Part 29

A nap épen leáldozék, midőn Aladdin a szellemnek a palota felépitése iránt, a mint azt elméjében kidolgozá, rendeléseket ád vala. A jövő nap hajnalán Aladdin, kit herczegasszonyához való szerelme békén nyugodni nem engedett, alig hogy felkelt, már a szellem is meg jelent s igy szólott hozzá: „Uram, palotád kész; jer, tekintsd meg, kedved szerint van-e.“ Aladdin csak alig jelenté, hogy látni kivánná, s a szellem egy pillanat alatt már oda helyezé. A mit itt Aladdin látott, mind tulhaladá várakozását, és ő nem győzött eléggé csodálkozni. A szellem mindenhová elvezeté, és ő mindenütt gazdagságot, fényt, tisztaságot és ragyogó pompát szemlélt, valának udvarlók és rabszolgák is, mindegyik öltözködve, a mint azt tiszte és szolgálatja kiváná. – Nem felejté el neki a legnevezetesebbet is, ugymint a kincstárt megmutatni, ennek ajtaját a kincstárnok maga nyitá meg. Aladdin itt csudát látott, rakáson hevert a sok arany, felosztva kisebb nagyobb zacskókra, a mint kisebb vagy nagyobb érték azokban foglalkozott, s a zacskók a boltozatig voltak halmozva, és pedig oly szép renddel, hogy a szemnek arra öröm vala nézni. Midőn kijövének, a szellem bizonyossá tevé Aladdint a kincsőr hívségéről. Erre elvezeté őt a ménistállókba, mutatá neki a világ legszebb lovait, s a lovászokat, kik a délczeg állatok táplálása és gondviselése körül ügyeskedtek. Ezután megjárta vele az élés- és szerkamarákat, melyek mindenféle dolgokkal, ugymint tápláló nemekkel, konyhaedénynyel, ékes lószerszámmal és számtalan szükséges holmival tömve valának.

Minekutána Aladdin imigy az egész palotát szobáról szobára, kamaráról kamarára, fölül ugy mint alul s különösen a nagy teremet huszonnégy ablakával körülszemlélte, s abban több gazdagságot és fényt, mint sem valaha reménylhette, talált volna, ekkép szólott a szellemhez: „Szellem, senki sem lehet megelégedettebb nálamnál, és én vajmi igazságtalan volnék, ha legkevesbbé is panaszkodnám. Csupán egy hiányzik még, a miről neked nem tevék emlitést, mivel akkor nem jutott eszembe; akarom, hogy a szultán palotájának kapujától azon szobák ajtajáig, melyek ezen palotában a herczegasszony számára készültek, egy legszebb bársony szőnyeg terittessék ki, ezt pedig azért, hogy midőn ő a szultán palotájából jön, rajta tehesse lépéseit.“ – „Egy szempillantás alatt itt termek, – mondá a szellem. – És alig tünt el, ime az álméló Aladdin teljesitve látja kivánságát, anélkül, hogy tudná, mikép történt légyen. A szellem ujra megjelenék, s visszavivé Aladdint hajlékába, épen, midőn a szultán palotájának kapuja kinyittatnék.

A palotának kapusai, kik a kaput kinyiták, és máskor azon táj felé, merre most Aladdin palotája állott, mindenkor szabad kilátással birtak, igen meglepetének, midőn ezen kilátást elépitve, s onnan a szultán palotájáig egy bársonyszőnyeget hosszan elterülni láttak. Eleinte nem különböztetheték meg, mi legyen, de nőtt álmélkodások, midőn végre Aladdin büszke palotája nyilván szemeik előtt állott. Ezen rendkivüli csodának hire hamar befutotta a szultán udvarát. A nagyvezér, ki a kapu megnyiltával a palotába jöve, ezen ujságon nem kevésbbé bámult, mint egyebek; ő közlé legelébb a szultánnal, de a dolgot ugy festé, mint csupa szemfényvesztést. „Vezér“ – válaszolt a szultán – miért tartod te ezt szemfényvesztésnek? te ugy tudod, valamint én, hogy az ama palota, melyet Aladdin herczeg leányomnak lakásul épittetett, ehhez az engedelmet jelenlétedben nyeré meg tőlem; és lehet-e megütköznünk, hogy azt ily rövid idő alatt készité el, minekutána láttuk emberi dus voltát? Ő minket meglepni kivánt, ő meg akarta mutatni, hogy a készpénz egy naptól a másikig csodákat szülhet. Csak valld meg nekem, hogy szemfényvesztésről ejtett szavaid bizonyos irigy bánatból erednek.“ Mivel azalatt el jött az idő, melyben a tanácsgyülésbe kellett mennie, tehát ezen beszédet tovább nem folytathatá.

