Part 24

„Aladdin, – válaszolá az afrikai varázsló, – jó fiu; hallgat reám s ugy hiszem, belőle még valami igen jót tehetünk. Azonban igen sajnálom, hogy a mit igértem, holnap még nem teljesithetem. Péntek van tudniillik, a boltok zárva lesznek, s arról nem is gondolkodhatni, hogy egyet kibéreljünk s portékával megtöltsük, holott a kalmárok ez napon egyedül mulatozásról s időtöltésről gondolkodnak. Az egész dolgot tehát szombatra hagyjuk. Holnap azonban ismét velem jő, elviszem a kertekbe sétálni, hol a szép világ közönségesen meg szokott jelenni. Talán még soha sem látta azon gyönyörködéseket, melyeket ott éldelhetni. Eddig csak gyermekek közt volt, már valahára meglett embereket is kell látnia.“ Végre búcsut vőn az afrikai varázsló az anyától s fiutól s eltávozék. Aladdin, ki már is nagy örömben vala, magát ily jól öltözve látni, a kerti sétáláson a városon kivül már előre örvende. Valóban ő még sohasem volt a kapun kivül, s nem látá a környéket, mely felette szép volt.

Aladdin másnap korán kelt s felöltözött, hogy kész legyen az elmenetelre, mihelyt érte nagybátyja eljövendene. Minekutána, mint neki látszék, már igen sokáig várt volna, tűrtelenségből sokszor nyitogatá az ajtót s ki-kiment, hogy lássa, jön-e már? S mihelyt távolról megpillantá, hirt adott anyjának, azután elbucsuzott tőle, betevé az ajtót s a varázsló elébe sietett.

Az afrikai varázsló nagy sziveskedéssel volt Aladdinhoz a mint meglátá. „Jól van, kedves fiam, – szóla mosolygó ábrázattal, – ma szép dolgokat mutatandok neked.“ Erre egy kapun vezeté ki, mely nagy, szép házakhoz, vagy inkább pompás palotákhoz vive. Minden kastélynál, mely mellett elhaladának, kérdezé Aladdint: szépnek találja-e? S Aladdin, ki őt mindenkor megelőzte, mondá minden ujnál, mely elébe ötlött: „kedves nagybátyám, itt egy még sokkal szebb van valamennyinél, melyet eddig láttunk.“ Ekközben mindinkább a szabadba jutottak, s a ravasz varázsló, ki még tovább kivána menni, hogy a tervet, mely fejében főtt, kivihesse, ürügyet talála egyik kertbe belépni. Ott egy nagy viztartóhoz ült, melybe rézoroszlántorkon ezüsttisztaságu viz buzga ki, s fáradtnak tetteté magát, hogy Aladdin hasonlólag leüljön. „Kedves öcsém, – monda neki, – te alkalmasint épen oly fáradt vagy mint én; pihenjünk egy kevéssé, hogy uj erőt nyerjünk; mindjárt több kedvünk lesz sétálásunkat folytatni.“

A hogy leültek, az afrikai varázsló egy kendőből, mely övéhez volt kötve, süteményeket s többféle gyümölcsöt vőn elő, melyeket eleségül hoza s kiraká a viztartó szélére. Megoszta egy süteményt Aladdinnal, s a gyümölcsökből szabadon hagyá választani, melyek leginkább izére volnának. Ezen kis lakozás közben, inté Aladdint, hogy a gyermekek társaságától magát elszakaszsza, s inkább okos értelmes férfiakhoz kapcsolódjék, azokat hallgassa s tanuljon beszélgetéseikből. „Nemsokára, – monda neki, – te is ember lészsz, mint ők, és soha eléggé korán nem szoktathatod magadat ahhoz, hogy értelmes beszédeket tégy.“ Elvégezvén rövid lakozásukat, folytaták utjokat rézsút a kerteken, melyeket egymástól egyedül keskeny árkok választának el határ gyanánt, anélkül, hogy a közlekedést megszakasztanák. A kölcsönös bizodalom tevé, hogy ezen főváros polgárai semmi egyéb ovó intézetet nem tevének a kölcsönös kártétel távoztatására. Észrevétlenül vivé az afrikai varázsló Aladdint jóval is tul a határon s elhaladá vele a rónát; mely őket mindinkább bérczek közelébe vitte.

