Part 30

E mellett minden szegény, a ki palotája ajtajánál megjelent, megelégedve azon adományokkal, melyek Aladdin parancsára ott kiosztattak, tért haza.

Mivel Aladdin úgy osztá fel idejét, hogy nehezen múlt el egy hét, melyben legalább egyszer nem ment volna vadászni, most a város szomszéd tájaira, majd ismét távolabb környékekre, tehát ő az országútakon és falukon is egyaránt mutatta adakozását. Ez a nemes indulat, nagylelkűség a nép szivében ezer áldásokat sarjasztott, és végre közszokássá lőn, csak Aladdin fejére esküdni. Egy szóval, a nélkül hogy a szultán mellette épen árnyékba tétessék, kinek ő rendesen udvarlására jött, el lehet mondani, hogy Aladdin emberszeretete, és szelid viselete által az egész nép hajlandóságát megnyeré, és hogy a nép őt átaljában inkább kedvelte, mint magát a szultánt. Mind ennyi szép tulajdonokkal összeköté még a közjóra való lelkes buzgalmat, melyet benne nem lehetett elég méltólag dicsérni. – Ennek példáit adta egy az ország szélein kiütött lázadás alkalmával. Alig hallotta meg, hogy a szultán összegyüjté hadi seregeit annak elfojtására, s tüstént meg is kérte, hogy bizná reá a fővezérséget. Ő fáradság nélkül nyerte meg, a mit kért. Mihelyt a tábor vezére lőn, seregeit a lázadók ellen inditá, s ő ezen hadi munkát oly vitéz gyorsan vitte véghez, hogy a szultán a lázadók veszteségét és megbüntetését csaknem korábban hallá meg, mint Aladdin megérkeztét a tábornál. Ez a hős cselekedet, mely nevét az egész országban megdicsőité, szivét meg nem változtatta. Diadalmasan tért vissza, de azért emberszerető, kegyes volt, valamint azelőtt.

Aladdin már több éveket imigy leélt, midőn a varázsló, ki neki, a nélkül, hogy reá gondolna, a fényes sorsára segitő eszközt kezeibe adta, Afrikában, hová vissza tért, róla megemlékezni kezdett. Ámbár eddig azt hitte, hogy Aladdin a földalatti üregben, hol visszahagyta, nyomorúan elveszett, mégis utóbb ösztönt érze magában, tisztán kinyomozni, mint múlt ki a világból. Mivel nagy mester volt a pontozó müvészetben, tehát szekrényéből elő vett egy négyszögöt egybezárt iskátulya képében, melyet a pontozó müvészetbeli vizsgálódásainál szokott használni. Leűlt pamlagára, elővevé a négyszögöt, födelét elemelé, és minekutána a homokot simára húzta, hogy megtudhassa, valjon Aladdin megholt-e a föld alatti üregben, kijegyzé pontjait, vonásait húzta, s helyhezé születése csillagállását. Midőn most e csillágallást megtekinté, hogy abból jövendölhessen, azt találta fel, hogy Aladdin a földalatti üregben nem csak meg nem halt, hanem abból kiszabadulván a világon mint első dúsgazdag egy herczegasszonynyal egybekelve ritka fényben, tiszteletben és tekintetben él.

Alig tanúlta ki a varázsló, ördögi mestersége után, hogy Aladdin ily magas fényponton áll, s ime a vér már arczába lövellett. Dühödten szóla önmagához: „Ez a nyomorú szabógyerek felfödözte tehát a lámpa titkát és erejét! Én halálát bizonyosnak tartottam, s ime most fáradozásim s ébren töltött éjjelim gyümölcsét ő éli! Azonban találok módot meggátolni, hogy azt tovább ne élhesse, vagy pedig veszszek el.“ Nem sokáig fontolgatá, mitévő legyen. Mindjárt jövő reggel felveté egy berber ménre magát, mely ólában volt, s utnak indult. Igy jött városról városra, tartományból tartományba, – a nélkül, hogy utközben tovább mulatna, mint a mennyi időt lova kipihenése kivánt – s végre Chinába is eljutott, s a szultán fővárosába, kinek leányát Aladdin feleségűl vevé. Ott megszállott egy vendégházba, hol magának szobát fogadott. A napnak még hátralévő részét s a következendő éjszakát is itt tölté, hogy az utazás terheitől kinyúgodjék.