Midőn Aladdin hajlékához visszahozatott s a szellemet magától elbocsátá, anyja már akkor felkelt, s épen egyiket azon öltözetek közül vevé magára, melyeket neki Aladdin ajándékozott. Azon idő körül, melyben a szultán a tanácsgyülésből szokott jönni, Aladdin reábirta anyját, hogy a rabasszonyok kiséretében, kiket a szellem előbájolt, költöznék a palota felé. Egyszersmind kérte őt Aladdin, ha látná a szultánt, mondaná neki, hogy ő azért jön, hogy szerencséje legyen alkonyat felé a herczegasszonyt, ha uj palotájához induland, oda elkisérni. – Aladdin anyja elment tehát; mindazáltal, noha ő s az őt kisérő rabnők ugy valának öltözködve, mint szultánnék, mégis a látásra gyülöngő nép kevésbbé számos volt, mivel fátyol fedezé őket, s egy illendő felsőköntös eltakará a gyönyörű, s gazdag ruházatot. A mi Aladdint illeti, ez lóra ült, s minekutána atyai hajlékát odahagyta azon szándékkal, hogy többé vissza nem tér – anélkül, hogy a varázslámpát mint főkincset ott felejtné – palotájához megindult, és pedig szintazon pompával, melylyel a mult napon, jelene meg a szultán előtt.

Mihelyt a szultán palotájának kapusai Aladdin anyját megpillanták, hirül vivék a szultánnak. Erre a hangmüvészi karoknak, melyek dobverőkből, trombitán, sipon és fuvolán játszókból állottak, s a palota csarnokain több részre valának felosztva, tüstént jel adaték, s ime a hangszerek hangozni kezdének, s felséges összezengéssé olvadtak, az egész városnak örömet hirdetvén. A kalmárok boltjaikat szép szőnyegekkel és zöldellő lombokkal ékesiték, s rendeléseket tevének este a város kivilágitására. A mesteremberek odahagyák műhelyeiket, s a nép csoportokban tolongott a nagy piaczra, mely a szultán és Aladdin palotája közt feküvék. Az utolsó közálmélkodást gerjeszte, nem azon nagy különbözés végett, mely a szultán palotájával való összehasonlitásban mutatkozott, hanem csodálkozának, egy ily felséges palotát oly helyen láthatni, hol tegnap még sem talpkő, sem épitményszer nem vala.

Aladdin anyja a palotában nagy tisztelettel fogadtatott, s a heréltek fejétől Badrulbudur herczegasszony szobáiba vezettetett be. Mihelyt a herczegasszony őt meglátá, elébe ment, megölelé, s helyet engede pamlagán; és mig asszonyai őt felöltözteték s a legdrágább gyöngyökkel és kövekkel, melyeket Aladdintól nyert ajándékul, felékesiték, a reggel legizesebb csemegéit adaták elébe. A szultán, a ki jött, hogy minél tovább együtt lehessen leányával, mielőtt ez tőle elszakadna s Aladdin palotájába költöznék, hozzá hasonlólag a becsület különös jeleit mutatta. Aladdin anyja az udvar előtt szinte már többször beszélt a szultánnal, de mindenkor leplezve, – s ma először anélkül. Ámbár esztendeire nézve derekas haladást tőn, mégis arczán sok vonások mutatkoztak, melyekből következtetni lehetett, hogy ifjusága egykor hóditó kellemmel birt. A szultán, ki őt mindenkor csak igen egyszerüen, sőt csaknem pórpongyolán látá ruházkodva, rendkivül csodálkozott, midőn most szintoly gazdag és ékes öltözetben, mint saját leányát a herczegasszonyt, szemlélé. Ez is azon meggyőződésre vezérlette, hogy Aladdinnak minden dolgokban egyenlő tapasztalással, értelemmel és belátással kell birnia.

