád; tekints itt mindenfelé, és mondd meg aztán, hová lett?“

Aladdin nézett, és nem látott semmit! Ő jól ismerte a helyet, melyen palotája állott; de mivel meg nem fejtheté, mint enyészett el az igy minden nyom nélkül, tehát e különös meglepő eset oly álmélásba és zavarba hozta, hogy nem vala képes a szultánnak egy szóval is felelni.

A szultán nyugtalan lélekkel ismétlé kérdését: „De mondd meg nekem, hol van palotád, s hol van leányom?“ Aladdin most megszakasztá hallgatását, és felele: „Uram, látom és megismerem, hogy azon palota, melyet épitteték, nem áll rendes helyén többé; látom, hogy eltünt, és én Felségednek nem mondhatom meg, hová lett. Mindazáltal lélekismeretem vallja, hogy a mi itt történt, az tudtom ellen s minden befolyásom nélkül történt.“

„Palotádból mi lett – folytatá a szultán – azon kevéssé aggódom; leányom sok ezerszer drágább nekem, mint épületed. Azért akarom, hogy nekem őt visszateremtsd, különben irgalom nélkül leesik fejed.“

„Uram – viszonoza Aladdin – csak egy kegyelmet kérek, ugymint egy negyvennapi időhatárt, hogy a szükséges és alkalmatos módokat kikeressem, és ha ezen idő alatt czélomat el nem érem, akkor esküszöm, magam hozom Felséged királyi székéhez fejemet, hogy azzal ugy bánhassék, a mint tetszik.“ „Én a negyvennapi határt, melyet kivánsz, megadom – válaszolt reá a szultán; – azonban irtózzál kegyelmemmel visszaélni, ne gondold, hogy megszökhetel haragom elől. Mert a világnak akármely szögébe rejtezkedel is, én reád fogod akadni.“

Aladdin mélyen megszégyenitve, szánakozást gerjesztő állapotban távozott a szultán szine elől. Csüggedt fővel ment a palota udvarain keresztül, s becsvesztében nem meré felvetni szemeit. A fő udvari tisztek, kiket soha sem bántott meg, s kik boldog sorsában baráti voltak, a helyett, hogy vigasztalták s házokban menedékkel kinálták volna, hátat forditának neki, részint, hogy ne lássák őt, részint, hogy ő ne ismerne reájok. De ha mindjárt közelitettek volna is hozzá, hogy vigasztalják és szolgálatjaikkal megkinálják, ők Aladdint meg nem ismerték volna. Hiszen ő már maga sem ismerte magát s az ész tőle elpártolni látszott. Ennek jeleit adta, mihelyt a palotából kilépett; mert a nélkül, hogy meggondolná, mit tesz, házról házra járt, és minden embert, kivel találkozott, kérdezett, nem látta-e palotáját, s nem adhatna-e neki hirt arról?

Ezen kérdések mindenkit azon gondolatra hoztak, hogy Aladdin elméjében megháborodott. Némelyek nevetének rajta, de az okosok, s átalában mindazok, kik baráti szövetségben vagy valamely társasági viszonyban állottak vele, szivből szánakoztak sorsán. Ő három nap maradt a városban, folyvást majd jobbra majd balra fordúlt, nem evett semmit, csak a mit a szánakozás nyujtott.

