Part 23

Firus-Sah herczeg ide föllépett s imádott királykisasszonyát pillantá meg, bágyadtan ott ülve s könyező szemekkel egy dalt énekelve, melyben szerencsétlen sorsát panaszlá, mely őt gyöngéd szerelme tárgyától talán örökre elszakasztá.

A herczegnek, ki e szomoru helyezetben látá királykisasszonyát, nem vala több bizonyitványra szüksége, hogy annak betegsége csak szinlett, s hogy ily kegyetlen erőszakot magának csak hozzá érzett szerelméből tett. Leszálla tehát a rejtekszobából, jelenté a szultánnak, mineműnek tartja a királykisasszony betegségét, s hogy az épen nem gyogyithatatlan; de egyszersmind azt is, hogy gyógyithatása végett egyedül, négy szem közt kell vele szólania; egyébiránt, mi azon változásokat illeti, melyekbe a királykisasszonyt valamely orvos szemlélete ejteni szokta, reményli, hogy őt a beteg szeliden fogadni s meghallgatni fogja.

Erre a szultán megnyittatá az ajtót, mely a királykisasszony szobájába vezetett, s a herczeg belépett. Alig pillantá meg őt a királyi hölgy, ki az öltözetnél fogvást orvost vélt látni, felugrott, mint a dühösök szoktak, fenyegeté őt s elhalmozá szitkokkal. De a herczeg mindemellett is közelebb ment, s midőn már eléggé közel vala, minthogy egyedül a királykisasszony által akart értetni, halk szózattal s egész alázattal igy szóla:

„Királykisasszony, én orvos nem vagyok, kérem, ismerje meg bennem herczegséged Persia herczegét, ki szabaditására jő.“

A szó hangjára s azon arczvonások láttára, melyekre a herczeg által növesztett hosszu szakáll mellett is reá ismert, a királykisasszony csillapodni kezdett, s látható volt arczulatján azon öröm, melyet egy sovár ohajtatnak váratlan teljesülte okozni szokott. Öröm és meglepetés elnémiták egy ideig a királykisasszonyt, s alkalmat adának a herczegnek elmondani röviden a kétségbeesést, melynek rabja lett, midőn a kisasszonyt önszemei előtt az indus által elragadtatni látá; továbbá azon eltökélett szándékát, hogy mindent odahágy s őt a világnak akármely szögében rejtezik, fölkeresi s addig nem nyugszik, mig meglelé s a hűtlen rabló kezeiből kimentette; végre mi szerencse által juthat a hosszas és bágyasztó utazások után e viszonlátáshoz. Végezvén beszédét, kérte a királykisasszonyt, mondaná el szintén röviden, a mik vele elragadtatása óta a jelen pillanatig történtenek, erősitvén, hogy mind ezek tudására szüksége van, hogy megtehesse az illő rendszabályokat, melyek által a királykisasszonyt a kasemiri szultán dölyfe s önkénye alól kimenteni szándékozik.

A királykisasszony tehát sietett elbeszélni a herczegnek, mikép szabadíttatott ki a vadászatról megtérő szultán által az indus kezeiből, mily kegyetlenül meg volt másnap mindjárt a szultán nyilatkozása által lepetve, s mi hamar tökélé ez el magát, őt még az nap feleségül vennie, anélkül, hogy előbb, mint az illendőség kivánta volna, megegyezését kikérné. Ez az erőszakos és dölyfös bánásmód, igy szóla továbbá, őt ájulásba ejté, mely után nem láta más módot menekedhetnie, mint a melyhez nyult, hogy magát a herczegnek, kinek szavát és szivét adá, megtartsa, készebb lévén meghalni, mint magát egy szultánnak adni meg, kit nem szeret, sem soha nem szerethet.

A persa herczeg, ki ebből már eleget értett, azt kérdé a királykisasszonytól, nem tudná-e, hova lett az indus halála után a varázs-ló.