Midőn az est bekövetkezett, a herczegasszony atyjától bucsút vőn. Ez az elbucsuzás igen érzékeny volt és könyekkel gazdag. Többször megölelték egymást, az ajak néma maradt; végre a herczegasszony kiment szobájából, s mint hölgy az uj lak felé megindult. – Aladdin anyja balról méne, és száz rabnő legékesebb öltözetben követé őt. A zenekarok, melyek Aladdin anyjának elérkezte óta folyvást játszottak, mind egyesültek most, s a kisérő nép előtt menének, utánok száz poroszló lépdelt, és szintannyi fekete herélt, két rendben, elől pedig vezérök. – A szultánnak négyszáz virágzó apródjai nevelék a jelenet diszét, ezek két oldalról kettős sorban huzódtak el, kezökben szövétnekeket tartottak, melyeknek lángfénye a két palota ünneptüzeivel egybefolyván, a napvilág hiányát csodálatos módon pótolá ki.

Ily renddel költözött a herczegasszony a szőnyeggel vont uton Aladdin palotájához, s minél közelebb jöve, annál tisztábban s fentebben vegyült zenekarának játéka ama kar játékával össze, mely Aladdin palotájának csarnokáról alá hallatszék, s ezzel egy kellemes hangbájjá olvadt, mely, bármi különösnek és zavartnak tetszett is, a közörömöt rendkivül nevelé, nem csak a nagy piaczon, mely tömve volt nézőkkel, hanem a két palotában is, az egész városban, s a szomszéd vidéken.

Végre a herczegasszony az uj palotához megérkezett, és Aladdin öröm szárnyain sietett a tornáczhoz, mely a herczegasszony számára készitett szobákba vivé, hogy ott elfogadná őt. Aladdin anyja a herczegasszonyt különös gonddal figyelmezteté fiára, ki az őt környező udvari szolgák között állott, és a herczegasszony őt első látásra oly szépnek találá, hogy egészen megbájoltatott. „Imádandó herczegasszony! – szólitá meg Aladdin, mély tisztelettel üdvözölvén őt, – ha talán oly szerencsétlen vagyok, hogy vakmerőségemért, melylyel ily szeretetreméltó hölgynek s egyszersmind szultánom leányának birtokát áhitám, neheztelésedet vontam magamra, bocsáss meg – okozd szép szemeidet, vádold tündér kellemid hatalmát, ne engem.“ – „Herczegem! – viszonzá a herczegasszony – én engedelmeskedem a szultán mint atyám akaratjának, és nekem elég volt téged látni, hogy egyszersmind mondhassam: én örömmel és szivesen engedelmeskedem.“

Aladdin, kit ezen kedvező szép felelet egészen megbájolt, nem hagyá ily hosszu szokatlan járás után tovább állani a herczegasszonyt, megfogta kezét, s ezt különös nyájassággal csókolván, bevezette őt egy tágas terembe, mely számtalan viaszgyertyáktól vala kivilágitva, s hol a szellem rendelésére fényes vendégség adatott. A tálak vert aranyból voltak, s a legizesebb húsnemekkel megtöltve. A virágos edények, medenczék, poharak, melyek az asztalt gazdagon diszesiték, szinte aranyból voltak és remekei a művészetnek; a többi ékességek is s a teremnek belső díszszabása megfeleltek az egész ragyogó fényének. A herczegasszony, kit ennyi gazdagságnak egy helyre halmozása megigézett, igy szólott Aladdinhoz: „Herczeg, én máskor mindig azt gondolám, hogy e világon nincs semmi szebb, mint atyámnak a szultánnak palotája, de csak e termet is ha megtekintem, látom, hogy csalatkoztam.“

Most Badrulbudur herczegasszony, Aladdin és anyja asztalhoz ülének, és azonnal bájzengésű zene kezdődék, melylyel a legszebb leányajkakról folyó tündérének vegyült, s ez a vendégség végéig szünet nélkül tartott. Az egészen megbájolt herczegasszony kénytelen volt megvallani, hogy atyjának a szultánnak palotájában sohasem hallott ily édes szépet. De ő nem tudta, hogy ezen éneklők mindnyájan tündérek valának, kiket a szellem ehhez maga választott ki.

