Part 22

Engedett végre a herczeg kivánatának, s midőn némely elsőségeket, melyekkel a bengálai királyság a perzsa birodalom felett nyilvánosan birt, szántszándékkal vagy elmellőzött vagy kisebbitett, egyszersmind oly nyilván mutatta ki hajlandóságát a herczeget Perzsiába követnie, hogy ez nem kételkedett, a legelső ajánlatra, melyet ez iránt tenni fog, a királykisasszony megegyezését megnyerhetni. Azonban a herczeg nem tartá helyesnek, mindaddig ily ajánlatot tenni, mig a királykisasszonynál udvariságból annyi időt nem töltött, hogy ez őt többé a legnagyobb igaztalanság nélkül nem marasztalhatá, sem gátolhatá, hogy mulhatlan kötelességének megfelelvén, királyi atyjához visszatérjen.

Két egész hónapig engede igy Firus-Sah herczeg a bengálai királykisasszony akaratjának, megjelenvén minden mulatságon, melyet ez az ő tiszteletére kigondolhatott, mintha egyetlen dolga csak az volt volna, hogy életét itt és ekképen töltse el. De mihelyt a két hónap elmult, kinyilatkoztatá a királyi hölgynek komolyan, hogy már igen is sokáig mulasztja kötelességét s most engedelmet kell immár kérnie, hogy azt teljesithesse, megujitván egyszersmind azon igéretét, hogy hozzá s a királykisasszonyhoz méltó pompával haladéktalanul visszatérend s a bengálai királytól a kisasszony kezét megkérendi.

„Kisasszonyom, ezt tevé hozzá a herczeg, szavaim talán gyanura adhatnak okot, s kinyilatkoztatott kérésemre herczegséged talán engem is azon hivtelen szeretők sorába helyezett, kik szerelmök tárgyát feledik, mihelyest tőle távol esnek; de én, hogy bebizonyitsam azon igaz és őszinte szerelmet, melylyel egy ily szeretetreméltó királykisasszony iránt viseltetem, mint herczegséged, ki engem, mint nem lehet többé kételkednem, viszont szeret: egyszersmind azon engedelmért is fognék esedezni, hogy herczegségedet is magammal vihessem, ha nem félnék, hogy ezen kivánatom megbántás gyanánt fog vétetni.“

Látván a perzsa herczeg, hogy a bengálai királykisasszony ezen szavaknál elpirult, s anélkül, hogy legkisebb neheztelést mutatna, tünődve ingadozott, mitevő legyen, imigy folytatá beszédét:

„Mi az én királyi atyámnak megegyezését s azon fogadást illeti, melylyel ő herczegségedet nemzetségi szövetkezéseibe fölveendi, az iránt tökéletesen megnyugtathatom herczegségedet. Mi pedig a bengálai királyt illeti, a szeretet, barátság s tisztelet mind annyi jelei után, melyeket ő herczegséged iránt mindenha mutatott és folyvást mutat, egészen másnak kellene neki lennie, mint a milyennek őt herczegséged én előttem festé, azaz: herczegséged nyugalma s boldogsága ellenségének, ha azon követséget, melyet atyai jóváhagyása végett az én királyi atyám fog hozzá küldeni, jó szivvel s kegyesen nem fogadná.“

A bengálai királykisasszony mind ezekre semmit sem válaszolt, de e hallgatás, és földre sütött szemei elárulák világosabban, mint minden szó, hogy a herczeget Perzsiába kisérni nem idegen, s az ajánlatot elfogadja. Az egy nehézség, melyet a dologban találni látszatott, az vala, hogy a perzsa herczeg még nem eléggé gyakorlott a lovat kormányozhatni, következőleg félt, hogy ugyanazon zavarba fog vele akadni, melyet a herczeg első próbájakor tapasztalt. Azonban Firus-Sah herczeg oly jól s egészen el tudá ezen félelmet oszlatni, – előterjesztvén, hogy a királykisasszony benne tökéletesen bizhatik s ő a lovat, utóbbi próbája óta szintugy tudja kormányozni mint maga az indus: – hogy a királykisasszonynak többé nem volt egyéb gondja, mint hogy a herczeggel együtt oly titkon készüljön el utra, hogy ebbeli szándékjokról senki legkevesebbet se gyanithasson.

