Part 3

A hat leány engedelmeskedék és az asztalhoz ülének. De Abu Hasszán csakhamar észrevevé, hogy iránta való tiszteletből nem esznek. Ez alkalmat ada neki arra, hogy maga rakott eléjökbe s igen nyájas kifejezéssel kinálta, sőt erőltette őket az evésre. Kérdé azután őket, mi nevük, s mindegyik kielégité uj vágyát. Neveik ezek valának: Alabastrom nyak, Klárisszáj, Holdvilág, Napfény, Szemlegelő, Szivkéj. Ugyanazon kérdést tevé a hetediknek is, ki a legyezőt tartá s ez felele, hogy Méznád. Azon csinosságok, melyeket mindegyikök monda, mutaták, hogy igen sok elméje van, s nem lehet képzelni, mennyire nevelte ez a chalyfnak felőle jó vélekedését, ki mindent hallott, a mit szólottak.

Látván a szép hölgyek, hogy Abu Hasszán már nem eszik, szóla közülök egyik az asztalnál udvarló heréltekhez: „Az igazhitüek uralkodója a csemegéző terembe akar menni, hozzatok egy mosdómedenczét.“ Egyszersmind fölkelvén mindnyájan az asztaltól, egyik egy aranycsészét veve el a heréltek kezéből, másik egy arany mosdómedenczét, a harmadik egy kendőt. Aztán térdre bocsátkozának Abu Hasszán előtt, ki még ott üle, s odanyujták neki a mosdóvizet. Midőn megmosdott, fölkele, s azon pillanatban fölvoná egy herélt az ajtó kárpitját s kinyitá egy másik terem ajtaját, melybe mennie kellett.

Mezrúr, ki Abu Hasszánt egy pillanatra sem hagyá el, előtte mene s egy terembe vezeté, mely szintoly tágas vala mint az előbbi, de több nagy mesterek különféle festményeivel s mindennemü ércz-diszedényekkel, lábszőnyegekkel, s drága butorokkal egészen más módon volt fölékitve. Ezen teremben más hét karénekesné állott, kik mihelyt Abu Hasszán megjelent, oly zengeményt kezdének. A terem egyébiránt más hét nagy korona gyertyatartóval ékeskedett, s középett az asztal más hét nagy aranycsészével volt megrakva, melyekben az évszak legszebb s válogatottabb gyümölcsei lángoszlopmódra voltak feltornyozva, s körül más hét fiatal leányka állott legyezővel, kik az előbbieket szépségben még fölülmulták.

Az ujdonuj tárgyak Abu Hasszánt még nagyobb csodálkozásra ragadák, ugy hogy megálla, s a bámulásnak és meglepetésnek minden jeleit adta. Végre az asztalhoz mene s minekutána hozzá ült, s a hét leányt egymásután megnézte, nem tudván, melyiknek adja közülök az elsőséget, parancsolá nekik, hogy mindegyik tegye le a legyezőt, üljön le az asztalhoz és egyék vele, mert ugy vélé, a hőség nem oly nagy, hogy szolgálatjukra szüksége volna.

Midőn a szép hölgyek Abu Hasszán jobbjára s baljára leültek, mindenekelőtt azt akará tudni, hogy hivják őket; s megérté, hogy egészen más neveik vannak, mint az előbbi terembeli hét szépnek, s hogy mindegyik név alatt valami lelki vagy szellemi tulajdont jegyez, melylyel egyik a másiktól különbözik. Ez rendkivül tetszett neki, s elmés észrevételekkel jelenté azt ki, melyeket azon alkalommal teve, midőn sorban mindenik csészéből gyümölcsöt osztogatott nekik. A chalyf, ki minden tetteire s szavaira figyelmezett, mind inkább örült rajta, hogy benne oly emberre talált, ki neki mulatságára vál s oly sok alkalmat nyujta, hogy őt egészen kiismerhesse.

Midőn Abu Hasszán minden gyümölcsből, mely a csészékben vala, tetszésére evett volna, fölkele. Mezrur ki nem távozott mellőle, azonnal megindult előre s egy harmadik terembe vezette, mely szintoly pompásan volt felczifrázva, kiékesitve és butorozva, mint a két előbbi.