Végződvén a vacsora, minden asztali készületet gyorsan félreszedetett, s a zenekar helyébe egy sereg tánczos és tánczosné érkezett. Ők az ország szokása szerint mindennemű alakos tánczokat járának. Végre egy ifju és egy leány egyedül tánczolt – mindegyiknek lejtése álmélásig könnyű, diszes és kellemes volt – mindkettő remekét adá a tánczmüvészetnek. Már közelgett az éjfél, midőn Aladdin – a Chinában uralkodó akkori szokás szerint – felkelt, Badrulbudur herczegasszonynak kezét nyujtotta, hogy vele tánczoljon s ezzel a menyekző ünnepét berekeszsze. Mindketten oly szépen tánczoltak, hogy az egész társaság csodálkozásra ragadtatott. A táncz végeztével Aladdin a herczegasszonyt kezén tartá, a bemenének együtt a szobába, melyben a menyekzői éjnek nyugalomsátora készült.

Midőn Aladdin más nap reggel felébredt, eljövének udvarnoki, hogy őt felöltöztessék. Most egy más szinű de nem kevésbbé gazdag és fényes köntöst, mint tegnap a mennyekzői vala, adának reá. Erre paripái közül egyett elővezettetett, reá ült, és körülvétetve számos rabszolgától, kik előtte, utána és kétfelől mellette menének, költözött a szultán palotájába. A szultán szintazon tisztesség jeleivel fogadta, mint legelőször, megölelte, maga mellé ültette a trónuson, és reggelit parancsola hozni. „Uram, – válaszolt Aladdin – kérni bátorkodom felségedet, hogy engem ma ezen kegyelem részvételétől oldozzon fel, én épen esedezni jövök felségednek, ne tagadná meg tőlem ama szép szerencsét, hogy a herczegasszony palotájában ma a nagyvezérrel s udvar főbbjeivel déli vendégem lesz.“ A szultán nagy örömmel fogadá el a meghivást. Felkelt tüstént, és mivel nem messze volt, nem tartá terhének az utat gyalog tenni. Megindult tehát, jobbjáról Aladdin – baljáról a nagyvezér, hátul az udvar főbbjei követék, előtte pedig a poroszlók, s jelesebb házi tisztjei haladtak.

Minél közelebb jöve a szultán Aladdin palotájához, annál inkább csodálá szépségét. Ez a csodálkozás belépésekor még inkább nőtt; minden szobánál, melyet látott, ujabb magasztalásokra buzdult. De midőn most a huszonnégy ablaku terembe, hová Aladdin őket meghivá, feljövének, és ő annak diszbőségét, főképen pedig a legszebb s legnagyobb gyémánt-, rubin- és smaragdkövekkel rakott rostélyablakokat meglátta volna, ugy meglepeték, hogy sokáig kőbálvány gyanánt állott. Minekutána ismét magához tért, igy szólott a mellette álló nagyvezérhez: „Vezér, lehetséges-e, hogy országomban és palotámhoz oly közel egy ily felséges palota állott légyen, melyről én eddig semmit sem tudtam?“ – „Felséged – válaszolt a nagyvezér – talán emlékezni fog, hogy tegnap előtt Aladinnak, midőn őt vejének fogadá, engedelmet adott egy palota épitésére, a királyinak ellenében. Azon nap alkonyatkor még e helyen semmi palota sem volt, és tegnap én valék az első, ki hirül vivém Felségednek, hogy a palota fel van épitve.“ – „Erre igen jól emlékszem – felele a szultán, – de azt nem képzeltem, hogy ez a palota a világ csodája fog lenni. Hol találhatni e széles földön oly épületet, melynek falai kő vagy márvány helyett arany- és ezüströgökből rakattak, s hol az ablakok rostélyozatin gyémántok, rubinok és smaragdok foglalkoznak? Ilyest a világon soha senki sem látott.“

