Part 26

Aladdin anyja a legnagyobb zavarban volt, a mint fiának makacsságát látta, melylyel az bolondos tervénél megmaradott. „Fiam, – mondá még egyszer neki, – én igaz anyád vagyok, s mint igaz, becsületes anyád kész vagyok kedvedért minden okossággal egyezőt, vagyis, a mi hozzám s hozzád illik, megtenni. Ha arra kerülne a dolog, hogy számodra valamelyik szomszéd leányát, ki veled egyenlő vagy nem sokkal főbb rangu, megkérjem, mindent elkövetnék, a mi csak tehetségemben állana. De akkor is valami értékednek, jövedelmednek, vagy tanult mesterségednek kellene lenni, hogy czélodat érhesd. Ha szegények, mint mi, házasulni akarnak, arról kell aggódniok, elélhetnek-e? De te meg nem gondolván alacsony sorsodat s értékedet, a szerencse legmagasbik fokára törekedel, s czélod nem csekélyebb mint házasság urad és parancsolód leányával, kinek csak egy szavába kerül téged elrontani, és semmivé tenni. A mi személyedet s magadat illet, szóba sem hozom; mert azt, ha eszed van, magadnak kell gondolóra venned: egyedül arról kivánok szólani, a mi különösen engem illet. Hogy ötölhetett az a különös gondolat eszedbe, hogy én oda menjek s a szultán leányát számodra megkérjem? Tegyük fel, én birnék elég, nem mondom vakmerőséggel, hanem inkább szemtelenséggel, magamat a szultánnak bemutatni s neki e képtelen kérelmet előadni, kihez kellene folyamodnom, hogy magamat oda bevezettessem? Nem hiszed-e, hogy az első, kit eziránt megszólitanék, bolondnak tartana s hozzám méltatlan módon elutasitana. De tegyük, hogy a szultánhoz is minden baj nélkül bejuthatok, – a mi megeshetik, ha valaki igazságot kér tőle, melyet ő jobbágyainak mindig örömest szolgáltat, vagy kegyelmet, melyet örömest ád, mihelyt látja, hogy azt megérdemeljük, s méltók vagyunk reá – ilyen esetben vagy-e te? s gondolod-e, hogy megérdemled a kegyet, melyet számodra kérnem kellene? Micsoda szolgálatot tettél a szultánnak vagy az országnak, mivel különböztetéd meg magadat? S ha már semmit sem tettél, hogy a kegyelmet megérdemeld, de különben is arra méltó nem vagy, mily orczával tudnék én azért folyamodni? hogy nyithatnám fel csak számat is, hogy a szultánnak ily ajánlatot tegyek? személyének fölsége, s udvara fénye azonnal megnémitanának, ki már reszketék, ha csak elhalt férjemtől, atyádtól kelle is valamit kérnem. S még egy más akadály is van, fiam, mire te nem gondoltál, az tudniillik, hogy a szultán előtt, ha valaki kegyelemért esedezik, nem tanácsos ajándék nélkül megjelenni. Ez ajándékoknak legalább is az a hasznok van, hogy ha a kérelmet akármi okból megtagadja is, a kérőt legalább kihallgatja. S már te mily ajándékot adhatsz neki? De ha birnál is valamivel, a mi egy nagy fejedelem figyelmére méltó volna, milyen arányban fogna kérelmed ajándokoddal állani? Szállj magadba, s gondold meg, hogy olyan után törsz, a mit elérned lehetetlen.“