Ez meg is lett, s mindjárt a következő napon hajnalhasadtakor, midőn még az egész palota mély álomban feküdt, felmenének együtt a fedezetre, s itt a herczeg Perzsia felé forditván a lovat, azt egyszersmind ugy helyezé, hogy derekára a királykisasszony könnyen felülhessen. Ekkor legelébb is a herczeg ült fel, s miután a királykisasszony megfogván nagyobb bátorság okáért a herczeg kezét, mögötte szintén helyet fogot s tudtára adá a herczegnek, hogy most már indulhat: megforditá ez ugyanazon csapot, melyet Perzsiából elindultakor forditott vala, s a ló velök ugyanazon pillanatban a levegőbe felszállott.

A varázs-ló szokott sebességgel haladt s Firus-Sah herczeg irányát ugy adá, hogy mint egy harmadfél óra teltén Perzsia fővárosát megláthatták. A herczeg sem azon a nagy téren, melyről első izben kiindult, sem a szultán palotájában, hanem egy mulató kastélyban szálla le, mely nem messze vala a fővárostól. Itt a legszebb szobába vezeté a királykisasszonyt s tudtára adá, hogy ő az illő tisztelkedések megtétele végett atyját a szultánt megy legelébb is megérkeztökről értesiteni, s csakhamar ismét visszatérni; addig is a kastélyőrnek vagy várnagynak, ki épen jelen vala, parancsokat ád, hogy a kisasszony mindenben, a mire csak szüksége leend, szolgálatot kapjon.

Elhagyván a herczeg a királykisasszonyt, parancsolá a várnagynak, hogy nyergeltessen lovat. Ez megesvén, a ló elővezetteték, a herczeg fölveté reá magát, s miután a várnagyot a királykisasszonyhoz ezen parancsolattal küldé vissza, hogy neki mindenekelőtt s minél hamarabb reggelit készittessen, ellovagolt. A nép, mely a herczeg eltünte óta szintén minden reményét elveszté, őt valaha ismét megláthatni, s melynek gyásza most egyszerre vigságra változott, utjában s a város utczáin, melyeken a palotáig végig lovagolt, élénk örömriadozással üdvözlé őt. Édes atyja, a szultán, épen tanácsülést tartott, s mind ő mind az egész gyülekezet mint mindig a herczeg eltünése óta gyászban voltak, midőn a herczeg egyszerre belépett. A király öröm és szeretet könyeivel szemében sietett ölelésére, s legelső kérdéseinek egyike az vala, mi történt az indus lovával.

E kérdés alkalom vala a herczegnek elbeszélni azon veszedelmet és zavart, melyben volt, midőn őt a varázsló fölragadá, továbbá a módot, melylyel magát e veszedelemből kimenté, mint szállott meg a bengáli királykisasszony palotája fedezetén, mi kegygyel fogadá őt a királykisasszony, kinél ugyanazért a kellő időn túl mulatott, mi szivességgel vala az iránta, s mikép végre reá is biratá magát, hogy őt, a herczeget, Perzsiába kövesse, miután neki kezét megigérte.

„Én őt uram, igy végzé beszédét a herczeg, miután neki viszont megigértem, hogy Fölséged tőlünk megegyezését nem fogja megtagadni, az indus lován ide magammal elhoztam; s a királykisasszony most Fölséged mulató kastélyainak egyikében, holott őt hagyám, egyedül annak hirét várja, hogy adott igéretem nem volt üres szó.“

Itt a herczeg földre akara borulni atyja, a király előtt, hogy őt meginditsa, de ez meggátolá őt, megölelé ismét és igy szóla:

„Édes fiam, én nemcsak megegyezem abban, hogy a bengálai királykisasszonyt nődül vedd, hanem még magam személyesen fogok azonnal látogatására menni, hogy neki tartozó köszönetemet megvigyem, őt ide a palotába vezessem, holott a menyekzőt még ma megülendjük.“

Miután a szultán a szükséges parancsokat azon látogatás iránt, melyet a bengálai királykisasszonynál tenni szándékozott, kiadta, meghagyá egyszersmind, hogy a gyászt azonnal mindenki letegye, s a nyilvános vigalmak sip, dob és tárogató szóval kezdessenek el, és hogy az indust a fogságból kibocsátván, vezessék elejébe.