Végre, mivel azon városban, hol egykor oly nagy fénynyel és tekintélylyel lépett fel, boldogtalan körülményei között tovább nem maradhatott, elhagyta azt, és utját a mező felé vette. Félretért a nagy országutakról, és minekutána sok mezőt kínos bizonytalanságban összebujdosott, az esthomályban egy folyam partjára ért. Itt a kétségbeesés barna képeivel mulatott lelke. „Hol keressem én most palotámat? – igy szólott komor tünődéssel önmagához – melyik tartományban, melyik országban, a világ melyik részében fogom én azt feltalálni, s vele kedves herczegnémet, kit a szultán visszakiván tőlem? Ugy van, eltökelettem! – jobb, ha magamat ily sok fáradozásoktól, melyek szerencséhez nem visznek, és mind ennyi véres aggodalmaktól, melyek szivemen rágodnak, örökre feloldozom. Imigy elszánván magát, a folyamba akart ugrani; de azt mint jó és vallásos muzelmán, előbb nem meré cselekedni, mig imádságát el nem végezte. Hogy elkezdhesse azt, a folyam széléhez közelitett, meg akarván a nemzeti szokás szerint kezeit és arczát mosni; mivel azonban a hely, melyen megállapodott, kevéssé lejtős s a kicsapó habtól nedves volt, elcsúszott, és a folyamba esett volna bizonyosan, ha csak még idején egy földből kiálló kisded szirtdarabhoz nem kapaszkodott volna. Szerencséjére még magánál hordozta a gyürűt, melyet az afrikai bűbájos ujjára dugott, mielőtt a földalatti üregbe leszállott, hogy felhozná a csudalámpát, melytől imént megfosztaték. A fogódzásnál a gyürűt igen keményen találá a szirthoz dörzsölni, és nyomban megjelent ismét a szellem, mely neki ama földalatti üregben, hová az afrikai bűbájos őt lerekeszté, jelent vala meg.

„Mit kivánsz? szólt hozzá a szellem.“ „Itt vagyok, neked mindenben engedelmeskedni kész, mint szolgád, és szolgája mindazoknak, kik e gyürűt ujjokon hordozzák, és nem csak én hanem valamennyi szolgái a gyürűnek.“

Aladdin, kit mint kétségbeesőt e váratlan tünemény rendkivül meglepett, felele: „Szellem, légy életem szabaditója másodszor is; mutasd meg, hol van az a palota, melyet épitteték, avagy állitsd késedelem nélkül vissza előbbi helyére.“ „A mit tőlem kivánsz – válaszolt a szellem – az erőm körén túl fekszik. Én csak a gyürű rabszolgája vagyok, szólitsd ezért a lámpa rabszolgáját.“ „Ha ez igy van – felele Aladdin – tehát parancsolom neked e gyürű hatalmánál, hogy engem azon tájra vigy tüstént, hol palotám áll – akármely részén legyen is a világnak – és helyezz engem Badrulbudur herczegné ablakai alá.“ Alig mondá ki e szavakat, midőn a szellem őt Afrikába, egy mezőnek közepére, melyen a palota nem messze egy nagy várostól állott – elvivé, s Badrulbudur herczegné ablakai alá letette, itt elhagyván őt. Minden egy pillanat alatt megtörtént.

Aladdin az éjsötétben is azonnal megismeré palotáját, valamint Badrulbudur herczegné szobáit is, de mivel már késő éj volt s a palotában mély nyugodalom, tehát kevéssé félre huzódott és egy terepély fa alatt leűlt. Itt jó reménynyel tele, hosszan elmélkedett szerencséjén, melyet csak a vakesetnek köszönhetett; s azon pillanattól fogva, melyben mint meglánczolt rab a szultán elébe vezetteték, s élete veszedelemben forgott most érzé legelőször csendesebbnek lelkét. Egy kevésig oda adta magát az édes merengésnek; de végre, mivel már hat nap óta semmit sem aludt, az álom hatalmat vett rajta, a fa tövénél elszunnyadott.