Aladdin, ki egész életében nem teve még ily huzamos utat, a tartós menés által igen fáradtnak érezé magát: „Kedves nagybátyám, – igy szólt az afrikai varázslóhoz, – hova megyünk? a kertek már messze mögöttünk maradtak s előttem csak hegyeket látok. Ha még tovább megyünk, nem tudom, lesz-e még elég erőm a városba visszamenni.“ „Légy jó kedvvel, édes öcsém, – monda vélt nagybátyja, – még egy kertet akarok mutatni, mely csak egy pár lépésnyire van; s ha oda jutandottunk, valld meg nekem, nem bántad volna-e meg, hogy nem láthatád, mikor hozzá már oly közel valál. Aladdin rá hagyta magát birni s az afrikai varázsló még tovább vezeté őt, mindennemű kellemes történetet beszélvén el neki, hogy az utat kevésbbé unalmassá s fáradását türhetőbbé tegye.

Végre két nem igen magas bérczhez értek, melyek egymáshoz szintén hasonlók s csak egy keskeny völgy által valának elválasztva. Épen ez volt ama nevezetes hely, melyre az afrikai varázsló Aladdint vezetni kivánta, hogy általa egy nagy czélját elérje, mely miatt Afrika véghatárától szinte Chináig utazott. „Most helyünkön vagyunk, – mondá Aladdinnak, – itt dolgokat fogok neked mutatni, melyek rendkivüliek s minden egyéb ember előtt ismeretlenek. Ha megláttad, meg fogod nekem köszönni, hogy látó tanujává tettelek oly dolgoknak, melyeket kivüled senki más nem látott. Mig én tüzet ütök, szedj össze száraz ágat, a mennyit csak lehet, hogy tüzet gerjeszthessek.“

Annyi száraz ág volt a helyen, hogy Aladdin nemsokára egy egész nagy rakást összekapa, mig az afrikai varázsló kénfáját meggyujtotta. Majd tüzet csinált s a mint az avar fellobbant, füstölő szert vete belé az afrikai varázsló, mely készen vala nála. Vastag füst gomolyodék fel, melyet majd ide majd amoda hajta, s varázs szavakat mormola közbe, melyekből Aladdin semmit sem értett.

Ezen pillanatban megrendült a föld, ketté nyilt a varázsló s Aladdin előtt s egy követ tüntete föl, mely négyszögben másfél lábnyi vala, egy láb vastagságu és vizirányosan vala letéve, rajta egy réz-gyűrű, közepett megpecsételve.

Aladdin megijedvén azon, a mi itt szemei előtt történt, futásnak eredett. De reá ezen titkolatos munkánál szükség vala. Azért megtartóztatá őt a varázsló, hevesen rá támadt s oly erősen pofon vágta, hogy az ledőlt belé, szája vérzett s első fogai csaknem kihullottak. Szegény Aladdin felkiálta sirva és reszketve: „Édes nagybátyám, mit vétettem, hogy oly keményen versz?“ „Vannak rá okaim, – felele a varázsló. – Én nagybátyád s most atyád helyett vagyok, azért legkisebbé sem szabad számot kérned tőlem. Azonban, édes gyermekem, – folytatá valamennyire megszelidülten – épen nem kell félned. Csak azt kivánom, hogy nekem pontosan engedelmeskedjél, ha ugyan magadnak jót akarsz, s azon nagy hasznokra, melyeket neked megszerezni szándékom, magadat méltóvá tenni.“ Ezen szép igéretek lecsillapiták valamennyire félelmét s fölindult érzeteit, s mihelyt az afrikai varázsló őt egészen nyugodtnak látá, igy folytatá szavát: „Láttad, mit eszközlöttem füstölő szerem s mondott szavaim által. Tudd meg most azt is, hogy e kő alatt, melyet itt látsz, egy rejtett kincs vagyon, mely neked van szánva s mely egykor gazdagabbá tehet mint a föld leggazdagabb királyai. S ez oly igaz, hogy kivüled a világon senki sincs, kinek e követ megilletni, vagy félremozditani megengedve volna. Még magamnak sem szabad csak hozzá nyulni is, vagy e kincsboltba lábamat betenni, ha már nyitva leend. Azért pontosan kell végzened, a mit mondandok, hogy valamit el ne hibázz. A dolog igen nyomos reám s reád nézve.“