A szultán megtekinté, s csodálá a huszonnégy rostélyablak szépségét. De midőn azokat számba venné, ugy találta, hogy csak huszonhárom bir oly ritka gazdagsággal, és nem kevésbé csodálkozott, hogy a huszonnegyedik készitetlen maradt. „Vezér – felszólalt a szultán, – mert a nagyvezér kötelességnek vevé mellőle nem távozni – „én álmélkodom, hogy ily fényes pompás terem e helytt bevégzetlen maradott.“ – Uram, – felele a nagyvezér – Aladdin nyilván igen szoritva volt, s nem vala ideje ez ablakot a többiekhez hasonlóvá tenni, de elgondolhatni, hogy bir a megkivántató drágakövekkel, s hogy minél elébb munkába véteti.“

Aladdin, ki a szultánt némely parancsok kiadása végett elhagyá, most ismét hozzá jöve. „Fiam – mondá a szultán – ezen palota mindazok között, melyek a világon vannak, legcsodálatraméltóbb; csak egyen bámulok, hogy tudniillik ez egy rostélyablak bevégzetlen maradott. Feledékenységből történt-e ez, vagy gondatlanságból, vagy mivel a műveseknek nem volt idejök egy ily szép emlékén az épitésnek az utolsó munkát megtenniök?“ – „Uram – felele Aladdin – a rostélyablak nem ez okokból maradt ily bevégezetlen, mint azt itt látod, hanem ez készakarva történt, s a művesek világos parancsolatomra nem nyultak hozzá; azt ohajtám tudniillik, hogy felségednek jutna a dicsőség e teremet s palotát bevégeztetni; s könyörgök, ne vegye rosz néven ezen szándékomat, hogy valaha ezen vett kegyelemmel dicsekednem s rá emlékeznem lehessen.“ „Ha te ezt e szándékból cselekedted, – viszonzá a szultán, – ugy én azt igen köszönöm és tüstént adom ahhoz a szükséges parancsokat.“ És valóban hivatá azonnal a drágakőárusokat és a legértelmesebb aranyművészeket, kik fővárosában találkoztak.

A szultán azalatt lejöve a teremből, és Aladdin azon szobába vezeté, melyben Badrulbudur herczegnét a menyekző napján megvendéglette. A herczegné egy pillanattal később érkezett. Két asztal állott készen, legdrágább étkekkel megrakva, s rajtok ivókelyhek tiszta aranyból. A szultán az első asztalhoz ült le, s a herczegnével, Aladdinnal és a nagyvezérrel ebédelt együtt; az udvarnak minden főbbjei a másik asztalnál vendégeltettek meg. A szultán az étkeket igen izeseknek találta, és megvallá, hogy még soha fényesebben s kedvére inkább nem ebédelt; ugyanezt mondá a borról is, mely valóban igen finom és kedves italu volt. A mit tovább még csodála, az négy roppant asztali ékességből állott, melyeken drágakővel kirakott arany palaczkok, csészék és kelyhek valának igéző vegyületben egymásra halmozva. Rendkivüli örömét találta a zenekarokon is, melyek a teremben felosztva valának, mig a trombiták és dobok mérsékes szünetekben kivülről harsogtak.

Midőn a szultán az asztaltól felkelt, jelenték neki, hogy a drágakőárusok és aranyművesek, kik parancsára meghivattak, itt volnának. Ő a huszonnégy ablaku teremhez felméne, és midőn oda felért megmutatta a drágakőárusok és aranymüveseknek, kik őt kisérék, a még készületlen ablakot. „Én hivattalak titeket – szóla hozzájuk, hogy nékem ezen ablakot vegyétek munkába s tegyétek épen oly tökéletes egészszé, mint ama többi. Vizsgáljátok meg azokat, és lássatok hozzá, hogy ez minél előbb a többihez hasonlóvá lehessen.