Midőn a hajnal hasadt, Aladdint a madarak éneklése, melyek fölötte a fán s palotája kertében a fák sűrű lombjai közt éjszakáztak, igen kellemesen serkenté fel. Azonnal szemeit a csudaépületre vetette, és kimondhatatlan örömöt érzett, látván, hogy készülőben van ismét annak urává lenni, s imigy még egyszer hivé herczegnéjét, Badrulbudurt birni. Felkelt, s a herczegné szobáihoz közelitett. Egy kevéssé fel alá járt ablakai alatt, várván, mig felébred, és magát mutatni fogja. Ezen várás alatt váltig elmélkedett, mi okozhatta valljon e különös szerencsétlenségét, és hosszú ideodatünődés után többé nem kétkedett, hogy sorsának minden balsága onnan ered, mivel a lámpára nem volt eléggé gondos. Vádolá vigyáztalanságát, dőreségét, hogy azt csak egyszer is kiereszthette kezéből. De a mi őt leginkább nyugtalanitá, – az volt, hogy ki nem találhatta semmikép szerencséjének irigyét. Neki a megfejtés könnyebb lett volna, ha tudhatá, hogy ő és palotája Afrika határán áll; azonban a gyürű szelleme ezt neki nem mondá meg, ő pedig e gondolatra önmagától nem jöve. Csupán e szót hallani: Afrika… elég lett volna, hogy tüstént az afrikai bűbájost, mint halálos ellenét, eszébe villantsa.

Badrulbudur herczegné, mióta elragadtatott s Afrikába helyeztetett, korábban kelt fel, mint máskor. Neki az afrikai bűbájosnak tekintetét mindennap egyszer el kellett tűrnie, mert ura volt a palotának; de a herczegné vele mindenkor oly daczosan bánt, hogy még nem mert a palotában lakhelyet venni. Midőn a herczegné felöltözködött, rabnői közűl egyik történetből kinézett a rostélyablakon és megpillantá Aladdint. Ez tüstént asszonyához sietett, s jelenté, a mit látott. A herczegné, ki ezen hirnek nem adhata hitelt, az ablakhoz ment, s a kit látott, Aladdin volt; de hogy még inkább meggyőződjék, kinyitá a rostélyt. Azon zörejre, melyet a herczegné az ablakrostély kinyitása által okozott, Aladdin fölveté fejét, reá ismert, és üdvözlé őt oly arczczal, melyen határtalan öröme tükrözé magát. „Hogy időt ne veszitsünk, – szólott hozzá a herczegné – a rejtek ajtót megnyittattam; menj be azon, és jőj fel.“

A rejtekajtó a herczegné szobái alatt volt. Aladdin azt nyitva lelé, és gyorsan felment a lépcsőkön. Lehetetlen hiv festését adni amaz örömnek, mely a házaspárnak szivét megszállá, midőn egy elszakadás után, melyet öröknek hittek, végre egymást viszontláták. Többször ölelék meg egymást, s a szeretetnek és nyájasságnak mindazon jeleit adták, melyeket ily gyászos, váratlan elválás után, mint az övék volt, csak gondolni lehet. Ezen ölelkezések után, melyek közé az öröm könyűi vegyültek, leülének, s Aladdin szóhoz jutván igy szólott: „Herczegné, minekelőtte másról beszélnénk, istenért, tenmagadért, tiszteletreméltó atyádért s én magamért kérlek, mondd meg nekem, mi történt azon régi lámpával, melyet én, mielőtt vadászatra mentem, a huszonnégy ablakú teremben a pártázatra helyeztem?“

„Ah, kedves férjem! – válaszolt a herczegné – nem lehet kétkednem többé, hogy mindkettőnk szerencsétlensége e lámpától ered, s a mi engem vigasztalhatatlanná tesz, az, hogy annak magam vagyok ártatlan oka.“ „Herczegné – viszonzá Aladdin – ne magadat okozd, hanem egyedül engem, mert nekem a lámpa gondviselésében vigyázóbbnak kellett volna lenni. De most csupán arról gondolkodjunk, hogy a hibát viszont jóvá tegyük; s azért légy szives elbeszélni, mi történt a lámpával, s ki kezébe jutott?“

Most elbeszélé Badrulbudur herczegné a lámpa történetét, mint cserélte be amaz ócskát egy újért, melyet Aladdinnak mutatásúl elő is hozatott, és mint vevé a következő éjszakán észre a palota áthelyeztetését, és mint látta magát reggel ezen idegen tartományban, melyet Afrikának neveznek. Ezen utolsót ő azon árulónak saját szájából hallotta, ki őt varázsmesterségei által ide helyezé.