„Nincs tudtomra, – ugymond a királykisasszony, – mit parancsolt ez iránt a szultán, de ahhoz képest, a mit én neki a varázs-lóról mondottam: gondolhatni, hogy ő arra ügyeltetni fogott.“

Minthogy Firus-Sah herczeg szintén nem kételkedett, hogy a kasemiri szultán gondját fogta a varázslónak viseltetni, közlötte tervét a királykisasszonynyal, t. i. azt, hogy őt a varázs-ló segedelme által akarja ismét Persiába visszavinni. Miután tehát vele az aziránti rendszabásokban megegyezett s különösen ajánlotta, hogy a királykisasszony másnap az eddigi hálóköntös helyett tökéletes öltözetet vegyen s a szultánt, ha majd ezt a herczeg bevezetné, módosan fogadja ugyan, de anélkül, hogy hozzá egy szót is szólana, – a persa herczeg ismét eltávozott.

A kasemiri szultán felette megörült, midőn a persa herczeg nála jelentést tett, mennyit vitt mindjárt legelső látogatáskor is a királykisasszony tökéletes felépülhetése iránt véghez. S midőn másnap reggel a királykisasszony őt oly módon fogadá, melyből meggyőződött, hogy ennek gyógyulása valóban annyira haladt elő, mint az orvos mondá, ekkor ezt a szultán a világ legelső orvosának tartotta.

Ily biztató állapotban látván a királykisasszonyt, megelégedett a szultán azon való örömének kifejezésével, hogy őt oly lelki állapotban találta, mely közelgető, tökéletes felépülését reménylteti, s minekutána intette a királykisasszonyt, hogy részéről is segitse az oly ügyes orvos igyekezeteit, mi által, a mit ez oly szépen kezdett, kivánt tökéletességet érjen, s hogy e végre az orvost teljes bizodalmában részeltesse, a szultán eltávozott anélkül, hogy a királykisasszonynak csak egy válaszszavát is bevárná.

A persa herczeg, ki a kasemiri szultánt idekisérte, vele együtt ment ki is a királykisasszony szobájából, s menet közben kérdé a szultánt: lehet-e ő oly bátor, tudakozni a szultántól, mily kaland által juthatott a bengálai kisasszony ily magányosan s oly messze hazájától a kasemiri királyságba. T. i. a herczeg tetteté magát, mintha ő ezt nem tudná s a királykisasszony neki mit sem mondott volna; átalában pedig a kérdést csak azért tevé, hogy a varázs-lóra téritse a beszédet s megtudja a szultántól, hová lett az a ló.

A szultán, ki épen nem gyanithatta, mi czélból tevé e kérdést a herczeg, nem csinált a dologból semmi titkot. Elbeszélé neki ugyanazt és szintén ugy, mit és mikép ez már a királykisasszonytól hallott, s a mi a varázs-lovat illeti, azt a szultán, mint különös ritkaságot, anélkül, hogy tudná, mikép lehet és kell azt használni, kincstárába vitette.

„Uram, – igy szóla most a szinlett orvos, – ez, a mit én épen most hallok felségedtől, nekem módot ád a királykisasszony gyógyitását tökéletesen véghezvihetnem. Minthogy a kisasszony e lovon jött ide, e ló pedig bűvölve van, igen természetes, hogy ezen bűbájból, vagyis varázslatból magára a királykisasszonyra is ragadt valami s azt csak bizonyos füstölések által, melyekhez én tökéletesen értek, lehet elűzni. Ha tehát felséged ebben gyönyörködni s egyszersmind az udvart és a főváros minden lakóit, egy fölötte meglepő látványban akarja részesiteni, állittassa ki holnap azon varázs-lovat a palota-tér kellő közepére; s a többit bizza reám. Igérem, hogy a királykisasszonyt felséged s az egész gyülekezet szemei előtt kevés perczenet alatt lélekben és testben oly tökéletes épségűvé teszem, milyennel valaha birt, s hogy az egész dolog illendő fénynyel és pompával menjen véghez, igen jó volna, ha a királykisasszony a lehető legpompásb öltözetben s fölséged legdrágább gyémántjaival ékitve jelennék meg.“

A kasemiri szultán valóban nagyobb áldozatokra is kész vala, mint milyeket itt tőle a persa herczeg kivánt; hogy általok azon örömben részesüljön, melyhez magát most oly igen közel lenni vélé.