Másnap az afrikai bűbájos mindenek előtt azt kivánta tudni, mit beszélnek Aladdinról az emberek. Midőn a városon keresztűl sétálna, befordúlt egy igen nevezetes s az előkelők által igen látogatott helyre, hová legtöbben azért jövének, hogy egy bizonyos meleg italt (theát) vennének magokhoz, a bűbájos e helylyel már első utazása alkalmával ismerkedett meg. Alig telepité le magát, hogy ezen italból csészébe töltének, s azt odanyujták néki. Mig ivott, jobbra s balra figyelt, s ime hallá, hogy Aladdin palotájáról van a szó. Midőn csészéjét kiürité, közelebb járult egyikéhez azoknak, kik a palotát vevék beszéd tárgyáúl, s alkalmat lelvén, oldalaslag kérdezé, micsoda palota legyen az, melyről annyi, s oly nagy dicsérettel beszélnek? – „Honnan érkezel, jövevény? – válaszolt az, kihez kérdőleg fordúlt, – te egy nap sem lehetsz e városban, ha Aladdin herczeg palotáját még nem láttad, s még nem hallottad emlittetni.“ – Aladdin tudniillik, mióta Badrulbudur herczegasszonyt nejének vevé, folyvást csak herczegnek nevezteték. „Én nem mondom, – folytatá beszédét a férfi, – hogy ez a palota a világ csudaműveinek egyike, hanem azt állitom inkább, hogy az, az egész világon az egyetlen csudamű mert mióta a világ áll és ember él, senki sem látott még ily nagyot, gyönyörűt és felségest. Neked igen messze földről kell érkezned, mivel itt hallasz róla legelső szót, valóban, én úgy hiszem, hogy mióta e palota felépült, az egész föld kerekségén csak erről beszélnek. Nézd meg azt magad, azután itélj, mondottam-e többet mint sem igaz.“ „Bocsáss meg tudatlanságomnak – viszonoza az afrikai varázsló – én csak tegnap jöttem, és pedig igen messze földről, úgymint Afrikának legvégsőbb széléről. – Elindulásomkor még nem terjedett el oda e csudának hire. És mivel azon nyomos foglalatosság végett, mely engem ide vezérelt, utazásomban szüntelen csak oda törekedtem, hogy minél előbb ide érhessek, a nélkül, hogy valahol legkevésbbé is késtem s ismeretséget szereztem volna, tehát a dologról egyebet nem tudok, csak a mit imént tőletek hallottam. Mindazáltal nem mulasztom el azt megnézni; sőt a kivánat bennem oly égő, hogy kedvem volna azt rögtön kielégiteni, ha szives barátsággal az útat hozzá kijegyeznéd nekem.“

Az, kihez az afrikai bűbájos folyamodott, örömének tartá, az utat leirni, melyen haladnia kell, hogy Aladdin palotájához juthasson; és az afrikai bűbájos azonnal felkelt és ment. Midőn odaért, és a palotát közelben minden részről meg tekintette, nem kétkedett tovább; hogy Aladdinak mint szabógyermeknek szegénységét továbbá számba venné, tudta igen jól, hogy ilyetén csudaműveket, csak a lámpának, melynek birását elveszté, szellemei alkothatnak. Mélyen emésztődvén Aladdin szerencséjén és nagyságán, mely csaknem a szultánéhoz lőn hasonlóvá, visszatért a vendégházba, melyben szállása volt.

