Part 25

Aladdin, ki a földalatti helyen, hova temetve volt, nem nyughatott, egész éjszaka igen mélyen aludt, s más nap reggel már jól későn ébrede fel. Fölkelt s az első, mit anyjának monda, az volt, hogy éhes s hogy neki nagyobb gyönyörüséget nem szerezhetne, mintha ennie ad. „Ah édes fiam, viszonzá anyja, csak egy darab kenyerem sincs, melyet neked adnék; mert azon kevés eleséget, mely itthon volt, tegnap este mind megetted; de türtesd magadat egy kis ideig, ezennel fogok valamit hozni. Egy kis gyapotom van, melyet megfontam, s melyet el fogok adni, hogy neked kenyeret s valami ebédrevalót vehessek.“ – Kedves anyám, felele Aladdin, csak tedd te el gyapotodat máskorra s add ide a lámpát melyet tegnap hoztam. Majd elviszem s eladom s a pénz, melyet érte kapok, ugy hiszem, reggelire, ebédre s talán vacsorára is elég lesz.“

Anyja előhozta a lámpát s monda: „Itt van, de igen mocskos; ha csak egy kissé meg lesz is tisztogatva, mindjárt többet ér.“ Azután vizet vett s finom homokot, hogy megfényesitse. De alig kezdte a lámpát dörgölni, midőn fia jelenlétében hirtelen egy irtóztató szellem fölemelkedett, neki magát megmutatá s mennydörgő szózattal ezeket mondotta:

„Mit kivánsz? kész vagyok szolgálatodra, mint rabszolgád s rabszolgája mind azoknak, kiknél a lámpa van, ugy én, mint szintén a lámpa többi rabszolgái.“

Aladdin anyja nem vala képes válaszolni. Szeme ki nem állhatá a szellem utálatos s iszonyu termetét s ijedelme az első szavaknál, melyeket az szólt, oly nagy vala, hogy legott ájulásba esett.

Aladdin, ki már az üregben ily jelenést látott, megragadá, anélkül, hogy sokáig eszmélkedett volna, a lámpát s anyja hallgatásának ideje alatt felele biztos hangon: „Éhes vagyok, hozz valamit enni.“ A szellem eltünék s egy pillanat mulva ismét előtermett, egy nagy ezüstmedenczével megterhelve, melyet fején hoza, tizenkét szintén ezüst födött tállal, melyek a legizletesb étkekkel valának teli, és hat hófehérségű kenyérrel, két palaczk igen finom borral, két ezüst csészével kezében. Mindezeket a szófára tevé s tüstént eltünék.

Ez oly hirtelen történt, hogy Aladdin anyja még nem érze fel ájulatából, midőn a szellem másodszor megjelent. Aladdin, ki anyját, noha sikeretlenül, hideg vizzel már meghinté, ugyanezt ismételni akará; de vagy azért, hogy elrémült lelke már ismét erőt vőn, vagy talán a szellem által hozott ételszag is segité, azonnal magához tért. „Kedves anyám, monda Aladdin, ne tarts semmitől. Kelj fel és egyél. Ez által megerősödhetel s magam is lecsillapithatom nagy éhségemet. Ily jó ételeket ne hagyjunk mi meghülni, hanem együnk.“

Aladdin anyja elámult, a mint a nagy medenczét, a tizenkét tálat, a hat kenyeret, két palaczk bort s két csészét megpillantá s a drágalátos illatot szivá, mely a tálakból emelkedett. „Fiam, monda Aladdinnak, honnan e bőség s kinek köszönünk ily gazdag ajándékot. A szultán meghallotta talán nyomoruságunkat s szánakozott rajtunk?“ – „Kedves anyám, válaszolt Aladdin, most asztalhoz ülünk s eszünk s neked arra épen olyan szükséged van, mint nekem. Kérdésedre azonban felelni fogok majd, ha reggeliztünk. Asztalhoz ültek s ettek annyival is nagyobb étvágygyal, minthogy sem az anya, sem a fiu nem ültek még ily jól rakott asztalnál.“

Evésközben nem győzte Aladdin anyja a medenczét s a tálakat nézni és csodálkozni, noha nem tudta bizonyosan, ezüstből vannak-e vagy más érczből, oly kevéssé vala ily dolgokhoz szokva. Valójában csak az ujság volt, mely oly csodálkozásra inditotta s fiának sem volt e drága jószágok becséről több ismerete, mint neki.