Másnap tehát a szultán parancsolatjára kivitetett a varázs-ló a kincstárból s korán reggel a nagy palotatéren felállittatott. Ennek hire csakhamar elfutá a várost, s minthogy a készületek valami rendkivüli látványt gyanittattak, a nép csoportonkint gyülönge fel a város minden részeiből. A szultán testőrei egy kört csinálának, hogy a rendbomlásnak eleje vétessék s a varázs-ló körül egy nagy tér szabadon maradjon.

A kasemiri szultán szintén megjelent, s midőn a legelőbbkelő országnagyok s udvari tiszteitől körülvéve egy magasabb padon helyet fogott, kilépett a bengálai királykisasszony is, kisértetve valamennyi asszonyaitól, kiket a szultán szolgálatjára rendelt vala, közelebb mene a varázs-lóhoz, s arra asszonyai segedelmével felült. Midőn már a nyeregben jól helyet fogott, lábát a kengyelbe tevé s a kantárt kezébe vette, ekkor a persa herczeg, mint szinlett orvos, körülrakatá a lovat füstölgő serpenyőkkel, melyekbe előbb izzó szenet rakatott, és körüljárván, mindenikbe a legválogatottabb füstölő szerekből készült porkeveréket vetett. Ekkor, ugy látszott, egészen magába száll, lesütött fővel s mellre tett kezekkel megkerülte a lovat háromszor, tettettetvén magát, mintha bizonyos bájszavakat mondana, s mig ezalatt valamennyi füstölőből a legsürűbb s egyszersmind legédesb illatu füstgomolyag szálla fel s a királykisasszonyt és a varázs-lovat ugy elfogá, hogy ezeket alig lehete többé látni, élvén e kedvező pillanattal, felkapott hirtelen a lóra a királykisasszony mögé, megragadá s megforditá a csapot, s mig a ló velök a levegőbe emelkedék, fenhangon s oly világosan, hogy a szultán minden szót megérthete, igy szóla a szultánhoz:

„Szultánja Kasemirnek, ha ezentul oly királykisasszonyokat, kik védelmed alá folyamodnak, nőül akarsz venni, el ne mulaszd előbb megegyezésöket kérni ki.“

Ily szerencsével találta föl s mentette meg a persa herczeg a bengálai királykisasszonyt. Rövid idő alatt, még az nap elért vele Persia fővárosába, holott nem a mulató kastélynál többé, hanem a palota épületének közepette, épen királyi atyja teremei előtt szálla meg. A persa király most már nem halasztá tovább az egybekelés ünnepét, mint a mennyi időt azon készületek kivántanak, melyekkel a szokott szertartásokat még diszesebbekké és saját részvételét ezen örvendetes napon még nyilvánvalóbbá tehetné.

Mihelyt az ünnepi vigalmakra szánt napok elmultak, legelső gondja lett a persa királynak, fényes követséget nevezni és küldeni a bengálai királyhoz, mely őt mindenről, a mi történt, tudósitsa, s megegyezését és azon frigynek, melybe vele a persa király, fiának e házassága által lépett, megerősitését kérje ki. A bengálai király, miután a dolognak egész menetelét megértette, becsületnek s gyönyörüségének tartotta a frigyben és házasságban megegyezni.

Aladdin, vagy a csodalámpa története.

Chinának egy igen nagy és gazdag fővárosában élt egy Musztafa nevű szabó, ki mesterségén kivül egyebektől semmivel sem különbözteté meg magát. E Musztafa szabó igen szegény volt s mestersége alig hajtott annyit, hogy ő s felesége s fiok, kivel Isten őket megajándékozta, belőle élhettek.

Ezen fiu, kit Aladdinnak híttak, igen elhagyatottan nevelteték, s ez volt oka, hogy igen vétkes hajlandóságokat teve sajátaivá. Konok volt, nyakas s engedetlen atyja s anyja iránt. Alig serdült fel valamennyire, már szüléi honn meg nem tarthaták. Korán reggel kiment s avval tölté a napot, hogy utakon s nyilvános helyeken utczai gyermekekkel játszott, kik nálánál sokkal fiatalabbak voltak.

