Part 21

A kisasszony, kihez Firus-Sah szerencséjére fordult, a bengálai királykisasszony volt, legidősb leánya a bengálai királynak, ki számára nem messze a fővárostól ezen palotát épitette, hova a királyi hölgy néha a falusi élet örömeit élni jöve. Miután a herczeget minden kivánható jósággal kihallgatta, hasonló jó indulattal ekképen felelt:

„Nyugodjék meg a herczeg; nem vadak országába jöve. Ember- és vendégszeretet s erkölcsi miveltség nem kevesbbé honnos Bengalában mint Persiában. Nem csak én adom meg a kivánt védelmet, hanem a herczeg azt már e palotában, sőt magában az egész országban is föltalálta, a mit nekem bizvást elhihet, s szavamra bizvást támaszkodhatik.“

A persa herczeg meg akará a királykisasszonynak kegyét s jóságát köszönni, s már mélyen meg is hajtá magát, midőn ez, megelőzvén őt, igy szólott: hozzá:

„Bármely nagyon is ohajtom hallani a herczegtől, mily csodakép jöhetett oly rövid idő alatt Persia fővárosából ezen helyre, s mily varázslat által juthatott el egészen ágyamig s kerülhette ki testőreim figyelmeit: mégis a herczegnek eledelre s táplálásra nagy szüksége lehet, s minthogy én a herczeget épen és egészen ugy tekintem, mint kedves vendégemet, várok inkább reggelig, s most megparancsolom komornáimnak, vezessék kegyedet egybe szobáim közül, vendégeljék meg s hagyják mindaddig nyugodni, mig képes leend kiváncsiságomat kielégiteni.“

A királykisasszony komornái, kik már Firush-Sah első szavainál fölébredtek s őt legnagyobb csodájukra láták asszonyuk ágyfejénél, meg nem foghatván, mikép juthatott el oda anélkül, hogy őket vagy a herélteket felköltené, alig érték meg a királykisasszony akaratát, felöltözének hirtelen, és tüstént a parancsolat teljesitéséhez fogtak. Mindenike kézbe vett egyet azon sok viaszgyertya közül, melyek a királykisasszony szobáját világiták s miután a herczeg mély hódolattal bucsut vett, előre mentek s egy igen szép szobába vezették őt, holott nehányan ágyat készitettek számára, mig mások a konyhába s élettárba eredtek.

Ámbár a herczeg érkezése oly szokatlan órában történt, még sem hagyák őt most a bengálai királykisasszony komornái sokáig várakozni. Gazdag bőségben hordottak fel neki különféle étkeket, melyekből miután a herczeg önkénye s választása szerint annyit vett magához, mennyi éhsége lecsillapitására elegendő vala, elvivék a többit, s magán hagyák a herczeget, hogy alhassék, miután neki több szekrényt mutattak, melyekben mindent, mire csak szüksége lehetne, készen fog találni.

A bengálai királykisasszony, kit a persa herczeg igéző szépsége, esze, delisége és csinos módja, melyet ama rövid beszélgetés alatt kitüntetett, egészen elfogának, még nem aludt el, midőn asszonyai visszatértek, hogy ismét lefeküdjenek. Kérdé tehát tőlök, gondoskodtak-e illőleg a vendég felől, megelégedve hagyák-e őt el, nem lesz-e még valamire szüksége s mindenekelőtt mit gondolnának felőle.

Az asszonyok, miután az előbbiekre válaszoltak, az utolsó kérdésre ezt felelék:

„Kisasszonyunk, mi nem tudjuk, mi gondolattal van maga herczegséged a vendég felől. A mi minket illet, részünkről mi szerencsésnek hirdetjük herczegségedet, ha király édes atyja herczegségednek ily szeretetreméltó herczeget adna férjül. Az egész bengálai udvarnál nincs egy, kit hozzá hasonlitani lehetne, s mi nem hiszszük, hogy a szomszéd országokban is találkoznék, ki herczegségedhez méltóbb volna.“