Abu Hasszán abban más hét hangászkart talála és más hét szépet egy asztal körül, mely hét arany csészével volt megrakva, melyekben a legkülönfélébb szinü és alaku lefőzöttek voltak. Uj bámulással tekintgetvén mindenfelé, közelite az asztalhoz a hét hangászkar kellemes zengése közben, melyek azonnal elhallgatának, mihelyt leült. A hét leányka hasonlólag leült mellé parancsolatjára, s nem kedveskedhetvén nekik ugy, mint az előbbieknek azáltal, hogy maga rakott volna elejökbe, kéré őket, hogy válaszszanak maguk ezen befőzöttekből izlésük szerint. Tudakozá nevüket is, mely különfélesége miatt nem kevésbbé tetszett neki, mint a többi szépeké, s egyszersmind uj tárgyat ada neki velök beszélni, s csinosságokat mondani nekik, melyek azoknak szintannyi örömet okoztak, mint a chalyfnak, ki mindabból, a mit beszéltek, semmit sem szalasztott el.

A nap már végére hanyatlék, midőn Abu Hasszán a negyedik terembe vezettetett. Ez is mint az előbbiek, a legpompásabb és drágább butorokkal volt fölékesitve. Volt benne hét nagy korona-gyertyatartó aranyból, égő viaszgyertyákkal s az egész terem töménytelen sok gyertyával volt fölvilágitva, melyek bámulandó és meglepő hatást okoztak. A három előbbiben semmit sem lehetett ehhez hasonlót látni, mivel nem vala reá szükség. Abu Hasszán továbbá ezen utolsó teremben is, mint a három korábbiban, hét uj hangászkart lele, melyek még kellemesebben éneklettek és játszottak, mint az előbbiek, s még nagyobb vigságot látszottak deriteni. Láta itten hét más leányt is, kik egy asztal körül állottak, mely hét arany csészével volt megrakva, melyekben czukros ostya, mindenféle száritott gyümölcs és más egyéb volt, a mi italra ingerelt. Azonban egyet olyat látta itt Abu Hasszán, a mit a többi termekben nem látott: tudniillik egy táczán hét ezüstpalaczkot tele a legdrágább borral és két gyönyörü mivű kristály-ivópoharat mindenik palaczk mellett.

Mindaddig, tudniillik a három első teremben csupán vizet ivott Abu Hasszán – azon szokáshoz képest, melyet Bagdádban mind a nép között s a felsőbb rendeknél, mind a chalyf udvarában is megtartottak, hol rendszerint csak este isznak bort. Mind azok, kik másképen cselekszenek, dőzsölőknek tartatnak, s fényes nappal nem merik magukat mutatni. Ezen szokás annál dicséretesebb; mivel nappal egész eszére van az embernek szüksége, hogy dolgaihoz láthasson, s mivel ha csupán este isznak bort, fényes nappal soha sem látni a város utczáin ittasokat, kik rendetlenséget okoznának.

Abu Hasszán tehát belépett a negyedik terembe s közelite a táblához. Midőn hozzá ült, sokáig gyönyörüségbe s a hét szép leányka bámulásába merülve maradt, kik körötte állottak, s a kiket még sokkal szebbeknek talált, mint az előbbi terembelieket. Kivánta mindegyiknek nevét tudni. De a hangszerek zaja, s kiváltképen a kézi dobé, melyet minden karnál vertek, nem engedé szóhoz jutni; tapsola tehát tenyerével, hogy jelt adjon a megszünésre; s azonnal mély csend támadt.

Most azon szépet, ki jobbról legközelebb állott hozzá, kézen fogá, maga mellé leülteté, czukros ostyát nyujta neki és kérdezte, hogy hiják? „Igazhitüek uralkodója, – felele a szép, – nevem Gyöngypamat.“ – „Valóban, – felele Abu Hasszán, – nem lehetett volna reád illőbb s becsednek megfelelőbb nevet adni. Azonban anélkül, hogy azt, ki neked e nevet adta, legkissebbé is gáncsolni akarnám, azt találom mégis, hogy szép fogaid a világ minden gyöngyeit, még a legszebb vizüeket is, sokkal fölülmulják. Tehát Gyöngypamat, – folytatá, – mivel már ez a neved, légy oly szives, végy onnan egy poharat s tölts nekem szép kezeddel innom.“