Aladdin s anyja, kik csak valamely egyszerű reggelizést szándékoztak tenni, még délben is asztalnál ültek. A jeles étkek még inkább ingerlék étvágyaikat s mivel még melegek voltak, gondolák, nem tesznek balul, ha nem kétszer lakoznak, hanem inkább mindakét ebédet egyszerre költik el. Elvégezvén mindakét lakozást, még annyi maradott, hogy nemcsak vacsora, hanem még a jövő napra két lakozás is kitelt belőle.

Aladdin anyja leszedvén az asztalt s a hust, mely illetlen maradott, eltevén, fia mellé ült a szófára, s igy szóla: „Aladdin, várom tőled, hogy a felől kielégitsd tudvágyamat, a mi felől tudósitást igértél.“ Aladdin elbeszélte, a mi közte s a szellem között anyjának ájulása alatt történt.

Anyja igen csodálkozott fia beszédén s a szellem megjelenésén. „De fiam, – viszonzá neki, – mit akarsz te avval mondani? mióta élek, senkitől sem hallottam, hogy valaha lelket látott volna. Mily vakeset által jött most ez az utálatos szellem épen énelőmbe? Miért fordult hozzám s nem hozzád, kinek már a kincsüregben is megjelent.“

„Kedves anyám, – felele Aladdin, – a lélek, mely neked megjelent, nem az, mely nekem jelent meg. Hasonlitanak ugyan valamennyire óriási nagyságukkal egymáshoz, de ruhára, arczulatra igen különbözők s külön uraik is vannak. Ha emlékezel, az, kit én láttam, a gyűrű szolgájának nevezé magát, mely ujjamon van, s kit te láttál, a lámpa szolgájának nevezé magát, mely kezedben volt. De nem hiszem, hogy hallhattad volna, mert mindjárt elájultál, mikor beszélni kezdett.“

„Hogy hogy? s hát a lámpa az oka, hogy e förtelmes szellem inkább hozzám, mint hozzád fordult? Ah édes fiam, ugy takaritsd el szemeim elől s rejtsd a hová tetszik; illetni sem akarom többé. Miattam vesd vagy add el inkább, mint hogy érintése miatt szörnyet haljak. Ha szavamnak engedsz, meg a gyűrűt is elveted magadtól. Nem kell a szellemekkel közlekedni, gonoszok ők, mint már prófétánk is mondá.“

„Engedelmeddel, édes anyám, – felele Aladdin, – most már óvakodni fogok azt tennem, mit imént akartam, tudniillik a lámpát eladni, mely nekem s neked annyi hasznot hozand. Valamint én, te is könnyen elgondolhatod, hogy ál, gonosz nagybátyám nem ok nélkül fáradozott s indult oly hosszu s terhes utra, hogy a csodalámpát birtokába keritse, melyet ő minden aranynál s ezüstnél többre becsült, a mi, mint ő bizonyosan tudta, a három teremben volt, s melyet épen ugy, mint leirta, magam is láttam. Sokkal jobban ismerte ő becsét s értékét ezen lámpának, hogysem azon gazdag kincsből csak valamit is kivánt volna. S mivel már titkos erejét véletlenül felfödöztük, a lehető legjobb hasznát venni is fogjuk, anélkül, hogy szomszédink irigységét s haragját magunkra lázitanók. Azonban majd elviszem szemeid elől, s oly helyre dugom, hol, ha szükségem lesz rá, megtalálhatom, mivel már oly nagyon félsz a szellemektől. A mi a gyűrűt illeti, épen oly kevéssé kivánom elhajitani, mert nélküle többé nem láttál volna, sőt talán nem is élnék már. S csak meg kell engedned, hogy megtartsam, s mindig ujjamon viseljem. Ki tudja, micsoda veszedelmem akadhat még, melyet előre nem láthatunk, s melyből ez akkor kimenthet.“ Mivel Aladdin ezen észrevétele helyesnek látszék, anyja nem volt ellene. „Édes fiam, – igy szóla hozzá, – ugy tehetsz, mint tetszik. Részemről szellemekkel közlekedni nem akarok. Ezennel azt is kinyilatkoztatom, hogy kezemet ártatlanságomban megmosom s e felől veled szót sem szólok többé.“