Oly korba jutván, midőn már valami mesterséget kell vala tanulnia, atyja, ki őt egyéb mesterségre nem tanitathatá, műhelyébe vette őt, s oktatgatni kezdé a tűforgatásra; de sem jósággal, sem büntetés félelmével nem vala képes fiának csapodárságát megkötni; nem birta megtartani vagy kényszeriteni, hogy a mint ő kivánta volna, szorgalommal s folyvást munkánál maradjon. A mint Musztafa hátat fordita, Aladdin kisurrant s egész nap haza nem jött; atyja megbünteté; de Aladdin jobbithatatlan volt, s végre Musztafa kénytelen volt, igen nagy fájdalmára, őt korhely életmódjának általengedni. Ez sok szivfájdalmat okoza neki, s azon bánkodása, hogy fiát meg nem téritheti, egy igen sulyos nyavalyába dönté, melyben nehány hónap mulva meghala.

Aladdin anyja, a ki látá, hogy fia sohasem tanulandja meg apja mesterségét, bezárta boltját, s minden kézműeszközöket eladott, hogy abból s azon kevésből, a mit gyapotfonásból szerzendene, fiával együtt elélhessen.

Aladdin, kit most már atyjának félelme nem korlátozott, s ki anyjával oly keveset gondolt, hogy a legkisebb észrevételnél, melyet az neki tett, elég vakmerő vala fenyegetőzni, egészen a korhelységnek adta magát. Minél többféle egykoru fiatalságot kerese fel s játszott szünet nélkül s szenvedélyesebben, mint valaha. Ezen életmódot tizenötesztendős koráig folytatá, anélkül, hogy valami egyébhez kedvet s hajlandóságot mutatott, vagy csak meggondolta volna, mi leend belőle. Egykor egy sereg utczai gyermekkel játszott valamely szabad helyen, midőn egy idegen arra menvén, megállt s reá nézett.

Ez idegen egy hires bűvölő volt. A történetirók, kik ezen mondát fentartották, őt afrikai bűvölőnek nevezik, miért őt mi is ugy fogjuk nevezni, annyival is inkább, mert Afrikából jött.

Talán az afrikai varázsló, ki érte az ábrázatokhoz, valami olyat olvasott Aladdin képében, a mi ahhoz, miért e hosszu utat tevé, kivántató vala, vagy egyéb oka lehetett, elég, hogy Aladdint nemzetsége felől s ő mi, pontosan kikérdezé. Miután mindent, a mit kivánt, megtuda, közeledék az ifjuhoz, néhány lépésnyire félre voná játszó-társaitól s kérdé: „édes fiam, atyád nem Musztafa?“ „Igen, – viszonza Aladdin, – de már régen meghalt.

E szavakra nyakába borult Aladdinnak az afrikai varázsló, átölelte őt s megcsókolá több izben könyezve és sohajtva. Aladdin észrevevé a könyeket, s kérdezé, mi okozhatá azokat? „Ah fiam, felele az afrikai varázsló, hogy tarthatnám könyeimet? én nagybátyád vagyok, s atyád szeretett öcsém volt. Már több év óta utazom, s azon pillantatban, midőn megérkezem őt ismét látni, s visszatértemmel megörvendeztetni reménylvén, te halálát jelented. Bizonyossá tehetlek, igen érzékeny fájdalom rám nézve, magamat azon vigasztalástól, melyre számot tartottam, megfosztatva látnom. Azonban, a mi szomoruságomat valamennyire enyhiti, az, hogy a mennyire visszaemlékezem, vonásait rajtad, arczodon ismét feltalálom s látom, hogy midőn hozzád fordulék, meg nem csalatkozám.“ Ezután erszényébe nyulván, kérdezé Aladdint, hol lakik anyja? Aladdin kérdésére azonnal utasitást adott s az afrikai varázsló azon pillanatban egy marok aprópénzt ada neki, s ezt veté hozzá: „Eredj most, fiam, anyádhoz, köszöntsd nevemben s mondd neki, hogy holnap, ha csak időm engedi, meglátogatom, megszerezni magamnak a vigasztalást, hogy láthassam a helyet, hol szegény jó bátyám oly sokáig éle s melyen meghalálozott.“