Aladdin mind azt, a mit anyja, hogy őt szándékáról lebeszélje, előhoza, nyugalommal kihallgatá, s minekutána ellenvetéseit pontról-pontra meggondolta, végre szóra fakadt s mondá: „Megvallom, kedves anyám, nagy vakmerőség tőlem, hogy kivánságaimat oly nagyra merem üzni, s egyszersmind nagy meggondolatlanság, tőled oly hévvel s hirtelenséggel kivánnom, hogy menj el, s a szultánnak házassági ajánlatomat előadd, minekelőtte még módokhoz nyultam volna, melyek neked bemenetelt s kedvező fogadtatást szerezzenek. Ezért bocsánatodat kérem. De szenvedélyemnek, mely megragadott, nagysága mellett nem csodálkozhatol, hogy eleinte mindjárt mindent által nem láttam, a mi nyugalmamnak, melyet keresek, megszerzésére kivántatik. Én Badrulbudur herczegnét sokkal jobban szeretem, mint azt te csak képzelheted is, s még mindig azon szándékomnál maradok, hogy őt nőül veszem. Ez erős eltökéllett akaratom. Egyébiránt köszönöm nyilatkozásodat; ugy tekintem azt mint első lépést, a szerencsés sikernek, melyet reménylyek, közelitésére. Mondod: nem szokás a szultán előtt megjelenni ajándék nélkül, s nekem semmim nincs, mi a szultánhoz méltó volna. A mi az ajándékokat illeti, veled egy vélekedésben vagyok, s megvallom, róla nem gondolkodtam; de ha azt mondod, hogy semmivel sem birok, a mit neki által lehessen adni, ugy te nem hiszed, hogy az, a mit, mint magad is tudod, az elkerülhetlen halálveszedelemből kimenekedvén magammal haza hoztam, elég nagy becsű a szultánnak vele igen kedves ajándékot tenni; arról szólok tudniillik, a mit a két erszényben s övemben hoztam, s a mit mi szines üvegnek gondoltunk: azonban e tévedésem már megszüntetett, s már neked csak meg kell vallanom, kedves anyám, hogy azok megbecsülhetlen értékü drágakövek, melyek csak nagy fejedelmekhez illenek. Megtanultam becsülni értékeiket, midőn a drágakőárusok boltjaiba jártam, s hihetsz szavamnak. Mindazok, melyeket drágakőárusainknál láttam, nem is hasonlithatók a birtokunkbeliekhez, s mégis oly kimondhatatlan nagy áron tartják. Te s én a mieink értékét épen nem is tudjuk. De bármint van a dolog, a mennyire én azon csekély tapasztalásnál fogva, melylyel ebben birok, hozzá érthetek, meg vagyok győződve, hogy az ajándék a szultánnak fölötte kedves lesz. Neked egy porczellán edényed van, mely jókora, s igen helyes alkatu; add elő, hadd lássuk, milyen hatások van a szemre, ha mind bele rakjuk s különböző szineik szerint elrendeljük.“

Aladdin anyja elhozá az edényt, s Aladdin kiszedé a drágaköveket, s a legszebb renddel belé raká. A hatás, melyet világos napnál szineik különfélesége, s fényök, a tüzök által okozának, olynemű vala, hogy anya és fiu csak nem elvakultak belé. Egészen elbámultak, mert eddig csak lámpavilágnál szemlélték. Aladdin ugyan még fájaikon is látta ezeket, hol dicsőséges tekintetüek valának, de még akkor szinte gyermek vala, s a drága köveket játszószernek nézte, s egyedül evégett hozta is el, anélkül, hogy rólok egyéb ismerete lett volna.

Minekutána az ajándék szépségén egyideig gyönyörködtek volna, megszólalt Aladdin. „Kedves anyám, – monda neki, – most már csak nem háritod el magadról a szultánhoz menetelt azon ürügy alatt, hogy neki ajándékot nem vihetsz. Im itt van egy olyan, mely neked igen kedvező fogadtatást eszközöl.“

Noha Aladdin anyja az ajándékot minden szépsége, s becse mellett sem tartá oly nagy becsünek mint fia, még is hivé, hogy ezt a szultán elfogadhatja, s érzette azt is, hogy e részben többé semmi ellenvetést nem lehetne tenni. De minduntalan azon ajánlatra tért, melyet az ajándék kedvezése mellett a szultánnak tennie kellene. S ez neki nagy nyugtalanságot okoza. „Kedves fiam, – mondá neki, – elhiszem, hogy az ajándéknak jó foganatja lesz, s hogy a szultán engem kegyes szemmel nézend. De a mi a kérelmet illeti, melyet elébe kell adnom, érzem, hogy arra nincs erőm, s némultan maradok. S igy nemcsak járásom, hanem az ajándék is, mely, mint mondod, oly rendkivül becses, hiába lesz, s én nagy rémülettel fogok visszajőni, s neked elmondani, hogy reményedben megcsalatkoztál. Már én ezt neked megmondottam, s meglátod, hogy igy lesz. De teszem – igy folytatá szavát – ha én erőt veszek is magamon, hogy kivánságodat teljesitsem, s lesz annyi bátorságom kérelmedet, mint akarad, előadni, a szultán bizonyosan vagy tréfát űz belőlem, vagy méltó haragra gerjed, melynek én s te okvetlenül áldozatai leszünk.“