Ezen hizelgő szózatok nem voltak a királykisasszony előtt kedvetlenek, de mivel még titkolni akará érzelmeit, hallgatást parancsola nekik, és monda:

„Ti csevegő bohók, feküdjetek le s hagyjatok engem is ujra elaludni.“

Másnap reggel legelső, mit a királykisasszony tett, az vala, hogy öltöző-asztalához ült. Soha sem forditott mindeddig annyi szorgalmat haja s egész öltözete csinos alkotására, mint ma, tüköre segedelmével, és soha sem volt még komornáinak annyi türelemre szükségük mint ma, százszor kellvén egy dolgot csinálniok, mig azzal a királykisasszony megelégedett.

Én tegnap – igy gondolkodék ez magában – a persa herczegnek éjjeli köntösömben sem roszul tetszettem; mint fog hüledezni, ha ma teljes pompámban fog látni. – Erre föltevé fejére a legnagyobb gyémántu főékességét, továbbá fölvett hasonló ékes gyémántu nyak- és karkötőt, s egy övet, mind megbecsülhetlen értéküeket. Ruhája a leggazdagabb indus szerből való, milyet csak királyok, herczegek s királykisasszonyok számára szőnek, s oly szinü, mely kecseit a legkedvezőbben emelé. Igy minekutána tükörét még több izben asszonyait pedig egyenkint megkérdezé, nincsen-e még öltözetének valami hiánya, megtudakoltatá, ébren van-e már a perzsa herczeg; s minthogy nem kétkedett, hogy ez óhajtani fog előtte megjelenhetni, megüzené neki, hogy maga fog eljönni hozzá, s hogy oka van ekkép cselekedni.

A persa herczeg, ki épen annyit pótola nappali álommal, mennyit éjjeli álmából elveszte, s a ki most már terhes utazását teljesen kipihente, épen öltözetét végzé, midőn nála a királykisasszony egyik komornája reggeli üdvözlettel megjelent.

A herczeg nem hagya neki időt elmondani a mi üzenetet hozott, hanem azonnal kérdést tőn, megengedné-e a királykisasszony, hogy neki udvarolhasson s mély tiszteletét iránta kifejezhesse; de midőn a komorna üzenetét meghallá, imigyen válaszolt:

„A királykisasszony parancsoljon; én csak azért vagyok itt, hogy parancsolatit teljesitsem.“

A királykisasszony mihelyt megérté, hogy őt a persa herczeg várja, elment látogatására. Az első üdvözletek után, miután t. i. a herczeg ezerszer bocsánatot kért, hogy a királykisasszonyt első álmából zavarta föl, emez pedig kérdést tett, mikép töltötte vendége az éjt, a királykisasszony a pamlagra (szófára) ült, s a herczeg hasonlóképen, de oly távolban, milyet a tisztelet parancsolt.

A királykisasszony kezde szólni és monda: „Herczeg, én kegyedet ugyanazon szobában fogadhattam volna, melyben engem az éjjel alva talált, de minthogy oda heréltim őrnökének szabad bejárása van, ide pedig csak engedelemmel jöhet, türhetlen vágyamban, hallani a herczegtől a csodás kalandot, melynek a herczeg ismerettségét köszönjük, arra határzám magam, hogy ide jőjek, mint olyas helyre, holott senki sem fog egykönnyen háborgatni. Kérem tehát esengve a herczeget, tegye meg azon szivességet, melyért esdek.“

Hogy tehát a bengálai királykisasszony kérelmét teljesité, Firus-Sah herczeg a Nurus évi ünnepén Persiában s azon látványokon kezdé beszédét, melyek ekkor a persa király udvarát s csaknem egész Sirász városát mulaták. Azután a varázslóra jött s leirta azt a királykisasszonynak teljesen. Azon csodás dolog, melyet az e lovon ülő indus az egész fényes gyülekezet előtt láttatott, meggyőzé a királykisasszonyt, hol e lónál bámulatra méltóbb valamit már e világon nem gondolhatni.

