Part 27

„Te számot tartottál a szultán szép igéretére; de abból semmi sem lesz.“ Aladdin, kit ezen beszédek igen háboritottak, válaszola: „Kedves anyám, miért ne tartaná meg a szultán szavát?“ – „Még ez este, – folytatá anyja, kel egybe a nagyvezér fia Badrulbudur herczegnével a szultán palotájában.“ Majd elbeszélé neki, mint tudta meg a dolgot s minden egyes körülményt közlött vele oly pontosan, hogy azon már többé nem kétkedhetett.

Ezen hirre elképedt Aladdin, mint ha villám ütötte volna meg. Minden más leveretett volna ezen ijedelem által; de őt valamely titkos féltékenység tiltá tovább is ez állapotban megmaradni. Azonnal a lámpa jutott eszébe, mely neki eddig oly jó szolgálatot tett s anélkül, hogy a szultán, nagyvezér vagy ennek fia ellen hevesen fellobbant volna, csak azt mondá: „Kedves anyám, a nagyvezér fia ma éjjel aligba lesz oly boldog, mint reményli. Mig én egy pillanatra szobámba megyek, készitsd te el addig a vacsorát számunkra.“

Aladdin anyja észrevevé, hogy Aladdin a lámpásnak akarja hasznát venni, hogy ha csak lehet, a nagyvezér fiának Badrulbudur herczegnével leendő egybekelését megakadályozza, s ebben nem is csalatkozott. Aladdin, mihelyt szobájába jutott, csakugyan elővevé a csodalámpát, melyet a szellem legelső feltünése óta anyja szemei elől oda által vitt, megdörzsölé ugyanazon helyen, mint előbb. Pillanat alatt ott termett a szellem s monda:

„Mit kivánsz? kész vagyok szavadat fogadni, mint rabszolgád s rabszolgája mindazoknak, kik a lámpát kezökben tartják, szintugy én, mint a lámpának többi rabszolgái.“

„Hallod-e, – monda Aladdin, – te nekem mindeddig enni hozál, valahányszor arra szükségem volt, most azonban egészen más nyomosságu bizományról van szó. Én a szultántól Badrulbudur herczegnét megkérettem. Megigérte s egyedül három hónapi halasztást kötött ki. De a helyett, hogy szavát állná, ma este összeházasitja még a kikötött idő elmulta előtt a nagyvezér fiával. Épen most tudám meg s a dolog bizonyos. Azt kivánom most tőled, hogy az uj házasokat, mihelyt lefeküdtek, elragadd s ágyastúl ide hozd.“

„Parancsolóm! – viszonza a szellem, – legitten engedelmeskedem. Parancsolsz még valami mást?“

„Most többé semmit,“ monda Aladdin; s azonnal eltünt a szellem.

Aladdin ismét visszament anyjához s vele vacsorált épen oly nyugodtan, mint máskor. Vacsora után vele még egy ideig a herczegasszony menyekzőjéről beszélgetett, mint valamely egészen érdektelen dologról. Azután szobájába ment, hogy anyja háboritlanul lenyugodhassék; maga azonban le nem feküdt, hanem vára a szellem visszajövetét s a neki adott parancsolat teljesitését.

Azalatt a szultán palotájában a legnagyobb pompával megtétettek minden intézetek a herczegné menyekzői ünnepére s az est szertartások s vigadalmak között mult szintén nagy éjig. Midőn mindennek vége lőn, jelt ada a herczegné fő ajtónoka a nagyvezér fiának; ez észrevétlenül eltávozott s ugyanezen tiszt bevezeté őt a herczegné szobáiba, szintén azon teremig, hol a menyekzői ágy vala. Először ő feküdt le, azután a szultánné maga s leánya asszonyainak kiséretében bevezeté a menyasszonyt. Ez a menyasszonyok szokásaként igen vonakodott. Anyja segite neki levetkezni, csaknem erőszakkal az ágyba fekteté, jó éjszakát kivána neki s eltávozék asszonyaival. Az utolsó bezárta az ajtót.