Aladdin anyja még egyéb okokat is ada elő, hogy, ha csak lehetséges, más gondolatra birja. De Badrulbudur herczegné kellemei sokkal mélyebb benyomást tettek szivére, hogysem tervétől magát el hagyta volna mozditani. Folyvást csak arra kérte anyját, hogy hajtsa végre szándékát. S anyja részint iránta valá szeretetből, részint attól féltében, hogy valami tulságra vetemedik, végre engede fia kivánságának.

S mivel már későn s igy az idő, melyben a palotába menni s magát a szultánnak bemutatni szokás, mára elmult vala, a dolog a jövő napra halasztatott. Az anya és fia a napnak hátralevő részén nem egyébről beszéltek, mint csak arról. S Aladdin, a mi csak eszébe juta, mindent elmonda anyjának, hogy azt szándékában, melyet végre elfogadott, tudniillik: magát a szultánnak bemutatni, még inkább megerősitse. Azonban fiának minden előadásai sem győzheték meg arról, hogy ezen merénye sikerülni fog.

S meg kell vallani, hogy voltak okai azon kételkédni. „Fiam, – monda neki, – ha a szultán oly kegyesen fogad is, mint én azt kedvedért ohajtom, ha az ajánlatot, melyet felőled teszek, nyugalommal végig hallgatja; de e jó fogadás után az talál eszébe jutni, hogy értéked, gazdagságod s birtokaid felől tudakozódjék, – mert azokról mindenek előtt s még előbb mint személyedről fog tudakozódni, – ha, mondom, ezekről kérdezősködik, mit feleljek neki.“

„Kedves anyám, – felele Aladdin, – ne aggódjunk előre azon, a mi talán következni nem fog. Most csak azt várjuk el, mint fogad el s milyen választ ad a szultán? Ha megtörténik, hogy arról, a mit mondasz, tudósitást kiván, majd elgondolom, mit feleljek reá. Oly bizodalommal vagyok, hogy a lámpa, mely által már nehány év óta élősködünk, szükség esetében nem fog cserben hagyni.“

Aladdin anyja arra, mit fia most mondott, semmit sem tuda válaszolni. Meggondolá tudniillik, hogy a lámpa, melyről szól, még nagyobb csodákat is képes véghezvinni, mint eddig, holott csak az élelemrevalót szerezte be nekik. Ez megnyugtatá s minden nehézséget elhárita, mely a fiának igért szolgálattól őt tartóztathatá. Aladdin, ki anyja gondolatit elérté, monda: „Kedves anyám, legalább el ne feledd a dolgot titokban tartani: attól függ az egész szerencsés kimenetel, melyet én s te e dologban várhatunk.“ Ezután elváltak, hogy nyugodni menjenek; de a heves szerelem s a határtalan szerencse nagy tervei, melyek Aladdin lelkét eltöltötték, nem engedék az éjet oly nyugodalmasan tölteni, mint óhajtotta volna. Még virradat előtt fölkelt s fölébreszté anyját, sürgette, hogy legottan felöltözzék s azután a palota kapujához siessen, s mihelyt annak ajtaja megnyittatik, be is menjen s pedig azon pillanatban, midőn a nagyvezér, vezérek s minden egyéb országos tisztviselők a diváni tanácsba mennek, holott a szultán mindenkor személyesen jelen szokott lenni.