Az indus elővezetteték s bemutattaték a szultánnak, ki is igy szólott hozzá:

„Én téged azért zárattalak be, hogy életed, noha az mind haragomnak mind fájdalmamnak csekély áldozat lett volna, kezesül vegyen fiam életéért. Adj hálát Istenednek, hogy fiamat ujra megtaláltam. Menj, hordd el lovadat s meg ne jelenj többé szemem előtt.“

Mihelyt az indus a szultán elől eltávozott s azoktól, kik őt a fogházból kibocsáták, megtudta, hogy Finus-Sah herczeg az ő lován visszatért, magával hozván a királykisasszonyt; továbbá hol szállott le a herczeg s hagyá a királykisasszonyt; végre, hogy a szultán már készül ezt onnan elhozni s palotájába vezetni: – sietett megelőzni a királyt s a herczeget. Nyomban a kastélynak indult tehát s itt megtalálván a várnagyot, azt mondá neki, hogy ő a szultán s a perzsa herczeg nevökben jő, hogy a bengálai királykisasszonyt maga mögé ültetvén a lóra, levegőben vigye a szultánhoz, ki őt – ugy mond, – a palota terén várja s az udvart és várost e látványnyal akarja meglepni.

A várnagy ismerte az indust, tudta, hogy zárva volt, és igy annál kevésbbé kételkedett szavain, minthogy őt szabad lábon látá. Megjelent tehát a királyi hölgy előtt, s ez alig értette meg, hogy az indus a herczeg nevében jő, azonnal megegyezett, hogy mint hivé, a herczeg ohajtását teljesitse.

Az indus örvendett szivében, hogy gonosz terve ily könnyen valósult, felült a lóra, maga mögé vevé a várnagy segedelmével a bengálai királykisasszonyt, megforditá a csapot, s azonnal magasan ragadá őket a ló a levegőbe föl.

Ugyanazon pillanatban hagyá el a perzsák királya egész udvara kiséretében a palotát, hogy a mulató kastélynak induljon, s ugyane pillanatban vágtatott a herczeg előre, hogy a bengálai királykisasszonyt értesitse, midőn az indus fenn a levegőben szántszándékkal épen a város felé tartott, hogy igy a királyt és herczeget mintegy kihivni látszassék s megboszulni az igazságtalan bánást, melyet szenvednie kellett.

Alig pillantá meg őt a szultán, megismervén őt első pillanatra, annál nagyobb megdöbbenéssel állapodott meg, mivel lehetetlen volt a rablót ily rettentő gyalázatért, melyet rajta mindenek láttára követett el, bármikép megbüntetnie. Ezer átkot szóra tehát udvarnokival együtt, kik e szörnyü szemtelenség s példátlan gonoszság tanui voltak, az indus ellen. De ez legkevesebbé sem indult meg az átkokon, melyek tompa moraja egész hozzáig fölhatott, hanem inkább folytatá utját; mig a szultán visszatért palotájába, öldöklő bánattal azon, hogy ily képtelen sérelmet kelle eltürnie, s annak szerzőjét meg nem fenyitheti.