Másnap vacsora után már semmi sem volt azon szép eledelekből, melyeket a lélek hozott. Aladdin, ki nem akart addig várni, mig megehül, másnap reggel köntöse alá vett egy ezüst tálat s kiment, hogy eladja. Utközben egy zsidóval találkozott, kit félrehítt s kérdezé, nem akarná-e megvenni?

A zsidó, ki ravasz s fortélyos ember volt, vevé a tálat, megvizsgálta s látván, hogy tiszta ezüst, kérdé Aladdint, mennyire tartja. Aladdin, ki értékét épen nem tudta és soha effélével nem kereskedett, megelégedék azt felelni, hogy ő (a zsidó) legjobban fogja tudni, mit érhet egy ily tál, s hogy ebben egészen emberségére bizza magát. A zsidó Aladdin nyiltszivűsége által zavarba hozatott. Azon kétkedésében, vajjon Aladdin ismeri-e a tál anyagát s becsét, kivona gyüszüjéből egy aranyat, mely értékének mintegy hatvankettedik részét teheté, s megkinálá vele. Aladdin nagy mohón kapá az aranyat s oly sietve távozott el, hogy a zsidó a tömérdek nyereséggel, melyet e vételnél tett, meg nem elégedvén, igen bánta, hogy Aladdinnak az eladandó jószág becse felőli tudatlanságát mindjárt fel nem találta s még kevesebbet nem igért. Már készülőben volt az ifju ember után futni s megkisérteni, nem kaphatna-e még valamit az aranyból vissza; de Aladdin oly sebesen futott s már annyira elhaladott, hogy nehezen érhette volna utól.

Hazafelé mentében egy sütőboltnál megállott Aladdin s kenyeret vásárolt, s azt az aranynyal mindjárt ki is fizette, melyet neki a sütő felválta. Haza jutván, a többi pénzt anyjának adta, ki is legott a piaczra ment, hogy azon több napi eleséget vegyen.

Igy folytaták életmódjukat, azaz Aladdin eladta a zsidónak mind a tizenkét tálat egymásután, a mint pénzre volt szükségök. A zsidó, ki az első tálért egy aranyt adott, a többiért nem mert kevesebbet igérni, félvén egy ily hasznos keréskedést elveszteni; azért is valamennyit egy áron fizette. Az utolsó tál ára elfogyván, Aladdin a nagy medenczéhez folyamodott, mely maga tiz oly nehéz volt, mint mindenik tál. Szokott vevőjéhez akará vinni, de azt nehézsége nem engedé. Föl kelle tehát a zsidót keresnie, kit anyja házához vezete; s ez, a medencze súlyát megitélvén, nyomban kifizette érte a tiz aranyat, melylyel Aladdin meg is elégedék.

Mig a tiz aranyban tartott, mind azt a ház napi költségeire forditották. Aladdin, ámbár heverő élethez volt szokva, még sem játszott már az afrikai varázslóval volt kalandja óta gyermekekkel, hanem idejét sétálgatással tölté s oly személyek társaságával, kikkel megismerkedett. Gyakran megállott a kalmárok boltjainál is s hallgatá a tekintetes férfiak beszédét, kik ott egy pillanatig mulatának, vagy pedig ott néha összejövetel végett megjelenének. S ezen beszédekből koronkint némi világismeretet szerze magának.