„Herczegné“ – szavába vágott Aladdin – „te nekem az árulót eléggé megjegyezted azon mondásoddal, hogy Afrikában van. Ő leghivtelenebb ember e földön. De most sem idő sem hely, galád tetteiről tökéletes rajzképet adni; arra kérlek egyedül, mondd meg nekem, mit csinált ő a lámpával és hová tette?“ „Keblében mélyen elrejtve hordozza – felele a herczegné – és én ezt mint csalhatatlan szemtanu bizonyithatom, mivel jelenlétemben huzta ki és mutatta azt, hogy vele kérkedvén, engem boszantson.“

„Szeretett herczegné – válaszolt erre Aladdin – ne vedd rosz néven, ha sok kérdéseimmel fárasztlak, azok reám és reád nézve egyaránt fontosak. De hogy arra térjek, a mi engem különösen érdekel, égre földre kérlek, mondd meg nekem, mint bánt veled ez a szörnyű galád s hivtelen ember?“ „Mióta itt vagyok, – felele a herczegné – mindennap csak egyszer mutatta nálam magát, és én bizonyos vagyok, hogy azért nem alkalmatlankodik többször, mivel látogatásainak oly kevés sikerét látja. Minden beszédei, melyeket ily alkalommal hozzám intéz, csupán oda czéloznak, hogy én – neked esküdt hitemet szegném meg, s őt venném férjemnek; váltig s minden alkalommal mondja: tegyem le azon hiú reményt, hogy valaha téged viszontlátlak, – mondja, hogy te már nem vagy életben, s atyám a szultán fejedet vétette. Hogy magát szépitse, azt teszi még hozzá, hogy te egy hálátlan ember vagy, hogy minden szerencsédet tőle vetted, – és még számtalan egyebet, a mit hozzám beszélni nem gátolok. Mivel tőlem fájdalmas panasznál és könyűnél mást válaszúl nem kap, mindenkor oly kinemelégűlten távozik ismét el, mint a hogy jöve. Gyanitom azonban szándékát, várja, mig eleven fájdalmam, s veszteségem érzése megtompul, reménylvén, hogy gondolkodásom módját akkor megváltoztatom, s ha csakugyan ellentállásom váltig az maradna, majd erőhatalommal él. De áldom az egeket; jelenléted kedves férjem, minden aggódásomat eloszlatta“.

„Herczegné – szavába esett Aladdin, – én meg vagyok győződve, hogy aggódásidat nem hasztalan oszlattam el, és hogy módot találtam, téged halálos ellenünktől megszabaditani. Ezen czélra azonban szükséges, hogy a városba menjek; én délfelé onnan ismét visszatérek, és közlöm veled tervemet, valamint azt is, miben lehetsz segédem. Hanem, hogy neked mindjárt előre jelentsem, ne csodálkozzál, ha engem más öltözetben látsz visszajönni, és parancsold meg, hogy a rejtekajtó, mihelyt zörgetek, nekem tüstént nyittassék fel.“

A herczegné megigéré, hogy őt az ajtónál várni és tüstént beereszteni fognák.

Midőn Aladdin a herczegné terméből lement, s azon ajtón, melyen jött, viszont kilépett volna, maga körűl szertetekintett, s im látott egy parasztot a mezőre ballagni.

Mivel a paraszt a palotán túl méne s kevéssé távol volt, Aladdin kettőztette lépéseit, s mihelyt utól érte, megkérdezé, akarná-e ruháját az övével kicserélni? A pór ember, noha nem szivesen, végre reá állott. Az átöltözködés egy bokor megett történt, és midőn egymástól elválának, Aladdin utját a város felé vette. Mihelyt oda beérkezett, azon utra tért, mely a kaputól huzódott el, befordult a legnépesebb utczákba, és végtére oda jött, hol minden rendű árusnak és kézművesnek tulajdon utczája van. Itt beméne a fűszerárusok utczájába, felkeresé a legnagyobb szerrel gazdag boltot, és kérdezé a kereskedőt, volna-e bizonyos pora, melyet neki megnevezett?