Alig hogy elhagyá az afrikai varázsló unokaöcscsét, kit épen most teve azzá, Aladdin felettébb megörülve a pénzen, melyet nagybátyjától kapott, azonnal anyjához szalada s igy szóla hozzá beléptekor: „Kedves anyám, mondd meg kérlek, van-e nekem nagybátyám?“ – „Nem fiam, felele anyja, neked nincs nagybátyád sem meghalálozott atyádról, sem rólam.“ – „S mégis, – folytatá Aladdin, – épen most találtam egy emberre, ki magát atyámról nagybátyámnak mondja, s azt erősité, hogy atyám testvére. S hogy szavamnak higyj – folytatá, a kapott pénzt előmutatva, – ime, nézzed, mit ajándékozott. Meghagyá továbbá, téged nevében köszöntenem s megmondanom, hogy holnap, ha ideje engedi, meglátogat, hogy egyszersmind a házat is láthassa, melyben atyám élt és meghala.“ – „Fiam, – viszonzá anyja, – való, hogy atyádnak egy testvére volt; de az már régen meghalt; és soha sem hallám, hogy még egy másik is volna.“ Egyebet nem beszélének az afrikai varázslóról.

Következő nap ismét megszólitá az afrikai bűvölő Aladdint, midőn ez a városnak egy másik részén más gyermekekkel játszott. Megölelé, mint előttevaló napon tett vala, s két darab aranyt nyoma kezébe, s monda neki: „Add ezt anyádnak, fiam, s mondd neki, hogy ma estére meglátogatom; vegyen rajta vacsorára valót, hogy együtt ehessünk; hanem előbb jegyezd ki a házat, melyben lakik.“ A fiu kijegyzé azt, s az afrikai varázsló eltávozék.

Aladdin megvivé mindakét aranyat anyjának. S mihelyt elbeszélé, mit szándékozik nagybátyja tenni, kimene anyja vásárlani, s gazdag eleséggel tére vissza. Asztali edényeket, melyek hiával volt, a szomszédoktól kére, s igy az egész napot a vacsorai készületekben tölté. Este, midőn már mindennel készen volt, mondá Aladdinnak: „fiam, nagybátyád talán nem tudja házunkat, eredj elébe s vezesd ide, ha meglátod.“

Ámbár Aladdin megmagyarázta az afrikai varázslónak a házat, mégis azonnal elébe akart menni, midőn az ajtón kopogtak. Aladdin kinyitá, s azonnal megismerte az afrikai varázslót, a ki borpalaczkokkal s mindenféle gyümölcscsel megrakva lépe be.

Általadván az afrikai varázsló mindent, a mit hoza, Aladdinnak, köszönti anyját, s kéré a kereveten megmutatnia azon helyet, hol Musztafa bátyja ülni szokott. Az asszony megmutatá. Azonnal leborult, több izben megcsókolá a helyet könyhullatások közt s felkiálta: „Szegény bátyám, mily boldogtalan vagyok, nem előbb érkezve, hogy halálod előtt még egyszer öleltelek volna.“ Noha Aladdin anyja kérte őt, még sem akart ezen helyre ülni. „Nem, – felele, – attól őrizkedni fogok; hanem engedd meg, itt általellenben ülnöm, hogy ha szintén azon gyönyörtől, őt mint házatyát itt személyes jelenlétben látnom, meg vagyok is fosztva, legalább képzelhessem, mintha szemközt ülne velem.“ Aladdin anyja nem unszolá többé, hanem rá hagyá ott fognia helyet, hol kedve tartá.