De mi nagy vala még Firus-Sah bánatja, midőn ön szemeivel s a nélkül hogy legkevesebbé is akadályozhatná, látnia kellett, mint viszi tőle az indus a bengálai királykisasszonyt, kit oly lángolón szeretett, hogy nélküle többé nem élhetett? – E pillanatra, melyet épen nem várt, meredve álla meg, mozdulatlanul. S mielőtt még fontolóra vehetné, a leghevesebb szitkokra fakadjon-e, a királykisasszony szomoru sorsát sirassa-e, vagy engedelmért esedezzék tőle, hogy oly kevés óvakodással gondoskodott felőle, ki neki magát egészen s oly módon adta által, mely szerelmének oly bizonyos tanuja volt, – azalatt, mondom, a varázs-ló szemei elől mindkettejét végképen elragadta. Mitevő legyen már most? A király, édes atyja, palotájába térjen vissza? ott szobájába zárkozzék s elmerüljön bujába, a nélkül hogy csak egy lépést tegyen a rabló üldözésében, hogy attól a királykisasszonyt elragadja s magát megbüntesse? – ezt az ő nagy lelke, szerelme s vitézsége egyaránt ellenzék, miért is utját a mulató felé folytatá.

Midőn a kastélyban megérkezett, könyes szemekkel lépett elejébe a várnagy, ki most mind könnyühitüségét, mind azt, hogy az industól megcsalatott, általlátá; leborult előtte, magát vallá a szörnyü csinben vétkesnek s bünhödésül halált itéle önfejére, melyet a herczeg kezeitől várt.

„Kelj fel, igy szóla hozzá Firus-Sah herczeg, nem te vagy oka a királykisasszony elragadtatásának, hanem én magam s az én együgyüségem. Menj, ne veszits időt, s keress nekem valahol dervisruhát, de meg ne mondd, hogy számomra hozod.“

Nem messze a kastélytól egy dervismonostor állott, melynek seich-je vagy is előljárója a várnagynak barátja volt. Ez tehát hozzá mene, azt mondá neki csalfa meghittséggel, hogy e királyi udvar tiszteinek egyike, kinek ő nagy mértékben lekötelezettje, a szultán kegyelméből kiesett, s ő igen szeretne neki segedelmül lenni, hogy a szultán haragját kikerülhesse. – Ily előadásra a várnagy azonnal megkapá a mit kért, s egy tökéletes dervisruhával tért a herczeghez vissza. A herczeg tüstént leveté ruháját, felölté helyette a dervisét, s miután uti költségül egy gyöngyökkel s gyémántokkal tele katulyát vett magához, melyet tulajdonkép a bengálai királykisasszonynak szánt vala ajándékul, elhagyá alkonyatkor a kastélyt a nélkül hogy tudná, mely utat kelljen választania, de egyszersmind eltökélett szándékkal, hogy addig meg nem tér, mig királykisasszonyát föl nem találja s vissza nem kiséri.

De, hogy az indusra térjünk vissza, ez a varázs-lovat ugy igazgatá, hogy még azon nap jó korán egy erdőcskéhez jutott, közel Kasemir ország fővárosához. Mint hogy az indus megéhült és gyanitá, hogy a bengálai királykisasszony hasonló szükséget fog érzeni, leszállott ezen erdőcskénél s a királykisasszonyt itt egy hüvös és ezüst tisztaságu pataknál a zöldellő pázsitra letévén, maga étket ment keresni.

Mialatt az indus távol vala, a bengálai királykisasszony, ki magát egy oly alacsony rabló hatalmában látá, kinek erőszakától oka volt remegni, örömest megszökött s magának egy biztos menedékhelyt keresett volna, de mivel reggel, a mulató-kastélyban megérkeztekor, alig vett magához egy vagy két falatot, most midőn tervét ki akarta vinni, oly gyengének s erőfogyottnak érzé magát, hogy kénytelen volt szándékával felhagyni, s minden idegen segély nélkül egyedül ön bátorságára támaszkodni. De egyszersmind eltökélette magában, hogy inkább halált szenved, mint a perzsa herczeghez hivtelen lesz. Azért is midőn az indus visszatért, nem hagyá magát kétszer kináltatni, hanem ételhez nyult s az által csakhamar annyi erőt kapott, hogy azon szemtelen beszédekre, melyekre az indus az ebéd végén fakadt, bátran felelhetett. Látván pedig, hogy az indus néhány sikeretlen fenyegetőzés után erőszakkal akar élni, felugrott s a rablóval küzdeni készültében egy hangos sikoltás pattant ki kebléből. E szóra azon pillanatban egy csapat lovas vágtatott elő s őt és az indust körülfogá.