A kereskedő, ki Aladdint ruhája után mérvén, igen szegénynek tartá, s igy tehetetlennek a kivánt pornak árát megfizetni, azt válaszolta, hogy nála ugyan találkozik olyan por, hanem rendkivül drága. Aladdin sejté a kereskedő gondolatját, kihuzta erszényét, nehány aranyat csillogtata, s a porból fél drachmát kivánt adatni. A kereskedő ugyanannyit kimért, papirosba köté, s átadá Aladdinak, árul egy aranyt kivánván. Aladdin kifizette, s minekutána éhségét egy két eledellel lecsillapitotta, tüstént odahagyta a várost, s visszatért palotájába. A rejtekajtónál nem sokáig kelle várnia; azonnal megnyilt az, és ő felment Badrulbudur herczegné termébe. „Herczegné – igy szólott hozzá – azon idegenség, melylyel te, mint mondád, viseltetel rablód iránt, talán nehézzé teszi, hogy tanácsomat kövesd; azonban, engedd neked az mondanom, hogy szükséges magadat tettetni, sőt erőltetni is, ha incselkedéseitől szabadulni kivánsz, s atyádnak a szultánnak meg akarod vinni a viszonlátás örömeit. Ha tehát követni akarod tanácsomat, – folytatá Aladdin – szükség, hogy nyomban egyik legszebb ruhádat fel vedd; mihelyt azután az afrikai bűbájos jön, légy kész őt a legjobb szivességgel fogadni, és pedig minden erőltetés, vagy félelem nélkül, derült arczczal – és ha csak ugyan a komorságnak egy kis fellege még visszamaradna, mind inkább ritkúljon az, mig végre elenyészett. Beszédben add értésére, hogy igyekszel engem elfelejteni, és hogy őszinteségedről egészen meggyőzd, hivd meg magadhoz vacsorára, és jelentsd akkor neki, hogy szeretnéd országának legjobb borát megizelni. Ő akkor minden bizonynyal eltávozik, hogy abból neked hozhasson. Azalatt mig te visszajövetét várod s az asztal felkészült, töltsd ezen poharak egyikébe, melyből inni szokol, ezt a méregport, tedd azután azt félre, és tanitsd ki asszonyaid közűl azt, ki neked itallal udvarol, hogy bizonyos jelre azon poharat hozza tele borral, de vigyázzon, nehogy valami tévedés essék. Ha a bűbájos visszatért, és ti az asztal mellett ülni fogtok s annyit ettetek és ittatok, mennyi elégnek látszik, hozasd akkor a rejtett poharat elő, és cseréld ki poharadat az övével. Ő ezen megtisztelést, melyet ezzel hozzája mutatsz, majd oly nagyra számitja, hogy a poharat nemhogy el nem fogadná, de egy csöppig kiüriti; – és alig üritette ki, már látni fogod, hogy dermedten hanyatt esik. Ha talán irtóznál poharából inni, csak tettesd, mintha valóban innál, és pedig minden félelem nélkül, mert a pornak oly gyors foganatja lesz, hogy ideje sem marad észrevenni, iszol-e vagy nem iszol.“

Aladdin ezeket mondá s a herczegné felele: „Megvallom, nagy áldozatomba kerül, a bűbájos körűl ily lépéseket tenni, melyek, a mint látom, átalában szükségesek; hanem mire nem tökélnénk el magunkat, hogy menekedjünk egy halálos vad ellentől? Ugy cselekszem tehát, a mint tanácsoltad, tudván, hogy mindkettőnk nyugodalma tőle függ.“ Minekutána Aladdin a herczegnével a varázsló vesztére ezeket végezte, bucsút vőn, hogy a napnak hátralévő részét a palota körül töltse, s az éjszakát bevárja.