„Kisasszony“, igy folytatá tovább a persa herczeg, „elgondolhatja herczegséged, hogy atyám a király, ki semmi költséget sem kimél, hogy kincstárát a legritkább s legjelesebb dolgokkal, melyeket valahol tud vagy hall, gazdagitsa, a legélénkebb vágyra gyuladt e lovat is hozzájok szerezni. Valóban ugy történt s atyám minden további habozás nélkül kérdé az industól, mit kiván lováért.

Az indus fölötte szemtelen volt. Azt mondá, hogy ő a lovat nem vette, hanem egyetlen leányáért cserében kapta, s minthogy azt csak ilyes feltétel alatt adhatja el, csak akkor fog birtoki jogáról lemondani, ha atyám, a király, neki megengedi, hogy testvéremet, a királykisasszonyt feleségül vegye.

Valamennyi udvarnok, ki atyám, a király körül állott, felkaczagott e szörnyü kivánaton, s én különösen oly élénk haragra gerjedtem, hogy azt nem valék képes eltitkolni, annál kevesebbé, mivel látám, hogy atyám kétkedik, mit válaszoljon. Magam előtt láttam már azon pillanatot, melyben neki a kivánt árt megadja, ha elejébe nem terjesztem a csorbát, mely ebből dicsőségére háramlanék. Azonban előterjesztésim nem valának eléggé erősek, őt egészen eltériteni azon gondolattól, hogy húgomat, a királykisasszonyt, egy ily alávaló embernek feláldozza. Annak reményében, hogy szándékában talán én is megegyezem, ha előbb szintugy meggyőződtem, mint ő, a lónak temérdek becséről; azon óhajtást fejezé ki, nézném meg a lovat közelebbről, ülnék reá s tennék rajta próbát.

Atyám kedvéért tehát felültem a lóra, s mihelyt rajta valék, szintugy cselekedtem, mint elébb az indust látám cselekedni, midőn ez a levegőbe emelkedék, anélkül, hogy tőle legkisebb oktatást vártam vagy vettem volna, s ugyanazon pillanatban felragadtattam az ég felé, nagyobb sebességgel, mint a nyil, melyet a legerősb s legügyesb ijász bocsát.

Rövid idő alatt oly messze valék a földtől, hogy semmi tárgyat sem ismerhettem ki többé s ugy tetszett, mintha oly közel volnék az ég boltozatjához, hogy félni kezdtem, betöröm rajta fejemet.

Azon sebesség, melylyel felragadtatám, jó ideig elkábitott s nem valék képes meggondolni a közel veszedelmet, melynek oly sok tekintetben ki valék téve. A csapot, melyen előbb egyet forditottam, most vissza meg visszacsavartam, de nem tapasztalám semmi sikerét. A ló folyvást emelkedett az égnek, s engem mind inkább távolitott a földtől. Végre megpillanték egy más csapot, megforditám azt, s a ló most a helyett, hogy tovább emelkedjék, le kezde szállani s minthogy csakhamar éj foga körül s lehetetlen volt a lovat ugy kormányoznom, hogy oly helyen szállitson alá, hol ne érjen semmi veszély: ez okon megeresztém a kantárt és sorsomat egészem az Isten akaratára biztam.

A ló végtére földet ért, én leszállottam, megvizsgáltam a helyet s ugy találtam, hogy ezen palotának lépcsősfedezetén valék. Csakhamar megtalálám a lépcső ajtót is, mely félig nyitva állt. Kiebb nyitám azt s lemenvén csendesen, egy másik nyilt ajtó és bágyadt lámpafény tünének előmbe. Bedugtam fejemet s mivel a teremben alvó herélteket láték, belebb pedig erős világot, mely egy vékony ajtófüggönyön csilloga át, a szükség és szorultság, melyben valék, azon merész vagyis inkább vakmerő szándékra birt, hogy nem tekintve a veszedelmet, mely mulhatatlanul ér vala, ha a heréltek fölébrednének, előre menjek s a függönyt megnyissam.