Most fődolog vala, megtudni, a lámpa hol van, Aladdin azt magánál hordozza-e, vagy pedig valahol elrejtve tartja; és ezt a bübájosnak a pontozás mestersége által kelle felfedezni. – Mihelyt szállásán megérkezett, elővvé négyszögét a homokkal, mely kettőt ő minden útjában magával vitt. Minekutána azzal a szokásszerinti próbákat megtette, kitudta, hogy a lámpa Aladdin palotájában van, és ő ezen felfedezésen oly igen megörült, hogy csaknem magán kivül lőn. „Igy tehát a lámpa ismét enyém lesz!“ mondá magában – „úgy van, halálban küzdök meg Aladdinnal, ha engem gátolni akar, hogy tőle megfoszszam, s őt viszont az alacsony sors porába sújtsam, melyből oly vakmerőn magasra emelkedett.“

A szerencse balsága úgy hozta, hogy Aladdin épen akkor tiz napi vadászatra ment, és még csak három nap volt oda. Az afrikai bűbájos ezt következendő módon tudta meg: mihelyt ő a pontozásból örvendetes hirt veve, tüstént a vendégház urához ment, azon örv alatt, hogy vele beszélgessen, s ennek oly nagy hajlandósága volt, hogy szükségtelen lőn nagy körüljárással élni. Ő elbeszélé neki, hogy látta Aladdin palotáját, és minekutána mindent kidicsért, a mit rajta és benne csudálásra méltót talált, igy folytatá: „Kiváncsiságom még messzebb terjed, és én addig meg nem elégszem, mig urát ezen csuda épületnek önszemeimmel nem láttam.“ – „Azt meglátni – felele a vendégház gondviselője – nem leend nehéz, minekutána arra majd mindennap van alkalom, ha Aladdin a városban mulat; de három nap óta vadászaton van, mely vadászat nyolcz napig tart.“

Többet az afrikai bűbájos nem akara tudni. Búcsút vévén a férfiútól, eltávozott, és monda magában: „Ez kedvező pillanat a munkára, nem szabad elszöktetni.“ – Ezzel bement egy férfiúnak boltjába, ki vásárra lámpákat készitett, s igy szólott hozzá: „Mester, tizenkét rézlámpára van szükségem; adhatsz nekem olyakat?“ A lámpaárus felele, hogy hiányzik ugyan még néhány az egész számhoz, de ha holnapig várni kiván, tehát akármely órában általveheti azokat. A bűbájos reáállott, csak azt ajánlá neki, hogy tiszták és fényesek legyenek, és jó fizetést igérvén, a vendégházba visszatért.

Más nap a 12 lámpa a bűbájosnak átadatott, a ki azoknak kivánt árát minden alkudozás nélkül lefizette. A bűbájos azokat egy kosárba tevé, melyet ezen czélra már előre megszerzett, és ezen kosarat karjára öltvén Aladdin palotájához ment, és midőn ahoz közelitne, váltig kiáltá:

„Ki akar ócska lámpákat ujakért becserélni?“

Minél közelebb jött, a kis gyermekek, kik a piaczon játszottak, mihelyest őt hallák, szaladva jövének, hangos gunykaczajjal sereglének össze körülötte, s tekinték mint örjöngőt. Magok az általmenők neveték dőreségét. „Ez bizonyosan – mondának ők – elvesztette eszét, hogy uj lámpákat ócskákért kinál!“ Az afrikai bűbájos nem boszankodott sem a gyermekek gúnykaczaján, fütyölésén, sipolásán, sem azon, a mit felőle mondának; hanem, hogy lámpáitól megszabaduljon, meg nem szünt kiáltozni:

„Ki akar ócska lámpákat ujakért becserélni?“

Ezen kiáltást annyiszor ismétlé a piaczon fel, s alá járkálván – a palota előtt és körűl – hogy Badrulbudur herczegné, ki épen akkor a huszonnégy ablakú teremben volt, szavát meghallotta; de minthogy az őt kisérő gyermekek sivitása miatt ki nem veheté, mit mondott, lekülde egyet rabnői közől, ki hozzá épen legközelebb állott, meglátni, mit jelent a lárma és zsibaj ott alant.