A szép azonnal oda mene a palaczkokhoz, s egy tele pohár borral jött vissza, melyet Abu Hasszánnak a legfinomabb móddal nyujta által. Nagy örömmel vevé ez el s gyengéden tekintvén reá, igy szóla hozzá: „Gyöngypamat, most a te egészségedért iszom, s kérlek, – hogy te is tölts magadnak s igyál az enyémért.“ Az odaszaladt a palaczkokhoz s visszajöve egy pohárral; de minekelőtte ivott volna, egy dalt énekle, mely Hasszánt mind tartalmának ujsága, mind szavának varázsa által, melylyel a hölgy azt éneklé, örömre ragadta.

Minekutána Abu Hasszán ivott, kiválogata holmit a csészékből s egy másiknak nyujtá azon szépek közül, kit szinte leültete maga mellé. Ettől is kérdezé, hogy hiják? Az mint mondá, Hajnalcsillag vala neve. „Szép szemeidnek, – felele ő, – több fényök és tüzök van, mint azon csillagnak, melynek nevét viseled. Jer s tedd nekem azon örömet, igyál velem.“ Ez megtevé és pedig a legcsinosb módon. Hasonlóan bánt a harmadikkal is, kinek Napvilág volt neve, s igy tovább mind a héttel, kik neki a chalyf nagy mulatságára mindnyájan töltöttek inni.

Minekutána Abu Hasszán annyi pohárral ivott, a hány ifju leányka vala ottan, az első közülök a Gyöngypamat oda mene a palaczkokhoz, foga egy poharat, tele tölté borral, nehány csipetet vete bele azon porból, melyet a chalyf tegnap használt, s oda nyujtá Abu Hasszánnak ezen szavakkal: „Igazhitüek uralkodója, kérem felségedet egészségére nézve, fogadja el még e poharat, s ivás előtt hallgasson meg kegyelmesen egy dalt, mely, a mint magamnak hizelkedem, nem fog kedvetlenségére lenni. Még csak ma végeztem be és senki előtt sem éneklettem el.“

„Szivesen megadom e kegyelmet, – monda neki Abu Hasszán, elvévén kezéből a poharat, – s meg lévén győződve, hogy egy ily szép leány, mint te vagy, csak kellemes és elmés dalokat költhet, mint igazhitüek uralkodója parancsolom, hogy azt énekeld el nekem.“ A szép azonnal foga egy lantot, játszék s a hangszer mellett oly helyességgel, kellemmel és kifejezéssel énekelt, hogy Abu Hasszán elejétől fogva mind végig örömben uszott. Oly szépnek találá azt, hogy ujra ismételteté vele s szintannyi gyönyörrel hallgatta, mint először.

Midőn a szép elvégezte, Abu Hasszán érdeme szerint meg akarván őt dicsérni, előbb egy hajtókára kiivá a poharat, azután a leányka felé forditá arczát, hogy vele szóljon, de abban a bevett por által meggátoltatott, mely oly hirtelen hata, hogy száját csupán dadogásra nyithatta föl. Azonnal becsukódtak szemei is, lehajtá fejét az asztalra, mint egy álomba merült, s oly mélyen aludt, mint a mult napon e tájban, midőn a chalyf ugyanazon port adá be neki. E pillanatban egyik a leánykák közül, kik mellette állottak, gondosan felfogá a poharat, melyet kezéből kiejtett. A chalyf, ki ezen egész tréfán nagyobb mulatságot talált, mint reménylette, s ki ez utolsó jelenést is látta szintugy mint az előbbieket, most előjöve rejtekhelyéről, s megjelent a teremben, örvendvén rajta, hogy ötlete oly jól diszlett. Parancsolá először, hogy Abu Hasszánról huzzák le a ruhát, melybe reggel felöltöztették, s a helyett megint azt adják reá, mely a mult napon volt rajta, midőn az őtet kisérő rabszolga a palotába hozta. Egyszersmind hivatván ugyanazon rabszolgát, midőn odament, monda neki: „Nesze fogd ezen embert és vidd vissza csendesen házába szófájára, s elmeneteledkor hadd nyitva az ajtóját.“