Aladdin anyja mindent megtőn, a mit fia kivánt. Elővevé a porczelánedényt, melyben a drágakőajándék vala, s kétszeres gyolcskendőbe takarta, először egy igen finom fehérbe, azután egy kevésbbé finomba, mely utóbbit csúcsainál fogva össze is kötötte, hogy könnyebben vihesse. Végre fiának nagy örömére megindult s utát egyenesen a szultán palotájának vette. A nagyvezér a többi vezérekkel s udvari főemberekkel együtt már bemenének, midőn az ajtóhoz ért. Azok száma, kik a diván előtt kereskedtek, igen nagy volt. Végre megnyittatott s ő is a többivel egész a divánba bejutott. Ez szép, mély és tágas szála volt, melynek csarnoka nagy és pompás vala. Ugy állott meg, hogy a szultánnal, nagyvezérrel s egyéb fő urakkal, kik a divánban jobbra balra ülést foglaltak, épen általellenben volt. Egymás után felszólittatának a felek és pedig oly renddel, mint kérő leveleiket benyujtották, ügyeik előadatának, meghányatának s elitéltetének mindazon pillanatig, melyben szokás szerint a diván bezáratott. Akkor fölkele a szultán, elbocsátá annak tagjait s szobájába ment, hova őt a nagyvezér kisérte. A többi vezérek s tanács tagjai eltávozának. Mindazok, kik oda magányos ügyek miatt folyamodának, hasonlóul cselekedtek, részint megelégedve pereik nyereségeivel, mások elégedetlenül a rájok hozott itélettel, mások végre azon reménynyel, hogy dolguk a jövő ülésben fog eldöntetni.

Aladdin anyja, látván, hogy a szultán fölkelt s eltávozott, igen jól következteté, hogy az nap már nem jelenendik meg, minthogy egyebeket távozni látott. Azért is szintén hazamenetelre határozta magát. Aladdin, ki őt a szultánnak szánt ajándékkal látta visszatérni, nem tudta eleinte, mit gondoljon. Azon aggódtában, hogy talán rosz hirt hozand neki, száját sem tudta felnyitni, hogy megkérdezze, mi hirt hozott. A jó anya, ki még soha csak lábát sem tette a szultán palotájába, s kinek semmi ismerete azokról, mik ott történni szoktak, nem vala, kiragadá őt a nyugtalanságból, a szófára maga mellé vonván s a legnagyobb együgyüséggel ekkép szólván hozzá: „Kedves fiam, láttam a szultánt s meg vagyok győződve, hogy ő is látott engem; de annyira el volt foglalva azokkal, kik vele jobbról balról szóltak, hogy meg kellett sajnálnom, midőn türedelmét s fáradságát láttam, melybe került neki őket kihallgatni. Ez oly sokáig tartott, hogy végre, mint gondolom, bele unt; mert egészen váratlanul fölkelt, eltávozott alkalmas sietséggel, anélkül, hogy azt a sok embert, ki még vele szólni akart, kihallgatta volna. Mindemellett is megörültem rajta; mert már únni kezdtem a várakozást s a hosszas állás miatt rendkivül megfáradtam. Azonban még semmi sincs elrontva. Holnap ismét el fogok menni, a szultán talán nem lesz annyira elfoglalva.“

Bármint föl vala Aladdin szerelemtől gerjedve, mégis eléglenie kellett ezen mentséget s magát türelemmel fölfegyvereznie. Azt legalább gyönyörrel látá, hogy anyja a legnehezebb lépést már megtette, kiállván a szultán tekintetét s reménylé, hogy már most azok példája szerint, kik jelenlétében a szultánnal beszéltek, nem átalandja a rábizottat elmondani, mihelyt a szólhatás kedvező pillanata elkövetkezik.

Másnap hasonlólag elment Aladdin anyja a drágakőajándékkal a szultán udvarába; de járása hiába esett; a diván ajtaját zárva találta s megtudá, hogy csak minden másodnap tartatik tanács, s e szerint holnap ismét el kellene jőnie. E hirt megvivé fiának, kinek türedelmét most kettőztetnie kellett. Még hatszor mene el a kijegyzett napokon s mindig szemközt állt a szultánnal; de épen oly kevés sikerrel, mint először. S talán még százszor is végzés nélkül tér vala meg, ha a szultán, ki őt magával mindig általellenben látta, végre figyelmébe nem vette volna. S ez annyival hihetőbb, mert csak a kik kérőleveleket nyujtának be, léphetének rendben elő, hogy dolgukat elitéltetni lássák, mely esetben Aladdin anyja nem volt.