A rabnő csakhamar visszajött, s hangos nevetéssel lépett a terembe. – Oly pajkoskedvűleg nevetett, hogy a herczegné őt látván, kénytelen lőn vele együtt nevetni. „No’s te dőre“ – monda a herczegné – nem akarod megmondani, miért kaczagsz ily hangosan?“ – „Herczegné!“ – felele rabnéja, s még folyvást nevetett – „ki nem nevet, midőn egy bolondot lát, ki a piaczon karra vett kosárral jár, mely tele van a legszebb ujdonuj lámpákkal, s ezeket mégis nem eladni, hanem ócskákért becserélni akarja? A sivitást pedig, mely hallatszik, gyermekek teszik, kik körülötte oly nagy számmal csoportoznak össze, hogy alig tehet egy lépést, s vele váltig dévajkodnak.“

Ezen hirre egy másik rabnő megszólal s ezt mondja: „Mivel ócska lámpákról van a szó, nem tudom, vette-e már a herczegné észre, hogy ott fen a pártázaton is hever egy ilyen? Az, a kinek tulajdona, nem fogja rosz néven venni, ha az ócska helyett majd ujra akad. Ha a herczegné jóvá hagyja, öröme lehet tapasztalni, ez a bolond igazán oly bolond-e, hogy egy uj lámpát ócskáért ád, minden reáfizetés kivánása nélkül.“

A lámpa, melyet a rabnő érintett, a varázslámpa volt, melylyel Aladdin élt, hogy magát ama fényes polczra, melyen állott, emelhesse. Ő maga helyhezé minekelőtte vadászni méne, azon pártázatra fel, – attól félvén, hogy elveszti, és mindenkor ily gondoskodással élt, valahányszor máshova költözött; de valamint a rabnők, úgy a herczegné maga sem vevék soha is távolléte alatt azt észre. Azon időt kivévén, melyet a vadászaton töltött, szüntelen magánal hordozta. Itt talán azt a megjegyzést teszi valaki, hogy Aladdin gondossága e tárgyban igen helyes volt, de legalább a lámpát valahová zárta volna el. Ez ugyan igaz, de ily vigyáztalanság minden időben történt, s jövendőben sem marad el.

Badrulbudur herczegné, ki a lámpa becsét nem ismerte, s nem tudta, mily nyomos az mind reá mind Aladdinra nézve, hogy ahhoz senki se nyúljon, és hogy az minél gondosabban őriztessék, örűlt a tréfának s parancsolá egynek a heréltek közül, hogy vegye és cserélje be. A herélt engedelmeskedett, leméne a lépcsőkön, és alig lépett a palotából ki, midőn már az afrikai bűbájos szemébe tűnt. Hivá azt, és midőn hozzá érkezett, mutatta néki az ócska lámpát, mondván: „Adj nekem új lámpát ezért itt.“

Az afrikai bűbájos nem kétkedett, hogy ez ugyanazon lámpa, melyet keres; nem is lehetett gondolni, hogy Aladdin palotájában, hol minden eszköz csak arany és ezüstből készült, – több ilyen ó lámpa találkozzék. Hirtelen vevé azt tehát a heréltnek kezéből, és minekutána azt előbb keblébe rejté, átadta neki kézi kosarát, és tetszése szerint engedett a lámpák közül választani. A herélt egyet kiválasztván, elhagyá tüstént a bűbájost, s ment, Badrulbudur herczegnének az új lámpát megmutatni. De a csere alig történt meg, hogy a gyermekek a piaczon sivitó kaczajt ütének, s a bűbájos dőreségén mulatkoztak.

Mindazáltal ez hagyá őket kiáltozni kedvök szerint s a helyett, hogy tovább is Aladdin palotája közelében tartozkodnék, eltávozott észrevétetlen, és minden zaj nélkül, azaz, nem kiáltozott többé, nem kinált tovább uj lámpákat ócskákért. De miért is? ő nem akara más lámpát, mint azt, mely imént birtokába jött; s a bűbájos elhallgatása azt szülé, hogy a gyermekek is békével hagyták, és szétoszlottak.

Mihelyt ő azon piaczról, mely a két palota közt terűlt el, aláhuzódott, néhány járatlan utczán által – eltünt, és mivel most sem a többi lámpára, sem a kosárra tovább nem vala szüksége – letette a kosarat a lámpákkal egy utcza közepén, hol épen akkor senki sem járt. Erre egy más utczába fordult, és ment folyvást sebesen, míg a város egyik kapujához ért; itt utját a külvároson mely igen hosszú volt, vivé keresztűl, de mielőtt a város végére jutna, némely élelemnemeket vásárlott össze. Mihelyt kiért a szabadba, az országutjától elhajlott, egy félreszigetelt táj felé, hol őt senki sem vehette észre, és hol a kedvező pillanatot bevárta, hogy ármányterveit tökéletesen kivihesse. Nem sajnálá berberménjét, melyet a vendégháznál visszahagyott, mert az imént nyert kincs neki elegendő pótlékúl szolgált.