A rabszolga fölfogá Abu Hasszánt, kivivé a rejtett ajtón a palotából, s házában, a mint a chalyf parancsolta, letevé és sietve visszatért, hogy számot adjon neki arról, a mit cselekedett. „Abu Hasszán, – szóla erre a chalyf, – azt kivánta, hogy bár csak egy napig lehetne chalyf, hogy a városszakabeli mecset imámját és a négy Seichet vagy öreget, kiknek magukviselete nem tetszik neki, megbüntethesse. Ebben módot szereztem neki, s megelégedhetik vele.“

Abu Hasszán szófáján, melyre a rabszolga letette, másnap fél délig elalvék s nem ébredt föl előbb, mig a por, melyet utolsó poharába vetettek, erejét elvesztette. Ekkor fölveté szemeit, s nem kevéssé ütközött meg, hogy megint szobájában látá magát. „Gyöngypamat, Hajnalcsillag, Klárisszáj, Hajnal, Holdvilág!“ Kiálta hangosan, mindegyiket a palota szépei közül, kik körötte valának, a mennyire emlékezék, nevén szólitván. „Hol vagytok? Jertek ide!“

Abu Hasszán egész erejéből kiáltozott. Az anyja szobájába meghallván őtet, tüstént oda szalada kiáltására, és szobájába lépvén, kérdezé: „Mi bajod édes fiam. Mi talált?“

E szavakra fölemelé Abu Hasszán fejét, s kevélyen és megvetőleg tekintvén anyjára, kérdezé: „Jó asszony, kit hisz te fiadnak?“

„Tégedet! – felele az anyja nagy nyájasan. – Hát Abu Hasszán, nem az én fiam vagy-e te? Az ugyan rendes volna, ha ily rövid idő alatt elfelejtettelek volna.“

„Én a te fiad? Förtelmes vén banya, – felele Abu Hasszán, – nem tudod, mit szólasz, te hazug vagy! Én nem vagyok Abu Hasszán, a kiről beszélsz; én az igazhitüek uralkodója vagyok.“

„Hallgass édes fiam, – folytatá az öreg, – nincs eszed; őrültnek tarthatnának, ha meghallanák.“

„Te magad vagy vén bolond, – felele Abu Hasszán; – de én nem vagyok őrült, a mint állitod. Ujra ismétlem, hogy én az igazhitüek uralkodója s a két világ urának földi helytartója vagyok.“

„Ah kedves fiam! – kiálta az anya. – Lehetséges-e, hogy ily szavakat kell tőled hallanom, melyek ily nagy bolondságodat árulják el? Mi gonosz szellem szállott meg s mondat veled ily beszédeket? Isten kegyelme szálljon reád s szabaditson ki a sátán hatalmából. Te fiam Abu Hasszán vagy, s én anyád vagyok.“

Minekutána mindent mondott volna, a mi csak eszébe jutott, hogy magához téritse, s megmutassa neki, hogy tévelygésben van, igy szóla tovább: „Hát nem látod, hogy ez a szoba, melyben vagy, a tied s nem egy palotabeli szoba, a milyen az igazhitüek uralkodójához illenék, s hogy ezt, a mióta világon vagy, soha sem cserélted el, hanem mindig nálam laktál? Gondolj meg mindent jól, a mit neked mondok, s ne képzelj oly dolgokat, melyek nincsenek s nem is lehetnek. Még egyszer mondom, kedves fiam, gondolkozzál csak róla igazán.“

Abu Hasszán csendesen hallgatá anyjának ezen intéseit, lesüté szemét, kezét fejére támasztá, mint a ki magába tér, hogy annak valóságát, a mit lát és hall, megvizsgálja. „Ugy hiszem; hogy igazad van, – monda néhány pillanat mulva, mint egy mély álomból ébredvén föl, de helyzetét meg nem változtatván; magamnak is ugy tetszik, hogy Abu Hasszán vagyok, s te anyám vagy, és ez az én szobám. Még egyszer mondom, – szóla tovább szemét reá vetvén s mind arra, a mi pillantata elébe akada, – én Abu Hasszán vagyok, nem kételkedem tovább rajta s nem foghatom meg, hogyan verhettem ezen képzeletet fejembe.“