A tiz arany is elfogyván, Aladdin a lámpához folyamodott. Kezébe vette, fölkeresé a helyet, hol anyja illeté, s mihelyt azt a homok által hagyott nyomok után megtalálta, elkezdé épen ugy dörgölni, mint anyja teve. Tüstént előtünt ugyanazon szellem, mely már egyszer megjelent, de minthogy Aladdin a lámpát szelidebben dörzsölé mint anyja, lágyabb hangon szólala meg:

„Mit kivánsz? kész vagyok szavadat fogadni mint rabszolgád s rabszolgája mindazoknak, kik a lámpát kezökben tartják, ugy én, mint szinte a lámpának többi rabszolgái.“

Aladdin monda neki: „Éhes vagyok, hozz valamit enni.“ Az óriás eltünt s egy pillanat mulva ismét megjelent ugyanoly asztali edényekkel mint először, letevé a szófára s eltünék.

Aladdin anyja, mihelyt fia szándékát gyanitá, valami ürügy alatt elment a háztól, hogy a szellem feltünténél jelen ne legyen. Nemsokára hazatért, s midőn az asztalt s pohárszéket ily gazdagon megrakva látá, ismét majd annyira elbámult a lámpa csudálatos erején mint először. Aladdin anyjával asztalhoz ült, s lakozásuk után még annyi maradott, hogy a két következő napon bőven beérheték vele.

Mihelyt Aladdin látá, hogy otthon már megint sem pénz, sem kenyér, sem eleség nincs, ismét egy ezüst tálat veve s ment keresni a zsidót, hogy eladja. Utjában egy aranymüves boltja előtt ment el, ki egy tisztes ősz s igen becsületes ember vala. Az aranymüves látá őt, megszólita s kérte, menne be hozzá. „Fiam, – monda ekkor neki, – én már több izben láttalak téged épen igy megterhelve előttem elmenni, a zsidót fölkeresni s azután üresen visszatérni. Azon gondolatom ötlék, hogy a mit viszesz, neki azt mindenkor eladod. De te talán nem tudod, hogy ezen zsidó csaló s talán nagyobb csaló valamennyi zsidónál, s hogy a ki ismeri, egy sem kiván vele alkuba bocsátkozni. Egyébiránt azt csak javadért mondom. Ha megmutatod, a mit most viszesz, hiven kifizetem értékét, a mennyire birom, ha nekem tetszeni fog; ha nem, legalább más kalmárokhoz utasitlak, kik meg nem csalandanak.“

A remény, hogy még több pénzt kaphat a tálért, arra birá Aladdint, hogy azt köntöse alól kihuzta s megmutatá az aranymüvesnek. Az öreg ember, ki legott megismeré, hogy a tál a legfinomabb ezüstből van, kérdé Aladdint: adott-e már el ilyet a zsidónak s az mit fizetett érte. Aladdin nyiltan megvallá, hogy ilyet már tizenkettőt adott el, s a zsidótól mindenikért egy aranyat kapott. „Oh a gazember!“ kiálta az aranymüves. „Fiam, – folytatá azután, – a mi megesett, megesett, arra többé nem kell gondolni, de ha megtudod, tálad, mely a legfinomabb ezüstből van, a mit csak valaha feldolgozunk, mennyit ér, általlátandod, mennyire vagy a zsidótól megcsalva.“