Alig vala az ajtó bezárva, hogy a szellem, hű szolgája a lámpának s pontos teljesitője birtokosai parancsolatának, anélkül, hogy az ifju férjnek a legkisebb szerelmeskedésre időt hagyott volna, mindkettőjök nagy bámulatára, megragadá az ágyat s azt egy pillanat alatt Aladdin szobájába vivé, s ott letette.

„Vedd ezen uj házas ifjut, – szóla Aladdin a szellemnek, – zárd el a titkos terembe s jőj el holnap reggel ismét kevéssel napfölkelte után.“ A szellem azonnal kivevé a nagyvezér fiát egy ümegben ágyából, elvitte a kijelelt helyre, párát lehelvén rá, melyet az tetőtől fogva talpig érzett s melytől egész éjszaka kábultan maradott.

Bármily nagy volt is Aladdinnak a herczegné iránt szerelme, mégis, mihelyt vele egyedül maradott, nem monda hozzá hosszu beszédeket, hanem igen nyájas hangon igy szólt: „Ne félj, imádandó herczegné, itt bátorságban vagy s bármily heves is a szerelem, melyet szépséged s kellemeid iránt érzek, még sem fog soha arra birhatni, hogy azon mély tiszteletnek, melylyel neked tartozom, határain túl menjek. Ha – igy folytatá szavát, – kényszeritve vagyok e végső eszközökhöz nyulni, ugy ez nem oly szándékkal történt, hogy megbántsalak; hanem csak azt akartam akadályozni, hogy egy törvénytelen vetélytárs atyád nekem adott szava ellenére birtokába ne vegyen.“

A herczegné kevéssé hallgatá, a mit ez neki monda: nem is vala képes választ adni. Az ijedség s bámulat, melybe őt e meglepő s váratlan kaland ejtette, oly állapotba tevék, hogy Aladdin belőle csak egy szót sem vehete ki. Aladdin ezután teljesen megelégedve, csendesen elaluvék. Nem ugy volt Badrulbudur herczegnével a dolog. Életében nem tölté még ily szomorun s kellemetlenül az éjet; s ha a helyet s állapotot meggondoljuk, melyben a szellem a nagyvezér fiát hagyá, könnyen elképzelhetjük, hogy az uj férj azt még sokkal kedvetlenebbül töltötte.

Másnap reggel nem kelle Aladdinnak a lámpát dörzsölni, hogy szellemét hija. Eljött az a megrendelt órára s monda Aladdinnak, mig az öltözött:

„Itt vagyok, mit parancsolsz még?“

„Eredj, – monda Aladdin – hozd elő a nagyvezér fiát, fektesd ismét az ágyba s vidd vissza a szultán palotájába, épen azon helyre, honnan elhoztad.“ A szellem most felváltá helyéről a nagyvezér fiát s a menyekzői ágyat pillanat alatt a szultán palotájának azon szobájába vivé vissza, honnan előbb elragadta.

Mindezen közben a szellem sem a herczegnétől, sem a nagyvezér fiától nem láttatott. Irtóztató alakja képes lett volna őket halálra ijeszteni. Még csak a közte s Aladdin közti beszédet sem hallák, egyedül az ágy rendülését s annak egy helyről másra általtételét vették észre. Már is elegendő volt megrémitésökre, a mint könnyen elgondolhatjuk.

A szellem a menyekzői ágyat már ismét helyére állitotta, midőn a szultán a szobába lépe, hogy neki jó reggelt mondjon. A nagyvezér fia, ki a mult éjtől még egészen által volt fázva, s kinek még ideje sem volt a fölmelegülésre, alig hallá, hogy valaki ajtót nyita, azonnal felszökött s az öltöző kamarába ment, melyben előtte való nap levetkezett.