Az anya már valóban azt vélte, hogy fia észháborodásából, melyet ő valamely álomnak tulajdonitott, kigyógyult; sőt már nevetkezni is akart vele rajta és álmát tudakozni, midőn az hirtelen fölüle s reá féloldalt tekintvén, fölkiálta: „Te vén banya, vén boszorkány, nem tudod mit beszélsz; sem én nem vagyok fiad, sem te az én anyám. Te csalatkozol s engem is el akarsz ámitani. Mondom neked, hogy én az igazhitüek uralkodója vagyok s te nem fogod velem az ellenkezőt elhitetni.“

„Kérlek édes fiam, ajánld magadat Istennek és szünjél meg ilyen beszédektől, hogy az ég meg ne büntessen. Majd elmondom mi történt tegnap városszakunkban mecsetünk imámján s a négy seich szomszédinkon. A fenyitő biró elfogatá őket s szeme előtt mindegyikre nem tudom hányat vágatván a bikacsékkel, egy hirnökkel kikiáltatá, hogy ez azoknak büntetése, kik oly dolgokba avatják magokat, melyekhez semmi közök, s kik mesterség gyanánt űzik azt, hogy szomszédaik családait nyugtalanitsák. Végre ezen hirdetéssel meghordoztatá őket a város minden részeiben s megtiltá nekik, hogy soha többé ezen városszakba ne lépjenek.“

Abu Hasszán anyja nem képzelhetvén, hogy fiának azon kalandban, melyet beszéle, valami része lehessen, készakarva forditá a beszédet másra s ezen történet elbeszélését oly eszközül tekinté, mely által őt tévelygéséből kiragadhatja.

De épen ellenkezőleg ütött ki. A helyett, hogy ez azon gondolatot, hogy az igazhitüek uralkodója, eloltotta volna, ezen beszéd arra szolgált, hogy azt újra föléleszsze s még mélyebben képzeletébe nyomja, úgy hogy az teljes bizonysággá vált.

Tehát mihelyt ezen beszédet hallá Abu Hasszán, azonnal felele: „Igy hát én sem fiad, sem Abu Hasszán nem vagyok, hanem valósággal az igazhitüek uralkodója; a szerint a mit magad beszélsz, nem kételkedhetem tovább rajta. Értsd meg tehát, hogy az imám és a négy seich parancsomra szenvedték azon büntetést, melyet mondál és igy én, mondom neked, valósággal igazhitüek uralkodója vagyok; azért szünjél meg azt papolni előttem, hogy ez csupa álom. Én nem alszom, akkor is szintoly ébren valék, mint e pillanatban, midőn veled szólok. Örülök rajta, hogy te is bizonyitod azt, a mit nekem erről a fenyitő biró jelentett, kire a dolgot biztam volt, azaz hogy parancsom pontosan teljesittetett, s annál inkább örülök rajta, mivel ezen imám és a négy seich valóságos képmutatók. Csak azt szeretném tudni, ki hozott engem ide. Azonban istennek hála annyi bizonyos, hogy én valósággal igazhitüek uralkodója vagyok, és semmi ok sem fog meggyőzni az ellenkezőről.

A anya, ki sem nem sejthette, sem csak nem is gondolhatta, miért állitja azt fia oly erősen és bizton, hogy ő az igazhitüek uralkodója, már épen nem kételkedék benne, hogy eszét elvesztette, mivel oly dolgokat hallot tőle, melyek ő előtte hihetleneknek tetszettek, noha Abu Hasszán előtt igen jó alapon látszottak állani. E véleménynyel lévén, igy szóla hozzá: „Kedves fiam! én imádkozom istennek, hogy könyörüljön meg rajtad. Szünjél meg oly beszédektől, melyek minden emberi ész nélkül valók. Térj istenhez s könyörögj neki, hogy bocsásson meg s tegye veled azon kegyelmet, hogy megint okos ember módjára szólhass. Mit mondanának rólad ha igy hallanának beszélni? Nem tudod-e, hogy a falaknak is fülök van?“

A helyett, hogy ezen szép intések Abu Hasszán lelkét lecsillapitották volna, még inkább fölboszantották őtet. Fölcsattana anyja ellen s monda neki: „Banya! már parancsoltam egyszer, hogy hallgass; ha most még egy szót szólsz, fölkelek és ugy bánom veled, hogy egész életedben megérzed. Én chalyf vagyok, az igazhitüek uralkodója, s el kell nekem hinned, ha én mondom.“

A jó asszony látván, hogy fia a helyett hogy eszére térne, mind inkább elveszti azt, most egészen sirásnak és jajgatásnak adá magát, arczát s mellét verdesé, s oly szavakat ejte, melyek fia elmeháborodásán fájdalmát és szomoruságát árulák el.