Az aranymüves fogá a mérleget, megméré a tálat s minekutána Aladdinnak megmagyarázta volna, mi egy lat ezüst, mennyit ér s annak alosztályait foghatólag megmutatá neki, hogy az ezüsttál súlya szerint hetvenkét darab aranyat ér, melyet neki mindjárt le is olvasott. „Itt van, – monda, – teljes értéke táladnak. Ha csak legkisebb kétséged van is, tetszésed szerint akármelyik itteni aranymüvest megkérdezheted, s ha azt mondja, hogy többet ér, két árát adom. Mi az ezüstön, melyet igy veszünk, nem nyerünk egyebet a munkánál s alaknál, s avval egy zsidó, még a legbecsületesebb sem elégszik meg.“

Aladdin megköszöné az aranymüvesnek a jó tanácsot, melyet ada, s melyből már is ennyi hasznot vőn. Ennek következtében egyedül hozzá folyamodott a tálak eladásában, valamint a medenczéében is, melynek ára neki súlya szerint fizetteték le. Ámbár Aladdin s anyja a lámpában egy kifogyhatatlan kincset birtak, mégis folyvást ugyanoly mértékletesen éltek, mint azelőtt, kivévén a mit Aladdin illendő mulatságára s a kis gazdaság körüli egyéb szükségökre forditott. Anyja ellenben ruhájára egyedül abból költött, a mit gyapotfonással szerzett. Elgondolhatni, mily sokáig tarthatott egy ily rendes életmód mellett a pénz, melyet Aladdin az aranymüvestől a tizenkét tálért s medenczéért kapott. Igy éltek több esztendeig a lámpa segedelméből, melyet Aladdin koronkint megdörzsöle.

Ez időközben Aladdin, ki el nem mulatá a nagy kalmárok boltaiban tekintetes férfiak összejövetelein, kik arany, ezüst, selyem-szövetekkel, a legfinomabb fátyolkendőkkel s drága-kövekkel kereskedének, szorgalmasan megjelenni s néha a becsülgetésekben maga is részt venni, tökéletesen kimivelé magát s koronkint felvevé a finom világ fiainak minden szokásait. A drágakő-árusoknál szünteték meg azon csalódása is, mintha az általlátszó gyümölcsök, melyeket ama földalatti kertben szakaszta, szines üvegből volnának; ott megtudá, hogy azok igen nagy értékű drágakövek. Azáltal tudniillik, hogy ezen boltokban mindenféle drágakövet eladatni láta, megtanulta azokat értékök szerint ismerni s becsülni. S mivel sehol sem láta a magáéihoz akár szépségre akár nagyságra hasonlót, igen általlátá, hogy a vélt üvegdarabok helyett, melyeket kicsinységeknek tarta, megbecsülhetlen kincscsel bir. Azonban oly okos vala, hogy arról senkinek sem szólt, még anyjának sem, s ezen hallgatásnak köszönheté azon magas szerencsét, melyre mint látandjuk, ezek után juta.

Midőn egykor Aladdin a városnak valamely táján sétálgata, a szultánnak ime parancsolatját hallá kikiáltatni, hogy mig Badrulbudur herczegné a szultán leánya a fürdőbe s visszamenendene, kiki boltját s ajtaját zárja el s vonuljon háza belsejébe.

Ezen nyilvános kihirdetés kiváncsiságot gerjeszte Aladdinban, a herczegnét fátyoltalan látni; de ezt nem teheté különben, mint ha egy ismerősének házába menne s onnan a rostélyablakon kinézne. A mi azonban őt ki nem elégité, minthogy a herczegnének a fürdőbe mentekor arczát a szertartás szerint be kelle fátyoloznia. Kiváncsiságának kielégitésére egy módot gondola ki, mely sikerült; elrejtezett tudniillik a fürdő ajtaja megé, mely oly helyezetű vala, hogy onnan őt okvetetlen szemközt kelle látnia.

Aladdinnak nem soká kellett várakozni, a herczegné megjelent; ő egy hasadékon nézte, mely elég nagy vala azt szemre vennie, anélkül, hogy maga láttatnék. Sok asszonyai s heréltek kiséretében jöve, kik részint előtte, részint utána menének. Három vagy négy lépésnyire a fürdő ajtajától levevé fátyolát, mely képét födözte s mely neki igen alkalmatlan vala, s Aladdin őt annyival inkább láthatá, minthogy egyenesen neki jött.