A szultán közelite a herczegné ágyához, megcsókolá a szokás szerint szemöldei között, jó reggelt monda neki; de a mint fejét fölemelé, s leányát figyelmesen megtekintette, azt nagy csodálkozására mély búba merülve találta. A herczegné csak egy szomoru pillanatot vete a szultánra, mely igen nagy bánatosságot vagy nagy elégedetlenséget mutatott. Még néhány szót szóla hozzá a szultán; de látván, hogy belőle semmit ki nem vehet, azt hitte, szeméremből teszi s eltávozék. Azt is gyanitotta mindazáltal, hogy hallgatásának még más rendkivüli oka is lehet. Ez arra birta, hogy azonnal a szultánné szobájába menjen, kinek elmondá az állapotot, melyben a herczegnét találta, s a módot, melylyel őt fogadá, elbeszélte. „Uram, – monda a szultánné, – ez ne idegenitse el fölségedet, egy uj házas sincs, mely menyekzője után reggel ilyféle tartózkodást nem mutatna. Két-három nap mulva máskép leszen. Majd akkor ugy fogadandja atyját, a mint illik. Én most – folytatá – legitten hozzája megyek, s igen kellene csalatkoznom, ha engem is épen ugy fogadna.“

Felöltözvén a szultánné, a herczegné szobáiba ment, ki még akkor föl nem kelt. Közelite ágyához, megcsókolta s reggeli üdvözletét mondá. De mily nagy vala csodálkozása, midőn tőle nemcsak választ nem kapott, hanem közelebbi vizsgálat után rajta igen nagy leveretséget is födöze fel, melyből következteté, hogy rajta valami különösnek kelle történnie. „Édes leányom, – monda a szultánné, – mitől van az, hogy te nyájaskodásimra nem is felelsz? Anyád iránt is ily tetetéssel akarsz-e viseltetni? Örömest hiszem, hogy az eszedbe sem jutott. De akkor másnak kellett rajtad történni. Valld meg szabadon, s ne hagyj tovább ily nyomasztó bizonytalanságban.“

Badrulbudur herczegné hallgatását végre mély sóhajtással szakasztá meg: „Ah tisztelt anyám – igy szólala fel, – bocsáss meg, ha irántad a tartozó tiszteletet elmulasztottam. Lelkem oly élénken el van rendkivüli dolgokkal foglalva, melyek rajtam ez éjjel történtek, hogy bámulásomból s rémülésemből még most sem eszméltem föl, sőt magamat is alig ismerem meg.“ Azután leirá a legelevenebb szinekkel, mindkettőjök lefekvése után mint ragadtatott meg az ágy, s egy pillanat alatt mint tétetett által egy komor, dohos szobába, hol maga férjétől elválasztva maradott, anélkül, hogy tudná, hova lett. Hozzá adá, hogy egy fiatal embert láta ott, ki neki eleinte néhány szót monda, melyeket ő (a herczegné) ijedtében nem érthete; elmondta továbbá, mint adatott ismét vissza férje, s mint vitetett vissza az ágy szintazon hirtelenséggel előbbi helyére. „Ez épen akkor esett, monda tovább, midőn atyám, a szultán szobámba lépett. Talán rosz néven is vette a módot, melylyel a hozzám, általa mutatott becsületet fogadám. De megbocsát, ugy hiszem, ha különös kalandom s azon szánandó állapot, melyben még most is vagyok, tudtára lesznek.“

A szultánné a herczeg kisasszony beszédét csendesen kihallgatá; de épen nem akarta hinni. „Kedves leányom, – monda neki, – igen jól tevéd, hogy e felől atyádnak, a szultánnak, semmit sem szólottál. Óvakozzál erről valakinek csak legkevesbet is szólni; könnyen őrültnek tartanának.“ – „Tiszteletre méltó anyám, – felele a herczegné, – bizonyossá tehetlek, hogy mindezt a legjózanabb észszel mondom. Tudakozódhatol férjemtől, ugyanazt fogja vallani.“ – „Tudakozódni fogok, – viszonzá a szultánné, – de ha ugyanazt mondaná is, a mit te, még sem lennék meggyőződve. Csak kelj föl s vesd ki ezen gondolatokat fejedből. Az valami igen szép lenne, ha te ily képzelődésid miatt a menyekződre rendelt ünnepléseket zavarni akarnád, melyeknek, valamint e palotában, ugy az egész országban még több napokig tartaniok kell. Nem hallod a trombitaszót s a síp, dob s trombita öszhangját? Mindez gyönyörűségre, vidámságra indithatna, s minden képzelődésidet, melyekről imént szóltál, elhajthatná.“ Egyszersmind hivá a szultánné a Badrulbudur herczegné asszonyait, s minekutána azt fölkelésre birta, s látá, hogy öltözni kezd, a szultán szobáiba ment, s annak azt mondá, hogy a herczegnének csakugyan volt valami baja, de már el van háritva. Azután a nagyvezér fiát hivatá, hogy tőle arról, a mit a herczegné mondott, valamit kitanulhasson; de ez, ki magát a szultáni rokonság által végtelenül megbecsülve érezé, elhatározta a dolgot titokban tartani. „Kedves vőm, – monda neki a szultánné, – ugyan valld meg, te is oly képzeletekkel töltéd meg fejedet, mint leányom?“ – „Felséges asszonyom, – válaszolt a nagyvezér fia, – szabad kérdenem, mire czéloz kérdésed?“ – „Ez nekem elég, – felele a szultánné, – nem akarok többet tudni; te okosabb vagy, mint ő.“