Leülvén az afrikai varázsló, Aladdin anyjával kezde beszélgetni. „Édes jó húgom, – monda neki, – ne csodáld, hogy az egész idő alatt, melyet boldog emlékezetű bátyámmal házasságban töltesz vala, engem sohasem láthatál. Épen negyven éve, hogy ez országból, mely nekem s meghalálozott bátyámnak szülőföldünk, elutaztam. Azóta bejártam Indiát, Persiát, Arabiát, Syriát, Aegyptust, mulattam legszebb városaikban, azután Afrikába mentem, hol több időre vettem lakásomat. De mivel természetében van az embernek, bármi távol legyen is hazájától, annak, szüléinek s gyermekjátékainak emlékezetét soha el nem felejthetni, engem is oly forró kivánat foga el, most, mig ily hosszu utra erőt érezék magamban, hazámat ismét meglátni, bátyámat ölelni, hogy azonnal felkészültem s utnak ereszkedém. Nem szólok az idő hosszadalmáról, mely megkivántatott, nem az előkelt akadályokról, sem a súlyos bajokról, melyeket kiállanom kelle, hogy ide juthassak, – csak azt mondom, hogy valamennyi utaimon semmi sem bántott s keseritett annyira, mint bátyám halálának hire, kit én mindenkor ugy szerettem, s kihez valódi testvéri hajlandósággal viseltetem. Néhány vonásait vettem észre unokaöcsémnek, fiadnak ábrázatán, s ez tevé, hogy őt valamennyi gyermek közül, kikkel együtt vala, kitalálám. Talán elmondotta, mily benyomást tőn rám testvérem halálának hire. – Azonban, dicsértessék Isten midenkor! az vigasztal, hogy őt fiában ismét feltalálom, ki arczvonásait oly elevenen jelenvalósitja.“

Az afrikai varázsló észre vette, hogy Aladdin anyja férje emlegetésére, mely fájdalmát felujitá, igen megindult, azért is a beszédet egyébre forditotta. Aladdinhoz fordult s kérdé, hogy hiják. „Aladdinnak,“ monda ez. „S hát Aladdin, – kérdé a varázsló, – mivel foglalatoskodol, értesz mesterséget?“

Ezen szavakra lesüté Aladdin fejét, s zavarba jött. Anyja azonban felfogá a szót s monda: „Aladdin henyélő. Atyja, életében mindent elkövete, hogy őt mesterségére megtanitsa, de czélját nem érhette; azóta, hogy az meghalt, akármit mondjak vagy beszéljek neki, a csavargók életmódjánál egyebet nem követ, s idejét, mint látád, játszva gyermekek közt tölti, meg nem gondolván, hogy ő már nem gyermek. S ha ma e miatt meg nem pirongatod, s ez intés nem fog rajta, egészen kétségbe esem, hogy belőle valami jóravaló lesz. Tudja, hogy atyja nem hagyott vagyont maga után, látja, hogy egész napi gyapotfonásommal alig szerezhetek annyit, hogy kenyerünk legyen. Mi engem illet, eltökélém magamban, ajtómat előtte minél előbb bezárnom s őt elhajtanom, hogy kenyerét egyebütt keresse.“

Miután Aladdin anyja nagy könyhullatással igy szólott, monda az afrikai varázsló Aladdinnak: „Ez nem jól van, édes öcsém, arról kell gondoskodnod, hogy magadon segits s magadat eltartsad. Annyiféle keresetmód van a világon: nem volna-e egy is azok között, melyre különösen kedved hajlanék? Talán csak épen atyádé nem tetszik s másra inkább adnád magadat. Ne titkold ez iránt gondolkozásodat előttem, hisz én egyedül javadat akarom.“ Látván, hogy Aladdin nem felel, folytatá: „Ha talán mesterség tanulásához nincs kedved, s mint mívelt ember akarnál a világban élni, boltot állitok számodra, rakottat a legdrágább szövetekkel s legfinomabb gyolcscsal; ezek eladásával foglalatoskodhatol, a pénzen, melyet belőlök váltasz, más portékákat vehetsz, s e szerint tisztességesen elélhetsz. Kérdezd meg magadat s valld meg őszintén, mit gondolsz; mindenkor késznek fogsz találni igéretem megtartására.“

Ez ajánlat tetszék Aladdinnak, ki minden kézi munkától undorodott, s annyival inkább, mert észrevette, hogy az efféle boltok igen tiszták szoktak lenni, sűrűen látogattatnak, s a kalmárok benne csinos öltözetüek, s becsben tartatnak. Azért mondá az afrikai varázslónak, kit nagybátyja gyanánt tekinte, hogy hajlandósága inkább erre, mint amarra volna s hogy a jótéteményért, melyet neki szánt, örökké háládatos leendene. „Minthogy neked ezen keresetmód tetszik, viszonozá az afrikai varázsló, – holnap el foglak magammal vinni, s oly csinosan felruházni, mint a város legelső kalmárai egyikéhez illik, s holnapután azon leszünk, hogy neked oly boltot állitsunk, a milyen képzeletemben van.“