Badrulbudur herczegné, a ki vigasztalhatlan volt, hogy nem csak drága férjétől Aladdintól, kit még folyvást inkább hajlandóságból mint kötelességből szeretett, hanem atyjától és a szultántól, kinek ő legkedvesebb kincse volt, el kellett szakadnia – külsejével ama fájdalmas elválás óta igen keveset gondolt. Ezen magafelejtés nála azóta mutatkozott, mióta az afrikai bűbájos nála először megjelent, és ő asszonyaitól, kik reáismertek, meghallotta, hogy ő volt az, a ki amaz ó lámpát ujért magához keritette, ezen irtóztató csalás által a bűbájos előtte utálat tárgyává lőn. De a boszúállás kinálkozó alkalma, mely korábban jött, mint reménylni merte volna, benne csakhamar eltökélést szült és igy kész volt Aladdin akaratját teljesiteni. Mihelyt tehát Aladdin eltávozott, pipereasztalához űlt, asszonyaitól magára igéző diszt halmoztatott, felvette a leggazdagabb, czéljához leginkább alkalmas öltözetet. Az öv, melylyel magát átszoritá, aranyból volt s a legnagyobb, legritkább gyémántokkal kirakva; nyakát egy gyöngy-nyakkötővel diszité, melyen a hat oldalgyöngy a középsőhöz, mely legnagyobb és legdrágább volt, oly arányban állott, hogy a legnagyobb szultánnék és királynék kevélyek lehettek, ha a herczegné nyakkötőjén levő két legkisebb gyöngyből egy tökéletes sort birhattak volna. A karkötők, melyek vegyesen gyémánttal és rubinnal valának diszitve, csudálatosan egyezének az öv és nyakkötő gazdagságával.

Minekutána a herczegné egészen fel vala öltözködve, először is tükrétől kére tanácsot – azután egyenkint bevárta asszonyainak véleményét, és midőn látta, hogy egy sem hibázott azon kecsek közül, melyek az afrikai bűbájos vad ingereit ápolhatják, leült a pamlagra, és várta jövetét.

Az afrikai bűbájos nem felejtkezett a szokott órában megjelenni. Mihelyt a herczegné őt a huszonnégy ablaku terembe, melyben reá várakozott, belépni látta, azonnal szépségének és tündérkecseinek teljes fényében felkele, és kezével kijegyzette neki a becsülethelyét, hova vele együtt letelepednék. Ez megkülönböztetés vala, melyre őt még soha sem méltatta.

Az afrikai bűbájos a herczegné szép szemeinek tűzfényétől még inkább, mint a drágakövek ragyogó csillámától vakulván el, rendkivül meglepeték. A herczegné méltóságos magatartása, és egy bizonyos hangja a szelid kellemnek, melylyel őt fogadá, s mely eddigi visszautasitó bánásmódjával oly igen ellenkezett, a vadlelkűt egészen megzavarta. Eleinte csak a pamlag végszélén akart helyet foglalni, de látva, hogy a herczegné vonakodik előbb leülni, mig melléje nem telepedik, engedelmeskedett.

Midőn az afrikai bűbájos leült, a herczegné, hogy zavarodásából kisegitse; szólni készült, és minekutána oly arczczal tekintett reá, mely azzal kecsegtetné, hogy már személye nem oly gyülöletes, mint azelőtt, ezt mondá neki: „Te kétségkivül csudálkozni fogsz, hogy ma engem egészen másnak látsz, mint láttál ezelőtt; de megszünik csudálkozásod, ha azt mondom neked, hogy lelkem a szomoruságot, komor tünődést, bút, bánatot megúnta, hogy én attól minél előbb menekedni kivánok, csak inditó okát felejtsem el. Én azt, a mit te nekem Aladdin sorsáról mondottál, mélyebben megfontoltam, és atyám hirtelen természetét ismervén, meggyőződtem, hogy szörnyű haragjának áldozatja lett. Ha tehát makacsan huznék is azon szándékhoz, hogy őt életem végéig sirassam, mégis látom, hogy könyüim többé feleleveniteni nem fogják. Én a sír széléig minden tartozásokat hiven töltöttem be, melyeket tőlem a szeretet kivánt; de most azt gondolom, hogy a busongás gyászfenyves ligetét kerűlni kell, s csak azon utat járni, mely vigasztal, és talán örömet is nyujt. Ezek ama változásnak inditó okai, melyet rajtam tapasztalsz. Hogy a szomoruságot tőlem száműzzem, s a busongásra minden alkalmat eltávolitsak, megparancsoltam, hogy ma egy fényesebb vacsora készittessék, reménylvén egyszersmind, hogy te vacsorámat, mint vendég, fűszerezni fogod. Engedj meg, ha valamire kérlek; nekem csupán chinai borom van, de mivel most Afrikában lakom, kedvem jött, az itteni termést izeliteni, és te engem vajmi lekötelezsz, ha a legjobbféléből számomra egy pohárral szerzendesz.“