A kasemiri király vala az, ki most kiséretével együtt vadászatról térvén haza, a bengálai királykisasszony szerencséjére épen e tájon lovagolt el s a lármaszót hallván, közelebb jött. A szultán az indushoz fordult és kérdé, ki ő s mi joga van a széphez, mely itt előtte áll. Az indus megfontolás nélkül azt felelé, hogy ez az ő neje s a köztök támadt pörhöz senkinek semmi köze.

A királykisasszony, ki sem rangját sem állapotját nem ismeré annak, ki ily szerencsés órában érkezett szabaditására, meghazudtolá az indust s monda:

„Nagyságos ur, kit az ég szabaditásomra küld, akárki légy, könyörülj egy királykisasszonyon s ne higy e csalárdnak. Mentsen Isten, hogy én valaha ily nyomoru s alávaló indus felesége legyek. Ez egy ocsmány bűbájos, uram, ki engem ma reggel a perzsa herczegtől, kinek nőül valék szánva, elragadott s e varázs-lovon, melyet itt látsz, ide hozott.“

Nem vala a királykisasszony részéről sok szóra szükség, meggyőzni a kasemiri szultánt a felől, hogy igazat mond. A hölgy szépsége, a méltóság, mely egész valóján elömlött és könyei eleget szólának mellette; azonban ez folytatni akará beszédét, midőn a szultán, felgyulván az indus szemtelenségén, anélkül, hogy több szót várna, megöleté az indust, parancsolván, hogy fejét vegyék; mi is annál könnyebben megtörtént, minthogy az indus, ki e rablást mindjárt a börtönből kiléptekor követte el, semmi védfegyvert nem hozott magával.

Alig menekvék meg a bengáli királykisasszony az indus incselkedéseitől, már is ujakba került, melyek őt nem kevésbbé szomoriták. A szultán lovat adatott számára, elvezeté őt palotájába, itt a legpompásb szobát nyittatá neki a magáé után, számos rabnőket rendele szolgálatára s herélteket őrizetére. A szultán maga vezeté e szobába, s anélkül, hogy köszönetét ennyi jótettért bevárná, igy szóla hozzá:

„Királykisasszony, nem kétlem, nyugodalomra lesz szüksége, azért is elhagyom, hogy magát kinyughassa. Holnap talán képesebb leend, elmondani nekem ritka kalandjának közelebbi körülményeit.“ Ezt mondván, eltávozott.

Kimondhatatlan volt a bengálai királykisasszony öröme, hogy ily hamar megszabadult egy ember incselkedéseitől, kire utálat nélkül nem nézhetett, s most azon reménynyel kecsegteté magát, hogy a szultán fölteendi jótetteire a koronát, s őt a perzsa herczeghez küldendi vissza, mihelyt el fogta beszéleni, mennyire tart jogot őhozzá a herczeg, s mihelyest a szultánt e kegyelemért kérni fogja. De igen távol volt a királykisasszony attól, hogy ezen reményeit teljesedve lássa.

T. i. a kasemiri király elvégzé magában, hogy őt más nap mindjárt nőül veszi, s az egybekelési vigalmakat sipok, dobok s egyéb örömjelentő és gerjesztő muzsikások által, melyek nemcsak a királyi palotában, hanem az egész városban szerte zengedeztek, még hajnalhasadtakor el is kezdette. A királykisasszonyt e zaj ébreszté fel, s ő azt inkább akármi másnak, mint igaz okának vala hajlandó tulajdonitani; de midőn a kasemiri szultán, ki magának jelentetni parancsolá, mihelyt a királykisasszony látogatást fogadhatna el, hozzá belépett, s miután egészsége felől tudakozódott, értésére adá, hogy a síp és dobszó, melyet hall, saját menyegzője ünnepét hirdetik, melyre a szultán őt azonnal meghivja; – ekkor a királykisasszony megdöbbenése oly nagy lett, hogy a szultán lábainál aléltan rogyott le.