Az afrikai bűbájos a nap hátralévő részét e helyen tölté, egész éjfél után egy óráig, midőn legnagyobb volt a sötétség. Ekkor húzta ki először kebléből a lámpát, és dörzsölte. E hivásra tüstént jelen volt a szellem.

„Mit kivánsz? – kérdezé a szellem őt. – Itt vagyok, mint rabszolgád, és rabszolgája mindazoknak, kik a lámpát kezökben tartják!“

„Parancsolom neked – válaszolt az afrikai bűbájos – hogy azon palotát, melyet te vagy a lámpának többi szolgái e városban épitettek, ugy a mint áll, minden élő lakosival tüstént felemeled, s azt velem együtt ezen és ezen helyre viszed Afrikában.“ A szellem egy szót sem válaszolt, hanem öszvehivta a lámpának többi szellemszolgáit, s azokkal kevés idő alatt a bűbájost s az egész palotát a megjegyzett helyre Afrikába vitte. Mi azonban az afrikai bűbájost s a palotát Badrulbudur herczegnével Afrikában hagyjuk, és most csupán a szultán álmélkodásáról fogunk beszélni.

Midőn a szultán felkelt, szokása szerint nem mulasztá el, a nyilt csarnokba menni, hogy öröme legyen Aladdin palotájat látni és csudálni. Szemeit azon táj felé forditá, hol egyébkor ezen palotát helyhezve látta, és ime most csak üres, puszta tért szemlélt, egészen úgy, mint akkor, mielőtt azon még palota épűlt. Először ezt csalódásnak vélte, és törlé szemeit; de most sem látott egyebet, mint látott kezdetben, ámbár az idő tiszta, az ég derült volt, és a reggel bibora, mely a nap tüsténti jövetét hirdeté, minden tárgyakat igen világosan és tisztán mutatott. Mind a két nyiláson jobbra balra nézett, és folyvást semmit sem látott. Álmélkodása oly nagy vala, hogy bizonyos ideig álló helyén bálványnyá lőn, szemeit azon tájra meresztve, hol eddig a palota állott, de hol az többé nem vala található; meg nem fejtheté magának, mint lehessen, hogy ily roppant, fényes palota, mint Aladdiné volt, melyet, mióta engedelmével az felépült, mindennap, sőt még tegnap is látott, egyszerre igy minden nyom nélkül elenyészett. „Én nem csalódom, – szóla önmagához – az épen, és épen csak azon a helyen állott; ha összedőlt volna legalább dőledék halmai mutatkoznának, és ha a föld nyelte volna el, legalább némely nyomait láthatnám.“ Ámbár most meggyőződött, hogy a palota nincs többé, mégis egy kevéssé várt, csak hogy lássa, igazán nem csalódik-e. Végre eltávozott, s minekutána még egyszer hátranézett, ment termébe vissza, s parancsolá, hogy tüstént hiják el a nagyvezért. Azalatt felűlt, – lelkét oly sokféle gondolatok ostromlák, hogy nem vala képes valamit elhatározni.

A nagyvezér a szultánt nem sokáig váratá magára. Oly sietve jött, hogy sem ő, sem szolgái az általmenetelben észre nem vették, hogy Aladdin palotája nincs többé. Magok a kapusok, midőn a palota kapuit megnyitották, sem vevék azt észre.