Aladdin, ki még folyvást bámult azon, a mit látott, s a mit imént a varázslótól a kincs felől hallott, mely által mindenkorra boldogulandó vala, mindent elfelede, a mi rajta esék. „Ám jól van, édes nagybátyám, – monda a varázslónak, fölkelvén a földről – miben áll hát a dolog? Parancsolj, mindenre kész vagyok.“ – „Örülök, édes gyermekem, – monda az afrikai varázsló, általölelvén őt, – hogy tökéletre határoztad magadat. Jer ide, fogd a gyűrűt s emeld fel a követ.“ – „De kedves bátyám, – viszonza Aladdin, – én nem vagyok oly erős, hogy fölemeljem, már itt csakugyan segitened kell.“ – „Nem, – felele a varázsló, – segélyemre nincs szükséged, s ketten, ha neked segitenék, semmire sem mennénk. Egyedül neked kell azt fölemelned. Csak fogd meg a gyűrűt, nevezd atyád s nagyatyádnak nevét s emeld fel; meg fogod látni, hogy feljön minden baj nélkül.“ Az ifju könnyüden fölvevé a követ s félretette.

A kő félre levén téve, egy három-négy lábnyi mélységű üreget láta kis ajtóval s lépcsőkkel az alább mehetésre. „Fiam, – monda ekkor az afrikai varázsló Aladdinnak, – vigyázd meg jól, a mit most mondandok. Szállj le most ezen üregbe, s midőn alant a legutolsó lépcsőn leendesz, egy nyilt ajtót fogsz találni; az téged egy boltozatos helyre visz, mely három egymásba nyiló teremből áll. Mindenikében fogsz aranynyal ezüsttel töltött vedernagyságu rézedényeket letéve látni; de őrizkedjél azokból valamit érinteni. Mielőtt az első terembe mennél, emeld föl ruhádat s kösd szorosan testedhez. Az elsőbe jutván, menj minden állapodás nélkül a másodikba s ebből a harmadikba, szintugy állapodás nélkül. Mindenek fölött őrizkedjél a falakhoz közel jutni, vagy azokhoz ruhádat értetni, mert mihelyt megérinted, halál fia vagy. Azért mondom, ruhádat szoritsd feszesen magadhoz. A harmadik terem végén ajtó van, az egy kertre nyilik, mely szép s gyümölcsrakott fákkal tele van ültetve. Csak menj egyenesen a kerten által, egy résút, az ötven lépcsőjü garádicshoz vezet, melyen egy emeletre hághatsz. Mihelyt az emeleten vagy, egy nyilást fogsz látni s abban égő lámpát. Ezen lámpát vedd ki és oltsd el s belét kivetvén s éghető nedvét elöntvén, dugd kebeledbe s hozd meg nekem. Ne félj, hogy ruhádat elrontod; mert a nedv nem olaj, s a lámpa megszárad, mihelyt azt belőle kiöntöd. Ha a kertben a gyümölcsöt megkivánod, szakaszthatsz belőle, a mennyi tetszik, az neked nincs tilalmazva.“