A drágakőárusok és aranymüvészek igen nagy figyelemmel vizsgálták meg a huszonhárom kész ablakot, és minekutána egymással tanácskoztak, és hosszu számvetések után meghatározták volna, hogy kiki a maga részéről mit nyujthat az ablak tökéletesitésére, viszont megjelentek a szultán előtt, és az udvari drágakövész mint szóvivő ezt mondá: „Uram, mi készen vagyunk minden gonddal és igyekezettel oda dolgozni, hogy felségednek engedelmeskedjünk: azonban mindnyájan, kik itt megjelentünk, sem birunk oly nagy értékű tömérdek drágakővel, mint a mennyi ily nyomos munkához szükséges.“ – „Nekem lesz, – felele erre a szultán – és talán több is, mint szükséges; jertek palotámba, én azokat nektek mind általengedem, válaszszátok ki és használjátok, a mi szükséges leend.

Midőn a szultán palotájába visszatért, előhozatá valamennyi drágakövét, és a drágakőárusok a legnagyobb részét kiszedték, főképen azokból, melyeket Aladdin ajándékozott. Ők az ablak rostélyozatjára forditák mind, anélkül, hogy munkájoknak valami különös sikerét lehetett volna észrevenni; ők ujra meg ujra gyüjtögették a drágaköveket, és egy hónap multával alig végezhették a munkának felét. Végre a szultán valamennyi drágaköveit e czélra forditák azokkal együtt, melyeket a nagyvezér az övéiből adott, hanem minden, a mit evvel tehettek, az volt, hgy az ablak legfeljebb félig vala kész.

Aladdin, a ki jól látta, hogy a szultán hasztalan törekszik az egy rostélyablakot a többihez hasonlóvá tétetni, és hogy minden erőlködése mellett sem vall majd becsületet, hivatá az aranymüveseket, és mondá nekik, hogy ne csak a kezdett munkát hagyják abba, hanem egyszersmind, a mit csak dolgoztak eddig, azt ismét szedjék szét, és hogy a szultánnak minden drága köveit, azokkal együtt, melyeket a nagyvezér kölcsönözött, adják vissza.

A munka, melyen a drágakőárusok és aranymüvesek tovább hat hétnél dolgoztak, nehány óra alatt most ismét semmivé lett. A müvészek erre eltávoztak s Aladdint egyedül hagyták a teremben. Ő elővevé a lámpát, melyet magánál tartott, és dörzsölé. A szellem azonnal megjelent. „Szellem – mondá neki Aladdin – én parancsolám neked, hogy ezen terem huszonnégy ablakjai közül egyet kiépitetlen hagyj, és te ezen parancsomat betöltötted. Most azért hittalak, hogy megmondjam akaratomat, azt, hogy ezen egyet is a többihez hasonlóvá tedd. A szellem eltünt, és Aladdin leszállott a teremből. Midőn nehány pillanat mulva ismét felment, a rostélyablakot ugy lelé, a mint kivánta, egészen hasonlónak a többihez.

Azalatt a drágakőárusok és aranymüvesek eljövének a szultán palotájába, bevezettettek, és a szultán tulajdon szobájában fogadá el őket. Az első drágakövész átadá neki valamennyi drágaköveit, melyeket ismét visszahoztak és igy szólt a többiek nevében: „Felséged tudja, mily sokáig dolgozunk már teljes müvészi erővel a munkán, melyet nekünk tökéletre hozni parancsolt. Mi munkánkban már jól előhaladtunk, midőn Aladdin minket arra kényszeríte, hogy ne csak munkánkkal hagynánk fel, hanem mindent egyszersmind rontsunk el, a mit eddig dolgoztunk, s a drágaköveket Felségednek a nagyvezérével együtt hoznánk vissza.“ A szultán kérdé őket, nem mondotta-e meg Aladdin ennek okát; és midőn ők e kérdésre nemmel feleltek, nyomban parancsolá, hogy egyik paripája vezettessék elő. – A paripa tüstént itt termett, ő felült, és ellovaglott, minden kiséret nélkül – kivévén udvarlói közül nehányat, kik gyalog követték. Ő Aladdin palotájához érkezék, és alant a lépcsőknél, melyek a huszonnégy ablakú teremhez visznek, leszáll lováról. Aladdint egy jellel sem tudósítván ittlétéről, a terembe felmegy, de Aladdin még jókor jöve a szultánt legalább a terem ajtajanál elfogadni.