A nagyvezér igy szólitá meg a szultánt: „Uram, az a sietség, melylyel engem Felséged hivata, azt hagyja gondolnom, hogy valami rendkivülvaló történt, minekutána felséged tudtával van, hogy ma tanácsülés tartatik, következőleg tisztem szerint nem sokára ugy is megjelentem volna.“ „Az, a mi történt, valóban valami rendkivüli, és te magad sem fogod tagadhatni. Mondd meg nekem, hová lett Aladdin palotája?“ – „Aladdin palotája? – válaszolt a nagyvezér álmélólag – én épen most menék el mellette, és ha nem csalódom, helyén láttam állani. Épületek, melyek oly izmosan és tartósan, mint Aladdiné, vannak fölemelve, nem egy könnyen szokják helyöket változtatni.“ „Menj csak ezen terembe és nézz oda – mondá a chalyf – és te nekem más ujságot fogsz majd jelenteni.“

A nagyvezér a nyitott csarnokba ment, és úgy jára mint a szultán. Midőn tökéletesen meggyőződött, hogy Aladdin palotája nem áll többé ott, a hol állott, és annak semmi nyoma nincs, viszont a szultánhoz ment. „Nos láttad Aladdin palotáját?“ Kérdezé ez őt – „Uram – válaszolt a nagyvezér – Felséged emlékezni fog, midőn többször mondám, hogy ez a palota, mely roppant iszonyú gazdagsága által csudálását vonta magára, csupán a varázslat s bűbájolás műve legyen; de Felséged nem hallgata szavamra.“

A szultán, ki azt, a mit a nagyvezér emlékezetébe hozott, nem tagadhatá, nagy dühösségre lobbant, és annál nagyobbra, mivel korábbi hitetlenségét nem vala képes menteni.“ Hol van – kiáltá – ez az ámitó, ez a gonosztevő, hogy fejét lecsapatnom lehessen?“ – „Uram felele a nagyvezér – néhány napok előtt búcsút vett Fölségedtől. Meg kell őt kérdeztetni, hová lett palotája; neki azt tudni kell.“ „Az igen nagy kimélést mutatna részemről – válaszolt a szultán – menj, és parancsold meg harmincz lovagomnak, hogy meglánczolva hozzák előmbe.“ A nagyvezér elméne, a lovagoknak megvivé a szultán parancsát, és kitanitá azoknak vezérét, mikép cselekedjenek, hogy kezökből ki ne szökhessék. A lovagok elmentek, és Aladdint öt vagy hat órányira a várostól föltalálták, midőn épen a vadászatról térne vissza. A lovagok vezére melléje ugratott, és mondá neki, hogy a szultán igen ohajtja őt minél előbb látni, és azért kiküldé őket, hogy ezt hirül adnak, és visszatértében kisérői lennének.

Aladdin nem sejté legkevésbbé is az inditó okot, mely a szultán testőrzőinek ezen osztályát feléje hozta, s ugyanazért visszatérését még inkább sietteté. De midőn mintegy félórányi távolságra volna a várostól, körülvevé őt a lovagcsapat, s annak vezére mint szóvivő ezt mondá: „Aladdin herczeg, fájdalmas érzéssel jelentjük, hogy parancsunk van a szultántól, téged elfogni, és mint országvétkest, szine elébe hozni; kérünk téged egyszersmind, ne vedd rosz néven, és bocsáss meg, midőn kötelességünket teljesitjük.“

Ez a nyilatkoztatás Aladdint, ki magát mindenben ártatlannak érzé, rendkivül meglepte. Kérdezte a vezért, tudná-e, mivel vádoltatnék; de ez azt felelte, hogy erről sem ő sem emberei legkedvesebbet sem tudnak.

Midőn Aladdin látta, hogy szolgái a nagyobb lovagcsapattal meg nem küzdhetnek, sőt, hogy többen már el is hagyták, leszállott lováról, és mondá: „Itt vagyok; teljesitsétek a parancsot, mely adatott nektek. Azt azonban jó lélekismerettel vallhatom, hogy ártatlan vagyok, s hogy nem követtem el semmit olyast, s mi által vagy a szultán személye vagy az ország köz boldogsága megsértetett volna.“ Azonnal egy hosszú láncz vettetett nyaka körül, melylyel egyszersmind derékon megköttetett, úgy, hogy kézeivel többé nem vala szabad. A vezér magát a lovagsereg elébe helyhezé, egy lovag pedig a láncznak végét tartotta, s imigy vezeté – a vezér után lovagolva – Aladdint, ki őt gyalog tartozott követni a városba be.