A palotában egész nap tartottak a vigadozások; s a szultánné, ki a herczegné mellől soha sem távozott, semmit sem mulata el, a mi örömére lehetett, vagy a mi részvételét a mulatozásokhoz, szinjátékokhoz, melyek tiszteletére tartattak, fölindithatta. De a mult éj története oly nagy behatást tett reá, hogy könnyen észre lehetett venni, hogy egyedül avval foglalatoskodik. A nagyvezér fia nem kevésbbé vala az éjtől, melyet oly roszul töltött, leverve; de nagyravágyása azt titkolnia kényszerité, s a ki őt nem látta, igen boldog férjnek tarthatá.

Aladdin, a ki mindent, a mi az udvarban történt, igen jól tudott, nem kételkedék, hogy az uj házasok mindazon boszantó viszontagság mellett, mely őket a mult éjszaka érte, együtt fognak hálni, s épen nem vala kedve őket békével hagyni. Azért is mihelyt az éj beállt, a lámpához folyamodott. Tüstént megjelenék a szellem, köszönté Aladdint mint előbb, s ajánlá neki szolgálatait. „A nagyvezér fia s Badrulbudur herczegné, – monda Aladdin, – ez éjjel ismét együtt hálnak, eredj most oda, s mihelyt lefeküsznek, hozd ide őket ágyastúl mint tegnap.“

A szellem épen oly hiven s pontosan szolgált Aladdinnak, mint az előbbi napon; a nagyvezér fia épen oly hidegen s roszul tölté az éjet, mint az elsőt, s a herczegnének boszuságára ismét Aladdinnal kellett hálnia, közöttök feküvén a kard. A szellem, Aladdin parancsa következtében, másnap reggel ismét eljöve, fölemelé az uj házasok ágyát s vissza vivé a palota szobájába, a honnan elhozta. A szultán, ki azon elfogadás után, melyet Badrulbudur herczegnénél tegnap reggel talált, nyugtalan vala megtudni, ugy fogadandja-e mint az első éj után, ismét és pedig szintoly jókor szobájába mene, hogy azt megtudja. A nagyvezér fia, ki boszankodott s szégyenlette magát, mint az elsőn, alig hallá meg a szultán jövetelét, sietve fölkelt s az öltöző szobába rohant.

A szultán közelite a herczegné ágyához, jó reggelt monda neki, s ugyanazon nyájaskodása után, mint az előbbiek, igy szólt: „Nos kedves leányom, most is oly rosz kedvü vagy még, mint tegnap?“ A herczegné szintén oly hallgatásban maradott, s a szultán azt vevé észre, hogy lelke még szomorubb s leverettebb mint az első nap. Már most nem kételkedett, hogy rajta valami rendkivülinek kelle történni, s titkolódásán felboszankodva a legnagyobb haraggal s kivont karddal kiáltá: „Leányom, vagy valld meg, mi bajod esett, vagy e pillanatban levágom fejedet.“