Abu Hasszán a helyett, hogy lecsendesedett s anyja könyein megilletődött volna, annyira elfeledé magát, hogy az iránta való természeti tiszteletet is félretevé. Fölugrék, botot ragada s fölemelt karral mintegy őrült mene neki. „Átkozott banya, – kiálta őrjöngésében oly hangon, mely anyján kivül akárkit is megijesztett volna; – mondd meg nekem mindjárt, ki vagyok én?“

„Édes fiam, – felele anyja, meg nem ijedvén és szeretettel tekintvén reá; – nem hihetem, hogy az Isten annyira elhagyott volna, hogy szülődet és tennen magadat ne ismerd. Én nem ámitalak, midőn azt mondom, hogy fiam Abu Hasszán vagy, s hogy igen balul tészsz, oly czimet tulajdonitani magadnak, mely csupán a te és én uramat és fejdelmemet Harun Arresyd chalyfot illeti, ki még azonfölül mindkettőnket engem is és téged jótételekkel tetéz, mint azon ajándék bizonyitja, melyet tegnap küldött számomra. Mert tudd meg, hogy Dzsafár nagyvezér tegnap személyesen fáradt ide engem fölkeresni, s egy zsacskóban ezer aranyat ada kezemhez, azt mondván, hogy imádkozzam istenhez az igazhitüek uralkodójáért, ki nekem ez ajándékot küldi; s valjon ezen ajándék nem inkább számodra van-e, mint az enyémre, ki már csak néhány napig élhetek?

E szavaknál nem tartóztathatá magát Abu Hasszán. A chalyf ajándékának közelebbi környülményei, melyeket anyja közlött vele, azt mutaták neki, hogy nem csalatkozik s még inkább elhitették vele, hogy ő valósággal chalyf, mivel hiszen a vezér csak az ő parancsára vitte oda a zsacskót. „Ládd te vén boszorkány! – kiálta; – hát elhiszed-e már, ha azt mondom, hogy én voltam az, ki neked Dzsafár nagyvezértől az ezer aranyat küldöttem, ki csupán a neki adott parancsomat teljesitette? De te a helyett hogy nekem hinnél, csupán ellenmondással s annak megátalkodott állitásával akarsz megzavarni, hogy én fiad vagyok. De nem hagyom tovább büntetlenül gazságodat.“ E szavakat mondván iszonyu dühében oly emberietlen volt, hogy a kezében lévő bottal kegyetlenül megtagolta.

A szegény anya, ki nem hitte, hogy fia a fenyegetődzésről oly hamar verekedésre vetemedjék, a legelső ütésnél elkezde teljes erejéből segitségért kiáltozni. De Abu Hasszán mig a szomszédok oda szaladtak, nem szünt meg azt verni, minden ütésnél ezt kérdezvé: „Hát igazhitüek uralkodója vagyok-e?“ Melyre az anyja mindenkor nagy szivességgel ezt felelé: „Te az én fiam vagy.“

Abu Hasszán dühe egy kicsit csillapodni kezde, midőn a szomszédok szobájába szaladtak. A legelső, ki belépett azonnal közükbe ugrott s kirántván a botot kezéből, monda neki: „Mit csinálsz Abu Hasszán? Hát ennyire kivetkeztél-e eszedből s minden isteni félelemből? Bátorkodott-e valaha egy jó nevelésü gyermek, mint te vagy, kezét anyja ellen fölemelni, s te nem szégyenlesz a tieddel, ki téged oly szivesen szeret, igy bánni?“

Abu Hasszán, ki még habzott dühében, hallgatva nézett arra, ki vele szólt s a többi oda érkezett szomszédokra bizonytalan szemet vetvén, kérdezé: „Kicsoda az az Abu Hasszán a kiről szóltok? Engem értetek-e ezen név alatt?“