Aladdin könnyü lábbal az üregbe szökkent s lement a lépcsőkön. Meglelé a három teremet, melyet neki a varázsló leirt, s annál vigyázóbban ment rajtok által, minthogy halálra kellett elszántnak lennie, ha pontosan meg nem tartaná, a mi elébe szabatott. Azután késedelem nélkül általment a kerten, fellépett az emeletre, elvette a nyilásból az égő lámpát, s kivetvén belét, elöntvén a nedvet, midőn száraznak látá, kebelébe dugá s lejött az emeletről. A kertben a gyümölcsök nézegetésével mulatott, melyeket előbb csak átmenőben láta. Ezen kert fái mind a legjelesb gyümölcscsel megterhelve s mindeniknek külön szinű gyümölcsei valának. Volt itt fehér, világos, tündöklő, kristályként átlátszó, piros, részint világos, részint sötétebb, sárgászöld, violakék, szóval minden gondolható szinü. A fehérek gyöngyök valának, ellenben a tündöklők, általlátszók, gyémántok, a sötét veresek rubinok, a világosak más nemü rubinok, a zöldek smaragdok, a violaszinüek amethysztek, a sárgásba menők zafirok és igy tovább. Mindezen gyümölcsök nagyságra s tökéletességre mindent fölülhaladtak, a mi effélét egyebütt földön ember látott. Azonban Aladdint ki sem becsöket sem értéköket nem ismerte, ezen gyümölcsök látása, melyek nem izlete szerintiek voltak, épen nem vonzotta. Jobb szerette volna a figét, szőlőt s egyéb nemes Chinában ismeretes gyümölcsfajokat. Átalában még nem vala oly koru, melyben az efféléket ismerni lehet; azért azt gondolá, hogy ezen gyümölcsök szines üvegből vannak, s egyéb becsök nincs. A sok szép szinek különfélesége mindazáltal, s mindenik gyümölcsnek különös nagysága s szépsége felinditá benne a vágyat, nehányat leszakasztani. Minden szinből vőn nehányat, megtölté mindakét zsebét, valamint erszényeit is, melyeket neki nagybátyja, hogy rajta s nála minden uj lenne, a ruhával együtt vett; s mivel két erszénye már különben is megtöltött zsebeibe nem fért, kétfelől övéhez kötötte. A gyümölcsből nehányat öve redőibe is takart, mely vastag selyemszövetből vala s azokat ugy megszoritá ott, hogy ki nem hullhatának. El nem feledé, nehány darabot kebelébe, ünge s köntöse közé tenni.

Aladdin, ki annyi kincscsel, melynek azonban épen nem ismerte becsét, meg vala terhelve, visszaindula most a három terem felé, hogy az afrikai varázslót soká ne várakoztassa. S miután ugyanazon vigyázattal, mint előbb, rajtok rézsut által ment volna, ismét fellépe oda, honnan leszállt vala s megmutatá magát az üreg nyilatánál, hol az afrikai varázsló türtelenül várakozott. Mihelyt őt megpillantá, felkiálta hozzá: „Kedves nagy bátyám, kérlek, nyujtsd idekezedet és segits ki innen.“ „Fiam, felele az afrikai varázsló, add fel előbb a lámpát, akadályodul lehetne. – Megengedj, édes nagy bátyám, épen nincs akadályomra, általadom, mihelyt kiszállottam.“ Az afrikai varázsló azon erősködött, hogy Aladdin adja át a lámpát, mielőtt őt a mélységből kihuzná, és Aladin, ki ezen lámpát mindazon gyümölcsökkel, melyeket magával hoza, berakta volt, vonakodott azt neki előbb, mint kijutna, általadni. Az afrikai varázsló kétségbe esve az ifju embernek ezen makacsságán, iszonyu dühbe jött. Füstölő szert vete a tűzbe, melyet folyvást gondosan ápolt, s alig monda két varázsszót, hogy a kő, mely az üreg ajtajának födeléül szolgált, a tetején levő földdel együtt ismét helyére tolult, ugy hogy minden ujolag azon állapotba tétetett, melyben a varázsló s Aladdin jövetekor volt.