Aladdin anyja, ki eddig nem is hitte, hogy az afrikai varázsló férjének testvére, az igéret után, melyet az fiának tett, egy pillanatig sem kételkedék róla. Megköszönte jó szándékait, s intést adván Aladdinnak, hogy a jótéteményekre, melyekhez neki nagybátyja reményt nyujta, magát méltónak mutassa, feladá az étkeket. Vacsora fölött a beszéd mindig ezen tárgyról folyt, mig végre az afrikai varázsló észrevevé, hogy az éj már igen előhaladt; melyre az anyától s fiutól búcsút vőn s eltávozék.

Másnap reggel el nem mulatá az afrikai varázsló igérete szerint Musztafa özvegyét meglátogatni. Elvivé magával Aladdint s egy nagykereskedőhöz vezette, ki minden koru s rendüek számára legdrágábbszerű s készületű ruhákat árult. Többeket hozata elő, melyek Aladdin nagyságához illenek s minekutána azokat, melyek neki legjobban tetszenék, kiválasztotta, a többit pedig, a mi nem volt oly szép, milyet ő kivána, visszatette volna, igy szóla Aladdinhoz: „Kedves öcsém, válaszd ezen ruhák közül, a mely legjobban tetszik.“ Aladdin, ki uj nagybátyja bőkezűségén el volt ragadtatva, kiválaszta egyet. A varázsló megvette azt minden hozzá tartozókkal együtt, s kifizette alkudozás nélkül.

Midőn Aladdin magát tetőtől talpig pompásan felruházva látá, minden kitelhető köszönetet teve nagybátyjának; s a varázsló megigéré neki, hogy őt ezentul sem hagyandja el, hanem folyvást megtartja magánál. El is vezeté őt a város legnépesebb részeibe, leginkább azokba, hol a legdusabb kalmárok boltjai valának; s a mint azon utczába jutott, hol a legfinomabb gyolcs s legszebb szövetek boltjai állottak, szóla Aladdinhoz: „Minthogy nemsokára épen ily kalmár leendesz, mint ezek, jó lesz, ha őket meglátogatod, hogy ismerjenek.“ Megmutatá neki a legszebb s legnagyobb mecseteket is, bevezeté őt a fogadókba, hol az idegen kalmárok szállottak, s mindazon helyeibe a szultán kastélyának, a hova szabad bejárat volt. Végre, midőn a város legszebb részeit együtt megjárták volna, azon fogadóhoz értek, melyben a varázsló vőn lakást. Több kalmárok is eljövének, kikkel megérkezése óta kötött ismeretséget, s kiket most készántag gyüjtött ide, hogy őket jól megvendégelje s fogadott unokaöcscsét nekik bemutassa.

A lakozás estig tartott. Aladdin búcsuzni akart, hogy haza menjen; de az afrikai varázsló nem engedé őt egyedül menni, hanem elkisérte anyja lakásáig. S hogy ez fiát oly jól felruházva megpillantá, magán kivül volt örömében s meg nem szünheték az afrikai varázslót, ki fiára annyi pénzt kiada, minden kigondolható áldással magasztalni. „Nagylelkű rokon, – mondá hozzá, – nem tudom, mint köszönjem meg eléggé nagylelkűségedet. Tudom, fiam a jót, melyet vele tevél, meg nem érdemlette, s arra egészen is méltatlan lenne, ha el nem ismerné s meg nem felelne jó szándékaidnak, melyekkel iránta vagy, midőn neki oly fényes butorzatot akarsz adni. Részemről, – monda tovább, – egész szivemből hálát mondok neked érette, s kivánok igen hosszu életet, hogy tanuja lehess fiam háládatosságának, mely azt soha jobban meg nem mutathatja, mint ha jó tanácsaidat mindenben követendi.“