Nem szükség, királykisasszony, a többit el mondanom. Tudja azt herczegséged. Csak kegyét s nagylelküségét kell még herczegségednek köszönnöm, és kérnem, adja értésemre, mikép fejezhetem ki hálámat ily nagy jótéteményért oly módon, hogy benne megelégedését találhassa. Minthogy már a népek joga szerint herczegségednek különben is rabja vagyok, nincs többé mit ajánlanom, mint szivemet. De mit mondok? szivem sem enyém többé, elragadák azt e bájoló kellemek, s a helyett, hogy azt visszakivánnám, örömmel engedem herczegségednek át. Engedje meg tehát királykisasszonyom, hogy szivem és akaratom asszonyának egyaránt vallhassam.“

Ez utóbbi szavakat a herczeg oly hangon s oly arczczal ejté, melyek a bengálai királykisasszonyt nem hagyák többé kételkedni azon hatás felől, melyet kecsei a persa herczegre tevének. Nem is ütközött meg a herczegnek kora nyilatkozásán s a pirulat, mely arczán egyszerre elömlött, őt a herczeg szemeiben még szebbé s szeretetreméltóbbá tevé.

Miután a persa herczeg beszédét végezte, a királykisasszony szólamlék meg s ezt mondá:

„Ha gyönyörködtem is, herczeg, azon ritka és csodás dolgok elbeszélésében, melyeket épen hallék: más részről nem képzelhetem iszonyodás nélkül a herczeget a levegőnek legmagasb környékeiben lebegni, s jóllehet szerencsés vagyok a herczeget épen és életben látnom magam előtt, még sem szüntem meg mindaddig remegni, mig el nem mondá, hogy az indus lova palotám fedezetére oly szerencsésen letette. Hiszem ez száz más helyt is történhetett volna, s én örülök, hogy a véletlenség nekem ada elsőséget és alkalmat a herczeget ismerhetnem. Más helyre is vezetheté e véletlenség a herczeget, de nem olyanra, hol szivesebb-látást talált volna mint itt.

Azért herczeg, igen megbántottnak érzeném magamat, ha azt kellene hinnem, hogy ön azon gondolatot, mintha rabom volna, komolyan ejti vala, s ha e kifejezést nem udvariságának inkább, mint belső őszinte érzelmének kellene tulajdonitanom. Azon fogadtatás, melyet tegnap a herczeg nálam talált, eléggé meg fogta mutatni, hogy a herczeg itt épen és szint oly szabad, mint a persa udvarnak közepette.

A mi szivét illeti, – ezt tevé még hozzá a királykisasszony oly hangon, mely épen nem vala elijesztő –, meg vagyok győződve, a herczeg nem fogott eddig várakozni annak elajándékozásával, s választása kétség kivül oly királyi hölgyre esett, mely azt megérdemli; igy tehát én igen fájlalnám, ha okul kellene lennem, hogy a herczeg hívtelenséget kövessen el.“

Firur-Sah herczeg erősiteni akará a királykisasszonynak, hogy ő még szabad szívvel jőve el Persiából, de épen azon pillanatban, midőn szólani készült, jelenté a királyi hölgy komornáinak egyike, hogy az étkek felhordattak.

E közbejövet felmenté a herczeget s a királykisasszonyt egy nyilatkozástól, mely mindkettőjöket zavarba hozta volna, s melyre többé szükségök nem vala. A bengálai királykisasszony t. i. tökéletesen meg vala a persa herczeg őszinteségéről győződve; s mi a herczeget illeti, ő, noha a király hölgy bővebben nem nyilatkozott, ennek szavaiból s azon nyájas készségből, melylyel az ő beszédét hallgatá, azt következteté, hogy neki elég oka van, szerencséjével megelégednie.