Ezen nap mondá végre a szultán, midőn az ülés végeztével visszatért, a nagyvezérnek: „Már jó idő óta látok egy asszonyt, mely rendesen mindennap, midőn nyilván ülést tartok, megjelenik s valamit gyolcskendőbe burkolva kezében tart. Az ülés elejétől egész végig állva marad s pedig épen velem szemközt. Nem tudod-e, mit kiván?“

A nagyvezér, ki arról épen oly keveset tuda mint a szultán, nem akart mégis válaszszal adós maradni, és felele: „Uram, felséged talán nem tudja, hogy az asszonyok sokszor a legcsekélyebb dolog miatt is panaszt tesznek. Ez alkalmasint azért jő panaszkodni felségedhez, hogy rosz lisztet adtak el neki, vagy valami csekély igaztalanság történt rajta.“ A szultán azonban e válaszszal meg nem elégedett, hanem monda: „Ha ezen asszony a jövő ülésben ismét megjelenik, el ne feledd őt előhivatni, hogy kihallgassam.“ A nagyvezér semmit sem felelt, hanem megcsókolá a szultán kezét s önfejére tevé, jelül, hogy azt kész volna elveszteni, ha a szultán parancsát nem teljesitendené.

Aladdin anyja már annyira megszoká a szultán előtt a divánban megjelenni, hogy fáradságát semmibe sem vette, csak hogy fiának megbizonyithassa, hogy semmit, a mi rajta áll, el nem mulaszt. Elmene tehát ismét a palotába, s szokás szerint a szultánnak általellenébe állott. A nagyvezér még semmi tárgyat sem ada elő, midőn a szultán Aladdin anyját észrevevé. Szánakozva hosszas türedelmességén, melynek maga is tanuja volt, igy szólt a nagyvezérhez: „Mindenekelőtt, hogy valamikép el ne feledd, ott van ismét az az asszony, kiről tegnap szólék; bocsáttasd be őt; hallgassuk ki legelőször s végezzük el dolgát.“ Azonnal kijegyzé a nagyvezér a főajtónállónak az asszonyt s parancsolá, hogy közelebb vezesse.

A főajtónok Aladdin anyjához mene s inte neki, az asszony egész a thronus lábáig követé őt, hol az elhagyta, hogy helyét a nagyvezér mellett ismét elfoglalja.

Aladdin anyja, ki magát azon sokak példájához tartá, kiket a szultánnal beszélni látott, megilleté homlokával a szőnyeget, mely a thronus lépcsőit takará s e helyzetben marada, mig a szultán fölkelni parancsolá. Fölkelt s a szultán igy szóla hozzá: „Jó asszony, már téged régóta látlak a divánba járni s kezdettől végig a bejövetelnél állani, mondd el, mi hoz ide?“

Aladdin anyja, a mint e szavakat hallá, még egyszer leborult s ismét fölkelvén, monda: „Legfönségesebb uralkodója a kerek földnek, minekelőtte felségednek a rendkivüli s majd hihetetlen dolgot előadjam, mely fönséges széked elé vezet, kérlek, bocsáss meg azon vakmerő, vagy szintén helyesebben mondanám, szemtelen folyamodásért, melyet hozzád tenni szándékozom. Az oly szokatlan, hogy restelem és szégyenlem azt szultánom elébe terjeszteni.“ S hogy neki a kinyilatkozásra teljes szabadságot szerezzen, parancsolá a szultán: minden jelenlévők távozzanak a divánból, egyedül a nagyvezért kivéve. Ezután monda neki, hogy most bizvást beszélhet s magát kimagyarázhatja.