Az afrikai varázsló valójában sem Musztafa szabónak, mint állitá, öcscse, sem Aladdinnak nagybátyja nem volt. Ellenben csakugyan afrikai volt, s mivel Afrika oly föld, hol a varázslatra többet tartanak, mint akárhol, ő is ifjusága óta reá adta magát. S minekutána negyven évig varázslással, pontozatokkal, füstöléssel s varázs-könyvek olvasásával foglalatoskodott, végre felfedezte, hogy a világon egy csoda-lámpa van, melynek birtoka, ha azt valaha meg tudná szerezni, őt a föld minden királyainál hatalmasbbá teendené. Pontozattal tett utolsó próbája által kitanulta, hogy ezen lámpa China közepén valamely földalatti helyen van, s pedig oly vidékben s körülményekben, melyeket már tudunk. Ezen felfödözés valósága felől meggyőződve lévén, megindult Afrika legvégső határairól s igen hosszu s bajos utazás után a városba jött, mely ezen drága kincs szomszédjában feküdt. De ámbár a lámpa minden bizonynyal a mondott helyen vala, még sem engedteték, azt neki magának elvennie, vagy az üregbe, melyben volt, személyesen leszállnia. Okvetetlen másnak kelle oda leszállani, a lámpát elhozni s azt kezéhez szolgáltatni. Azért választá Aladdint, kit ő egy fiatal, semmit nem jelentő embernek tarta s igen hajlandónak arra, hogy neki a szükséges szolgálatot megtegye, erős feltétellel megtenni az emlitett füstölést, mihelyt a lámpás kezébe jutandott, s elmondani a két varázsszót mely a már leirt erejű vala s igy szegény Aladdint gonoszságának s kincsszomjának feláldozni, hogy ezen dolognak tanuja ne maradjon. Az arczulütés, melyet Aladdinak adott s a tekintet, melyet iránta magára ruházott, mindazért voltak, hogy Aladdint félni s pontosan engedelmeskedni szoktassa, hogy ha ama hires csodalámpát tőle kivánandja, legottan kész legyen azt általadni. Azonban épen ellenkező történt, mint a mire törekedett. Végre azért bánt vele a gonosz oly sietve, mert félt, hogy ha tovább versengene, valaki meghallhatná s titka kinyilatkoznék.

Midőn az afrikai varázsló szép és nagy reményeit elenyészni látta, nem maradt egyéb hátra, mint Afrikába visszaindulnia, a mit még az nap meg is tőn. Hazamenet kerülő utat vett, hogy ne kelljen ismét a városba mennie, honnan Aladdint elvitte. Tarthata is méltán, hogy azoktól, kik őt Aladdinnal sétálni látták, s most anélkül látják vissza jőni, szemügyre vétetik.

Minden hihetőség szerint Aladdinnak oda kelle most vesznie; de épen az, ki őt örökre semmivé tenni szándékozék, nem eszméle reá, hogy egy gyürűt tüze ujjára, mely menekedésére szolgálhata. S valóban épen e gyürű nyujta okot megmentésére az ifju embernek, ki annak erejét épen nem ismerte. S csodálni lehet, hogy ezen veszteség a csodalámpással együtt az afrikai varázslót a legmélyebb csüggedésbe nem ejtették. Azonban a varázslók annyira vannak balesetekhez s vágyaik rosz kimeneteléhez szokva, hogy mig élnek, meg nem szünnek füstben, párában, légvárakon s képzelődéseken gyönyörködni.

Aladdin, kinek annyi szivesség s vett jótétemény után vélt nagybátyjának ime gonoszsága egészen váratlan vala, oly rémületben volt, melyet inkább gondolni mint leirni lehet. Midőn magát igy elevenen eltemetve látta, nagybátyját ezerszerte szólitotta nevén, s mondá, hogy a lámpát által fogja adni; de kiáltása hasztalan volt s nem is hallathaték. S igy setétben és homályban kelle maradnia. Végre száritván könyeit, lement az üreg lépcsőire, hogy a kertbe, melyen már egyszer által ment, napvilágra juthasson. De a fal, mely neki imént megnyilt, uj varázs által már ismét bezárkozott s összevonult. Jobbra s balra tapogatott többször maga előtt, de sehol ajtóra nem talált; kettőzteté siralmát s kiáltását s végre leült az üreg lépcsőire, reménytelenül, valaha még napvilágot láthatni, s egy közel halálnak szomoru bizonyosságában.