A herczegné jobban a megbántódott szultán hangja s fenyegetésétől, mint a meztelen kard láttától megijedve, megszakasztá végre hallgatását, s könyek között monda: „Drága atyám s parancsolóm, bocsáss meg, kérlek, ha fölségedet megbántottam. Reménylem kegyelmed és jóságodtól, hogy haragod helyébe szánakozás fog állani, ha azon szomoru s keserves állapotot, melyben ezen s az egész mult éjen voltam, elbeszéltem.“

E bevezetés után, mely a szultánt valamennyire megengesztelé s meginditá, egész hűséggel elbeszéle mindent, a mi rajta ezen két gonosz éj lefolytában történt, de oly érzékenyül, hogy a szultán rajta igen megszomorkodott. „Ha felséged mondásomon csak legkisebbé kételkedik, megtudakozhatod férjemet, kit adál. Meg vagyok győződve, hogy a dolog valóságát épen ugy fogja bizonyitani mint én.“

A szultán egészen azon bánkodásra ereszkedett, melyet a herczegnében egy ily meglepő kalandnak kelle okoznia. „Kedves leányom, – monda neki, – igen roszul tevéd, hogy nekem egy ily különös történetet mindjárt tegnap el nem beszéltél, melyen én épen oly nagy részt veszek, mint te. Én téged nem oly szándékkal házasitálak meg, hogy boldogtalanná tegyelek, hanem inkább avval, hogy megelégedett légy s mindazon szerencsének birtokába helyezzelek, melyet érdemelsz, s melyet egy oly férjnek, ki hozzád illőnek látszék, karjaiban remélhetél. Távoztasd el elmédből minden szomoru gondolatot a felől, a mit elbeszéltél; azonnal rendelést fogok tenni, hogy ezentul soha oly kellemetlen s kiállhatlan éjszakád ne legyen, mint az előbbiek voltak.“

A szultán, mihelyt szobáiba visszament, elhivatá a nagyvezért: „Vezér, – igy szóla hozzá, – beszéltél már fiaddal, s nem monda neked semmit is?“ Midőn a nagyvezér azt felelte, hogy még azóta nem láthatá, a szultán mindent elbeszélé neki, a mit leányától hallott. „Nem kétlem, – ezt adá hozzá, – hogy leányom valót beszélt, azonban szeretném, ha ezt fiad által is bizonyittatni hallanám; azért menj hozzá, s kérd meg, mi van a dologban.“

A nagyvezér azonnal fiához mene, jelenté neki a mit vele imént a szultán közlött, és rá parancsolt, hogy semmit el ne titkoljon s megmondja, való-e vagy nem? „Nem titkolhatom, atyám, viszonzá fia, hogy mind az a mit a herczegné atyának beszélt, teljes valóság; de ő azon rosz bánást el nem mondhatá, melyet én különösen tapasztalék. Egybekelésem óta két éjet oly szörnyen töltöttem, a mint csak kigondolható s szenvedéseim voltak, melyeknek körülményes s valódi kifejezésére szavaim sincsenek. Azon iszonyodásról itt szólni sem akarok, melyet érzettem, midőn négyszer egymás után az ágy velem fölemelkedett, a nélkül, hogy láthattam, ki emelte föl, s ki vitte egy helyről másra, vagy megfoghattam volna, mint eshetik az meg. Könnyen elgondolhatod szomoru állapotomat, ha mondom, hogy két egész éjszakát állva egy ümögbe valami szűk rekeszben töltöttem, minden távozhatás vagy csak legkisebb mozdulhatás nélkül, ámbár semmi akadályt sem láttam magam előtt, mely attól tartóztathatott volna. Mennyit szenvedtem e mellett, nem kell egyenkint elmondanom. Nem titkolom el előtted, hogy mindez nem tartóztatott, a herczegné, mint feleségem iránt, a szerelem tisztelet s hála minden érzeteivel viseltetnem, melyeket megérdemel; de bizonyomra mondhatom neked, hogy minden becsület s fény ellenére, mely ily házasságból rám háromolna, készebb vagyok meghalni, mint tovább egy ily fényes összeköttetésben élni, ha ezentul is oly kellemetlen bánásmódot kell tapasztalnom, mint az eddigi. Hiszem, a herczegné épen ugy gondolkozik, mint én és könnyen megengedi, hogy elválasztatásunk épen ugy szükséges nyugalmára, mint nyugalmamra nézve. Azért kérlek édes atyám, azon szeretetre, mely felinditá, számomra ily fényes szövetséget kötnöd, bird reá s szultánt, hogy házaságunkat elbomlottnak nyilatkoztassa.“