A királykisasszony komornái, kik körüle állának, azonnal segedelemért siettek, s a szultán maga is mindent elkövetett, hogy őt életre hozza, de sok idő telt el, mig a királykisasszony ismét eszméletre jött. Végre magához tért, de egyszersmind, – hogy Firus-Sah herczegnek adott szavát meg ne szegje s a házasságba, melyet a kasemiri szultán anélkül, hogy őt kérdené, elvégzett, megegyezni ne kényszerittethessék, – eltökélé magát, azt szinleni, mintha az ájulás alatt megtébolyodott volna. Elkezde tehát még a szultán jelenlétében a legfonákabb dolgokat beszélni, sőt felugrott s a szultánra készüle rohanni, ugy hogy ezt e kedvetlen jelenet egészen meglepé s elszomoritá, végre látván a szultán, hogy a királykisasszony még sem tért eszére, asszonyaira hagyá őt, megparancsolván ezeknek, hogy a beteg mellől el ne távozzanak, s reá a legnagyobb gonddal ügyeljenek. Nap folytában még igen gyakran tudakozódott egészsége felől, s a válasz mindenkor az lett, hogy a beteg csak ugy van mint volt, vagy még roszabbul.

A bengálai királykisasszony nemcsak más nap hanem a következett többi napon is folytatá az eszelős beszédet, s egy nagy elmeháborodásnak egyéb jeleit, mig végre a kasemiri szultán kénytelenitve látá magát egybehíni udvara orvosait, tanakodni velök a betegség fölött s kérdeni őket, ha nem tudnának-e valami orvosszert e nyavalya ellen.

Az orvosok közös tanakodás után egy szóval azt felelék, hogy ezen betegségnek több faja és mértéke van, melyek szerint aztán a nyavalya vagy gyógyitható, vagy épen gyógyithatatlan. Ők tehát nem tudhatják, mi faju a bengálai királykisasszony betegsége, ha elébb őt magát nem látják. Ennél fogva megparancsolá a szultán a herélteknek, hogy az orvosokat egyenkint, mindeniket a maga rangja szerint a királykisasszony szobáiba bocsássák be.

A bengálai királykisasszony, ki ezt előre látta és méltán félt, hogy ha az orvosokat közeledni és üteréhez nyulni engedi, végre a legtanulatlanabb is észre veszi, hogy ő egészséges és betegsége csupa tettetés, ekképen cselekedett. Valahányszor egy orvos belépett, a királykisasszony oly dühbe jött, annyi dühösséget mutatott az orvos ellen, egyszersmind jeleit adván, mintha annak képét össze akarná karmolni, hogy még csak egy sem merte magát közeledése által ezen veszedelemnek kitenni.

Azok, kik magokat ügyesebbnek hirdeték másoknál s avval dicsekedtek, hogy a betegséget puszta reánézésből is ki tudják ismerni, némi italokat rendeltek, melyeket a királykisasszony minden kétkedés nélkül bevett, tudván egyrészről, hogy magát e mellett is mindaddig beteggé teheti, a meddig tetszik és szükségesnek látja, másrészről pedig, hogy a bevett italok ártatlanok.

Látván a kasemiri szultán, hogy udvari orvosai a királykisasszony gyógyitásával semmire sem mentek, felhivatá a főváros valamennyi orvosait, kiknek azonban minden ügyességök, tudományok s tapasztaltságok sem vala szerencsésb. Végre országa egyéb városaiból is előhivatá a szultán mindazon orvosokat, kik tudományokban a leghiresebbek valának; de a királykisasszony ezeket sem fogadta szivesebben mint az előbbieket, s minden, a mit rendeltek, foganatlan volt. Ekkor a szultán sebes postákat küldött a szomszéd fejedelmek országai s birodalmaikba s udvaraikhoz oly igérettel, hogy a kik az ezekben felszólitott leghiresebb orvosok közül, fővárosába jőnének, azokat ugyan gazdagon megfizetni, a ki pedig a beteget meg is gyógyitaná, fejedelmileg meg fogja jutalmazni.