Aladdin még eddig soha sem látott födetlen arczczal asszonyt, anyján kivül. De ez már igen öreg asszony és soha sem vala oly szép, hogy arról általában az asszonyok kellemességére következést huzhatott volna. Hallotta ugyan, hogy igen nagy szépségü asszonyok is vannak. De bármi kifejezésekkel dicsértessék is a szépség, azok még sem tesznek oly benyomást, mint a szépség maga.

A mint Aladdin Badrulbudur herczegnét meglátta, azon vélekedésével, mintha minden asszony többé vagy kevésbbé anyjához hasonlitana, legottan felhagyott. Elváltoztak minden értelmei, s hajlandóságát szive a bájos leánynak meg nem tagadhatá. A herczegné valóban a legszebb barna volt, mely a világon csak lehet. Nagy, homlokával egyenest fekvő, élénk s tüzes szemei valának, szelid szerény tekintete, helyes arányu hibátlan orra, kis szája, kecses, rózsádad ajkai, szóval, arczának minden részei s vonalai a legrendesebbek voltak. Épen nem csudálhatni tehát, ha Aladdin a legszebb s legcsodálandóbbnak ily ritka együlete által megvakitva, mintegy magán kivül volt. Mindezen tökélyein fölül a herczegné igen teljes termetű s felséges magatartásu vala, melynek már látása is tiszteletet parancsolt.

Miután a herczegné a fürdőbe bement, Aladdin egy időig zavarodva s mint egy gyönyörelragadtatásban állva maradott, szüntelenül a bájoló képet idézvén lelke elé. Végre föleszmélt s meggondolván, hogy a herczegné már elment, s hogy helyét továbbra is czéltalanul tartaná meg, minthogy a fürdőből kijövet neki háttal fordulva s fátyolozva lenne, elhatározá magában a helyet elhagyni s eltávozni.

Aladdin hazatértekor nem titkolhatá el annyira zavarodását s nyugtalanságát, hogy azt anyja észre ne venné. Elcsodálkozott, fiát szokása ellen szomorun s gondolkodva látván, azért is kérdé, nem történt-e rajta valami, vagy talán roszul van? De Aladdin semmit sem felelt, hanem a szófára veté magát, hol változatlanul ugyanazon helyzetben maradott, szakadatlanul avval foglalatoskodván, hogy a bájoló herczegné képét magának jelenvalósitsa. Anyja, ki a vacsorát késziteni ment, nem unszolá többé. Elkészülvén az eledel, azt melléje a szófára tette, s maga asztalhoz ült. De midőn szemlélé, hogy fia nem is ügyel reá, emlékeztette az evésre, s csak nagy bajjal tudta rá venni, hogy helyzetét megváltoztassa. Evett, de sokkal kevesebbet mint egyébkor, lesütött szemekkel, s oly mély hallgatással, hogy anyjának lehetlen vala, e szokatlan változásának oka felől tőle csak egy szót is kicsalnia.

Vacsora után ismét ki akará kérdeni, honnan származnék mély szomorusága, de semmit sem vehete ki belőle, s Aladdin lefeküdt a nélkül, hogy anyját legkevesbbé is megnyugtatta volna.