Minthogy a komorna az ajtót nyitva tartá, a királykisasszony felállván azt mondá a persa herczegnek, ki ugyan azt cselekvé, hogy ő különben nem ebédel ily korán, de most minthogy fél, hogy a herczegnek tegnap rosz vacsorával szolgáltak, korábban hordatá fel az étkeket mint egyébkor. E szóknál egy pompás terembe vezette a herczeget, hol az asztal teritve s a legizletesebb étkek egész seregével volt megrakva. Leültek, s mihelyt helyeiket elfoglalák, a királykisasszony rabnői, kik nagy számmal, mind igen szépek s gazdagon öltözve állának az asztal körül, egy kellemes ének- s zenehangversenyt kezdének, mely az ebéd egész ideje alatt meg nem szünt.

De mivel e hangverseny szelid és halk s általában ugy vala alkalmazva, hogy az ebédlő pár beszélgetéseit nem háborgatá: nagy része az ebéd idejének abban telt el, hogy a királykisasszony a herczegnek étkeket rakott elejébe s őt kinálgatá; a herczeg viszont a királykisasszonynak mindig a legizesb falatokat ügyekezett elejébe tenni, hogy igy őt a szóban s deliségben megelőzze. Ez természet szerint a kisasszony részéről ujabb deliséget s nyájasságot vona maga után, mely cseréje közben a kölcsönös figyelemnek s nyájas szavaknak, a szerelem mindakét részről nagyobb haladást tett, mint ez egy szántszándékkal keresett négy szem-közötti beszédben talán történt volna.

Végre fölkeltek mindketten az asztaltól. A kisasszony egy nagy pompásan épült, arany és égszinre összeillőleg ékesitett s gazdag készületü szobába vezeté a herczeget, holott szófára ültek, kilátások esvén a palota kies kertére, melyet Firus-Sah herczeg azon különnemü virágok, fák és bokrok miatt csudált, melyek a Persiában honosoktól nagyon különböztek, de szépségben azokkal igen is felértek.

„Kisasszonyom, monda a perzsa herczeg, én eddig azt hittem, nincsenek az egész világon Persián kivül pompás paloták s bámulatos kertek, melylyek a királyi fölséghez illők volnának; de már látom, hogy mindenütt, hol nagy királyok vannak, azok méltóságok s hatalmokhoz illető lakhelyeket tudnak készittetni, melyek ha épületformájok s más mellékes dolgokban egymástól különböznek is, a nagyságban és pompában mindnyájan megegyezők.“

„Herczeg, felele a királykisasszony, én, ki Persia palotáit épen nem ismerem s nem is képzelhetem, nem tudok azon hasonlitásról, melyet a herczeg közöttük s az enyim között von, itéletetet hozni, sem eziránti véleményemet kifejezni: de bármily őszintének hiszem is a herczeget, alig hitethetem el magammal, hogy a hasonlitás tökéletes. Engedje meg tehát a herczeg azt hinnem, hogy ezen hasonlitásban az udvariságnak nagy része van. Mindazáltal én e palotámat nem becsmérlem, s a herczeg sokkal helyesebb izléssel bir, hogysem felőle érdeme szerint ne itélne, hanem azt állitom, hogy e palota egész középszerü, ha azt atyám a király palotájával hasonlitjuk össze, mely ezt mind nagyságra, mind pompára és szépségre jóval felülmulja. Maga fog ebben a herczeg itéletet tehetni, s nekem azt megmondani, ha azon palotát látni fogja. Mert miután már a véletlen eset ezen ország fővárosába vezette a herczeget, nem kétlem óhajtani fogja, látni s üdvözleni atyámat a királyt is, hogy részéről ő is megtegye a tiszteletet, mely egy ily rangú s ily érdemü herczeget illet.

Midőn a királykisasszony vágyat akara a perzsa herczegben gerjeszteni, látni a bengálai királyi palotát s benne a királyt, édes atyját, üdvözleni: azt reménylé, hogy király édes atyja, látván ily jól termett, okos tökéletes, minden jeles tulajdonokkal felruházott herczeget, önkényt fog neki házassági szövetséget ajánlani, s őt saját kisasszonya kezével megkinálandja; s mivel továbbá meg vala a királyi hölgy győződve, hogy a perzsa herczeg iránta nem hideg s igy a szövetséget nem fogja magától elháritani, azt hitte, hogy az uton kivánati czélját eléri s megtartja egyszersmind azon illendőséget, mely egy királykisasszonynak, ki mindenekben egyedül királyi atyja akaratjától kiván függeni s függőnek látszani, elejébe szabatott. De a perzsa herczeg e pont iránt nem épen ugy felelt, mint azt a királykisasszony várta.