Többen ezen külföldi orvosok közül valóban utra is kelének, de egyetlen egy sem dicsekhetett azzal, hogy szerencsésebb volt volna a belföldi s udvari orvosoknál; egyetlen egy sem hozhatá a királykisasszony eszét helyre, mert ez nem is tőlök, sem ügyességektől, hanem egyedül a királykisasszony akaratjától függött.

Ez idő közben Firus-Sah herczeg nem egy országot s nem egy fővárost járt be (dervis öltözetben), még pedig az ut alkalmatlanságain kivül annál is szomorubb szivvel, minthogy épen nem tudhatá, vajjon nem épen ellenkező irányban jár-e attól, melyet követve a keresett tárgyról talán hirt kaphatna.

Szüntelen figyelem közben mindazon uj hirekre, melyeket az utjában eső városokban beszéltenek, végre Indiának egyik nagy városába jutott, holott igen sokat emlegettek egy bengálai királykisasszonyt, ki épen az nap, melyen a kasemiri szultánnal menyegzőjét kell vala tartania, eszében megtébolyodott. – A herczeg bengálai kisasszonyt hallván emlitetni, nyomban gyanította, hogy ez ugyanaz lesz, ki után ő utaz, s ezt annál is inkább, minthogy a bengálai udvarnál soha sem hallott a magáén kivül más királykisasszonyt emlegettetni. Bizván tehát a hirnek közelterjedtében, utját Kasemir országa s fővárosa felé vevé. Ebben megérkezvén, egy chánba vagyis vendégfogadóba tért be, holott még az nap elbeszélék neki a királykisasszony történetét, nem különben az indusnak gyászos, noha megérdemlett végét, mely utóbbi körülmény bizonyossá tevé a herczeget, hogy ez a herczegasszony az, kit ő keres, és következőleg, hogy a szultán hiába pazarlá pénzét orvosokra, kik a királykisasszonyt meg nem gyógyithaták.

Alig tuda meg a herczeg minden körülállást, mindjárt másnap csináltata magának egy orvosköntöst, s azt felöltvén, azon nagy szakállal, melyet utközben növeszte, ment az utczákon végig, s magát mindenütt orvosnak hirdeté. Türhetetlen vágyában, királykisasszonyát minél elébb látnia, sietett a szultán palotájába, holott is az udvari tisztek egyikéhez kivánt vezettetni. A heréltek felügyelőjéhez vezeték, kinek is azt mondá, önhittségnek fogják tartani talán, hogy ő mint orvos jő, s ajánlkozik a királykisasszony meggyógyitásában még egy próbára, miután ezt oly sok s hires orvos teljesiteni képes nem vala; azonban őt reménység táplálja, hogy bizonyos saját szerek segedelme által, melyeket ő tud s foganatosaknak tapasztalt, véghez fogja a gyógyitást vinni, mely az előbbieknek nem sikerült. A heréltek felügyelője erre azt felelé, hogy ő igen kedves vendég, a szultán őt örömmel fogja látni, s ha ő a királykisasszonynak előbbi egészségét visszaadni szerencsés lenne, oly jutalmat várhat, milyen a szultán bőkezűségének megfelel. Várjon kegyed egy kevéssé, ugymond, én nyomban ismét itt leszek.

Nagy ideje mult, hogy egy orvos sem jelenté magát többé, s a szultán nagy keserűségére csaknem minden reményét elveszté, hogy a bengálai királykisasszonyt valaha egészségben láthassa s nőül vétele által szerelmének nagy voltát iránta bebizonyithassa; azért is parancsolá a főőrtisztnek, hogy az épen bejelentett orvost nyomban vezesse elejébe.

A persa herczeg tehát orvosöltözetben bemutattatott a kasemiri szultánnak, ki is anélkül, hogy sok szót vesztegetne, s csak azt adván tudtára, hogy a bengálai királykisasszony nem nézhet orvosra düh nélkül, mely a nyavalyát csak sulyosbitja, egy magasabban álló szobába vezette őt, honnan egy rostélyos ablakon keresztül a beteget anélkül, hogy láttatnék, szemlélhette.