Másnap ismét a szófára ült, anyjának ellenében, ki szokás szerint gyapotot fona, s igy kezde hozzá szólani: „Meg kell szakasztanom hallgatásomat, melyben tegnapi hazajövetelem óta vagyok, s mely mint észrevehettem, téged igen megszomoritott. Nem voltam beteg, mint gondolád, most sem vagyok az; de nem mondhatom, mit éreztem, s mit érzek ma is – ez valami roszabb mint betegség. Valójában, meg nem mondhatom de abból, mit tőlem hallandasz, talán megismered. A város ezen negyedében nem terjedett hire, s igy te nem is tudhatod, hogy a szultán leánya, Badrulbudur herczegné tegnap délután a fürdőbe ment. Én ezt tegnap a városban sétálván, tudtam meg. Tudniillik, parancsolat hirdettetett, hogy minden bolt bezárassék, s kiki házába vonuljon, hogy igy a herczegnének az illő tisztelet megadassék, s az utczákon, melyeken menendő, szabad menetele légyen. Mivel a fürdőtől nem messze vala, a kiváncsiság őt födözetlen arczczal látni, azon gondolatra birt, hogy magamat a fürdő ajtaja mögé rejtsem, lehetőnek hivén, hogy mielőtt a fürdőbe bemenne, fátyolát leveendi. Tudod az ajtó helyzetét, képzelheted, hogy őt igen alkalmasan láthatám, ha minden ugy történik, mint gyanitom vala. Csakugyan le is vevé fátyolát, s szerencsés valék a legszeretésreméltóbb herczegnét kimondhatatlan gyönyöröműl szinről szinre látni. S im ez oka, kedves anyám, azon állapotomnak, melyben tegnapi hazajöttem óta szemléltél, s ez oka hallgatásomnak is. Én a herczegnét kimondhatlan szenvedélylyel szeretem, s mivel ez minden pillanattal nevekedik, érzem, hogy a szeretendő herczegnének csak birásával csillapitható; miért elvagyok tökélve, őt a szultántól feleségül kérni.

Aladdin anyja fia beszédét szinte végig a legnagyobb figyelemmel hallgatá; de midőn végezetül azon szándékát érté, hogy Badrulbudur herczegnét meg akarja kérni, meg nem állhatá, hogy ne kaczagjon rajta. Aladdin tovább akara szólani; de anyja szóhoz sem hagyá jutni, hanem mondá: „Ah fiam mi jut eszedbe? Bizonyosan eszedet vesztetted, hogy ilyeket beszélsz.“

„Kedves anyám, viszonzá Aladdin, bizonyossá tehetlek, hogy eszemet nem vesztém, hanem tökéletes eszmélettel vagyok. Én mindazon bolondság s dőreség szemrehányásait, melyeket tevél, s még tenni fogsz, előreláttam; de mind ez nem tartóztat neked ismételve mondanom, hogy még most is eltökélt akaratom Badrulbudur herczegnét a szultántól megkérni.“

„Valóban, fiam, – válaszola egész komolysággal anyja – ki kell mondanom, hogy egészen elfeleded magad. Ha ezen szándékodat szinte végre akarnád is hajtani, épen nem látom, ki által juttatnád kérelmedet a szultán eleibe.“ „Magad által,“ felelé fia, minden késedezés nélkül. „Általam, – kiálta anyja tele csodálkozással s meglepetéssel, – s a szultánhoz? Ah én igen fogok óvakozni, hogy ily nemű merénybe avassam magamat. S általában fiam, mi vagy te, hogy vakmerőködöl a szultán leányára gondolni? Elfeledéd-e, hogy te a főváros legcsekélyebb szabói egyikének fia s anyádról sem magasabb nemű vagy? Nem tudod-e hogy szultánok leányaikat nem egy hamar adják valakinek feleségül, még azon szultánfiaknak sem, kiknek reményök nincs egykor a kormányra jutni.“

„Kedves anyám, – viszonzá Aladdin, – meg mondottam már, hogy mind ezt, a mit most beszélél, előreláttam, s ugyanazt mondtam arról is, a mit még tán hozzá adandasz. Sem beszédeid, sem kifogásaid nem változtatják szándékomat. Megmondottam már, hogy általad akarom a herczegnét megkéretni; ez az egyetlen szivesség, melyet tőled kivánok, s azt kérem meg nem tagadni, hacsak készebb nem vagy inkább halálomat látni, mint életemet másodszor megadni.“