„Kisasszonyom, ugymond, én legkevesebbé sem kételkedem, hogy a bengáliai király palotája, herczegséged állitása szerint, ezen palotánál sokkal szebb. Mi pedig azon ajánlatát illeti, hogy udvarlásomat királyi atyjánál megtegyem, én annak véghezvitelét nemcsak örömemnek, hanem igazi nagy becsületnek is tartanám. De magad herczegséged legyen itt a biró. Fogná-e nekem maga herczegséged tanácslani, hogy ily nagy uralkodó fölség előtt mint puszta kalandor minden nép s rangomhoz illő diszkiséret nélkül jelenjem meg?“

„Herczeg, monda a királykisasszony, ezen ne aggódjék legkisebbet is; a herczeg itt, mihelyt akar, annyi pénzt kaphat, mennyin tetszése szerint bármily számos kiséretet fogadhat, s én magam kész vagyok a herczeget ebben segiteni. Van fővárosunkban igen sok persa kereskedő, s csak azt mondja meg a herczeg, mennyit vél szükségesnek, hogy azon magának egy igen diszes udvari kiséretet szerezzen.“

Firus-Sah herczeg elérté a bengáli királykisasszony szándékát s a szerelemnek ezen nyilvános jele még inkább nevelé a szenvedélyt, melyet iránta már érzett, de ennek egész heve sem vala képes elfeledtetni vele kötelességét, miért is minden habozás nélkül igy válaszolt:

„Kisasszonyom, herczegséged kegyes ajánlatát, melyet eléggé meg nem köszönhetek, ezer örömmel fogadnám el, ha ezt azon nyugtalanság, melyben királyi atyámat távollétem kétségkivül tartja, nem gátlaná! Nem volnék többé azon jóságra s szeretetre, melyet ő irántam mindenkor bizonyita, méltó, ha azonnal vissza nem térnék s aggodalmát jelentésemmel el nem oszlatnám. Ismerem őt s tudom, hogy azalatt, mig én ily szeretetreméltó királykisasszony társaságának örülök, halálos búnak eredt, s minden reményét viszontmegjelenésemhez elvesztette. Remélem, oly igazságos lesz herczegséged, elhinni felőlem, hogy a háladatlanság vétke nélkül nem késhetem többé visszaadni neki az életet, melyet megtértemnek hosszabb halasztása könnyen örökre elragadhatna.

Miután visszatértem, királykisasszonyom, s ha engem herczegséged továbbá is méltónak itél, kit szövetsége által boldoggá tegyen, ugy én, mivel atyám mindenkor azt erősitette, hogy nőm választásában erőltetni nem fog, könnyen megnyerem majd tőle az engedelmet, hogy ide visszatérjek; nem mint ismeretlen, hanem mint herczeg, s atyám nevében a bengáliai királyt kérendő, hogy vele egy közöttünk kötendő házasság által szövetségre lépjen. Meg vagyok győződve, hogy atyám maga fogja ebben az első lépést tenni, mihelyt neki elbeszélem, mily nagylelküleg fogadott engem herczegséged balesetemben.“

Azon módot látván, mikép a persa herczeg e dologban nyilatkozék, a bengálai királykisasszony sokkal okosabb volt, hogy sem őt tovább is sürgetné a bengáliai udvarnál megjelenésre, vagy akármi másra, mi a herczeg becsülete- s kötelességével ellenkeznék; de az, hogy a herczeg oly hamar visszaszándékozik, őt igen elszomoritá, s attól félt, hogy ha a herczeg tőle oly hamar bucsut vesz, a helyett, hogy adott igéretét megtartsa, azt, mihelyest előle eltávozik, végképen elfelejti. Hogy tehát őt még egy ideig maraszsza, igy ejti szavait:

„Midőn én a herczegnek azon ajánlatot tevém, hogy illő körülmények között atyámat a királyt lássa és vele beszéljen, épen nem vala szándékom egy oly alapos ellenvetés ellen, milyet a herczeg épen most teve, s a melyet én előre nem láthattam, legkisebb kifogást is tegyek. Magam is részese lennék a bünnek, melyet a herczeg elkövetne, ha én azt legtávolabbról is gyanithattam volna; azonban azt még sem javalhatom, hogy ily korán szándékozik elutazni, mint szavai gyanittatják. Engedjen kérésemre még csak annyi időt magának, hogy itt körültekinthessen, s ha már ugy akarta jó csillagom, hogy a herczeg Bengalába s nem egy sivatag pusztába, vagy egy meredek hegycsucsra, honnan nincs lejövet, érkezett, felszólitom a herczeget, töltsön itt legalább annyi időt, hogy tőlünk a perzsa udvarhoz több és körülményesb hireket vihessen.“

A királykisasszony ezen szavainak nem volt egyéb czéljok, mint hogy a herczeg őt hosszasb ottmulatása alatt még inkább megszeresse. Mi által egyszersmind reménylé, hogy a herczeg honvágya hülni fog, s végre talán elszánandja magát nyilván föllépni s a bengálai királynál megtenni udvarlását. A herczeg azon kegyes fogadtatás és szives-látásnál fogva, melyet a királyi hölgy részéről tapasztalt, e kérelmet meg nem tagadhatta; megigéré tehát, hogy még mulatni fog, s most már a királykisasszonynak nem volt egyéb gondja, mint hogy a herczeg ottmulatását minden kigondolható gyönyörködések által a lehető legkellemesebbé tegye.

Több napon egymásután mind csak ünneplés, bál, hangverseny, fényes ebéd s drága ozsonna váltogatták egymást, és vadászat a vár vadas-kertében, melyben mindennemü erdei vad, u. m. szarvasok, őzek, dámvadak s több ilyes Bengalában honos állatok tartattak, melyek vadászata veszély nélkül esett s a királyleányt különösen mulattatá. – Minden vadászat végén a herczeg és királykisasszony valamelyik pontján a kertnek találkozni szoktak, holott egy nagy szőnyeg s ülőpárnák borittattak alájok, hogy az ülés annál kényelmesebb legyen. Mig itt ujitgaták erejöket s a heves mozgástól ismét kipihentek, különféle dolgokról váltának beszédet. A királykisasszony rendszerint s főképen Perzsia nagyságán, hatalmán s kormányán vezeté a beszédet, hogy részéről viszont alkalma legyen a bengálai királyság elsőségeiről szólani s ezek rajzolata által a herczeget hosszasb maradásra birni; de egészen más lett a következés, mint a mit ebből a királykisasszony reménylett.

Ugyanis a perzsa herczeg, anélkül, hogy valamit nagyitana, oly kedvezőleg festé le a persa birodalom nagyságát pompáját és bőségét, hadi erejét, szárazföldi s tengeri kereskedését, mely a legtávolabb s ismeretlenebb országokig terjedett, továbbá a birodalmi nagy városok számát, melyek szintoly népesek valának, – maga a székváros, melyben a herczeg lakott s holott neki több teljes készületü palotái voltak, melyeket az év külön szakaiban lakott, s igy egy örök tavasz kellemeiben élhetett: hogy a királykisasszony, még minekelőtte a herczeg beszédét végezné, Bengalát a perzsa birodalomnál sokkal csekélyebbnek s alábbvalónak tartotta. Ez annyira ment, hogy midőn őt a herczeg viszont Bengala jelességeinek ábrázolatára kérné, a királykisasszony ezt csak többszöri, esengő kérelmekre vala hajlandó teljesiteni.