Aladdin ez állapotban két napig marada evés-ivás nélkül. Harmadnap, midőn már halálát elkerülhetlennek tartá, összekulcsolá s fölemelé kezeit s felkiálta, magát teljesen isten akaratjára hagyván:

„Nincs hatalom s erő, csak istenben, a legfőbben s legnagyobban.“

E helyzetben megdörzsölé, a nélkül, hogy reá eszmélne, a gyürűt, melyet neki az afrikai varázsló adott, s melynek titkos erejét még nem ismerte. Azonnal egy roppant nagyságu s rémitő tekintetű szellem jöve föl előtte, mely a földtől a boltozatig ére, s Aladdinhoz a következő szavakat mondá:

„Mit kivánsz? Itt vagyok szavad fogadni mint rabszolgád, s rabszolgája mindazoknak, kiknek ujjokon a gyürű van, ugy én mint a gyürűnek egyéb rabszolgái.“

Minden más időben s minden egyéb alkalommal Aladdin, ki efféle jelenésekhez szokva nem volt, egy ily roppant termet láttára elrémült s szavát vesztette volna; de most midőn egyes-egyedül a veszélyről gondolkodott, melyben forga, minden akadozás nélkül felele: „Akárki légy, vigy ki ezen helyről, ha csakugyan tehetségedben áll.“ Alig mondá e szavakat, megnyilt a föld s ő az üregen kivül épen ott terme, hova őt az afrikai varázsló vezeté.

Senki sem fogja különösnek találni, hogy Aladdin, ki oly sok ideig a legvastagabb sötétben vala, eleinte alig vala képes a napvilágot kiállani; csak lassankint szoktatá hozzá szemeit s midőn koronkint körültekintgete, igen megvolt lepve, semmi nyilást a földben nem látván. Semmiképen meg nem foghatá, mint jöve ki oly hirtelen a földnek gyomrából. Egyedül a helyről, melyen a rőzse égett, ismerheté meg az üregnek táját. A mint ezután a városnak fordult, a körülfekvő mulatókertek közepett pillantá meg azt; megismeré az utat is, melyen őt a varázsló ide vezette. Visszafelé menvén, hálát ada istennek, hogy őt a világnak még egyszer megadta, melynek ismét láthatása felől már kétségbe esett. Igy ért a városba s nagy fáradtan egész hazáig vánszorgott. A mint anyja szobájába juta, a viszontlátás örömében, s a háromnapi koplalásból származó gyengeség miatt ájulásba esett, mely jó ideig tarta. Anyja, ki őt már mint halottat meg is siratá, most, midőn őt ez állapotban szemlélte, semmi módot, semmi eszközt el nem mulaszta őt ismét életre hozni. Végre felérzett ájulatából, s legelső szavai valának: „Édes anyám, mindenekelőtt arra kérlek, adj nekem enni; három napja, hogy legkevesebbet sem ettem.“ Anyja előhozá, a mije épen készen volt, elébe tevé s monda: „Kedves fiam, ne mohókodjál, mert az megárthat; lassacskán egyél s egészen kéjelmed szerint, s ódd magadat ily erős éhedben. Nem is kivánom, hogy velem most beszélj; ha majd helyrejöttél, elég időd lesz elmondanod, mi esett rajtad. Nagy aggodalmam után, melyben péntek óta voltam, s mindazon mondhatatlan fáradozás után, melyet tevék, hogy megtudjam, mi lett belőled, midőn éjszakára sem jövél haza, most tökéletesen megvigasztalódom, midőn ismét birlak.“