Aladdin anyja nem elégedék meg a szultán jóságával, ki őt a zavarból, hogy egész gyülekezet előtt szóljon, kimentette, hanem haragja elől is bátorságba akarta magát tenni, melytől az előadandó ajánlatnál tartania kellett s melyre épen nem vala elkészülve. „Uram, – igy folytatá szavát, – még azért is bátorkodom fölséged előtt esedezni, hogy kegyelmedről s bocsánatodról bizonyossá tégy azon esetre, ha keresetemet csak legkevésbbé is botránkoztatónak vagy bántónak találnád“ – „Akármi legyen, – viszonzá a szultán, – előre megbocsátok s annak rád nézve semmi rosz következete nem lesz; szólj minden félelem nélkül.“

Miután Aladdin anyja minden óvást megtett, mint oly asszony, ki a szultánnak teendő ajánlat miatt, gondolá, hogy annak haragjától méltán tarthatna, egész hűséggel elmondá előtte, mily alkalommal látta Aladdin Badrulbudur herczegnét, ezen látás mily heves szerelmet gyujta benne, mily nyilatkozásokat tett ez iránt neki (anyjának), s ő mit nem terjeszte mindent elébe, hogy szenvedélyéből kiragadja, melynek épen oly megbántónak kell a szultánra, mint leányára, a herczegnére nézve lennie. „Azonban, – folytatá, – fiam a helyett, hogy ezen intéseket szivére vette s vakmerőségét átlátta volna, megátalkodott s pedig annyira, hogy valami kétségbeeső cselekedettel fenyegetőzött, ha vonakodnám felségedhez jőni s számára a herczegnét megkérni. Mindemellett is sok erőltetésembe került, mig magamat elszántam, hogy ebben akaratját tegyem; azért is még egyszer kérem felségedet, bocsásson meg ne csak nekem, hanem Aladdin fiamnak is, ki azon vakmerő gondolatra vetemedett, hogy ily magas szerződésre törjön.“

A szultán az egész előadást igen nagy kegygyel s szelidséggel hallá, anélkül, hogy haragnak vagy neheztelésnek jeleit adná, vagy csak tréfásan venné is a keresetet.

De minekelőtte a jó asszonynak válaszát adná, kérdé, mi az, mit gyolcskendőbe burkolva magával hozott? Azonnal kivevé az asszony a porczelán edényt, melyet leborulta előtt a thronus lábához tett, kibontá s általadá a szultánnak.

Lehetetlen a szultánnak meglepetését s bámulását leirni, midőn az edényben oly sok becses, tökéletes s igen szembetünő drágakövet láta, s pedig mindeniket oly nagyságut, milyet még soha sem látott. Egy ideig oly nagy csudálkozásban volt, hogy szintén mozdulatlan állott. Midőn végre magához tért, elfogadá Aladdin anyja kezeiből az ajándékot, felfelkiáltván örömében; ah mi szép, mi becses! S minekutána a drága köveket egymás után csodálta, kezébe vette s mindeniket legkitetszőbb tulajdoninál megdicsérte, mutatá a nagyvezérnek az edényt s monda: „Nézd csak s meg fogod vallani, hogy a világon tökéletesebb s drágább már nem lehet.“ A vezér egészen meg volt tőle varázsolva. „No s – folytatá a szultán, – mit mondasz ilyen ajándékhoz? Nem méltó-e leányomhoz s nem adhatom-e ilyen áron annak, a ki megkéreti?“

E szavak a nagyvezért különös nyugtalanságba ejtették. Valamivel ezelőtt tudniillik jelenté a szultán, hogy leányát a herczegnét fiának szándékozik nőül adni. Most attól félt, s nem ok nélkül, hogy a szultán ily gazdag s rendkivüli ajándék által elcsábitva gondolkozását megváltoztathatná. Azért is közeledék a császárhoz s fülébe sugá: „Meg kell vallani, hogy ez ajándék a herczegnéhez méltó; mindazáltal kérem fölségedet, halaszsza el eziránti határozását még három hónapra; reménylem, hogy azalatt fiam, kire ezelőtt szemeidet vetni méltóztatál, képes lesz, még drágább ajándokot bemutatni, mint Aladdin, kit fölséged még nem is ismer.“ A szultán, noha meg vala győződve annak lehetlensége felől, hogy a nagyvezér fia számára valami olyat teremthetne elő, a mivel a herczegnének hasonló becsű ajándékot nyujthatna, még sem mellőzé el őt meghallgatni s neki e kegyelmet megadnia. S most Aladdin anyjához fordult s igy szóla hozzá: „Eredj haza, jó asszony, s mondd meg fiadnak, hogy én az ajánlatot, melyet nevében tettél, elfogadom, de hogy leányomat, a herczegnét, meg nem házasithatom, mig a menyekzői készületekről nem gondoskodtam, ez pedig csak három hónap alatt eshetik meg. Akkor majd ismét eljöhetsz.“