Bármily nagy volt is a nagyvezérnek vágyása, fiát a szultán vejének láthatnia, mégis ennek erős eltökélése a herczegnétől elválasztatása iránt azt eszközlé, hogy nem látta jónak őt még nehány napi türelemre inteni, hogy elvárja, nem fog-e az alatt e viszontagság megszünni. Azért is elhagyá őtet, hogy a szultánnak megvigye a választ, kit bizonyossá tett, hogy azok szerint, miket fia beszélt, a dolog valóban ugy van. Azt sem várva, hogy a szultán az elválasztásról, melyre igen hajlandónak látszott, szólni kezdjen, maga kéré azon engedelemért, hogy fia a palotából el s haza mehessen, méltatlannak állitá, hogy a herczegné a fia iránti szerelme miatt csak egy pillantatig is oly szörnyű gyötrelemnek kitétessék.

Nem sok fáradságba került a nagyvezérnek kérelme teljesitését megnyernie. A szultán, ki magát ugyanerre határozá el, legottan kiadá a parancsolatot a vigadozások megszüntetésére a palotában, a fő városban, sőt egész országban, hova most ellenparancsokat küldözött; s rövid idő alatt megszüntek minden örvendezések s vigadalmak.

Ezen hirtelen s váratlan változás mindenféle beszédre adott okot. Kérdezték, valjon mi okozhatta ezen kettévágást, s erre nem tudtak magoknak egyebet felelni, mint, hogy a nagyvezért fiastul igen szomoru ábrázattal látták a palotából kijőni s haza menni. Egyedül Aladdin tudta a titkot, s szivében örvendett, a szerencsés kimenetelen, melyről a lámpa használása bizonyossá tette. Midőn tehát bizonyosan megtudta, hogy vágytársa a palotát elhagyta, s hogy a hazasság közte s a herczegné között végkép felbontatott, nem vala többé szükséges a lámpát dörgölni s a szellemet előhíni, hogy annak végrehajtását akadályozza. A legnevezetesebb az volt a dologban, hogy sem a szultán, sem a nagyvezér kik Aladdinról s ajánlatáról régen megfeledkeztek, legkevesebbé sem gondolák, hogy neki e varázsban, mely a herczegné házassága felbomlását eszközlé, valami része lehetett.

Aladdin azonban elvárá a három hónap teljes lefolyását, melyet neki a szultán Badrulbudur herczegnével összekelésére határidőül kiszabott. Minden napot gondosan számlált s midőn eltelének, már más nap az udvarhoz küldé anyját, hogy a szultánt igéretére emlékeztesse.

Aladdin anyja elment az udvarhoz, mint fia meghagyá, s a diváni bemenetelnél épen azon helyre állott, melyen az előtt is szokott állani. A szultán alig vete rá egy pillanatot, azonnal megismeré s ráemlékezék a tett kérelemre s az időre, melyre biztatá. A nagyvezér épen valamit előadott. A szultán félbeszakasztá ezen szavakkal: „vezér, én itt azon jó asszonyt látom, ki nekünk minapában oly szép ajándékot hoza. Hadd jőjön be. Azután is folytathatod beszédedet, ha őt kihallgatom.“ A nagyvezér egy pillantatot vete a diváni bejárás felé s hasonlólag megismeré Aladdin anyját. Azonnal kiálta az ajtón állónak, megmutatá őt neki s parancsolá, hogy közelebb léptesse.