Aladdin engede anyja tanácsának, lassan s kicsinyenkint evett, s italát is aszerint arányzá. Ezt végezvén igy szólt: „Kedves anyám, nekem igen nagy panaszom lehetne reád, hogy olyan könnyen általengedél egy férfiu önkényének, kinek terve volt engem elveszteni, s ki vesztemet még e pillanatban is kétségkivülinek, s bizonyosnak hiszi; de te azt hitted, hogy nagybátyám, s én veled egy hitben voltam. S lehetett-e más hitünk azon emberről, ki rám annyi szivességet, s annyi jótétet halmoza, s oly kedvező igéreteket teve? De tudnod kell, kedves anyám, hogy nem egyéb volt, mint áruló, gonosz, csaló. Ő ezen jókat s igéreteket csak azért tevé nekem, hogy, mint mondám – czélját elérhesse – tudniillik, hogy engem elveszthessen, anélkül, hogy te vagy én okát tudhatnók. Részemről bizonyithatom, hogy soha neki ezen rosz velem bánásra okot nem adtam. Meglátod ezt azon hű előadásomból, melyet mindarról, a mi elválásom óta kárhozatos terve kiviteléig történt, tenni fogok.“ Aladdin mindent elbeszélt, a mi rajta péntektől fogva történt, midőn a varázsló a körül fekvő kertekbe vitte; továbbá a mi magát utközben egész a helyig, hol a nagy varázsmunkának kell vala véghezvitetnie, előadta, azután elmondá a füstölést, a varázsszavakat, a földüregnek hirtelen megnyilását. Nem feledé az arczulcsapást, s amint a varázsló a gyürűt ujjára tüzte, s őt nagy igéretekkel az üregbe lemenésre birta. Semmit sem hallgata el, a mit menet s jövet a három teremben s a kertben látott, mint szintén az emeleten is, honnan a csodalámpát hozta, melyet ez alkalommal elő is mutatott, mindazon átlátszó s tarka gyümölcsökkel együtt, melyeket visszajövet a kertben szakasztott. Ugyanazokból még két teli erszénynyel veve ki, melyeket anyjának ada, de a ki azokat kevésbe vette. Holott ezen gyümölcsök mind egyig drágakő valának; már csak azon napvilágu fény is, melylyel a mécs világánál tündöklöttek, figyelmessé tehette volna őket becseikre; de Aladdin anyja épen oly keveset érte hozzá, mint fia. Nagy szükségben nevelteték, s férje nem birta ugy magát, hogy neki ily drága-köveket vehetett volna ékességül. S ezenfölül soha effélét sem rokoninál, sem szomszédnéinál nem láthata. Azért nem csodálhatni, hogy ezeket mint becsetlen dolgokat, ugy tekintette, melyek legfölebb is arravalók volnának, hogy a szineik különféleségével a szemet kápráztassák; miért is Aladdin a gyümölcsöket a szófának, melyen ült, vánkosai megé tolá. Azután bevégzé kalandja elbeszélését, s elmondá anyjának, mint akara ismét kijönni az üregből, mint kiváná akkor tőle a varázsló a lámpát s akaratoskodására mint zárta el ismét varázsa által az üreget. A többit könyezés nélkül nem beszélheté, az állapotját irván le, melyben volt a pillanattól, midőn a szerencsétlenség üregébe elevenen temetteték, egész addig, midőn az üregből ismét napvilágra jutott, a gyürűnek dörzsölése által, melynek sajátságit még nem ismerte. Elvégezvén történetét, mondá anyjának: „A többit nem is kell mondanom, hiszen magad tudod, s már most láthatod, távollétem alatt, milyen kalandon s veszedelmen estem át.“

Aladdin anyja ezen csodálatos s különös történetet, mely neki, minthogy fiát minden hibái mellett is érzékenyen szereté, igen fájdalmas lehetett, nyugalmasan s közbeszólás nélkül hallgatta. Csak a leginditóbb helyeknél, hol a varázslónak hitetlensége legjobban kitetszett, nem tudta boszankodását elfojtani; de most, hogy fia beszédét végezte, ezer meg ezer szidalmakra fakadt a csaló ellen; árulónak, hitlennek, barbarusnak, varázslónak nevezé őt s az emberi nem ellenének s megrontójának. „Igen fiam, adá még hozzá, ő varázsló, s a varázslók valóságos döglelet az emberiségre nézve; nekik varázsaik s boszorkányságaik által közlekedésük van a gonosz szellemekkel. Dicsértessék isten, ki nem akará, hogy iszonyu gonoszsága rajtad czélját elérhesse. Nagy hálával tartozol a kegyelemért, melyet veled tőn. Halálod elkerülhetlen vala, ha róla meg nem emlékezél és segedelmet nem kértél volna.“ Igy még több egyebet monda, de beszéde közben észrevevé, hogy Aladdinnak, ki három nap óta nem aludt, nyugalomra volna szüksége. Azért is lefekteté őt, s kevéssel utóbb maga is lefeküdt.