Aladdin anyja annyival nagyobb örömben tért meg, minthogy sorsára nézve eleinte lehetlennek hitte a szultánhoz bemenetelt nyernie s most ezen fölül oly kedvező választ is kapa, mely helyett szégyenitő s elutasitó feleletet várt volt. Két okból gondolá Aladdin anyja beléptekor, hogy jó választ hoz, először, mert korábban tért meg, mint szokott, másodszor, mert arcza vidám, derült vala. „Nos kedves anyám, – monda neki, – szabad remélnem vagy meghaljak búmban?“ Mihelyt fátyolát leveté s melléje a szófára ült, igy szóla hozzá: „Édes fiam, hogy soká bizonytalanságban ne hagyjalak, előre is azt mondom, hogy a halálos gondolatok helyett igen nagy okod van jó reménynyel lenned.“ Beszéde további folyamatában elmondá neki, hogy mindenek előtt nyere bemenetelt, a mi egyszersmind kora hazajöttének is oka, tovább mily óvásokkal élt, hogy a szultánnak, bántalom nélkül a közte s Badrulbudur herczegné közötti házasság ajánlatát megtegye; azután a kedvező feleletet, melyet a szultán tulajdon szájából vőn. Hozzá adá, hogy az ajándék, a mennyire a szultán magaviseletéből kiveheté, mindenek fölött hatalmas benyomást tett lelkére, s az birta a kedvező válaszra, melyet hozott. „Ez annyival kevésbbé kerülte el figyelmemet, minthogy a nagyvezér kevéssel azelőtt valamit fülébe sugott, s féltem, hogy kedvező érzelmeiből, melylyel tán irántad vala, ki fogja zavarni.“

Aladdin e hirek hallatára a halandók legboldogabbikának tartá magát. Megköszönte anyjának mindazon fáradását, melyet e kezdemény elővitelében tett, s melynek sikerülése oly nagy tekintetű vala élte nyugalmára nézve. S noha szenvedélye tárgya iránti tűrtelen vágya mellett a három hónap csaknem örök létnek tetszett, mégis békés várakozásra birta magát, a szultán szavában bizakodván, melyet törhetetlennek hitt. Mig ő nemcsak az órát, napot, hetet, hanem még a pillanatokat is számlálta, eltelék két hónap, midőn anyja egy este lámpagyujtásnál észre vevé, hogy az olaj elfogyott. Elmene tehát, hogy vegyen, s a mint a városba ért, látta, hogy minden ünnepileg föl volt ékesitve. Valóban a boltok a helyett, hogy bezárattak volna, nyitva voltak; fölékesittetének lombokkal s készület tétetett ünnepi világitásokhoz. Mindenik törekedék ebben pompával s fénynyel a másikat fölül haladni, hogy buzgóságát bebizonyitsa. Általában minden örömet s vidámságot mutatott. Még az utczák is tele voltak tisztöltözetű udvari emberekkel, kik gazdagon ékesitett lovakon ültek s nagyszámu szolgákkal, kik szüntelen jöttek mentek, valának körülvéve. Aladdin anyja kérdezé a kalmárt, kitől az olajt vette, mit jelent mindezen készület? „Honnan való vagy, jó asszony? – válaszola ez. – Nem tudod, hogy ma estére a nagyvezér fia a szultán leányával, Badrulbudur herczegnével menyekzőjét tartja? Ezennel vissza fog a fürdőből jőni, s az udvari tisztek, kiket látsz, épen most gyülekeznek, hogy kiséretül a palotáig kövessék, hol a menyekző tartatni fog.“

Aladdin anyja nem kivánt többet hallani. Oly sietve ment haza, hogy lakába léptekor alig piheghetett. Ott találá fiát, kinek semmi sem vala váratlanabb, mint a rosz hir, melyet neki hozott. „Kedves fiam, – igy kiálta fel, – rád nézve minden el van veszve!“