Midőn a lovagok a külvárosba jövének, az elsők, kik Aladdint lánczon kisértetni látták, egy pillantatig sem kétkedének, hogy fejét veszti. Mivel a nép átaljában szerette és tisztelte őt, tehát nehányan azonnal kardhoz és egyéb fegyverhez nyultak, s azok, kiknek fegyverök nem volt, kövekkel készültek fel, s ugy huzódtak a lovagcsapat után. Némelyek a lovagok közül, kik végsők valának, kezdének megfordulni, azon szándékkal, hogy a gyűlöngőket szétszalaszszák; de az utolsók száma oly igen nőtt, hogy a lovagok jónak találák nyugodtan maradni, s megelégedni sorsukkal, ha a szultán palotáját elérhetik, a nélkül, hogy Aladdin tőlük elragadtassék. Hogy ezt elérniök lehessen, fő gondjuk volt, az utakat és utczákat, a mint keskenyebbek vagy, tágasabbak voltak – széltében elfoglalni, s imigy jövének végre a palota előtti piaczra, hol magokat szoros rendbe állitván, a fegyverkezett nép árját feltarták, mig a vezér s ama lovag, ki Aladdint vezeté, a palotába beléptek; a kapusok pedig utánok a kaput tüstént bezárták védfalul a nép tolongása ellen.

Aladdin a szultán elébe vezettetett, ki őt a nagyvezér társaságában a csarnokon várta. Mihelyt megpillantá, parancsolta a hóhérnak, ki a czélra oda állittatott, hogy fejét csapja le – nem kivánván szine előtt látni, s maga védelmét hallani.

Midőn a hóhér Aladdint hatalmában tudta, levette róla a lánczot, melylyel nyaka és dereka körülövezve volt, és minekutána egy bőrt, mely számtalan elvesztett gonosztevők vérével vala itatva, a földön elteritett volna, arra letérdelni kényteté, s erre bekötözte szemeit. Azután kivonta pallosát, s már készült a halálos csapáshoz – két karjaival súlyirányt nyitván a pallosnak, azt háromszor a levegőben villogtatá, s csak a szultán intésére várt, hogy Aladdin feje leessék.

Ezen pillanatban észrevevé a nagyvezér, hogy a nép, mely a lovagokon erőt vett, s a piaczot ellepte, a palota kőfalait több helyen lábtókkal kezdi megszállni, sőt itt ott zajongó dühhel lerongálni, hogy magának rést nyithasson. Mondá tehát a szultánnak, még mielőtt ez a csapásra jelt adna: „Kérem Felségedet, jól fontolja meg, a mit tenni készül. A nép már a palota falait ostromolja, és ha ide be talál rontani, a következés igen kártékony lehet.“ „Mit? palotámat ostromolni? – válaszolt a szultán – ki meri ezt cselekedni?“ „Uram“ monda a nagyvezér – pillantson csak Felséged palotája falaira, vagy a piaczra, s állitásom igazsága nem lesz kétséges.“

Midőn a szultán a szilaj, tüzes néplázongást megsajditá, ijedelme igen nagy lőn; nyomban parancsolá a hóhérnak, hogy pallosát hüvelyébe tegye, a kötést Aladdin szemeiről oldja le, s bocsássa szabadon. Egyszersmind kényteté poroszlóit a kiáltásra, hogy a szultán Aladdinnak megkegyelmezett, és hogy mindenki térjen békében haza.

Most mindnyájan azok, kik a palota falait megszállották, és tanui voltak annak, a mi történt, szándékoktól elállának. Csak hamar leszálltak a falakról, s megittasodván az örömtől, hogy egy férfiunak, kit szivből szerettek, megmenthették életét, rivalva hirdették ki a körülállóknak; néhány pillanat mulva a szerencsés hir az egész népnél elterjedett, mely a palota előtti piaczon hullámként tolongott, s a poroszlók kiáltása, kik a palotaszegélyről ugyanazt jelenték, mindenkit végképen meggyőzött. A szultán igazságszeretete, melyet Aladdinnak megkegyelmezésében mutatott, lefegyverkezteté a népet, a lázongást eloltá, és lassanként kiki békével tért haza.