A szultán Aladdinnak időt sem engedett, hogy nyájas udvarisággal panaszkodjék a végett, hogy ő Felsége neki eltitkolá jövetelét, s így kénytelen lőn tartozó kötelességét elmulasztani, hanem így szólott hozzája: „Fiam, én tenmagadtól jövök meg kérdezni, mi oknál fogva akarsz egy ily szép felséges teremet palotádban tökéletlen hagyni.“

Aladdin előtte eltitkolá igaz okát, azt tudniillik, hogy a szultán nem eléggé gazdag, ily munkát drágaköveivel befejezni. Mindazáltal, hogy megmutassa neki, mennyire múlja felűl e palota itt nem csak az ő, de a világ minden egyéb palotáját, nem lévén képes legkisebb részét is tökéletre hozni, igy válaszolt: „Uram, igaz – te e teremet kiépitetlen karban láttad, de kérlek – tekints most ide, és mondd meg, mi hiányzik.“

A szultán egyenesen az ablakhoz méne, melynek rostélyozatát bevégezetlennek látta, és midőn észrevevé, hogy az már mindenben hasonló a többihez, azt gondola, hogy csalatkozik. Ő nem csak a két oldalon lévő szomszéd ablakokat tekinté meg, hanem rendében, mind a huszonnégyet; és minekutána meggyőződött, hogy a rostélyablak, melyen oly sokáig dolgoztatott, mely a müveseknek annyi napokba kerűlt, tudtával csak nehány órák alatt készűlt légyen el, megölelé Aladdint, megcsókolá két szeme közt homloka térét, és álmélólag így szóla hozzá: „Fiam, mi ember vagy te, hogy ily csodadolgokat és pedig egy pillantásban tudsz véghezvinni? Az egész világon nincs másod, és minél tovább tanullak ismerni, annál csodálatraméltóbbnak talállak téged.“

Aladdin a szultán dicsérő szavait nagy szerénységgel fogadá, és következendőkép válaszolt. „Különös szerencse és dicsőség részemről, felséged kegyelmét és megelégedését birni: igérem is, hogy semmit sem fogok elmulasztani, a mi által e kettőt mind inkább megérdemeljem.“

A szultán azon módon, a mint jöve, tért palotájába vissza, – a nélkül, hogy Aladdin kiséretét elfogadná. Midőn királyi lakába megérkezett, ott találta a nagyvezért, a ki reá várakozott. A szultán, ki még folyvást álmélkodott ama csodán, melynek szemtanúja volt, elbeszélé az egész dolgot oly szavakkal, melyek a ministert nem hagyák kétkedni, hogy az valóban úgy van, de a melyek egyszersmind a nagyvezért azon véleményében megerősíték, hogy Aladdin palotája a bűbájolás műve; oly vélemény, melyet a szultánnak mindjárt kezdetben, midőn a palota létre jött, kinyilatkoztatott. Ő ezen véleményét most előtte ismételni akará. De a szultán szavába vágott, mondván: „Vezér, te már ezt egyszer mondottad nekem, de látom, hogy a leányom és fiad közt meghiúsult házasságot még most sem felejtetted el.“

A nagyvezér látá, hogy a szultán szívét előzetes vélemény bírja; meghagyá tehát ezen vélemény mellett, nehogy vele szóharczba jőjön. A szultán mindennap, ha felkelt, rendesen egy szobába szokott menni, honnan Aladdin palotája vala látható, s napjában is többször oda tért, hogy azt nézhesse és csodálhassa.

Aladdin azonban nem maradt zárkózva palotájában. Ő minden héten többször láttatá a városban magát, erre neki több alkalom szolgált; most e vagy ama mecsetbe jött imádságát végezni, majd néha közben meglátogatta a nagyvezért, a ki igen buzgott meghatározott napokon viszonyos tiszteletére lenni, majd ismét némely udvari nagyokat, kiket gyakortább palotájában megvendégelt, szíves volt saját házaikban meglátogatni. Valahányszor kisétált, két rabszolgája által, kik lova mellett menének, az útczákon és piaczokon, melyeken átlovaglott, telemarokkal szóratá az aranyt a sűrün gyűlöngő nép közé.