E kérdésre a szomszédok egy kissé megütközének. „Hogyan? – viszonza az, ki először szólott; – hát nem akarod ezen asszonyt annak ismerni, ki téged nevelt s kinél azóta mindig laktál, egy szóval, nem akarod anyádnak ismerni?“ – „Te szemtelen vagy, – felele Abu Hasszán; – szintoly kevéssé ismerem őtet, mint téged, s nem is akarom ismerni. Én nem vagyok Abu Hasszán, hanem az igazhitüek uralkodója vagyok, s ha még nem tudjátok, majd megtanittatlak reá a magatok kárával.“

Abu Hasszánnak e beszédére nem kételkedtek többé a szomszédok elmeháborodásáról, s hogy anyját megint ne bánthassa, megragadák minden ellentállása mellett s megkötözék jó erősen karját, kezét és lábát. Noha már most oly állapotban vala, hogy nem egy könnyen árthatott volna, még sem vélték tanácsosnak anyjával egyedül hagyni. Ketten a társaságból eltávoztak, szaporán a bolondok házához mentek, s a fölvigyázónak értésére adták a történetet. Ez a szomszédokkal együtt számos embereitől kisérve lánczokkal, kézbilincsekkel s egy bikacsékkel tüstént oda mene.

Abu Hasszán, ki semmit sem várt kevésbbé ezen rettenetes készületeknél, ezen emberek oda érkeztével minden erejéből erőlködött köteleitől megszabadulni; de a bolondok fölvigyázója vévén a bibacséket, két vagy három kemény csapással a vállára, mindjárt észre hozta. Ezen bánás oly jó hatást tett Abu Hasszánra, hogy mérséklé magát s a bolondok fölvigyázója és emberei azt tehették vele, a mit akartak. Meglánczolák, kezét s lábát bilincsbe tették, s midőn készen valának, kihurczolák házából s a bolondok lakába vezették.

Mihelyt az utczára ért Abu Hasszán, azonnal egy csoport nép fogá körül. Egyik öklözte, másik pofozta, a többiek szidalmazták, ugy bánván vele, mint egy esztelennel, bolonddal és őrülttel.

Mind ezen gonosz bánás mellett is igy szóla: „Nincs nagyság és erő, csak a legfőbb s mindenható Istenben! Engem őrültté akarnak tenni, noha józan észszel birok: én azonban elszenvedem e szégyent s gyalázatot Isten irgalmáért.“

Abu Hasszánt igyen vezették a bolondok házához. Helyet rendeltek neki és egy vas kalitkába zárták. De minekelőtte belecsukták volna, a fölvigyázó, ki az ilyetén erőszakos bánáshoz már egészen neki volt keményedve, avval köszönté, hogy a hátára és vállára valami ötvent vert kegyetlenül bikacsékkel, s három hétnél tovább mindennap ily számu ütlegekkel vendéglé, mindenkor ezt ismételvén: „Térj eszedre s mondd meg, még igazhitüek uralkodója vagy-e?“ „Nincs szükségem jó tanácsodra, – felele Abu Hasszán; – én nem vagyok bolond; de ha azzá lennék, semmi sem ejthetne inkább ezen szerencsétlenségbe, mint ütlegeid, melyekkel rajtam kegyetlenkedel.“

Abu Hasszán anyja azonban rendesen mindennap meglátogatá fiát. Nem tartóztathatá magát a sirástól, midőn őt testben s erőben igy fogyni látá, s szenvedett fájdalmain hallá panaszkodni és sohajtozni. Valóban, válla és háta kékre, zöldre volt verve, s nem tudta, melyik felére forduljon és feküdjék, hogy nyugalmat találjon; ezen utálatos helyen való fogsága alatt több izben le is hámlott a bőre. Anyja vigasztalni akará s kitapogatni, valljon képzelt chalyfi méltósága iránt még mindig oly véleménynyel van-e? de valamikor fölnyitá száját, hogy ezen tárgyat érdekelje, mindenkor boszusan letorkolá, ugy hogy kénytelen vala vele fölhagyni s megátalkodottsága miatt vigasztalatlanul térni haza.