Az afrikai bűbájos, a ki Badrulbudur herczegné kegyelmét ily gyorsan s könnyeden megnyerni lehetetlenségnek tartá, azt mondotta neki, hogy nem talál szavakat, melyekkel eléggé kijelentse, szive mi mélyen érzi asszonyi jóságát, és hogy minél előbb ezen beszédből kibontakozzék, csakhamar az afrikai borra tért, melyről imént a herczegné emlitést tőn, – és monda: „Minden jelességek között, melyekkel Afrika dicsekszik, az a legelső, hogy rendkivül jó bora terem; nekem van egy hordó borom, mely már hét esztendős és még meg nincs kezdve, és ez minden nagyitás nélkül oly bor, mely jóságára a világ legjelesebb borait is fölűlmulja. Ha herczegném megengedi, hozok két palaczkkal, s vele itt leszek tüstént.“ „Igen sajnálnám, ha fárasztanálak, – monda a herczegné; talán jobb, ha azért valakit küldendesz.“ „Elkerűlhetlen szükséges, hogy magam menjek – felele az afrikai bűbájos – senki sem tudja kivűlem, a pinczének kulcsa hol fekszik, valamint senki kivülem azon titkot is, ajtaja mint nyilik.“ „Ha igy van – monda a herczegné – akkor jobb magadnak menni, csak kérlek, jőj minél előbb vissza. Minél tovább fogsz késni, annál jobban koczkáztatod békémet, e mellett tartsd eszedben, hogy mihelyt visszajősz, tüstént asztalhoz ülünk.“

Az afrikai bűbájos, ki szerencséjének kártyavára körül ezer reménypillangót láta szállongni, most hét esztendős borából hozni nem futott, hanem repült, s oly sietve ismét vissza is tért. A herczegné, ki nem kétkedett, hogy igen fog sietni, maga vetette a port, melyet Aladdin neki adott, egy pohárba, viszont félretette, s erre parancsolá az étkeket feladni. Asztalhoz ülének, és pedig egymásnak ellenébe, úgy hogy a bűbájos az italpolcznak háttal vala fordulva. Midőn most a herczegné a legizesb falatokat elébe rakta, igy szólott hozzá: „Ha kivánod, hangszerek játékával töltöm kedvedet, de mivel csak ketten vagyunk, ugy gondolnám, a magános mulatozás édesebb ingerű.“ A bűbájos a herczegnének ezen választását uj kegyelemnek vevé.

Minekutána nehány falatot ettek, a herczegné inni kivána. Ivott a bűbájos egészségéért és midőn ivott, mondá: „Te borodat méltán dicsérted, én ily nemes izűt soha sem ittam.“ „Gyönyörű herczegné – felele ez, a neki nyujtott poharat kezében tartván – borom tetszésed által, melyet itt kijelentesz, uj jóságot nyer“. „Igyál egészségemre – szóla viszont a herczegné – tapasztalni fogod, hogy én ehhez igen értek.“ Ivott a herczegné egészségére, s mondá azután – a poharat visszaadván: „herczegné! én boldognak vallom magam, hogy ezen hordót ily kedvező jó alkalomra tartottam fel; magam is megismerem, hogy mióta élek, ily jeles bort nem ittam.“