Aladdin anyja közeledék a thrónushoz, hol a fenn álló szokás szerint leborult. A mint fölkele, kérdé a szultán, mit akar? „Uram, – felele, – még egyszer megjelentem felséged thrónusa előtt, hogy Aladdin fiam nevében emlékezetedbe hozzám, hogy a három hónap elhaladott, melyre őt biztatád azon kereset iránt, melyet akkor előadni szerencsém vala.“

A szultán, ki legelőször, hogy az asszonnyal beszélt, s magának ajánlata iránt három hónapi halasztást szabott, azt hitte, hogy épen nem is lesz már többé egy oly házasságról beszéd, melyet leányához, a herczegnéhez nem igen talált illőnek, meggondolván Aladdin anyjának szegénységét s alacsonyságát, ki előtte igen közönséges öltözetben jelent meg. Emlékeztetése mind emellett is néminemű zavarba hozá. Nem tartá jónak azonnal válaszolni, hanem tanácsul szólitá a nagyvezért, s kijelenté neki idegenségét az ellen, hogy leánya egy ismeretlenhez menjen, kinek sorsa, mint gyanitható vala, mélyen alább volt a középszernél.

A nagyvezér nem kételkedett mindazt, a mit efelől gondolt, kifejteni, „Uram, – monda neki, – ugy látszik, csak egy hibázhatatlan eszköz van egy ily helytelen házasitást elháritani, anélkül, hogy Aladdin maga, ha Fölséged előtt ismeretes volna is, a miatt panaszra okot találhatna; tudniillik az, a herczegnére oly nagy-árt tenni ki, hogy az minden gazdaságaiból, bár mily nagyok legyenek is, ki ne telhessék. Ez igen alkalmas eszköz lesz őt ezen merész, mondhatni vakmerő nőkérésről leverni, melyet alkalmasint eléggé meg nem gondolt.“

A szultán javalá a nagyvezér tanácsát. Aladdin anyjához fordult s rövid gondolkodás után igy szóla hozzá: „Jó asszony, szultánnak adott szavát meg kell adnia: azért kész vagyok én is meg állani a magamét s fiadat leányom keze által szerencsésíteni. De minthogy leányomat el nem házasithatom, mig nem tudom, mi hasznai lesznek abból, azért megmondhatod fiadnak, hogy én szavamat teljesitendem, mihelyt nekem negyven nagy arany medenczét küld oly drágaságokkal megtöltve, milyeket te nekem egyszer benyujtottál, és pedig ugyanannyi fekete rabszolga által, kiket más negyven fehér és fiatal rabszolgának, a legszebb termetüeknek, s legdiszesebb ruhában kell vezetniök. Ezek a feltételek, melyek alatt leányomat a herczegnét kész vagyok által adni. Most menj, jó asszony, elvárom válaszát.“

Aladdin anyja még egyszer leborult a thrónus előtt s eltávozott. Utközben nevetett magában fia bolondos gondolatán: „Ugyan hol venné már ő, – igy szóla – negyven nagy medenczét aranyból s oly sok szines üveget belé? Befog-e ismét azon földalatti boltba, mely elván zárva, menni? S hol veszi azután azt a sok rabszolgát, kiket a szultán akar? Eszerint természetesen igen távol esik kivánataitól s alig fog megelégedni követségemmel.“ S miután e gondolatokkal, melyek Aladdinra nézve, minden kilátásait elrontották, haza tért, igy szóla hozzá: „Fiam, tanácsolom, hogy a Badrulbudur herczegnéveli házasságról ne gondolkozzál. A szultán tudniillik igen kegyesen fogadott s ugy hiszem, hogy irántad igen jó gondolkodással van; de a nagyvezér, ha nem csalatkozom, egészen más gondolatokra birta s ezt abból, a mit mondani fogok, épen ugy megitélheted, mint én. Minekutána a szultánnak elébe adtam, hogy a három hónap már elmult, s nevedben megkértem, hogy igéretére emlékezzék, észrevettem, hogy előbb a nagyvezérrel egy ideig igen lassan beszélgetett s csak azután adá nekem a választ, melyet elmondandok.“ Aladdin anyja fiának arról, a mit a szultán mondott, s a föltételekről, melyek alatt a házassághoz megegyezését adja, igen fontos tudósitást tőn s e szavakkal végzé: „Fiam, a szultán válaszodat várja; de köztünk maradjon a szó, – igy folytatá szavát mosolyogva – arra igen soká fog várakozni.“